Petőfi Népe, 1990. november (45. évfolyam, 256-281. szám)

1990-11-16 / 269. szám

F­oly­óirat-tallózó A folyamatosan változó , egy­­­­re romló és egyre inkább piaci vi­szonyokra áttérő gazdasági hely­zetben nincsenek könnyű hónapjai a kultúrának. Nem voltak könnyű­­ esztendei már a nyolcvanas évek­­ közepe óta, de most minden eddi­ginél keményebb szorítással kell szembenéznie. Érzik és megérzik ezt az irodalmi folyóiratok is. A békéscsabai NAPÓRA példá­­á­l az év eleje óta jelenik meg ezzel­­ a címmel, átalakított formátum­mal, új célkitűzéssel, Hatvani Dá­niel szerkesztésében, mégis az idei­­ "10. szám úgy kerül elénk, hogy :"címlapján át van húzva az­ 5-6-7-8- 9-es számjegy. Magyarázata: „E­­ számaink estek a rendszerváltozás­­ áldozatául. Reméljük, megérte.” A lap egyúttal lényegesen drá­­­­gább is lett, de ezzel nem áll egye­dül: a nyár folyamán szinte mind­egyik kénytelen volt emelni az árát­ nemegyszer a duplájára. A Napóra sem tud csak az olvasói­­ támogatásából megélni, szponzo­rokra szorul annak ellenére, hogy céljai szerint népszerű irodalmat és népismeretet kíván adni. Az újra­induló folyóiratban olvashatjuk­­ például csokorra való levelét Sinka Istvánnak. Sinka jelentős költő volt, de inkább csak a költők köré­ben népszerű mind a mai napig. Pedig még levelei is élvezetes olvas­­­mányok.­ Egy fiatal költőjelöltnek­­ például így magyarázta meg, mi­lyennek kell lennie az igazi vers­nek: „Tudod, az nem elég, hogy­­ van olyan szellőm, mint másnak, és lesz is belőle olyan bor, mint a máséból. Olyan szellő kell, amik­­ből olyan bor van, ami szétveti az üveget, vagy a hordót. Színe, íze, fénye, ereje, foka van. Olyan bor­­ kell, amilyen másnak nincs, és nem ’is volt eddig.” Gondolom, nem­­csak a költők okulhatnak e példá­zaton, hanem minden ember, aki bármiben is, de tökéleteset szeret­­­­ne tenni. A szünet volt a sorsa a miskolci Napjainknak is, legutóbb június­ban olvashattuk. Most megújulva HOLNAP néven, Serfőző Simon szerkesztésében jelenik meg, válto­zatlanul havilapként. Címe Adyék nagyváradi antológiájára, annak célkitűzéseire utal. Nem csak a szűkebb régió, hanem a határain­kon túl élő magyarság lapja is len­­­ni akarnak. Ők is nagyobb olvasói rétegeket szeretnének megnyerni, ezért magazin-jellegre töreksze­nek, a művészet és a közélet egyen­súlyára. Jónéhány hónap szüksé­ges ahhoz, hogy e célok eredmé­nyességét meg lehessen majd ítélni. A magazin-jelleg, a társművésze­tekre figyelés már hangsúlyosan je­len van. A legnehezebb feladat azonban az — minden folyóira­tunknál —, hogy a régió, az ország és a glóbusz gondjait fogják-e majd megfelelő arányban és min­den szinten érvényesen megragad­ni. A Napjaink minden értéke elle­­­­nére sem tudott igazán betörni az országos rangúként számontartott folyóiratok közé. A Holnap most megújuló esélyekkel kísérelheti meg e cél elérését. Az első számban az információs értékű, ismeretköz­lő anyagok sorolhatók e tendenci­ához: Balla D. Károlyé a kárpát­aljai magyarság identitástudatá­ról, Medvigy Endréé Tollas Tibor­ról. A mai válság gyökerei évtize­dekre indáznak vissza. Ezért külö­nösen érdekes lehet a hiúit elemzé­se,­ s talán még érdekesebb az a múltból, ami megfogalmazódott figyelmeztetésként, de akkor nem juthatott el hozzánk. Húsz évvel ezelőtti interjút ad közre a KOR­­TÁRS októberi száma, amelyet Tóbiás Áron készített Déry Tibor­ral. Sok termékeny gondolatából most csak egyet emelek ki, s ez mindjárt meg is magyarázza, miért maradt mostanáig kéziratban ez a beszélgetés. Déry a következőket állítja: ,,... kapitalizmus és kom­munizmus ma már többé-kevésbé jelszóvá laposodott. Ürügy egy