Petőfi Népe, 1994. szeptember (49. évfolyam, 205-230. szám)

1994-09-28 / 228. szám

1994. szeptember 28., szerda Kedves Olvasóink! Ismét sok levéllel tisztelték meg szerkesztőségünket az utóbbi héten, s ennek azért örülünk, mert ezáltal is érezzük bizalmukat. Több figyelmet érdemlő írásnak ma sem jutott hely ezen a két olda­lon, de ígérjük, hogy egy hét múlva ezeket is olvashatják majd. Egyébként sem mondhatjuk, hogy népszerűtlen lenne a Petőfi Népe, ugyanis mind több helyről kapjuk a hírt az utóbbi napokban, hogy a postaládákból lopják lapunkat. Erről is olvashatnak mai ös­­­szeállításunkban, az Olvasószolgálat rovatban és egy Bajáról érke­zett levélben. Ám nemcsak az újságot lopják, hanem - mint egyik vaskúti levélírónk írja - a szenet is. Ezeken kívül sok egyéb pana­szos írásnak adtunk helyet, azonban találnak elismerő szavakat is a levelek között. Várjuk további írásaikat. A szerk. Elköltözött útvonal A kecskeméti 5-ös számú busz megállóját 1993 őszén a Szentmiklósi útról csatornaépí­tés miatt áthelyezték a Hét ve­zér utcába azzal az ígérettel, hogy 1994 májusára visszahe­lyezik, de ez csak ígéret maradt. Persze a busznak így előnyö­sebb, mert valamivel rövidebb az útvonala. A kérdés csak az, hogy a busz van-e az utasokért, vagy az utas a buszokért? Ez az útvonal még azoknak sem jó, akiktől nem esik távo­labb, mint a régi, mert ha kima­rad vagy késik, netán éppen le­késte a buszt, kutyagolhat vis­­­sza, ahonnan elindult, s onnan tovább a Dózsa György útra. Ezzel a járkálással gyalog is be­érhet az ember a központba. Ezután jönnek majd a téli csúszós, csapadékos hónapok. Nem beszélve arról, hogy van­nak beteg lábú, paralízises em­berek ezen az útvonalon, akik­nek naponta utazni kell, s na­gyon sok errefelé az idős ember. Kérdezem, mi kell még ahhoz, hogy visszakapjuk az útvona­lat? Aláírások? Mert ezt is meg­tesszük, ha ezen múlik. Árulják már el, hogy kinek a személye számított ennyit, akinek a ked­véért visszaléptek, mert körül­belül két hónapja még szóróla­pokat osztogattak a buszon, hogy visszaállítják a régi útvo­nalra. Ez nem történt meg, így kéz­zelfoghatóvá vált, hogy valami­féle protekció van a dologban, amibe mi nem fogunk belenyu­godni. Sz. I.-né Kecskemét (Név és cím a szerk.-ben.) Vigyázat, csalnak a szenesek! Még soha nem írtam sehová, nem vagyok olyan irkálós fajta, de most olyan dolog történt ve­lünk, ami nyilvánosság elé kí­vánkozik. Tudom, a dolog el­csépelt, mi is hallottunk már ilyet, mégis beugrottunk. Szeptember 22-én Vaskúton felénk járt egy szenesautó. Vet­tünk 17 mázsa szenet, fuvardíj­jal együtt 880 forintért mázsá­ját. Az egyik rakodó ki is szá­molta kis számológépen az érte járó 14 960 forintot. De ők nagylelkűen csak 14 700 forin­tot fogadtak el, amit tisztesség­gel ki is fizettünk. Csak a fuva­rozó volt tisztességtelen, mert a lerakott szén csak 10 mázsa volt. Ugyanis utólag lemértük. A férjem meg is jegyezte, hogy kevesli a szenet, mire az volt a válasz, legyen nyugodt, megvan az, ugyanis ez súlyosabb szén. Tehát alapos volt a férjem gya­núja. Sajnos, az autó rendszá­mát nem írtuk fel és számlát sem kértünk. Ennek mi va­gyunk az oka. A férjem 