Bácsország, 2007 (13. évfolyam, 1-4. szám)

2007 / 3. szám

A történelem dűlőútján Ritka üde könyv Kovács Ákos A kitalált hagyomány című vaskos, tanulmányokat tartalmazó kötete Szerbhorváth György, Budapest élén, ha a szálak összekuszálásáról, az összezagyvált mitológiák továbbéltetéséről van szó. A kitalált hagyomány pedig egy a ritka demitologizációs kísérletek közül. A nemzetmentők emiatt nyilván értékrombolónak tartanák, már ha elolvasnák, de szerintünk éppen emiatt (is) értékes e könyv. Jómagam 2000-ben az egyik magyar hetilap riportereként több millenniumi zászlóátadáson jártam. Hálás riporteri feladat volt, hisz ez a hetilap az akkor regnáló kormányzathoz képest - mely kitalálta az egész ünnepségsorozatot - ellenzékben volt, tehát erősebben foghatott a pennám. De végül már magam sem tudtam, nevessek-e vagy sírjak. Egy-egy kisebb település számára persze óriási, megtisztelő eseménynek számított, ha a kormány valamely jeles tagja elhozta számukra a zászlót, felsorakozott a falu apraja és nagyja, szinte érződött, hogy történelmi pillanatot élnek át, zászlók lengedeztek, fújta a tűzoltózenekar, a templomban mise következett, zászlószentelés, ünnepi szónoklatok. De ennyire zavaros szövegeket sem hallottam még sosem a magyar múltról - a szónokok magabiztosan kötötték össze Árpádot és Mátyás királyt, a tatárjárást és a szovjetek pusztítását, Wass Albertet és Ady Endrét, az Ómagyar Mária­­siralmat egy XX. századi műnépdal soraival. Szóval, volt itt minden - akárcsak az ünnepi helyszín közelében felállított sátrakban: kürtös kalács és sör, bográcsos és borok, vattacukor és Coca-Cola, nyárson sült és sajtos-tejfölös lepény, tengeri sült hal és bab. Miközben a szónokok az adott régió, település nagy történelmi eseményeit kötötték össze az országosokkal zavaros és követhetetlen ugrásokkal, addig e sátrakban már gyülekeztek és iddogáltak azok, akik az egésznek inkább a falusi búcsújellegét érezték magukénak, tudniillik hogy eszegetni-iszogatni lehet, közben rég nem látott vagy épp új barátokkal ismerkedni, trécselni, közben a háttérben - ha még halkan is - szólt a lakodalmas rock. Kritikai hangokat legfeljebb a falusi kocsmában lehetett hallani - ide mindig betértünk a fotóssal a zászlóátadás után - ahol a pénz­szórást kárhoztatták azok, akik nyilván nem a kormány hívei voltak. A helyi kocsmárosnak pedig konkurenciát jelentettek a máshonnan érkező sátorosok, ő meg tipikusan ezért nem örült az egésznek, bár a forgalom ilyenkor sokkal nagyobb volt, mint egy átlagos napon - ezt is mindig megérdeklődtem a helyszínen. A személyes élményeimre való kitérésnek annyi köze van Kovács Ákos könyvéhez, hogy a kötet első, s talán legfontosabb, legérdekesebb fejezete a pusztaszeri Árpád-emlékről szól. És meglepődve olvashatjuk, hogy bizony ez az ünnepség sem jött volna létre egy iszogatni olyannyira szerető társaság nélkül (amelyek Magyarországon a XIX. század második felében gombamód szaporodtak el, gondolom, német mintára). Magyarán, ha az 1890-es években jópár szegedi atyafi nem imádja annyira a bort, ma alighanem más politikusbeszédeket hallanánk Árpádról, a honfoglalásról és egy sor úgynevezett történelmi eseményről. Kovács igen részletesen szemlélteti az eseményeket. Korabeli jegyzőkönyvekből, dokumentumokból, újságcikkekből idéz, s ekkor először is Csáth Géza Bácska című novellája jut az eszünkbe, amely Magyarkanizsán zajlódik - a más vidékről érkezett tanárember belép a társasági életbe, vad és rendszeres ivászatok követik egymást, végül elmenekül Kanizsáról, hogy bele ne pusztuljon a dáridózásba, mint sokan a bandából. Nem volnék meglepve, ha