ha­talmi harc véghezvitelére, cégtáb­la, amely lassacskán mindjobban elveszti eredeti értelmét. ... a technikai civilizáció az, amelyet én ma minden másnál, még a háborús összeütközésnél is veszélyesebbnek tartok az emberre ... Hol van az a határ, ahol a technikát meg kell állítani, mert már nem segíti, ha­nem rontja az embert.” Déryt an­nak idején megmosolyogták azo­kért a cikkeiért, amelyek a techni­ka végzetes veszélyeire figyelmez­tettek. Pedig neki volt igaza, s ha jobban figyeltek volna rá, ma talán egészségesebb országban élhet­nénk egészségesebben. Egyik legjelentősebb költőnk, Vas István szeptember végén ün­nepelhette nyolcvanadik születés­napját. Az UNIRAS 9. számú ös­­­szeállítással köszöntötte őt, s eb­ben Sumonyi Zoltán beszélget a mesterrel, aki önéletírásában 1945 elejénél tart most, s még 1956 őszé­ig szeretne eljutni. Az idős mester a „múltban” él tehát, de ez nem akadálya annak, hogy határozott véleménye legyen múltról és jelen­ről egyszerre. Ma is kommunistá­nak vallja magát, de nem a marxi, hanem a jézusi értelemben. Véle­ménye szerint „az emberiség nem is érdemel jobbat a kapitalizmus­nál, — de azért nem annyira elve­temült, hogy a létező szocializmust megérdemelje.... ez a lesújtó véle­mény nem mostanában alakult ki bennem. Ezért mondtam, hogy nem írnám meg az elmúlt év ese­ményeit, nem lesz hozzá közöm, nem nekem csinálják. A legna­gyobb, ami az életemben történt, az az 56-os magyar forradalom volt, azt szeretném még megírni, egészen november 3-a esős estéjé­ig.” Szeretnénk e könyvnek is olva­sói lenni. V. G. A szakács a tolvaj, a feleség és a szeretője Nem biztos, hogy jó ötlet volt a gyanúsan hosszú című új angol fil­met a nagy mozik műsorára tűzni. Egészen biztos, hogy szerencsé­sebb lett volna kisebb körbe (Kecs­keméten például a Stúdiómoziba) száműzni, s csak a legelvetemül­tebb filmrajongók, a legextrémebb mozgóképes megpróbáltatásokra kérettek színe elé engedni. A neve­zetes mozidarab ugyanis azok kö­­­zül való, amelyek a legrutinosabb, legacélosabb idegzetű, legkitű­­­­nőbb gyomrú ínyencek rejtett tar­talékait is előcsalogatják, eseten­ként kimerítik. Mert szó, ami szó: Peter Greneway kemény százhu­­r­szonhat perces — a többi között ,(képző)művészeti indíttatású, — provokációja több mint kimerítő. A szakács stb ... ilyen hosszú elő­vezetése persze valószínűleg feles­­leges, mert a produkció, eddigi né­zőtéri tapasztalataim szerint (ki meddig bírja idegekkel és gyomor­ral alapon) önállóan, bármiféle be­avatkozás nélkül is szelektálja a­­ m­aga közönségét. Ha a legfelkészültebben érke­zünk a vetítésre, még akkor is igen ,erős stresszhatások közben vizs­gáztathatjuk klasszikus (irodalmi, képzőművészeti stb.) műveltségün­ket. A látvány akkor a leghatéko­nyabb, ha a néző némi rálátással bír a holland és flamand festészetre (különös tekintettel a csendéletek­re) és ráadásként nem árt, ha isme­ri Francis Bacon vásznainak vilá­gát. Már az első percekben min­denki megkapja a maga ráhango­lódásához szükséges, jókora adag­ját. A lenyűgözően pompás kör­nyezetben, elegáns, de kiábrándí­tóan arrogáns férfiak társaságában meglehetős gyorsasággal áteshe­tünk néhány hányáson, böfögésen, premier plánban nyomatékosított levizelésen, sőt más végtermékek­kel való kínosan közeli szembesü­lésen. A „macho” atmoszférájú, testnedvek dúsította akcióknak amúgy semmi közük a biológiai létezés költői csodáihoz. A logiku­san egy óriási konyhában (étter­mében, mosdójában és WC-jében) randevúzó „szerves evidenciák” rendezőjük elképzelései szerint meglehetősen rendhagyó kons­trukciót eredményeznek. A nyers­anyagok alapján persze nem lehet