11 ezer forint nyugdíjat kap, én 9 ezer forintot keresek, tehát nem élünk fényűzően, ezt a 6 ezer forint többletfizetést bizony megérezzük. Ennek a bandának vajon nem szólal meg a lelkiismerete ek­kora csalás miatt? így könnyen meg lehet gazdagodni, amit sem a rendőrség, sem az adóhivatal nem tud ellenőrizni. Nagyon szépen kérem önöket, ha csak lehetséges, közöljék le­velem a lapban, hogy mások okuljanak belőle. Most jön még a fűtési szezon, az emberek ne jár­janak úgy, mint mi ezekkel a ga­zemberekkel. Maradok tisztelet­tel továbbra is előfizetőjük: F. L.-né, Vaskút (Cím a szerk.-ben.) CIKKÜNK NYOMÁN Hogyan mehettek nyugdíjba? Nagy érdeklődéssel olvastam lapjukban a Járadékfolyósítás után című cikket. (Szeptember 22-én a Kapaszkodó rovatban. A szerk.) Nem értem, hogyan mehettek nyugdíjba 36-50 éves korú nők és férfiak? Ugyanis a nyugdíjazásnak elég kemény buktatói vannak. Nőknél 50 éves kor és 20 év munkaviszony a követelmény, de így is csak akkor mehetnek el hamarabb nyugdíjba, ha egy évig munka­­nélkülin voltak. Férfiaknál ez legalább 5 évvel kitolódik. Másik verzió, amikor a mun­káltató hozzájárulásával mehet el valaki hamarabb nyugdíjba. De ritkán adódik ilyen eset, mert akkor a társadalombiztosí­tást a munkadónak kell fizetnie. Igazam bizonyításához Önök is besegítettek. Körülbelül két hónapja olvastam a Fogadóóra rovatukban egy elkeseredett hölgyről, aki 46 éves és beteges, fáradt, agyondolgozott, már 28 éves munkaviszonya van. Azt kérdezi, hogyan mehetne nyug­díjba? A válasz: Sehogy, ki kell várnia a nyugdíjkorhatárt, ami az ő esetében már nem is 55, hanem 60 év lesz lesz. Tehát egyenesen a temetőbe! Kérde­zem, ez a nő - és még sok tíze­zer - hogyan fog 60 éves koráig dolgozni? Az ilyeneknek általában az mondják, százalékoltassa le magát. De milyen tortúrán kell valakinek átesni, mire 50 száza­lékos lesz! S ha sikerül is, abból az összegből nem él meg. A 67 százalékosnak pedig fél lábbal a sírban kell lennie. Továbbá: azt a bizonyos 46 éves, beteges nőt ugyebár ha­marosan elküldik a munkahe­lyéről, mert az ilyen sehol sem kell. Akkor mit csináljon? Má­sik munkahelyet nem talál, az biztos. Nézzék csak meg a hir­detéseket: „18-25 éves korig csinos, jól szituált hölgyeket ke­resünk. Követelmény: középis­kolai végzettség, számító­gép-ismeret, angolnyelv-tudás előnyben”. Nos...? Hát még ha valaki nyugdíjba megy, s szeretne még egy kicsit élni, pihenni, unokázni... Vagy ez már mese habbal? Szabóné Blázsik Ilona Kecskemét, Vacsihegyi út 27. (A megyei munkaügyi köz­pont felmérése alapján közölte a cikk írója, hogy a választ adó személyek egyharmada inak­tívvá vált, s ezek egynegyede nyugdíjba ment, s érdekes, hogy a nyugdíjassá vált nők hattizede 36-50 év közötti. Hogy lehet ez? Úgy, hogy rokkantnyugdíjba a mentek, bármily nehéz is ennek menete. Más nyugdíjra ugyanis nem lehettek jogosul­tak. Kis számról lehet szó, az egyharmad egynegyedének a hattizedéről. A szerk.) T­isztelt Szerkesztőség! KÖNYVTÁROSKÉNT PEDAGÓGUS SZEMMEL Nem tanítottuk meg a gyerekeket Szombat van, az első könyv­tárlátogató egy középiskolás. A nagyidai cigányokat keresi. Ki­segítem, mert hirtelen nem jut