Balatonvidék, 1913 (17. évfolyam, 1-26. szám)

1913-01-05 / 1. szám

tál Uram esőt, de nincs banhe kö­szönet !» Magyarország népe is ilyenfor­mán járt a választójogi reformmal. Az alkotmányos élet beköszöntésé­vel az ország polgárságának csak egy és pedig kisebb része jutott az alkotmányos élet jogaihoz. A másik és pedig nagyobb rész kinn maradt az alkotmányosság sáncain kivül ! A jogtalanok epedő szomjúsággal kiáltottak enyhet adójogért! Évtize­dek óta hullámzott a magyar ég alatt a könyörgés ! Nagy gyüleke­zetekben, «körmenetekben» hangzott a kiáltás szerte a hazában : «jogot a népnek.* Felhő kerekedett végre — Bécs felől, villámok cikkáztak, a nemzeti követelések mennydörögtek a nemzeti jogokért. A nagy­ban mindenki üdítő, csillapító vihar­hal­mat után csengett. A nagy dörre­nésben: Kristóffi hamis próféta aj­kain: megvillant az általános,egyenlő, titkos és községenkénti szavazati jog ígérete.. . . azután csend lett. Mintha az igérő és kérő nép is megdöbbent volna a nagy ígérettől ! De a felhők csak kavarogtak, az elégedetlenek jogot kérő szavai nem szűntek a kö­veteléssel ! És íme, míg a hegyek viaskod­tak, megszületett— a ridikulus mus.... A zivatar vihar Zd­ScL ct jótékony eső helyett meghozta­­ a jégverést. .Lukács László majd egy évtizedes ígérgetés után végre beterjesztette a várva várt választó­jogi reform­javaslatot. Amelyre a jogot kérők ezrei is elmondatják : Adtál Uram -esőt, de nincs benne köszönet. Olyan ez a javaslat is, mint a rongyos szűr, kivül, belül lyukas, rongyos. A be -és kibúvók szabad prédája, melyben csak a fürge cickányok és mezei egerek lehetnek otthonosak. Ez a javaslat minden és mégis semmi. Egy nesze semmi fogd meg jól. Egy u. n. mixtum kompositum ! Se nem álta­lános, se nem egyenlő, se nem titkos, se nem községenkénti. Olyan, mint a szabadelvű politika : — Vakulj magyar ! N­em elégíti ki a szélső radiká­lisokat, nem elégíti ki a mérsékelt haladás híveit, nem elégíti ki a me­rev konzervatív felfogásokat. Előre is lép, hátra is lép — de legnagyobb­részt — félre lép ! A hang, mely megszólal benne — az Jákobé, de a kéz, amely nyújtja — Ézsáué. Szelíd hang, amely csillapít, de erős szőrös k­éz, amely szét­üt, hogy szerte rebbenjenek az erőszakos kö­vetelőzők seregein. Tehát teljesen al­kalmatlan arra, amire szánva van, a nemzet széles rétegeinek megnyug­tatására ! Nincs a hazában senki, aki ne osztaná, hogy az eddigi elavult vá­lasztójogi rendszer, a változott vi­szonyok között fenntartható volna. Minden méltányos felfogás megegye­zik abban, hogy a rendkívül szűk választójogi kereteket bővíteni kell. Hogy az alkotmány sáncain kí­vül állók százezreinek is meg kell adni a legelemibb állampolgári jogot. Hogy azok is részesedhessenek e jogukban, kik vér és pénz áldoza­taik dacára, eddig a jogot, a nem­zet sorsának intézésében nélkülöz­ték, de akik vagyoni, értelmi s mun­kásállásuknál fogva arra igényt tart­hatnak. Úgy azonban, hogy a nem­zeti jogokban való­­ részesedés a nemzeti érdekeknek mindenben meg is feleljen. Az a minden korlátozás nélküli általános, egyenlő és titkos választójog tulajdonképpen csak utó­pia ! Mert a leghaladottabb és radi­kálisabb államok általánosának is meg­vannak a korlátai ! Ennek da­cára sem vált az úgynevezett abso­lut általános — egy országnak sem üdvére ! Magyarország alkotmányos és nemzeti s erősen nemzetiségi viszo­nyai pedig egyenesen óva intenek az általánosnak nevezett választó­jogtól. Ilyet tehát komoly megfon­tolás után senki sem kíván! De igen­is kívánja mindenki a jognak oly mérvű kiterjesztését, mely a nemzet lehető legszélesebb rétegei előtt nyissa meg az alkotmányos élet ka­puit. Természetesen azok előtt, akik arra érettek, nem pedig, akik a meg­felelő feltételek nélkül szűkölködnek. Ha már most a nyilvánosságra jutott javaslatot tekintjük, minden szempontot mérlegelő, kellő, min­den pártpolitikát mellőző vizsgáló­dás után megállapíthatjuk, hogy ez a javaslat sem a jogos követelésnek, sem a méltányos igényeknek, sem a helyes jogérzéknek, sem belátó nem­zeti politika és megnyugtatás gon­dolatának meg nem felel ! Ellenben bő tápot nyújt arra a már­is han­goztatott jogos gy­anura, hogy nem egyetemes nemzeti érdeket, hanem szűkkeblű pártérdeket kiván szol­gálni. Bűnben fogantatott ! Mert ki­tűnt, hogy jogos nemzeti aspirációnk