Állami Balassi Bálint gimnázium, Balassagyarmat, 1935
Báthori maga is kegyébe fogadja. Nem adja ki a követelődző török portának, inkább haza bocsátja. Az ismerős vidék látása felgyújtja régi tüzét. Hamarább siet Anna látására Egerbe, mint haraggal haladó apja kiengesztelésére. De újra csak hidegségre, visszautasításra talál. Dacos szívvel távozik Egerből. Házasságban keres teljes felejtést. Elveszi fiatal özvegy unokahugát, Dobó Krisztinát s egyik bajt a másik után zúdítja fejére. Erőszakos vére mindjárt esküvője napján kitör, magának akarja lefoglalni Sárospatakot, pedig felesége után is csak a fele illette volna meg. Ezzel örök ellenségévé teszi sógorát, Dobó Ferencet, a híres egri kapitánynak messze fajzott fiát. Ez egyik pert a másik után akasztja Balassi nyakába. Már nem is Sárospatak erőszakos megtámadása a fővád, hanem a közeli rokonnal kötött vérfertőző házasság. Nem törődik azzal sem, hogy saját húgát s annak ártatlan fiát dönti romlásba és gyalázatba. Balassi minden követ megmozgat a császári udvarig és az esztergomi káptalanig, katolikussá lesz, de azért az esztergomi káptalan mégis érvénytelennek mondja ki házasságát s elválasztja felességétől, a gyenge jellemű Krisztinától. A boldogtalan költő feje fölött összecsapnak az irigység hullámai. A költöző darvakkal lengyel földre menekül. Azt akarja, hogy a feledés mindent betakaró hava lepje be vitézi piros csizmája nyomát. Szive sok sebére Istennél keres enyhülést. Állandó vendége a krakkói jezsuita atyáknak, de azért nyugtalan vére elviszi az Oceánumig, bánatja mérhetetlenségének képéig, hogy aztán hazája első hívó szavára ott teremjen ismét, ahová igazán való, a török elleni harcokon. Vágyódva siet végzete elé. Esztergom falai alatt éri a halálos lövés Levágják mindkét lábát. A haldoklás arctorzitó kínjai közt magára eszmélve sóhajt mennyei reménysége felé: Krisztus meghalt értem, mért kételkedtem? Uram, a te katonád voltam, a te seregedben jártam. S lecsukódik szemed örökre. A mennybéli Úr megadta immár néki a csendességet, a lelki békességet. Így akarta, hogy legyen. Bevégződött egy fényes vitézi pálya, amelyen nem fizetésért, nem gazdag prédáért járt, hanem az Úr szent nevéért és a szép tisztességért, hogy örökké ragyogjon egy név a magyar költészet egén. Hiába ítélte önmaga tűzre átkozott sok verseit, banál egyebet kik néki nem nyertek, hívei hálájából Balassi a magyar irodalom első klasszikusa. Kortársai szivét elsősorban virágénekeivel hódította meg. Sokra tartotta még az utókor is vallásos dalait. Ezekből a mi szemünkben legnagyobbrészt talán csak egyes kiszakított versszakok és sorok igazi értékes gyöngyszemek, de ha más egyebet soha nem írt volna, akkor is minden idők örök értéke volna a »Vitézek mi lehet,« a lovas magyarság nemzeti eszményének első irodalmi ércszobra és a 100 éven át divatozott, de még ma is üde csengésű Balassi-versszak. • • Hazádnak szép vége mindenütt csonkán áll . . .– szól emléktáblánk Balassiidézete. Kétszeresen érezzük ennek a mondásnak találó voltát ma, amikor városunk, a Balassik ősi birtoka, újra végvárként áll megcsonkított hazánk határán. Dacos lábunk egy dobbantása már kivetette egyszer innen a betolakodó szemérmetlenséget, de azért még mindég fogainkat összeszorítva, halálrakész keménységgel kell magunkban ismételni a halál karjába hanyatló Balassink vergiliusi idézetét: »Nunc animis opus est, Aenea, nunc pectore firmo.«