Petőfi Népe, 1989. április (44. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-13 / 86. szám
TETTEKKEL KELL SEGÍTENI A KUTATÁST, A FELSŐOKTATÁST A tudományos igazgatóhelyettes reménykedik Korlk reggeli találkozónkon dr. Urbán András, a Kertészeti Egyetem Kecskeméti Szőlészeti és Borászati Kutatóintézete tudományos igazgatóhelyettese, megbízott igazgató, a párt megyei bizottságának és végrehajtó bizottságának tagja már dolgozott. A napi posta felbontásával, olvasásával volt elfoglalva. — Nem régen, 1985 óta vagyok a megyében, de az egyetemről, a borászati tanszékről, ahol dolgoztam, jól ismertem a kombinátokat, a kertészeti termelést. Az oktatást ma is művelem, másodállásban docensként dolgozom. Hogyan lettem a párt vezető testületének tagja? Itt, az intézetben párttagként dolgoztam, igaz, 1985—88 között két-három alkalommal egy-egy bizottságban szakértőként tevékenykedtem. Az alapszervezet küldöttnek jelölt a megyei pártértekezletre, de a városi választásokon nem jutottam tovább, ezért meg sem hívtak. A legnagyobb meglepetésemre, a pártértekezletet követő napon gratuláltak megválasztásomhoz, majd később beválasztottak a végrehajtó bizottságba. Kétféle érzés kavargott benne. Egyrészt jólesett, hogy értékelték munkáját, elismerték tenniakarását, másrészt szorongást, hiszen e változó világban nagy a politizálók felelőssége. Külön gond, hogy az intézet vezetése mellett a tudományos kutatás sem szenvedhet csorbát. Nem egyszerű, amit vállalt, igaz, ennek az elkötelezettségnek voltak előzményei. Az egyetem elvégzése után egy évet a termelésben töltött, majd visszament tanítani. A hallgatók megalakították a pártalapszervezetet, s őt választották titkárnak. Négy évig látta el ezt a funkciót, majd háromszor hároméves ciklusban az egyetem csúcsvezetőségének, illetve pártbizottságának volt a tagja, az utóbbi időben szervezőtitkára. — Hogyan érzem magam? Nem jól, s ezt szeretném megindokolni. Sokat beszélünk már évek óta arról, hogy ilyen gazdasági környezetben több pénzt kellene fordítani a tudományos kutatásra és a felsőoktatásra. Nos, egy-két aprócska lépésen kívül, semmi gyakorlati intézkedés nem történt. Véleményem szerint lehetne, sőt,át kellene csoportosítani pénzösszegeket ezek fejlesztésére. A kutatásban sokkal nagyobb az infláció, mint máshol, ugyanis nagyon sok importanyaggal és műszerrel dolgozunk, s a forintkeret évek óta nem változott. Ebben az évben sikerült 8 százalékos normatív javítást kiharcolnunk, de ez enyhén szólva nevetséges. A kutatómunkát állandóan romló feltételek között kell végeznünk. Ehhez párosul, hogy képtelenek versenyezni a termelőüzemekkel a bérezést illetően. A kutatók kezdő fizetésével nem tudnak mit kezdeni, s emiatt, ebben az évben — április van — hat, nem is olyan nagyon kezdő tudományos munkatárs hagyta el az intézetet, ment a termelésbe dolgozni, ahol lényegesen nagyobb fizetést kaptak. Az intézetet — akár a szegény embert az ág — más is húzza. Az SZTK-járulékot a korábbi 10 helyett, 43 százalékra emelték, s ha ezt nem ellentételezik, a szó szoros értelmében becsukhatják az intézetet. — Január elsejéig még működött az MSZMP KB mellett a tudománypolitikai bizottság. Ez a testület 1976-ban és 1980-ban rendelkezett agrártudományi kérdésekről, átszervezésekről. Az első határozat óta eltelt majdnem tíz év, s nem értékelte senki e bizottság határozatainak eredményét. A Központi Bizottsághoz fordultunk, vizsgálja felül ezt az említett időszakot. Az okát is elmondom. A korábbi határozattal létrehoztak egy alföldi kutatóintézetet, elvették a hegyvidéki kutatóhelyeket és szaporítóanyag-előállítási lehetőségeket. Ilyen módon aligha lehet további fejlődést elérni. Mindezekből arra a következtetésre lehet jutni, hogy a tudományos kutatásnak vége, ebből a gödörből aligha lehet kilábalni. 