letörésére gondolták ki az általánost. Bűnben született meg, mert a szen­vedelmes és kárhozatos pártvillon­gások között, mellőzve, sőt mereven elutasítva a pártközi megegy­ezés elvét, egy az uralmat gyakorló párt­Érdekes kép a «Tükör előtt« is, míg a • Vasárnap délután* c. képen bár az alak mozdulataiban kevés a szépség, mégis a szineivel kitűnően hat. Vágó Sándor «Hatvani piac» c. vász­nán a napsütés érdekes megfestése s a «Talyigásokon» a jó kompozíció érdemel elismerést. Náray Aurélnak «Rácsos kapu, rá­csos ablak» c. genie képe bár kissé Mun­kácsy és Bihari szó, mégis szép kidolgo­zásával s alakjainak megrajzolásával tu­dást bizonyit.. Zorkóczy Gyulának is van néhány szép vászna, pl. a «Falu szélén”, amelyek azért szépek, mert egységesek és a színei természetesek. Aquarellekben Deák Ebner Lajos tű­nik ki, akinek a munkáján meglátszik tudás és művészi erő. Nagyon hangulato­­­sak Holló Lajos római aquarelljei is, ame­lyekben megvan színhelyük langyos leve­gője, élénk napsütése. Tehát, amint, mondom, talál az em­ber szép számmal olyan képet a tárlaton, amely előtt, gyönyörködve áll meg, de kü­lönben is, nem kívánhatjuk azt, hogy Ma*­net vagy Degas képeket állítsanak ki a mi kis városunkban és igy megadhatjuk azt az elismerést, hogy ez a kiállítás a szo­kott képkiállításokat, mind képeinek szá­mával, mind több valóban szép képének értékével meghaladta. BALATONVIDÉK 1913. január 5. Kibékülés. Irta :Ér » Lányi Ferenc, a híres cimbalommű­vész búcsúzott az élettől. Búcsúlevelei ott hevertek előtte az asztalon. Csak még egyet nem írt meg egészen. Ott feküdt az is előtte, de csak a megszólítás volt rajta : • Imádot­ Anyám !» Nem jutott semmi az eszébe, pedig hiszen meg akarta vigasztalni ebben a le­vélben. Idegesen szívta cigarettáját. Fel­tűnt előtte a jó anya képe, amint hívoga­tólag terjesztette ki feléje kezeit. Szemeibe szöktek a könnyei. De aztán elűzte ezt a képet. «Mit ér nekem már az élet nélküle*, sóhajtott fel. Fáradtan kelt fel az íróasztaltól. Nem akart, nem mert írni a­z anyjának. Nem is tudott volna írni. Csak még ennyit fűzött a megszólításhoz : «Bocsásson meg boldog­talan fiának !» Ezután oda ült a cimba­lomhoz. El akarta játszani még egyszer az ő nótáját, a szívtelenét. Belevágott a hu­rok közé, csengett, zúgott a hangszer hol szelíden, mint az estharangja, hol vadul, mint, a zivatar mennydörgése. S mialatt zengett a cimbalom, melynek hangjaiban egész fájdalma ott volt, elgondolkozott a múlton. Ott látta magát rossz barátai kö­zött folytonos mulatozások, kicsapongások közt. Ezután jött Ő, a kékszemű leány és kiragadta őt e körből. Halálosan egymásba szerettek. Látta magát, amint a turisták bálján táncol vele, hallotta újra szavait: •Feri, ha szeret, többet nem megy bará­tai közé. Érti ? Én akarom, én !» Látta magát,amint ragyogó szemmel megígéri azt. Azu­tán tovább szaladtak gondolatai. Látta magát, amint boldogan tervezgeték együtt a jövőt. Azután jött a végzetes nap. Isten látja a lelkét, ő nem szegte meg a szavát. Jöttek a barátok s vitték őt mulatni. Avval vigasztalták, hogy hi­szen tíz órára újra haza jöhet,. Hiszen ez úgyis utoljára lesz. S ő elment. A leány megtudta ezt. Azóta nem szólt hozzá. Hiába minden könyörgés, a leány hajthatatlan maradt. Csak ennyit válaszolt minden ké­résére : «Megszegte a szavát.» Ezért kell teh­át, hogy pontot tegyen az élete végére. • Hiszen nélküle nem tudok élni», sóhaj­tott fel halkan. Itt végére ért gondolatai­nak, csak a cimbalom zú­gta meg szomo­rúan a refraint : — Isten veled ! Még egyszer a hurok közé csapott. S mialatt a «c» sejtelme9 © 11 zúgott bele a csendbe, szomorúan állott fel. Odament az asztalhoz s még egyszer megcsókolta az ő képét. Elővette a revolvert, még egyszer megnézte a kis kegyetlen jószá­got. «Isten veled !» susogta halkan s fel­emelte a fegyvert. Ebben­­ a pillanatban egy puha, ki­csike leánykóz fogta le a pisztolytartó kezet. : •Feri ! — rebegte halkan — mit csinál?* A fiú riadtan nézett rá. A leány sze­líden, megbocsát­ólag tekintett rá s szótla­nul tette le a revolvert, melyet a fiútól elvett. Azután meglátta az anyjához cím­zett levelet. — Kinek írta ezt, Feri ? — kérdezte halkan a leány. A fiú csendesen felelt : «Az anyám­nak­» , • Az anyánknak­, javította ki a leány, mialatt karját a fiu nyaka köré fonta..

Next