Petőfi Népe, 1989. április (44. évfolyam, 77-100. szám)

1989-04-13 / 86. szám

TETTEKKEL KELL SEGÍTENI A KUTATÁST, A FELSŐOKTATÁST A tudományos igazgatóhelyettes reménykedik Korlk reggeli találkozónkon dr. Urbán András, a Kertészeti Egyetem Kecskeméti Szőlészeti és Borászati Kutatóintézete tudományos igazgatóhelyettese, megbízott igazgató, a párt megyei bizottságának és végrehajtó bizottságának tagja már dolgozott. A napi posta felbontásával, olvasásával volt el­foglalva. — Nem régen, 1985 óta vagyok a megyében, de az egye­temről, a borászati tanszékről, ahol dolgoztam, jól ismertem a kombinátokat, a kertészeti termelést. Az oktatást ma is művelem, másodállásban docensként dolgozom. Hogyan lettem a párt vezető testületének tagja? Itt, az intézetben párttagként dolgoztam, igaz, 1985—88 között két-három alkalommal egy-egy bizottságban szakértőként tevékeny­kedtem. Az alapszervezet küldöttnek jelölt a megyei pártér­­tekezletre, de a városi választásokon nem jutottam tovább, ezért meg sem hívtak. A legnagyobb meglepetésemre, a párt­értekezletet követő napon gratuláltak megválasztásomhoz, majd később beválasztottak a végrehajtó bizottságba. Kétféle érzés kavargott benne. Egyrészt jólesett, hogy érté­kelték munkáját, elismerték tenniakarását, másrészt szoron­gást, hiszen e változó világban nagy a politizálók felelőssége. Külön gond, hogy az intézet vezetése mellett a tudományos kutatás sem szenvedhet csorbát. Nem egyszerű, amit vállalt, igaz, ennek az­­ elkötelezettségnek voltak előzményei. Az egyetem elvégzése után egy évet a termelésben töltött, majd visszament tanítani. A hallgatók megalakították a pártalap­­szervezetet, s őt választották titkárnak. Négy évig látta el ezt a funkciót, majd háromszor hároméves ciklusban az egye­tem csúcsvezetőségének, illetve pártbizottságának volt a tag­ja, az utóbbi időben szervezőtitkára. — Hogyan érzem magam? Nem jól, s ezt szeretném megin­dokolni. Sokat beszélünk már évek óta arról, hogy ilyen gazdasági környezetben több pénzt kellene fordítani a tudo­mányos kutatásra és a felsőoktatásra. Nos, egy-két aprócska lépésen kívül, semmi gyakorlati intézkedés nem történt. Vé­leményem szerint lehetne, sőt,­át kellene csoportosítani pénz­összegeket ezek fejlesztésére. A kutatásban sokkal nagyobb az infláció, mint máshol, ugyanis nagyon sok importanyag­gal és műszerrel dolgozunk, s a forintkeret évek óta nem változott. Ebben­ az évben sikerült 8 százalékos normatív javítást kiharcolnunk, de ez enyhén szólva nevetséges. A ku­tatómunkát állandóan romló feltételek között kell végez­nünk. Ehhez párosul, hogy képtelenek versenyezni a termelő­üzemekkel a bérezést illetően. A kutatók kezdő fizetésével nem tudnak mit kezdeni, s emiatt, ebben az évben — április van — hat, nem is olyan nagyon kezdő tudományos munka­társ hagyta el az intézetet, ment a termelésbe dolgozni, ahol lényegesen nagyobb fizetést kaptak. Az intézetet — akár a szegény embert az ág — más is húzza. Az SZTK-járulékot a korábbi 10 helyett, 43 százalékra emelték, s ha ezt nem ellentételezik, a szó szoros értelmében becsukhatják az inté­zetet. — Január elsejéig még működött az MSZMP KB mellett a tudománypolitikai bizottság. Ez a testület 1976-ban és 1980-ban rendelkezett agrártudományi kérdésekről, átszer­vezésekről. Az első határozat