4* Akad egy-két lehetőség is. A Magyar Tudományos Akadémia OTKA-alapjából — pályázatok útján lehet elnyerni —három kutatónk részesült, főként alap- és alapjellegű kutatásokra. Ez azonban nagyon kevés, igaz, jövőre ezt háromszorosára emelik. Szerencsére, tudományos munkatársaink devizához is hozzájuthatnak, utazhatnak, külföldi szakirodalmat is vásárolhatnak. Ma már a kutatásban is versenyhelyzet alakult ki. A szegény ember vízzel főz. Az intézet az üzemek megrendelésére műszaki fejlesztési tervek elkészítésével 6,7 millió forintos bevételhez jutott, amely eddig évente növekedett. A gazdasági helyzet azonban egyre szorítóbb, s ezt ma már az üzemek aligha engedhetik meg maguknak, s az intézet még ettől a bevételi forrástól is elesik. — Egyértelmű: a kutatás, a felsőoktatás finanszírozásán kell javítani, hiszen a tudománnyal foglalkozók hátrányban vannak a termelésben dolgozókkal szemben. Ami az intézetet illeti: telepeink rossz helyen vannak, kellenek a dombvidéki kutatóállomások, mert a jelenlegi bázisgazdaságokra nem sokáig számíthatunk. Az anyagi erőforrások előteremtésére vállalkozásokat is létrehoztunk — hangsúlyozni szeretném, ezek nem pótolják, csupán kiegészítik a működésünkhöz szükséges állami pénzeket —, öt gazdasági társaság és egy korlátolt felelősségű társaság tagjai vagyunk. Részt veszünk az Ampella pezsgő gyártásában a Kecskemétvinnel és az Állampusztai Célgazdasággal közösen, gesztorai vagyunk a szőlő-mikroszaporítási társaságnak, de előállítunk gyökeres szőlővesszőt és sorolhatnám tovább. Vállalkozunk, de mégsem ez, hanem a kutatás a feladatunk, s remélem, rövid időn belül eljön a tettek ideje, s a nagyobb erőt erre összpontosíthatjuk... Gémes Gábor AZ IDÉN SEM FUTJA SOKRA! A padkázás a legolcsóbb útjavítás Tavasz a közutakon Megyénk északnyugati részén négyszáz kilométer szilárd burkolatú út karbantartásáért felelős a Szegedi Közúti Igazgatóság solti üzemmérnöksége. Itt halad a nemzetközi térképeken is jelölt 51-es, 52-es és 53-as főútvonal. Ők a gazdáik számos kisebb, kevésbé terhelt, de a kistelepülések közötti közlekedésben létfontosságú összekötő- és töb tíz kilométer belterületi útnak is. Az enyhe tél okán — tudtuk meg az üzemmérnökségen — a szokásosnál jóval korábban kezdődhettek a karbantartómunkák Solt körzetében is. — Ez az év jól indult, nem kellett kiköltekezniük a téli mentesítések miatt. Mi lesz a megmaradt forintokkal? — kérdeztem Csanády László üzemmérnökség-vezetőtől. — Nem szabad eltúlozni az enyhe és száraz tél hasznát. Az ügyelet működött! Reggelenként, a deresedés miatt gyakran kellett homokkal, salakporral szórni az utakat. Spórolni a sóval, az érdesítő anyagokkal és az üzemanyaggal tudtunk csak. Ha az így számolt összeget összevetjük az útépítés és -javítás folyton emelkedő áraival, kiszámítható : a kedvező időjárás miatt nem kellett átformálni a terveinket. Új útprogramra nem gondolhatunk. Persze nem tétlenkedtek a brigádjaink. A megszokottól jóval hamarabb kezdődhettek most az útmenti munkák: az árkolás, a padkázás. Március elején már a tavaszi nagytakarítással bajlódtunk. Szomorúan tapasztaltuk, hogy hiába vannak kint a pihenőknél a konténereink, a szemetelők végigpiszkították a főútvonalak mentét.. — Szemetesek és kopárak az utak. — Fontos feladatunk, hogy védjük az útmenti erdősávokat. Természetesen az elpusztult, kiöregedett fákat kivágtuk, de helyükre és a lepusztult szakaszokra új csemetéket ültettünk. Az 52-es út mellett például akáccal próbálkozunk. Sok vitánk van a gazdálkodókkal. Vannak, akik kíméletlenül irtják a fákat, ha árnyék éri a kertjüket... — Az útburkolati javításokról még nem szólt... — A kedvező időjárás az oka: most kevesebbet kell fordítanunk a fölfagyás okozta kátyúk javítására. Területünkön nincs a járhatatlanságig leromlott útszakasz... .