Bácsország, 2015 (21. évfolyam, 1-4. szám)

2015 / 2. szám

A magyar-oszmán háborúk története a kezdetektől 1437-ig, és a déli végvárrendszer kialakulása Cseh Valentin, Zalaegerszeg 1. Az oszmán-magyar küzdelem első időszaka A XIV. század elején Kis- Ázsia nyugati részén, Szöjüt (Söyüt) falu tér­ségében egy új, akkor még jelen­téktelennek tűnő államalakulat története kezdődött el. Ez a kis ország vezetője, Oszmán bég után kapta a nevét, és még a Kis-Ázsiát uraló sok apró török fejedelemség között sem számí­tott különösebben jelentősnek. Legalábbis eleinte, de köszönhe­tően a geopolitikai helyzetüknek és kiváló uralkodóiknak, az ifjú állam kihasználta kínálkozó lehetőségeit és sorra foglalta el Kis-Ázsia fontosabb városait. A törököké lett 1331- ben Nicea (Iznik) és 1337-ben Nikomédia (Izmit), majd 1354-ben Gallipoli elfogla­lásával megvetették a lábukat Európában. Az ezt követő évtizedekben kihasználták Bizánc belső problémáit, Szerbia megrop­panását Dusán István halálát követően, s Bulgária gyengeségét, így a balkáni térség­ben könnyűszerrel hódítottak meg újabb és újabb területeket az oszmánok, akik a délkelet-európai keresztény államok elleni háborúkhoz Kis-Ázsia muzulmánjai közül sokakat megnyertek. Magyarország ekkoriban Európa egyik legerősebb monarchiája volt, amelynek hatal­ma az észak-balkáni területektől egészen a Balti-tenger térségéig terjedt. I. (Nagy) Lajos királyt nyugtalanította ugyan a török balkáni térnyerése, de komolyabb keresztes hadjáratot nem vezetett ellenük. XI. Gergely pápa viszont az 1371-es crnomeni csatát követően támogatta volna, ha a magyar király hadat vezet az oszmánok ellen, de politikai okok miatt akkor e lépésre nem került sor. Végül 1375-ben Nagy Lajos hadat vezetett Havasalföldre a török ellen, s győzedelmeskedett felettük. Ugyanakkor a török veszélynek Magyarországon ele­inte nem tulajdonítottak különösen nagy jelentőséget. Ebben szerepe volt a korábbi évszázadok tapasztalatainak is, hiszen sok olyan új hódító jelent meg addigra Euró­pában, akik kezdeti sikereik után egyszer csak eltűntek (pl.: tatárjárás). Ez esetben viszont az események más folyást vettek, és a további történések bebi­zonyították, hogy komolyan számolni kell az oszmánokkal. Ezt bizonyítja, hogy Sismán Jánost, az utolsó középkori bolgár cárt és V. (Palaiologosz) János bizánci császárt a törökök hűbéresükké tették az 1370-es évek elején, míg Szerbiát az 1389-es első rigómezei csatában legyőzték. E csatában esett el Lázár szerb király és I. Murád osz­mán szultán is, akit Miloš Obilic ölt meg. A csata következtében az új szerb uralko­dó, Lazarevic István, a török hűbéres lett. Rigómezőt követően Magyarország helyzete is megváltozott, az egyre gyako­ribb oszmán támadások miatt Luxemburgi Zsigmond magyar királynak cselekednie kellett, hiszen kiderült, hogy a török okozta gondok nem orvosolhatóak olyan egysze­rűen, amint azt a budai udvarban esetleg várhatták. Zsigmond ezért mozgásba hozta a magyar diplomáciai gépezetet, és Kanizsai Miklós segítségével, kétévnyi előkészítő munkával egy nemzetközi keresztes hadat hozott össze azzal a céllal, hogy kiűzzék az oszmánokat a Balkánról. A magyar, angol, francia, német, lengyel, velencei és bizán­ci alakulatokból álló keresztes sereg 1396. szeptember 25-én Nikápolynál ütközött meg az I. Bajezid szultán vezette oszmánokkal, akik a francia lovagok fegyelmezetlensége, de főleg a rossz taktika és az elavult hadviselési módszerek miatt megsemmisítő vereséget mértek az európaiakra, ezzel szertefoszlott a török gyors kiűzésének lehetősége Európából. Magyarország a nikápolyi csata után defenzívába szo­rult az Oszmán Birodalommal szemben a balkáni hegemóni­áért folytatott vetélkedésben. Ez Zsigmond királyt is komoly változtatásokra késztette. Ennek eredményeképpen egy védelmi koncepciót kellett kialakítania a királynak ahhoz, hogy Magyar­­ország eredményesen vegye fel a versenyt a hódítókkal. A kon­cepció lényege az volt, hogy déli szomszédjainknál vazallusi függést alakítson ki a királyi udvar, s ezzel egy ütközőzónát hozzon létre. Továbbá a déli határoknál a már korábbi évszázadokban is működő bánságok rendszerét megszilárdította, amihez szorosan kapcsolódott a kiépülő végvárrendszer, amit katonailag a mezei haderő segített.­ Ahhoz, hogy a magyar sereg eredmé­nyesen harcolhasson a törökkel szemben, növelni kellett a könnyű fegyverzetű csa­patok létszámát, hogy hasonló taktikai elemeket tudjunk alkalmazni, mint az ellenség. Ennek érdekében az 1397-es temesvári országgyűlés fontos katonai törvényeket hozott. A gazdagabb neme­seket egyfajta zsoldossereg kiállítására kötelezték a következők szerint: minden húsz jobbágy után egy lovas íjászt kellett kiállítaniuk és táborba vezetniük. A magyar hadszervezet különös gondja az volt, hogy a nemesek az ország határain túl nem akar­tak hadakozni, de Zsigmond a temesvári országgyűlésen elfogadtatta, hogy a török veszélyre való tekintettel, a királlyal kellett tartaniuk a nemeseknek, ha az külföldön vezet támadást az oszmánok ellen. Hosszú távon azonban ez nem volt alkalmazható. Annál is kevésbé, mert az európai trend is a zsoldossereg kialakulása felé hatott. Megjegyzendő, hogy a nemesi insurrectio által hadra kelt nemesek harcértéke egyre rosszabb volt. Ennek sok összetevője volt, Magyarország történeti fejlődését jelentős mértékben befolyásolta az a több évszá­zados harc, amely a XIV. század végétől bontakozott ki hazánk és az Oszmán Biro­dalom között. A két ország közti küzdelem eleinte nagyhatalmi vetélkedésnek tűnt, de rövidesen a Magyar Királyság önvédelmi harcává alakult át az oszmánokkal folyta­tott háborúskodás...

Next