óta eltelt majdnem tíz év, s nem értékelte­ senki e bizottság határozatainak eredményét. A Központi Bizottsághoz fordultunk, vizsgálja felül ezt az említett időszakot. Az okát is elmondom. A korábbi határo­zattal létrehoztak egy alföldi kutatóintézetet, elvették a hegyvidéki kutatóhelyeket és szaporítóanyag-előállítási le­hetőségeket. Ilyen módon aligha lehet további fejlődést elér­ni. Mindezekből arra a következtetésre lehet jutni, hogy a tudományos kutatásnak vége, ebből a gödörből aligha lehet kilábalni. 4­* Akad egy-két lehetőség is. A Magyar Tudományos Akadémia OTKA-alapjából — pályázatok útján lehet el­nyerni —három kutatónk részesült, főként alap- és alapjelle­­gű kutatásokra. Ez azonban nagyon kevés, igaz, jövőre ezt háromszorosára emelik. Szerencsére, tudományos munka­társaink devizához is hozzájuthatnak, utazhatnak, külföldi szakirodalmat is vásárolhatnak. Ma már a kutatásban is­ versenyhelyzet alakult ki. A szegény ember vízzel főz. Az intézet az üzemek megren­delésére műszaki fejlesztési tervek elkészítésével 6,7 millió forintos bevételhez jutott, amely eddig évente növekedett. A gazdasági helyzet azonban egyre szorítóbb, s ezt ma már az üzemek aligha engedhetik meg maguknak, s az intézet még ettől a bevételi forrástól is elesik. —­ Egyértelmű: a kutatás, a felsőoktatás finanszírozásán kell javítani, hiszen a tudománnyal foglalkozók hátrányban vannak a termelésben dolgozókkal szemben. Ami az intéze­tet illeti: telepeink rossz helyen vannak, kellenek a dombvi­déki kutatóállomások, mert a jelenlegi bázisgazdaságokra nem sokáig számíthatunk. Az anyagi erőforrások előterem­tésére vállalkozásokat is létrehoztunk — hangsúlyozni sze­retném, ezek nem pótolják, csupán kiegészítik a működé­sünkhöz szükséges állami pénzeket —, öt gazdasági társaság és egy korlátolt felelősségű társaság tagjai vagyunk. Részt veszünk az Ampella pezsgő gyártásában a Kecskemétvinnel és az Állampusztai Célgazdasággal közösen, gesztorai va­gyunk a szőlő-mikroszaporítási társaságnak, de előállítunk gyökeres szőlővesszőt és sorolhatnám tovább. Vállalkozunk, de mégsem ez, hanem a kutatás a feladatunk, s remélem, rövid időn belül eljön a tettek ideje, s a nagyobb erőt erre összpontosíthatjuk... Gémes Gábor AZ IDÉN SEM FUTJA SOKRA! A padkázás a legolcsóbb útjavítás Tavasz a közutakon Megyénk északnyugati részén négy­száz kilométer szilárd burkolatú út karbantartásáért felelős a Szegedi Köz­úti Igazgatóság solti üzemmérnöksége. Itt halad a nemzetközi térképeken is jelölt 51-es, 52-es és 53-as főútvonal. Ők a gazdáik számos kisebb, kevésbé terhelt, de a kistelepülések közötti köz­lekedésben létfontosságú összekötő- és töb tíz kilométer belterületi útnak is. Az enyhe tél okán — tudtuk meg az üzemmérnökségen — a szokásosnál jó­val korábban kezdődhettek a karban­tartómunkák Solt körzetében is. — Ez az év jól indult, nem kellett kiköltekezniük a téli mentesítések mi­att. Mi lesz a megmaradt forintokkal? — kérdeztem Csanády László üzem­mérnökség-vezetőtől. — Nem szabad eltúlozni az enyhe és­ száraz tél hasznát. Az ügyelet műkö­dött! Reggelenként, a deresedés miatt gyakran kellett homokkal, salakporral szórni az utakat. Spórolni a sóval, az érdesítő anyagokkal és az üzemanyag­gal tudtunk csak. Ha az így számolt összeget összevetjük az útépítés és -ja­vítás