Ciszterci rendi katolikus gimnázium, Baja, 1918-21
életet áldoztunk , amiért mérhetetlen áldozatokat hoztunk és négy esztendőn keresztül szüntelenül buzgón esedeztünk, a dicsőséges győzelem koszorúja nem a világ minden harcterén győztes fegyvereinket, hanem a számítani jobban tudó, a világ minden anyagi és szellemi erejét ránk zúdító diplomatafőket övezi. Nem a mi tollúnk tiszte, hogy az ezt gyorsan követő eseményeket s a nyomukban támadt hol reményes, hol csüggedő, majd aggodalmas és kétségbeesett hangulatokat itt örökítsük meg, elég nehéz és szokatlan a tollnak papírra vetni azt,, ami „vae victis" állapotunkban ránk, intézetünkre, szakadt. Az első szerb katona, szines francia védő kíséretében, 1918. nov. 13-án tette be lábát városunkba. A tanári testület megszállt — az idegen hatalom szerint „meghódított" — területen a tényleges hovatartozás teljes bizonytalanságában s a bizonytalan jövő erkölcsi és szellemi erőket sorvasztó aggodalmai között vette fel a munka megszakadt fonalát nov. 24-én, abban a reményben mégis, hogy a rendkívüli állapot, melyben vagyunk, nem tart sokáig s nem fogja zavarni az iskola csendes, békés munkáját. Ez utóbbiba vetett reményünket egy-kettőre eloszlatta egy rendelet ismeretlen hatóságtól, várakozó türelmünket pedig a végsőig feszítette az eredménytelenül múló, mi változást sem hozó napok, hetek s hónapok hosszú sora. Pro memória feljegyezzük a hitünket, reményünket sötétbe verő első rendeletet: „Újvidék, dec. 12. Narodna Uprava Újvidéken megszüntette az eddigi főigazgatóságot s helyette új főigazgatóságot alakított Újvidék székhellyel s vezetésévelmegbizta Disalevic Veszelin főigazgatót. Felhívjuk, mindenben csakis e főigazgatóság utasításai szerint járjon el, különben az iskola működése be lesz szüntetve. Odzek za prosvetu Narodna Uprava (b. c. u. 2):" Hangtalanul tudomásul vettük. Egyebet nem tehettünk, mert hosszú volt még az idő, melynek elmúltával becsületes munka után nyugodt lélekkel visszaadhatjuk a ránk bízott negyedfélszáz gyereket velünk együtt folyton aggódó szüleiknek. S ettől kezdve a tanári testület sohsem tudta, mit hoz a holnap. Nagyon izgalmasat hozott. Miután a különböző állami, törvényhatósági, közoktatási tisztviselők és alkalmazottak lelkét a meg-megújuló eskükényszerrel agyongyötörte a nemzetközi jogot és emberi önérzetet semmibe sem vevő fegyveres barbár hatalom, utoljára testületünket akarta előbb mézes-mázos szavakkal s hizelgésekkel megszédíteni, majd a kegyetlenség fenyegetéseivel megtörni. Tél volt, jan. 23-ika, d. e. 11 óra. „Ha pedig az urak délután 2 óráig az esküt le nem teszik, — így szólt a büszke, de gyáva fenyegetés, — akkor valamennyiüket gyalogszerrel kisértetem a határra." •—• S mi esküt nem tettünk, de a máskülönben óhajtva- hajtott határt sem léptük át. Igazunkat szigorú ententetiltakozás igazolta, mely egy jó időre megoltalmazott bennünket hasonló kísérletek ellen, de nem védett meg egyéb bajoktól. Az intézetnek egyik érdemes tanára, Molnár Samu dr., épen ezen erőszakosság hatása alatt, mielőtt az entente-védelem megjött volna számunkra, érthető izgalmainak keserves helyéről, hogy kiutasításra készen álló társainak útját egyengesse, előre elmenekült, hová egészen az év végéig, bár többször megkísérelte, az átlépett demarkációs vonalon keresztül vissza nem térhetett. A Rend feje helyébe a tábori lelkészi szolgálata után épen e területen szülei körében tartózkodó Szász Alfréd r. tanárt küldötte ideiglenes kisegítőül. Alig múlt el ez az izgalom, mely a tanári testület békét és zavartalanságot kivánó munkájának nyugalmát érthetően felvette, máris újabb megpróbáltatást kellett elszenvednie. Schuyf Wilbert dr. r. tanárt spanyolbetegség-