— Járt mostanában például Harta és Dunatetétlen környékén? — Igen.. Tudom, nagyon rossz az az összekötőút. Reméljük, az idén valamit tudunk változtatni az állapotán ... De én is sorolhatnám tovább a rémes kilométereket. Égetően fontos lenne például, hogy rendbe hozzuk az 52-es főút, Kígyós-csatorna és Solt közötti szakaszát. Sajnos évek óta meg kell elégednünk egy minimális programmal. A cél — a központi utasítások szerint — „a rohamos romlás lassítása”. Eddig a költségesebb rekonstrukciókat igyekeztünk halasztani. Csak a felületekkel foglalkoztunk. Most van egy-két komoly hídfelújításunk (például Solton) is. Vagyis még arra sem jut, amire régebben ... — Most mi a fő feladat? — A már említett tevékenység mellett a nyári munkák előkészítése folyik. Az alapanyagokat készítjük elő: telepünkön mossuk, osztályozzuk a kohósalakot, majd kiszállítjuk a depókra. — Hol számíthatunk majd nyáron „ablaktörős” szakaszokra, forgalomkorlátozásra? — A nagyobb munkák terveit már megkaptuk. Az 51-es főúton, a megyehatár és Tass között találkozhatnak majd forgalomirányítóinkkal a járművezetők. Az idén, kivételesen, üzemmérnökségünk területén kívül is vállaltunk munkát. Kecel és Császártöltés között 9 majdnem húsz kilométeres szakaszon — mi végezzük el a rekonstrukciót. Farkas P. József 1989. április 13. • PETŐFI NÉPE • 5 VITAIRAT A JÖVŐRŐL Szociálpolitikai reformterv Hajléktalanság és munkanélküliség, a társadalmi beilleszkedés súlyos zavarai, a lakosság egyre romló egészségi állapota, soha nem tapasztalt népesedési gondok jelzik, hogy Magyarországon megrendült a létbiztonság s ezen belül a szociális biztonság. Ezt újrateremteni a szociálpolitika legfőbb feladata. De hogyan? A Szociálpolitika Távlati Fejlesztési Bizottsága az elmúlt hónapban vitairatot tett közzé „Útkeresés és szociális biztonság” címmel. A szakértői csoport két lehetséges fejlesztési módozatot dolgozott ki. Az egyik a jelenlegi prioritásokból és preferenciarendszerből indul ki, feltételezve, hogy a szociálpolitika alapvető feladatait továbbra is nagy ellátási rendszerek keretei között kell megoldani. Ezeken belül különös jelentőségű a nyugdíj és a gyermekes családok támogatása, az infláció miatt lehetséges — és nem általános körű — kompenzálás, a gyermeknevelési költségek nagyobb részének átvállalása, illetve annak ismételt kijelentése, hogy a szociálpolitikai tennivalók ellátása továbbra is alapvetően az állami egészségügyi hálózat és a tanácsi szociális gondozás feladata. Marad a helybenjárás? Tehát nem változik semmi? Változhat! Még a jelenlegi rendszeren belül is. A társadalombiztosítás gyakorlatilag már levált az állami költségvetésről. Továbbá : a gazdaságpolitika -se- annyi hezitálás után — végre elfogadta a munkanélküliség tényét, ami a létező munkanélküli-segély alapfeltétele. Remélhetően a családi pótlék rendszere is tovább változik, s az is tudnivaló, hogy a szakemberek a családi jövedelemadó-rendszer bevezetésének lehetőségét latolgatják. További lépés lehet bizonyos fogyasztóiár-támogatások közvetlen pénzbeni juttatásokká való átalakítása. (Megjegyzendő: ez ügyben is sokáig ódzkodott a gazdasági vezetés, mondván, mi a garancia arra, hogy e sajátos kompenzációt a rászorultak valóban rendeltetésszerűen használják majd fel?) Nagyjából ennyi a — főleg pénzügyi módszereket érintő — első alternatíva. Akárhogy nézzük, ez az alternatíva csakis zsákutcába vezet, a sokasodó és egyre nyomasztóbb szociális feszültségeket aligha enyhítheti. Akkor nézzük a második lehetőséget, ami ugyan kockázatosabb, de talán eredményesebb megoldásnak látszik. Kockázatosabb, mert rendszerszemlélete—s az eddig megszokotthoz képest — egészen más, s talán eredményesebb, mert alkalmazásával a kritikus helyzetek remélhetően kezelhetőbbek. Az elképzelés a hagyományosnál lényegesen szőkébb preferenciákat és prioritásokat jelöl meg. Kevésbé koncentrál a nyugdíjakra és a gyermeknevelésre, és sokkal inkább a pályakezdő, a családalapító fiatalok és a gyermeknevelés feltételeinek javítására; a foglalkoztatási struktúraváltásra és a munkanélküliség szociális kezelésére; mindazok támogatására, akik