ítélkezni, hisz köztudomású, igen jó nevű filmművészek fir közöttük Marco Ferreri, Godard, Pasolini vagy a hazai mozikban mostaná­ban debütáló Waters — sem vetet­ték el (meg) ezeket. Greneway ki­hívó, sokkoló, helyenként émelyí­tő mesterkedéseiről egy pillanatig sem titkolja, hogy műviek. A nagy leleményességről tanúskodó kínzá­sok és a normális egészségi állapot­ba való egyéb­ beavatkozások vi­­szolyogtatóan frenetikus jelenetei csak azért nem hatnak mégsem igazán „élesben”,­ mert a rendező igen kitűnő érzékkel vigyáz az „an­golosan” elegáns távolságtartásra. „Ha filmet néz az ember, soha nem szabad megfeledkeznie róla, hogy egy film” — jelenti ki egy interjú­ban a rendező. Azt sem árt tudni, hogy a vágás, a zene, a párbeszéd, a világítás mind-mind a végleges stilizációt szolgálja. A hatás azonban mindezek elle­nére nem lebecsülendő. Aligha akad néző, aki bölcs rezignációval lenne képes végigmosolyogni a fantáziadús alkotó frivol, még a kannibalizmustól sem tartózkodó bravúrjait. Annak ellenére, hogy tudható: ezek a jelenetek csak e különös játék járulékos elemei. Csakúgy, mint a barokk pompa, a korabeli csendéletekből átemelt, filmen még soha nem látott szár­nyasokból, gyümölcsökből emelt káprázatok és a barokkos „vonal­­vezetésű” emberi testek. Arra szol­gálnak, hogy elmeséljenek egy tör­ténetet egy feleség megaláztatásá­ról (amelyben benne foglaltatik szeretője meggyilkolása is), majd bosszújáról, a brutális (Michael Gambon alakította) férj megölésé­ről. Önmagában a sztoriból persze épp úgy nem érdemes olvasni, mint adalékanyagaiból. A film komplex egésze , a helyszínek, a figurák, az események sokkal bonyolul­tabbak, összetettebbek­, izgalma­sabbak, rejtélyesebbek. Ez az egész émelyítő őrület egy klasszikus konstrukcióban zajlik, tételszerű­­en pontos, mintegy zenei formá­ban, épületek józan geometriájába zárva, hűvös-sima termekben, csipkés kastélyokban, kubista par­kokban. Mint fénylő kockakőre dobott nyers hús — ilyen, egyetlen képbe sűríthetnénk csaknem vala­mennyi Greneway-filmet. S ez a rendező igazi fő témája, ebben kul­minál brutalitás és szellem, érzéki­ség és halál dualizmusa, a vélhető­en Greneway művészi alapélmé­nye, feloldhatatlan alapkonfliktu­sa is. Károlyi Júlia KECSKEMÉTI DIÁKOK AZ ORSZÁGOS DÖNTŐBEN Nyelvközelben: Szabó Ildikó Az október végén Sátoralja­újhelyen Kazinczy Ferenc emlé­kére megrendezett Édes anya­nyelvünk nyelvhelyességi verseny döntőjében a kecskeméti közép­­iskolások közül többen is szé­pen szerepeltek. Lajos Mónika a Kocsis Pál Mezőgazdasági Szakmunkásképző- és Szakkö­zépiskolából, Czingel Mónika a Berkes Ferenc Kereskedelmi Szakközépiskolából az Anya­nyelvi Szövetség díját nyerte, (felkészítő tanára: Baráth Edit), Bagó Lilla, a Katona József Gimnázium diákja (a zsűri di­cséretében részesült, felkészítő tanára: Kristóf Antónia).­­A di­ákok közül — az ország más megyéiből érkezett húsz társá­val együtt — a legjobbak közé Szabó Ildikó, a Bányai Júlia Gimnázium negyedik osztályos tanulója jutott csak be (felkészí­tő tanára: Beke Józsefné). Ő volt a megyeiek közül az egyet­len, aki emlékplakettel érkezett haza. Szabó Ildikót először arról kérdeztem, milyen mértékben, milyen formákban van jelen a nyelvszeretet az életében? Meg­határozónak tartja-e a jövője szempontjából? — Angol—orosz szakos osz­­­tályba járok, ami arról is árul­kodik, hogy nemcsak én, hanem az egész osztály szoros kapcso­latban él a nyelvekkel. Termé­szetesen a pályaválasztásomban is szerepet játszik: a szegedi JA­TE magyar—angol szakára ké­szülök, középiskolai tanár sze­retnék lenni. — Bizonyára sokan kíváncsi­ak a verseny részleteire, arra