Állami Balassi Bálint gimnázium, Balassagyarmat, 1933
szerecsen lovát; öli-vágja a törököt; nem sajnálja vére csordulását; strázsát állni, leszvetni, éjjen-éjjel virrasztani, kemény földön hálni neki csak mulatság. A harcok után, vagy a kénytelen pihenés napjaiban boros kupákkal hűti forró vérét, amelyet amúgy is túlontúl tüzel első eszményképének, Losonczy Annának, ekkor már az egervárikapitány, Ungnád Kristóf feleségének látása. Édesen epekedő versekkel próbálja magához hódítani kemény szívét. De hiába! Egy-két hitegető szó, majd szívtelen fagyosság a jutalma. Megkísérel felejteni, vigasztalódni, de minden asszonyban Annát öleli. Ez a végzete. Ez hajtja a Békési-féle kalandba, ez juttatja Báthori fogságába. Itt mintha felejtene. Becsületszóra teljes szabadságot élvez az erdélyi szép asszonyok kegyeltje, a daliás, lobogó szemű, jó táncos, jó mulató, jó verselő fogoly poéta. Báthori maga is kegyébe fogadja. Nem adja ki a követelődző török portának, inkább haza bocsátja. Az ismerős vidék látása felgyúrja régi tüzét. Hamarább siet Anna látására Egerbe, mint haraggal haladó apja kiengesztelésére. De újra csak hidegségre, visszautasításra talál. Dacos szívvel távozik Egerből. Házasságban keres a teljes felejtést. Elveszi fiatal özvegy unokahugát, Dobó Krisztinát s egyik bajt a másik után zúdítja fejére. Erőszakos vére mindjárt esküvője napján kitör, magának akarja lefoglalni Sárospatakot, pedig felesége után is csak a fele illette volna meg. Ezzel örök ellenségévé teszi sógorát, Dobó Ferencet, a híres egri kapitánynak messze fajzott fiát. Ez egyik pert a másik után akasztja Balassi nyakába. Már nem is Sárospatak erőszakos megtámadása a fővád, hanem a közeli rokonnal kötött vérfertőző házasság. Nem törődik azzal sem, hogy saját húgát s annak ártatlan fiát dönti romlásba és gyalázatba. Balassi minden követ megmozgat a császári udvarig és az esztergomi káptalanig, katholikussá lesz, de azért az esztergomi káptalan mégis érvénytelennek mondja ki házasságát s elválasztja feleségétől, a gyenge jellemű Krisztinától. A boldogtalan költő feje fölött összecsapnak az irigység hullámai. A költöző darvakkal lengyel földre menekül. Azt akarja, hogy a feledés mindent betakaró hava lepje be vitézi piros csizmája nyomát. Szive sok sebére Istennél keres enyhülést. Állandó vendége a krakkói jezsuita atyáknak, de azért nyugtalan vére elviszi az Oceanumig, bánatja mérhetetlenségének képéig, hogy aztán hazája első hívó szavára ott teremjen ismét, ahová igazán való, a török elleni harcokon. Vágyódva siet végzete elé. Esztergom falai alatt éri a halálos lövés. Levágják mindkét lábát. A haldoklás arctorzító kínjai közt magára eszmélve sóhajt mennyei reménysége felé: Krisztus meghalt értem, mért kételkedtem? Uram, a te katonád voltam, a te seregedben jártam. S lecsukódik szemem örökre. ”