folyton emelkedő áraival, kiszá­mítható : a kedvező időjárás miatt nem kellett átformálni a terveinket. Új út­programra nem gondolhatunk. Persze nem tétlenkedtek a brigádjaink. A megszokottól jóval hamarabb kez­dődhettek most az útmenti munkák: az árkolás, a padkázás. Március elején már a tavaszi nagytakarítással bajlód­tunk. Szomorúan tapasztaltuk, hogy hiába vannak kint a pihenőknél a kon­ténereink, a szemetelők végigpiszkítot­­ták a főútvonalak mentét.. — Szemetesek és kopárak az utak. — Fontos feladatunk, hogy védjük az útmenti erdősávokat. Természete­sen az elpusztult, kiöregedett fákat ki­vágtuk, de helyükre és a lepusztult sza­kaszokra új csemetéket ültettünk. Az 52-es út mellett például akáccal próbál­kozunk. Sok vitánk van a gazdálko­dókkal. Vannak, akik kíméletlenül irt­ják a fákat, ha árnyék éri a kertjü­ket... — Az útburkolati javításokról még nem szólt...­­ — A kedvező időjárás az oka: most kevesebbet kell fordítanunk a fölfagyás okozta kátyúk javítására. Területün­kön nincs a járhatatlanságig leromlott útszakasz... .— Járt mostanában például Harta és Dunatetétlen környékén? — Igen.. Tudom, nagyon rossz az az­­ összekötőút. Reméljük, az idén valamit tudunk változtatni az állapotán ... De én is sorolhatnám tovább a rémes kilo­métereket. Égetően fontos lenne példá­ul, hogy rendbe hozzuk az 52-es főút, Kígyós-csatorna és Solt közötti szaka­szát. Sajnos évek óta meg kell eléged­nünk egy minimális programmal. A cél — a központi utasítások szerint — „a rohamos romlás lassítása”. Eddig a költségesebb rekonstrukciókat igye­keztünk halasztani. Csak a felületekkel foglalkoztunk. Most van egy-két ko­moly hídfelújításunk (például Solton) is. Vagyis még arra sem jut, amire ré­gebben­ ... — Most mi a fő feladat? — A már említett tevékenység mel­lett a nyári munkák előkészítése folyik. Az alapanyagokat készítjük elő: tele­pünkön mossuk, osztályozzuk a kohó­salakot, majd kiszállítjuk a depókra. — Hol számíthatunk majd nyáron „ablaktörős” szakaszokra, forgalom­­korlátozásra? — A nagyobb munkák terveit már megkaptuk. Az 51-es főúton, a megye­határ és Tass között találkozhatnak majd forgalomirányítóinkkal a jármű­vezetők. Az idén, kivételesen, üzem­­mérnökségünk területén kívül is vállal­tunk munkát. Kecel és Császártöltés között 9 majdnem húsz kilométeres szakaszon — mi végezzük el a rekonst­rukciót. Farkas P. József 1989. április 13. • PETŐFI NÉPE • 5 VITAIRAT A JÖVŐRŐL Szociálpolitikai reformterv Hajléktalanság és munkanél­küliség, a társadalmi beilleszke­dés súlyos zavarai, a lakosság egyre romló egészségi állapota, soha nem tapasztalt népesedési gondok jelzik, hogy Magyaror­szágon megrendült a létbiztonság s ezen belül a szociális biztonság. Ezt újrateremteni a szociálpoliti­ka legfőbb feladata. De hogyan? A Szociálpolitika Távlati Fej­lesztési Bizottsága az elmúlt hó­napban vitairatot tett közzé „Út­keresés és szociális biztonság” címmel. A szakértői csoport két lehetséges fejlesztési módozatot dolgozott ki. Az egyik a jelenlegi prioritásokból és preferencia­­rendszerből indul ki, feltételezve, hogy a szociálpolitika alapvető feladatait továbbra is nagy ellá­tási rendszerek keretei között kell megoldani. Ezeken belül különös jelentőségű a nyugdíj és a gyer­mekes családok támogatása, az infláció miatt lehetséges —­ és nem általános körű — kompen­zálás, a gyermeknevelési költsé­gek nagyobb részének átvállalá­sa, illetve annak ismételt kijelen­tése, hogy a szociálpolitikai ten­nivalók ellátása továbbra is alap­vetően az állami egészségügyi há­lózat és a tanácsi szociális gondo­zás feladata. Marad a helybenjárás? Tehát nem változik semmi? Változhat! Még a jelenlegi rend­szeren belül is. A társadalombiz­tosítás gyakorlatilag már levált az állami költségvetésről. Továb­bá : a gazdaságpolitika -se- annyi hezitálás után — végre elfogadta a munkanélküliség tényét, ami a létező munkanélküli-segély alap­­feltétele. Remélhetően a családi pótlék rendszere is tovább válto­zik, s az is tudnivaló, hogy a szakemberek a családi jövedelemadó-rendszer bevezeté­sének lehetőségét latolgatják. További lépés lehet bizonyos fo­­gyasztóiár-támogatások közvet­len pénzbeni juttatásokká való átalakítása. (Megjegyzendő: ez ügyben is sokáig ódzkodott a gazdasági ve­zetés, mondván, mi a garancia arra, hogy e sajátos kompenzáci­ót a rászorultak valóban rendel­tetésszerűen használják majd fel?) Nagyjából ennyi a — főleg pénzügyi módszereket érintő — első alternatíva. Akárhogy nézzük, ez az alter­natíva csakis zsákutcába vezet, a sokasodó és egyre nyomasztóbb szociális feszültségeket aligha enyhítheti. Akkor nézzük a második lehe­tőséget, ami ugyan kockázato­sabb, de talán eredményesebb megoldásnak látszik. Kockáza­tosabb, mert rendszerszemlélete­­—s az eddig megszokotthoz ké­pest — egészen más, s talán ered­ményesebb, mert alkalmazásával a kritikus helyzetek remélhetően kezelhetőbbek. Az elképzelés a hagyományosnál lényegesen sző­kébb preferenciákat és prioritá­sokat jelöl meg. Kevésbé kon­centrál a nyugdíjakra és a gyer­meknevelésre, és sokkal inkább a pályakezdő, a családalapító fia­talok és a gyermeknevelés feltéte­leinek javítására; a foglalkoztatá­si struktúraváltásra és a munka­­nélküliség szociális kezelésére; mindazok támogatására, akik önmagukról­ már képtelenek gondoskodni; és végül arra he­lyezi a hangsúlyt, hogy a sokszo­rosan is hátrányos helyzetűek életkörülményei tovább már ne rosszabbodjanak, illetve a meg­döbbentően népes társadalmi csoport hátránya a lehetőség sze­rint mérséklődjék. Nyugdíj, lakás, munkahely Látható, hogy egyfajta szociá­lis védelemről lenne szó. Ennek érdekében e második koncepció EJ az elsőhöz képest — a követ­kező lényeges változásokkal szá­mol. Először: mihamarabb végre­­­hajtandó a nyugdíjrendszer átfo­gó reformja. Esetleg úgy, hogy a jelenlegihez képest valamivel ala­csonyabb lenne az induló nyug­díj, s a rendszer általános jellem­zőjeként bevezetnék a rugalmas nyugdíjkorhatárt. A lényeg, hogy a nyugdíjreform a jelenlegi kusza rendszerhez képest öt év alatt 2-5 százalékos forrásfelszabadulás­hoz vezessen. Másodszor: a lakásépítési hite­lek kamatainak és a lakbéreknek olyan jellegű és mértékű változ­tatása, amely önmagában is fede­zetet nyújtana az első lakáshoz való hozzájutás jelentős állami támogatásához. Harmadszor: munkahelyte­remtő program indítandó és nemcsak a munkanélküli-segély lehetséges — egyébként a követ­kező öt évben szerény becslések szerint is 10 milliárd forintnyi — megtakarítása miatt, de a munkanélküliség pszichikai kö­vetkezményeinek megelőzése mi­att is. Negyedszer: az egészségügyi és a szociális