kérlek, mesélj a nem mindennapi erőpróbát jelentő órákról, na és a felkészülésről. — Többféle kategória képvi­selőjeként összesen több mint százharmincan jutottunk be a döntőbe. A verseny színhelye Sátoraljaújhely, a díjkiosztás vi­szont a nagy nyelvművelő szü­lőhelyén, Széphalmon volt. Ma­ga a verseny írásbeli és szóbeli részből állt. Az írásbelit nyelvta­ni tesztsorozat alkotta, közép­pontjában stilisztikai feladatok­kal. A szóbelin három téma kö­zül választhattuk ki — s adhat­tuk elő három percben — azt, amit a legtestreszabottabbnak találtunk. Én a Bízom magam­ban című témát választottam. A fiktív szituáció szerint egy rá­diós riporternek kellett interjút adnom. (Ez volt az egyedüli té­ma, amit a korosztályomhoz a legközelebb állónak éreztem.)­­ Akkor rutinos interjú­­alanyként érkeztél erre a beszél­getésre. A nyelvi versenyzésben is annak számítasz? Gondolom,­­szűkebb körben is gyakran ver­­senyzel. — Az elmúlt években való­ban jelen voltam e tárgykörhöz tartozó a legtöbb házi miegmé­­rettetésen. A gimnázium első, második és harmadik osztályá­ban részt vettem a Katona Jó­zsef anyanyelvi versenyeken és az iskolai angol—orosz műfor­dító versenyeken is. A tegnap délutánt ugyan­csak versenyszerű műfordítással töltötted. Ráadásul nem is a kö­telező nyelvek körében ... — A németet magánúton ta­nultam, s mivel a közeljövőben középfokú nyelvvizsgára készü­lök ebből is, úgy gondoltam, előtte kipróbálom magam. A mostani hétvége ugyancsak nyelvközelben telik: angolból vizsgázom — középfokon. K. J. (Fotó: Tóth Sándor) T, * 1990. november 16. • PETŐFI NÉPE • 5 FILHARMÓNIAI SOROZAT Zenei kínálat nosztalgiával Elegáns meghívót hozott a posta. Udvarias megszólítás, korrekt tájé­­koztatás, méltányos ár — ritka eré­nyek indulatokkal, visszaélésekkel terhes környezetünkben. Négy hangverseny­­— ennyi (vagy talán néhánnyal több) volt az elmúlt „nehéz” években s ennyi talán lesz (?) jövőre is. A műsorszerkezet is a ko­rábbi, bevált receptet követi: műfaji sokféleség zongorával, kamarazené­vel, oratóriummal, s a népszerűség­ben felülmúlhatatlan orgonával. A felhangzó zeneművek Monteverdi­­től Bartókig négy évszázad zenei stí­lusait ölelik fel, s nem nélkülözik a valódi különlegességeket sem (példá­ul mindjárt az első hangversenyen, november 19-én bukkanhatunk Brahms: Variációk egy Haydn-témá­­ra című kétzongorás remekművére). Megfelel a hagyományoknak a min­­­denkori sztárvendég, egy-egy kiemel­kedő művészegyéniség közreműkö­dése: ezúttal Perényi Miklós és Jandó Jenő februári szonátaestje a sorozat csúcspontja. Négy hangverseny — sok ez vagy kevés? Ha a nagy olajválság előtti időkhöz viszonyítjuk, akkor bizony kevés, hiszen például az 1971/72-es évadban a kecskeméti Katona József Színházban tartott kilenc (!) zenekari koncert mellett kétféle, egyenként négy-négy programból álló kamara­bérlet közül választhatott a közön­ség ... De még a pangás hosszú évei alatt sem panaszkodhattunk: az 1978/79-es szezonban is kilenc hang­versenyt kínált az Országos Filhar­mónia, igaz, akkor már zenekart, or­gonát, kamarazenét vegyesen, de a márciusi hangversenyen Kobayashi Ken Ichiro vezényelt. A színhely azonban változott: a színházból átte­lepültek a koncertek az Erdei Ferenc Művelődési Központba és a Nagy­templomba. 