önmagukról már képtelenek gondoskodni; és végül arra helyezi a hangsúlyt, hogy a sokszorosan is hátrányos helyzetűek életkörülményei tovább már ne rosszabbodjanak, illetve a megdöbbentően népes társadalmi csoport hátránya a lehetőség szerint mérséklődjék. Nyugdíj, lakás, munkahely Látható, hogy egyfajta szociális védelemről lenne szó. Ennek érdekében e második koncepció EJ az elsőhöz képest — a következő lényeges változásokkal számol. Először: mihamarabb végrehajtandó a nyugdíjrendszer átfogó reformja. Esetleg úgy, hogy a jelenlegihez képest valamivel alacsonyabb lenne az induló nyugdíj, s a rendszer általános jellemzőjeként bevezetnék a rugalmas nyugdíjkorhatárt. A lényeg, hogy a nyugdíjreform a jelenlegi kusza rendszerhez képest öt év alatt 2-5 százalékos forrásfelszabaduláshoz vezessen. Másodszor: a lakásépítési hitelek kamatainak és a lakbéreknek olyan jellegű és mértékű változtatása, amely önmagában is fedezetet nyújtana az első lakáshoz való hozzájutás jelentős állami támogatásához. Harmadszor: munkahelyteremtő program indítandó és nemcsak a munkanélküli-segély lehetséges — egyébként a következő öt évben szerény becslések szerint is 10 milliárd forintnyi — megtakarítása miatt, de a munkanélküliség pszichikai következményeinek megelőzése miatt is. Negyedszer: az egészségügyi és a szociális gondozás állami feladatainak egy része átcsoportosítandó a Vöröskereszthez, az egyházakhoz, a különböző egyesületekhez, alapítványokhoz. (Ha a jelenlegi ilyen jellegű állami feladatok csak egy tizedét adnák át, s a tennivalókat vállaló csoportosulásokat, az állam — a mai teljes fenntartással szemben — mondjuk költségeik 50 százalékával támogatná, akkor ez a megoldás a következő öt évben 4-5 milliárdos megtakarításhoz vezetne!) Ezek az intézkedések öt év múltán a két alternatíva költségigénye között, reálértékben körülbelül ötszázaléknyi különbséget eredményeznek, és ez nagyon nagy pénz. Az összeg felét elvinné az ifjúság lakáshoz juttatásának finanszírozása. A munkanélküli segélyből megspórolt pénzből a foglalkoztatási programokat lehetne finanszírozni. A nyugdíjrendszerben felszabaduló összeg bizonyos hányada— ésszerűbben felhasználva — visszakerülne a rendszerbe, részben pedig a családipótlék-rendszer fejlesztését szolgálná. A nem túl nagy összegű maradékkal pedig máris jelentősen támogathatók a humán szolgáltatásokra szakosodó gondozói hálózatok, a hátrányos helyzetben élők körülményeit könnyítő speciális programok, amelyek megteremtése, és finanszírozása egyébként is a második alternatíva jellegzetes törekvése. Politikai bátorság és szaktudás Ez a koncepció azért is kockázatos, mert feltételezi a gazdasági folyamatok — s e folyamatokat vezérlő szabályozás — gyökeres megváltoztatását. Máskülönben miért is építene az egyébként logikus alapelvre, hogy tudniillik a gazdaság és a szociálpolitika között nincs merev választóvonal. Vagyis a szociálpolitika eredményessége — és egyáltalán működőképessége — nem önmagában, hanem szélesebb értelemben vett társadalmi-gazdasági feltételrendszerben bontakozhat ki. És kockázatos e koncepció azért is, mert — az iménti feltétel hiányában — semmi eredményt nem garantálhat, viszont megvalósításának legelső aprócska lépései is esetleg társadalmi méretű áldozatokkal járhatnak. Megfontolandó, hogy míg az első variáció — a maga szüntelen és kényszerű kompenzációs jellegével —egyértelműen inflációgerjesztő hatású, addig a második koncepció inflációs hatása lényegesen kisebb és a társadalom nagy többsége számára már csak azért is elfogadhatóbbnak látszik. Látszana... Ha a gazdaságpolitika és a mindenkori gazdaságirányítás, a szociálpolitika és az ehhez kapcsolódó gyakorlat végre képes lenne a nagy rendszerekben való gondolkodásra, az ehhez igazodó rendszerszemléletű szervezőmunkára és a mindebből szükségképpen következő praktikus cselekvésre. Mindez nemcsak politikai bátorság és elhatározás