gondozás állami fel­adatainak egy része átcsoportosí­tandó a Vöröskereszthez, az egy­házakhoz, a különböző egyesüle­tekhez, alapítványokhoz. (Ha a jelenlegi ilyen jellegű ál­lami feladatok csak egy tizedét adnák át, s a tennivalókat vállaló csoportosulásokat, az állam — a mai teljes fenntartással szemben — mondjuk költségeik 50 száza­lékával támogatná, akkor ez a megoldás a következő öt évben 4-5 milliárdos megtakarításhoz vezetne!) Ezek az intézkedések öt év múltán a két alternatíva költség­­igénye között, reálértékben kö­rülbelül ötszázaléknyi különbsé­get eredményeznek, és ez nagyon nagy pénz. Az összeg felét elvin­né az ifjúság lakáshoz juttatásá­nak finanszírozása. A munkanél­küli segélyből megspórolt pénz­ből a foglalkoztatási programo­kat lehetne finanszírozni. A nyugdíjrendszerben felszaba­duló összeg bizonyos hányada­­— ésszerűbben felhasználva — visszakerülne a rendszerbe, rész­ben pedig a családipótlék-rend­­szer fejlesztését szolgálná. A nem túl nagy összegű maradékkal pe­dig máris jelentősen támogatha­tók a humán szolgáltatásokra szakosodó gondozói hálózatok, a hátrányos helyzetben élők kö­rülményeit könnyítő speciális programok, amelyek megterem­tése, és finanszírozása egyébként is a második alternatíva jellegze­tes törekvése. Politikai bátorság és szaktudás Ez a koncepció azért is kocká­zatos, mert feltételezi a gazdasági folyamatok — s e folyamatokat vezérlő szabályozás — gyökeres megváltoztatását. Máskülönben miért is építene az egyébként lo­gikus alapelvre, hogy tudniillik a gazdaság és a szociálpolitika kö­zött nincs merev választóvonal. Vagyis a szociálpolitika eredmé­nyessége — és egyáltalán műkö­dőképessége — nem önmagában, hanem szélesebb értelemben vett társadalmi-gazdasági feltétel­­rendszerben bontakozhat ki. És kockázatos e koncepció azért is, mert — az iménti feltétel hiányá­ban — semmi eredményt nem ga­rantálhat, viszont megvalósításá­nak legelső aprócska lépései is esetleg társadalmi méretű áldo­zatokkal járhatnak. Megfonto­landó, hogy míg az első variáció — a maga szüntelen és kényszerű kompenzációs jellegével —­egyértelműen inflációgerjesztő hatású, addig a második koncep­ció inflációs hatása lényegesen kisebb és a társadalom­­ nagy többsége számára már csak azért is elfogadhatóbbnak látszik. Látszana... Ha a gazdaság­­politika és a mindenkori gazda­ságirányítás, a szociálpolitika és az ehhez kapcsolódó gyakorlat végre képes lenne a nagy rendsze­rekben való gondolkodásra, az ehhez igazodó rendszerszemléle­tű szervezőmunkára és a mindeb­ből szükségképpen következő praktikus cselekvésre. Mindez nemcsak politikai bá­torság és elhatározás kérdése, ha­nem -r$és talán mindenekelőtt — a profi szaktudás függvénye is. De hol vannak nálunk a profi szociálpolitikusok?... És még inkább: hol vannak azok a gya­korlati szakemberek, akik képe­sek lennének — bármiféle elvi koncepció ismeretében is—meg­oldani a szociálpolitika gyakor­lati megújítását, megannyi végze­tes tévedésének és hibájának gyö­keres korrekcióját? Ez a roppant munka ugyanis aligha bízható azokra az admi­nisztratív segédmunkásokra, akik manapság a tanácsoknál, a vállalatoknál, s a különböző hi­vatalokban, intézményekben, minden szakképzettség és a leg­csekélyebb empátiakészség nél­kül, általában rutinszerűen inté­zik, vagy nem intézik a