1981/82-re hétre fogyat­kozott a hangversenyek száma, s el­maradt a sztárvendég. Ma az időközben városivá lett Er­dei Ferenc Művelődési Központ szer­vezi (ki tudja hányadik gazdaként) a filharmóniai bérletsorozatot, ám a helyszín—az arányos csökkenés elve szerint — immár évek óta a Kodály iskola. Ne feledjük azonban, hogy időközben Kecskemét százezres nagyvárossá lett, meghalt Nemes­­szeghy Márta, aki iskolája tanulóival minden koncerten megjelent, nyugál­lományba vonult Vécsy György, minden idők egyik legrátermettebb szervezője, minden kecskeméti zene­barát személyes ismerője. Négy hangverseny — szerencsére ma már csak egy lehetőség a sok kö­zül, egyfajta esély az országos kitekin­tésre a helyi kezdeményezések mel­lett. Hiszen a különböző kecskeméti intézmények, együttesek, sőt az egy­házak is egyre gyakrabban szervez­nek önállóan hangversenyeket, s ezek közül némelyek (például a Kodály iskola vagy a Piarista Gimnázium rendezvényei) szakmai szintjüket te­kintve is méltó kiegészítései a filhar­móniai programoknak. Az alkalmi­­ megmozdulásokon túl egykor a Ze­nei Hetek, újabban a Kecskeméti Ta­vaszi Napok, nyaranta pedig a Ko­­dály-szemináriumok jelentik a fonto­sabb zenei eseményeket. A kínálat tehát bőséges, s időről időre tapasz­talhatjuk, hogy a közönség is létezik még valahol, s néha rátalál a neki tetsző muzsikára is. Négy hangverseny — ennyi tehát az Országos Filharmónia idei kínála­ta, örüljünk neki, s illesszük helyi tö­rekvéseink, a művészetek irányába még mozgósítható elvárásaink és ál­dozataink, napi fásultságunkból való kikapcsolódási lehetőségeink közé. Hiszen rendszer helyett gyakran csak köpönyeget váltó világunkban lassan egyedül a­ művészetek képviselnek olyan maradandó értékeket, melyek nem hiányozhatnak mai életünkből sem. H. Á. Öh, Mister Alkohol! A feltárások, a leleplezések korát éljük. Mostanában szá­mos, eddig szigorúan titkos, szi­gorúan bizalmas jegyzőkönyv, jelentés, okmány kerül nyilvá­­­nosságra. Kollégánk egy egész­ségügyi intézmény kiselejtezett papírjai között matatva talált rá az itt következő kórlapra. Törzsanyag: lanA beteg neve: Bertalan Berta­Foglalkozása: szeszkazánfűtő Anyja neve: Kövi Dinka Lakhelye: Pilisborosjenő * Az intézetbe utalt válaszai a kórlapon szereplő kérdésekre : ken.— Hol született? — Borszé­. — Gyermekkorában mi akart lenni?— Előbb borfiú, később hordószónok. — Mióta iszik? — Amióta nyelni tudok. Ili Mit szokott inni? Egy­ib „a” betűs italokat szeretem: a sört, a bort, a pálinkát. Hg! Alkoholista volt a család­ban? — Igen, az apám. — Mit ivott?—­ Utoljára lúg­követ. Részegen, tévedésből. ■ty Testvérei vannak ? Kizá­rólag szesz testvérek. — A felesége kicsoda? — Je­lenleg egy egri leányka. Egyszer összejöttem a Mohai Ágnessel is, de nem kedveltük egymást. — Milyen a szexuális élete? — Nyitott házasságban élek. Az egri leányka mellett a szürkeba­rátot is szeretem. — Milyen a lakása? — Kőbá­nyai világos. — Mennyit keres ? — Ha na­ponta ezer, jó ha összejön, akkor­­ oké! ^ Melyik a kedvenc állata? !— A zsiráf, de csak sörben. ves.— Kedvenc étele?—A borle­t Kedvenc hobbija? — A pá­linkamérés. ;§­ggl Példaképei vannak? — Igen. A Szkander bég, meg a Napóleon. Konyak formájában. — Politizál? — Nem. A csil­lagokat is csak a konyakos üve­gen szeretem. [Ifir Múzeumba szokott járni? — Kizárólag csak sörkatakom­bákba. — Olvasni szokott? Csak italárjegyzéket. — Sportol? ■ [UNK]— Igen, borkor­csolyázom. Versenysportja is van?— Reggel, délben, este szesztorna. A talajgyakorlatokat a sárga földön szoktam befejezni. — Dohányzik? Mit szív? — Kizárólag lopótököt. — Büntetve volt? Ha igen, mi­ért? — Bementem egy italbolt­ba. A-* Ez még önmagában nem büntetendő. — Igen, de én zár­óra után mentem be. — Mivel az agya állandóan az ital körü­l forog, mondjon olyan szót, amelyik nem borral kezdő­dik! — Sósborszesz. — Azt mondja meg, ha innét gyógyultan távozik, milyen ter­vei vannak? — Mielőbb szeret­nék újra rászokni az italra. Lejegyezte: Kiss György Mihály

Next