eszébe a szerző. A Versek fel­iratú szabadpolchoz irányítom. Hamarosan távozni készül, mondván, nincs a kötetben. Nem is lehet, hiszen a Váloga­tott verseket lapozta fel. Újabb eligazítás után a háromkötetes (öszes versek) következik. Eb­ben sem találja, ugyanis a 3. kö­tetet, a Trilógia címűt böngészi. Elmagyarázom hát, ami félre­érthetetlenül fel van tüntetve a címlapon: 1. kötet - Kisebb köl­temények, 2. kötet - Költői be­­szélyek (Lásd általános iskolák 5. és 6. osztályos anyaga!) Eb­ben található. Megkönnyebbül­ten sóhajt, én pedig szégyenke­zem: erre nem tanítottuk meg a gyerekeket. Nyugdíjas pedagógusként immár három éve dolgozom könyvtárban, innen igazi ráte­­kintés kínálkozik oktatómun­kánk sokszor megkérdőjelezett voltára. Olyan jelenségekre sze­retném ráirányítani a figyelmet, melyek egy kis odafigyeléssel, a tananyag önállóbb kezelésével korrigálhatók. Az abc-t a gyerekek megta­nulják, ám a betűrend alkalma­zása már nem megy. Pedig a mindennapi életben alapfeltétel a tájékozódás, a tudakozódás, az önálló ismeretszerzés (pl. te­lefonkönyv, szaknévsor, cím­jegyzékek használatára gondo­lok). Azért vagyunk itt, hogy se­gítsünk a bonyolultabb infor­mációk megszerzésében, az azonban elvárás lehet a tizen­évesektől, hogy a szabadpolcon biztonsággal tudjanak tájéko­zódni, hiszen a betűrendes mu­tató és a szakirodalom raktári szakjeleit jól láthatóan feltüntet­jük. Joggal számíthatnánk arra is, hogy a könyveket a polcra gerincükkel kifelé helyezzék vissza, avagy a székeket, mi­után felállnak, tegyék a he­lyükre, ugyanis mindez a legrit­kábban fordul elő. A tallózás képességének ápo­lásával sem foglalkozik az álta­lános iskola, ugyanakkor a to­vábbtanulóknak gyakran kell elszórtan található ismeret­­anyagot összegyűjteni. Ekkor döbbenünk rá, mennyivel több, intenzívebb könyvtári foglalko­zás, illetve betűrendbe sorolási feladat szükségeltetik. E negatív tapasztalatokról a figyelemkeltés szándékával ír­tam, hiszen nagyon sok a pozi­tív élményünk is. Itt a gyerekek felszabadultan kérdeznek. Én erre vágytam tanítás közben a legjobban, de kevésszer adatott meg. Az osztályozás, a tanóra kötöttsége, zártsága éket ver ta­nár és diák közé. Milyen öröm, hogy biza­lommal fordulnak hozzánk, hogy megfelelő ismeret, illetve egy-egy igazi élményt jelentő könyv birtokába juttatjuk olva­sóinkat! A kolléganőm, aki 8 órában dolgozik friss főiskolai diplo­mával, olykor napokat áldoz az ilyen-olyan vetélkedőkre ké­szülő tanulók segítésére. Csodá­lom a türelmét, a szakmai tudá­sát, a kutatómunkában való jár­tasságát, melyet könyvtári sza­kon sajátított el. Jómagam ugyanis csak könyvtárosi tanfo­lyamot végeztem, írtunk mi már „tanmesét” szakmunkástanulók kívánsá­gára, kidolgoztunk érettségi té­telt, kérésre megírtuk Tiszaal­­pár történetét dióhéjban... Az igazi segítség mégsem ez. Szőke Antalné nyugalmazott tanárnő, Tiszaalpár Sajnáljuk, hibáztunk A sajtó tájékoztatásáért fe­lelős rendőr-főkapitányság hi­vatalvezetője úgy döntött, hogy a múlt pénteki, megyei sajtótá­jékoztatót nem Kecskeméten, hanem Izsákon tartja. Bács-Kiskun Megyei Közgyű­­­lés ugyanis ott tartotta ülését, amelyen - egyebek között - közlekedés­biztonsági kérdé­sekről is szó esett. A rendőr-fő­kapitányság vezetője ez alka­lommal tájékoztatta a közgyűlés tagjait a megye közlekedésbiz­tonságának helyzetéről. Elkövettük azt a hibát, hogy a változásról nem írásban, hanem - a bizalmi munkakapcsolat alapján - szóban tájékoztattuk az újságíró kollégákat, a szer­kesztőségeket. Izsákon ennek alapján több, velünk kapcsola­tot tartó sajtóorgánum képvise­lője meg is jelent. A Petőfi Né­pénél Noszlopy Nagy Miklós úr üzenetrögzítőjén hagytunk hírt, a korábban már bevált gyakor­latnak megfelelően. Nagyon sajnáljuk, hogy azt a címzett nem kapta meg. Dr. Szöllősi Gyula r. őrnagy, hivatalvezető A köz javára A Kecskeméti Kereskedelmi Szakközépiskola szülői munka­­közössége - az iskola igazgató­jával az élen - éveken át sür­gette az önkormányzatnál a homokbányai - Izsáki út és a Zápor utca torkolatánál kiala­kult­­ veszélyhelyzet megszün­tetését, eredménytelenül. A Petőfi Népe 1993-ban többször is tudósított az ott tör­tént diákbalesetekről és sürgette a veszélyes állapot megszünte­tését. A sajtóban is megjelent tiltakozások ellenére sem tör­tént semmi, az önkormányzat kísérletet sem tett a balesetve­szély megszüntetésére. Ennek ellenére­­ a szülői munkaközösség közbenjárására - a mérnöki és környezetgaz­dálkodási iroda, az út- és híd­fenntartási keret virmanolásá­­val, a tervezett gyalogjárda és -átkelőhely (zebra) kialakításá­val, a világítást adó ostomjeles lámpák és a figyelmeztető táb­lák felszerelésével a veszély­­helyzetet megszüntette. Ám az nem hallgatható el, hogy amit az önkormányzat ve­zetése éveken át nem valósított meg, azt az apparátusban dol­gozó néhány jó szándékú ember saját hatáskörben a köz javára meg megvalósította. Köszönet érte. Kér. Szakközépiskola szülői munkaközössége Ezek nem azok a fiatalok Szeptember 24-én reggel­­ mintegy harminc kecskeméti fi­­­­atal „szállta meg” a Széchenyi­­város egy részét. Vidámak vol­tak, pedig a kezükben gereblyét, lapátot és talicskát szorongat­tak. Kérdésemre, hogy honnan jöttek és milyen céllal vállalták a magas épületek közti nagyta­karítást, elmondták: létezik egy budapesti központú alapítvány, s annak a helyi szervezetében­­ végzik az önként vállalt, a saját érdeküket is szolgáló munkát. Az alapítvány legfőbb célja, hogy különböző önkormányzati területeken takarítási munkát­­ vállalnak, melynek ellenében­­ térítésmentes telket remélnek az­­ illetékes önkormányzattól, hogy­­ a lakásra szoruló fiatalok érte­­­­lemmel tölthessék meg életüket. j Mire én, ha ily módon telekhez­­ is jutnának, még mindig soká lehetne tető alá hozni első laká­sukat. Hát igen, mondták, de lenne miért takarékoskodni, fél­rerakni forintjaikat, meg a cél is közelebbnek tűnne, ha az első kapavágással is felérő telek tu­lajdonosai lehetnének. Azt is elmondták, hogy vannak támo­gatóik helyi képviseleti körök­ben és ez reménnyel tölti el va­­lamennyiőjüket. Azt latolgat­tam, hogy mi, lakásbérlők, il­letve tulajdonosok kellő össze­fogással nem tehetnénk-e meg, hogy időközönként rendbe tes­­­szük házaink, otthonaink kör­nyékét...? Bizonyos, hogy jobban vi­gyáznánk a táj szépségeire, ha mi magunk is