hozzájuk fordulók — társadalmi méretek­ben már elviselhetetlenül — sú­lyos gondokat okozó szociális problémáit. Vértes Csaba ELMEGYÓGYINTÉZETEK A SZOVJETUNIÓBAN A pszichiátria és a nyilvánosság Két jogtudós, Borisz Protcsenko és Alekszandr Rudakov a Kommunyiszt elméleti folyóiratban Pszichiátria és emberi jogok címmel elemezte az elme­betegek jogos érdekeinek védelme, a másik, az egészséges emberek védtelen­­sége az önkénnyel szemben. Aligha van a közvélemény és a jog elől a pszichiát­riai gyakorlatnál gondosabban elzárt terület. Ez az évek során komoly társa­dalmi, politikai és erkölcsi problémává növekedett. s Nemrég még több szovjet lap rendkí­vül­ erőteljesen bírálta az elmegyógyin­tézetek munkáját. Felháborodott a tör­vénysértések és visszaélések tényein. Azután egyszerre, mintha csak utasí­tásra történt volna, eltűntek az ilyen bíráló cikkek, mintha megszűnt volna a probléma maga — állapítják meg a szerzők. Majd hozzáteszik, hogy erről nincs szó, még korántsem szűntek meg a rendellenességek az elmebetegek inté­zeti kezelésénél. Ne feledjük, hogy ezeknek a szakorvosoknak a kezében nagy hatalom van, ők rendelkeznek a betegek személyi szabadságával. A másként gondolkodók elnyomására felhasznált pszichiátriai esetek sokat­mondóan tanúsítják, hogy milyen erős fegyver ez becstelen politikusok kezé­ben. A zárt osztályok rácsos ablakai mögött lejátszódó emberi tragédiákról, az ottani állapotokról csak általában és nem hivatalos forrásból szerzünk tudo­mást. . A helyzet javulásának reményét hoz­ta a Legfelsőbb Tanács 1988 elején ki­adott rendelete, a pszichiátriai kezelés körülményeiről és rendjéről, és az egészségügyi minisztériumi utasítás a pszichiátriai kezelés fejlesztéséről. A közvéleményt nyilván megnyugtat­ták az egészségügy vezetőinek ezzel kapcsolatos nyilatkozatai. De ha fi­gyelmesen megvizsgáljuk ezeket a jogi rendelkezéseket, kiderülnek súlyos hiá­nyosságai, amelyek kétségessé teszik gyakorlati hatékonyságukat. Ezek a dokumentumok vitathatatla­­nul tartalmaznak fontos és progresszív újításokat, azt például, hogy az elme­betegek ügyvéd segítségével panaszt te­hetnek a vezető elmegyógyászra vagy közvetlenül a bírósághoz fordulhat­nak; hogy ezek az intézmények a bel­ügyminisztériumtól átkerültek­­ az egészségügyi tárca felügyelete alá. Mindez jó volna, ha a betegek jogait szabályozó előírások nem volnának túl általánosak, deklaratív és ígéretjellegű­­ek vagy helyenként nem világosak. Mit jelent például a rendeletnek az a pontja, hogy a kényszergyógykezelés egyik alapja, ha valaki „megsérti a szo­cialista együttélés szabályait?” A pe­resztrojka és a nyilvánosság vajon nem mutatott rá, mennyire kiagyalt ez a fogalom, amelynek tartalmát egyéb­ként minden konkrét esetben a pszichi­áter határozza meg. A Kommunyiszt cikkírói ezeknek, a rendeleteknek a hi­báit és hiányosságait azzal magyaráz­zák, hogy az egészségügyi minisztérium továbbra is a társadalomtól elzárva tartja a pszichiátriát. A rendeleteket nem vitatták meg gyakorló és tudós szakemberek széles körével. Világos tehát, hogy az elmegyógyin­­tézeti gyakorlatban a szükséges rendet, a személyiségi jogokat, az intézeti keze­lést szabályozó rendeletek és hivatali előírások rendezését a legmagasabb egészségügyi és jogi szinten kell elvé­gezni. (APN—MTI-Press)

Next