Csáthot épp a Kovács által felidézett események ihlették meg - stimmel a kor és a helyszín is, Szeged Kanizsától és Szabadkától sincs messze. Tehát a XIX. század végén Szegeden (többször is) megalakult egy exkluzív borivó társaság, a szombatosok, akik szombatonként ültek le borozgatni és mulatozni, de szigorú keretek közt: a kötetben is közölt, a Szegedi Szombatosok Huszonegyes Társaságának alapszabályzata pontosan rögzítette a büntetések mértékét is - értelemszerűen borban kellett azt megfizetni. A társaság későbbi elnöke például Kovács József, alias Piktor Jóska, Tűzoltó Jóska városi tűzoltóparancsnok volt - itt pedig akárha egy Tolnai Ottó-történetben járnánk. Emlékezetes egy szabadkai versenyiváson való kitűnő szereplése, ahol a versenyzők nem pohárból, hanem vödörből itták a bort. A szombatosok elnöke az előző nap este megkezdett és másnap reggel hét óráig tartó verseny végén, akkor, amikor a többiek már ’hullák’voltak az asztal alatt, vagy egyszerűen megszöktek, ő még mindig talpon maradt, ’élő’ volt. Pár év múlva, 1902-ben azonban már Pusztaszeri Árpád Egyesületté alakultak át, céljuk pedig a pusztaszeri apátság romjai fölé emelendő templom felépítése lett - no, azért az italozás sem maradhatott el. Nos, ők kezdték el kitalálni e hagyományokat - kivonultak Pusztaszerre ünnepelni. A helyszínen aztán először is szalonnát sütöttek, majd a komolyabb étkek kerültek az asztalra, így újabb ősi magyar szokás szerint bográcsost (paprikás húst) főztek; noha ez az étek, tulajdonképpen a gulyás csak egy évszázada honosodott meg, vált parasztételből nemzeti jelképpé. Aztán az első hordó sör megcsapolása után került sor a honfoglalás eseményeit felidéző népies, bűvészeti mutatványokra, élőképekre és alkalmi látványosságra, majd a Turul­madár megdicsőülése c. légi tünemény bemutatására, hat címeres ökörrel s egy kukoricaszárral megrakott szekérrel előadták a Magyarok bejövetele jelenetet, s megtudjuk, a spicces társaság végül Szegedre visszakocsizva a Zalán futását mutatta be. A vidám hangulat arra utal, ekkortájt még nem kellett végig méltóságteljes ábrázatot vágni, a Zalán futása pedig alighanem ironikus, karneváli hangulatot árasztó jelenet volt­­ Ópusztaszeren, illetve a hasonló emlékhelyeken csak ma nem illik viccelődni. Igaz is, az előző századelőn még nem sejthették, hogy a XX. század nem a magyarság, Magyarország sikertörténete lesz, sőt. A kötetben egyébként három nagyobb és két kisebb tanulmányt olvashatunk. Az első tehát a pusztaszeri történet, a második az új kenyér története - közös jellemzőjük ezeknek, hogy minden rezsim és rendszer felhasználta ezeket, a mai napig. Ragyogó képanyagot is láthatunk, a csúcs a borítón lévő fénykép: 1987-ben a parlament előtt egy kommunista tábornoknak a fiatal búvárlány átadja a magyar nemzeti szalaggal átkötött új kenyeret". A harmadik írás a magyarországi Szent Kristóf-kultuszt elemzi (Szent Kristóf végül az autósok és a Magyar Hadsereg harckocsizóinak védőszentje lett...), a Musica Pannonica című pedig nemzeti hangszerünkről, a tárogatóról szól (amely az oboa elődjeként a XIII. században először Spanyolországban tűnt fel), az utolsó tanulmány pedig a Szent István-napi Magyar Anyák Nemzeti Ünnepéről szól. Kétségtelenül az első két tanulmány a legérdekfeszítőbb, hisz ezek mutatják be legizgalmasabban, hogyan találják ki a hagyományokat, hogyan aknázza ki azt gyakran igen abszurd módon a mindenkori politika legitimitása érdekében, ugyanakkor a kultuszteremtés mennyire nevetséges is ellentmondásossága okán. Tanítani kellene az ilyesmit, hogy azok, akik kimennek egy­ ittottttq 18i

Next