részesei lennénk megteremtésének és a jó példá­val másokat is meg tudnánk győzni arról, hogy a közelsé­günkben élő füvek és fák első­sorban nekünk zöldellnek, a fes­tett köztéri padok a jó levegőn nekünk nyújtanak pihenési lehe­tőséget. Ne marasztaljunk hát el valamennyi fiatalt házaink fala­inak firkálása, vagy a köztéri szobrok csonkítása miatt, mert az említett élmény alapján jól érzékelhető, hogy a fiatalok nem egyformák. Például a fent említett fiatalok nem azok a fia­talok... Lédeczi József, Kecskemét Pihenés őszi napfényben • Vajon mi jár a fejében e sokat megélt két nemesnádudvari férfinak a szép őszi napsütésben? 11 Címünk: 6000 Kecskemét, Szabadság tér 1/A FOGADÓÓRA Meglepetés a Beck-tanyán Helvéciáról, a Gazdasági dűlő 22. szám alól jött szerkesz­tőségünkbe Németh Imre és felesége. Elmondtak egy jó sztorit - ahogy ők nevezték ese­tüket - az almáról meg az Izsáki Sárfehér Szövetkezetről. Történt, hogy Németh úr ve­lük élő anyósa, M. Kis Jánosné fél hektár almást vásárolt az izsáki szövetkezettől. Csak a gyümölcsfákat vette meg, az alatta lévő földet nem. Tavaly nem sokra mentek vele, az idén viszont jó termés volt. Örültek. Elkezdték az almaszüretet. Az első 24 mázsát - mi sem volt természetesebb - a szövet­kezet átvevőhelyére, a Beck-ta­­nyába vitte Németh úr. Átvételi elismervényt nem adtak, s azt sem mondták, mikor fizetnek az áruért, mely 16 300 forintot ért. Otthon az asszonnyal kisütöt­ték: itt valami nem stimmel. Le­szedtek még 70 mázsányi gyü­mölcsöt, de azt már - biztos, ami biztos! - nem a Bech-ta­­nyára, hanem Ágasegyházára vitték, Füredi János magánát­vevőhöz. Füredi úr a léalmáért azonnal, az exportminőségűért öt nap múlva fizetett. Ezen felbuzdulva visszamen­tek a Bech-tanyára, s kérték, ad­janak valami papírt arról, hogy mikor fizetnek a 24 mázsáért. Nem fizetnek azért semmit, vá­laszolta a mázsáló, hiszen Né­­methék 40 ezer forint permete­zési díjjal tartoznak a szövetke­zetnek. Ezen aztán igencsak meglepődtek, mert senki nem kérte fel őket a permetezésre, saját maguk metszettek, s per­meteztek, amikor kellett. De ha már belekotnyeleskedtek, miért nem értesítették őket a munka elvégzéséről, miért csak a ter­més átadásánál kellett ezt meg­tudniuk a mázsástól? - kérdezik Némethék. Érdekes, hogy Izsák István szövetkezeti elnököt nem ér­dekli az ügy. Közölte velük, menjenek oda reklamálni, ahol átadták az almájukat. Némethék csak azt sajnálják, hogy nem Ágasegyházára vitték összes almájukat. - rapi - Maci nélkül rokkantabbak Tolókocsihoz kötött asszony telefonált. Egész nap egyedül van az emeleti lakásban. Macit, a hosszú szőrű, legyezős farkú fe­kete tacskót az ugyancsak rok­kant férj a hét végén levitte a kecskeméti Széchenyi térre sé­tálni. A kutyus futkározott. A csak két bottal járni tudó gazda megpihent a padon, s mire fel­eszmélt, eltűnt az eb. Maci - nyakában érmen ez a név - azóta nem ül a tolókocsi lábtartóján, s délután, ha megérkezik a kisisko­lás Zsani, nincs, aki elé szalad­jon. „Mi a Maci nélkül még rok­kantabbak lettünk” - sírt az as­­­szony, kérve, aki tud a kutyáról, hívja a 323-720-as számon. Az oldalakat szerkesztette: Rapi Miklós

Next