kérdése, hanem -r$és talán mindenekelőtt — a profi szaktudás függvénye is. De hol vannak nálunk a profi szociálpolitikusok?... És még inkább: hol vannak azok a gyakorlati szakemberek, akik képesek lennének — bármiféle elvi koncepció ismeretében is—megoldani a szociálpolitika gyakorlati megújítását, megannyi végzetes tévedésének és hibájának gyökeres korrekcióját? Ez a roppant munka ugyanis aligha bízható azokra az adminisztratív segédmunkásokra, akik manapság a tanácsoknál, a vállalatoknál, s a különböző hivatalokban, intézményekben, minden szakképzettség és a legcsekélyebb empátiakészség nélkül, általában rutinszerűen intézik, vagy nem intézik a hozzájuk fordulók — társadalmi méretekben már elviselhetetlenül — súlyos gondokat okozó szociális problémáit. Vértes Csaba ELMEGYÓGYINTÉZETEK A SZOVJETUNIÓBAN A pszichiátria és a nyilvánosság Két jogtudós, Borisz Protcsenko és Alekszandr Rudakov a Kommunyiszt elméleti folyóiratban Pszichiátria és emberi jogok címmel elemezte az elmebetegek jogos érdekeinek védelme, a másik, az egészséges emberek védtelensége az önkénnyel szemben. Aligha van a közvélemény és a jog elől a pszichiátriai gyakorlatnál gondosabban elzárt terület. Ez az évek során komoly társadalmi, politikai és erkölcsi problémává növekedett. s Nemrég még több szovjet lap rendkívül erőteljesen bírálta az elmegyógyintézetek munkáját. Felháborodott a törvénysértések és visszaélések tényein. Azután egyszerre, mintha csak utasításra történt volna, eltűntek az ilyen bíráló cikkek, mintha megszűnt volna a probléma maga — állapítják meg a szerzők. Majd hozzáteszik, hogy erről nincs szó, még korántsem szűntek meg a rendellenességek az elmebetegek intézeti kezelésénél. Ne feledjük, hogy ezeknek a szakorvosoknak a kezében nagy hatalom van, ők rendelkeznek a betegek személyi szabadságával. A másként gondolkodók elnyomására felhasznált pszichiátriai esetek sokatmondóan tanúsítják, hogy milyen erős fegyver ez becstelen politikusok kezében. A zárt osztályok rácsos ablakai mögött lejátszódó emberi tragédiákról, az ottani állapotokról csak általában és nem hivatalos forrásból szerzünk tudomást. . A helyzet javulásának reményét hozta a Legfelsőbb Tanács 1988 elején kiadott rendelete, a pszichiátriai kezelés körülményeiről és rendjéről, és az egészségügyi minisztériumi utasítás a pszichiátriai kezelés fejlesztéséről. A közvéleményt nyilván megnyugtatták az egészségügy vezetőinek ezzel kapcsolatos nyilatkozatai. De ha figyelmesen megvizsgáljuk ezeket a jogi rendelkezéseket, kiderülnek súlyos hiányosságai, amelyek kétségessé teszik gyakorlati hatékonyságukat. Ezek a dokumentumok vitathatatlanul tartalmaznak fontos és progresszív újításokat, azt például, hogy az elmebetegek ügyvéd segítségével panaszt tehetnek a vezető elmegyógyászra vagy közvetlenül a bírósághoz fordulhatnak; hogy ezek az intézmények a belügyminisztériumtól átkerültek az egészségügyi tárca felügyelete alá. Mindez jó volna, ha a betegek jogait szabályozó előírások nem volnának túl általánosak, deklaratív és ígéretjellegűek vagy helyenként nem világosak. Mit jelent például a rendeletnek az a pontja, hogy a kényszergyógykezelés egyik alapja, ha valaki „megsérti a szocialista együttélés szabályait?” A peresztrojka és a nyilvánosság vajon nem mutatott rá, mennyire kiagyalt ez a fogalom, amelynek tartalmát egyébként minden konkrét esetben a pszichiáter határozza meg. A Kommunyiszt cikkírói ezeknek, a rendeleteknek a hibáit és hiányosságait azzal magyarázzák, hogy az egészségügyi minisztérium továbbra is a társadalomtól elzárva tartja a pszichiátriát. A rendeleteket nem vitatták meg gyakorló és tudós szakemberek széles körével. Világos tehát, hogy az elmegyógyintézeti gyakorlatban a szükséges rendet, a személyiségi jogokat, az intézeti kezelést szabályozó rendeletek és hivatali előírások rendezését a legmagasabb egészségügyi és jogi szinten kell elvégezni. (APN—MTI-Press)