Balkon, 1999 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 3-4. szám

16 I­. I­d­ü­s­s­z­i­é Balko­l JHHH­ zónák összecsúszását maga is érzékeli, mert még Vajdát is meg kell fejteni történelmi és ideológiai helyzetében. De nem tudom nem elragadtatással felidézni Beuys-ot, akivel beszéltem is az egyik dokumentán. A saját pénze­men mentem ki Kasselbe - ezt mellékesen jegyzem meg , ő egy szeminári­umfélét tartott, és meg mertem németül szólalni. Szóval teljesen természe­tes volt számomra, és szerintem nem is volt, és nincs is olyan nagy distancia a leglényeget illetően. Tudniillik a mitologizmus, ami Beuys munkáiban van, az például megvolt Kornisséiban is. Most az, hogy Beuys a Művészet határok nélkül, a Valósítsd meg önmagadat jelszavainak a legnagyobb képviselője, ez nem jelenti azt, hogy Beuys zavarta volna Korniss köreit, hiszen Korniss ek­korra már kialakította népi motívumokat és geometrikus osztásrendet felhasználó stílusát, amivel el is érte itthoni elismertségét. Beuys-ra valószí­nűleg úgy tekintett, mint egy másik úton járó művészre. Kornissnak egy allergikus pontja volt: Vajda Lajos maradt a legyőzendő vetélytárs. És Vajda, aki lesöpörné Mirót mondjuk a mitologikus szürrealizmus kate­góriában, ha nem itt élt volna, elsőrendű vezérszemélyiség volna, de őt Ma­gyarországon sem értékelik még, illetve most már az értők köreiben üzlet lett, mert most már el lehet adni egy Vajdát nem tudom én, mennyi pénzért. Egy szűk kör üzlete lett. Én még mindig feladatomnak tartom, hogy ezt a történetet kibogozzam, és ez nem mond ellent annak, hogy a közelmúltban az életem tere az volt, ami a világban történt. Mint ahogy őket is a világese­mények izgatták, akkor, a harmincas években. Szóval valahol analóg volt a két dolog, nem ellentétes. Viszont az, ami most, a jelenben történik, az ide­gen számomra, és ezért én ebből ki is lépek. Számomra Vajda, Korniss és Veszelszky is jelen idő voltak, mert semmi nem oldódott meg az ő problé­máikból és ott nyüzsögtek az agyamban, összekeveredve az újabb jelennel. És nem éreztem ellentmondást abban, amit Beuys az őrült nyúl-ügyeiben, meg Eurázsia-ügyeiben csinált, mert valahol Vajdában is megvolt az Eurázsia-motiváció. H. I.: Azt mondja tehát, hogy Vajdának Magyarországra és a szerb-zsidó hagyo­mányra fókuszálódott látásmódja, vagy a Kornissé igenis hasonló lenne Beuys-éhoz? K. É.: Erről ugyan nem gondolkoztam korábban, de most, hogy itt szóba hozta, rögtön összeállt bennem a kép: abszolút összehozható. Hát gondol­jon csak Beuys rajzaira például. Azt könnyű analógiának venni, hogy ilyen kifinomult rajzai voltak Vajdának is, de azt hiszem, hogy ha elkezdjük ezt a dolgot pedzeni, akkor mégis csak felbukkan a fogalom: Közép-Európa. Amely egy abszolút szellemi átjáróház, ahol nincsenek a korszakhatárok meghatározva, mert soha meg nem oldott kérdések tömege halmozódott fel. Most egy snitt, és hirtelen eszembe jut egy politikai elemzőnek a tv-ben hallgatott műsora, hogy amíg Nyugat-Európában a nemzeti államok és az országhatárok egybeesnek, Kelet-Európában ez soha meg nem oldott dolog. Tulajdonképpen Beuys maga is egy meg nem valósultságról szólt. Hiába ke­rültek be munkái múzeumokba meg közgyűjteményekbe, ő maga el nem fo­gadott személyiség volt, akinek rengeteg konfliktusa volt a hivatalos köze­gekkel, és aki nem nyugodott bele a művészet határainak hagyományos meghúzásába, és ha nem is erről volt szó Vajda meg Korniss esetében, de ar­ról mindenképpen, hogy az adott határokat át akarták hágni. És az állandó nyugtalanság, a soha le nem zártság, soha ki nem teljesedés, a mindig vala­mi újnak, új szellemi útnak a vágása azonos ezekben a művészekben. Tehát Beuys tulajdonképpen, ha úgy vesszük, azon a mezsgyén állt, amelyen a neo­­avantgarde még az utolsó nagy erőfeszítéseit fejtette ki. H. I.: Térjünk vissza a klasszikus avantgarde-hoz. A Corvina főszerkesztőjeként egy­szerre importált és exportált két nagy oroszt, Rodcsenkót és Tall­int... K. E.: Ez nekem eufória volt minden téren! A Képzőművészeti Szövetség­nek volt egy csereakciója az oroszokkal, s minden karácsonykor megmarad­tak utak, így én 69-től 81-ig, amikor Larissza Zsadova meghalt, utaztam Moszkvába. És lehet, hogy aki ismeri a helyzetet, borzalmasnak fogja tarta­ni, de én boldog és szabad voltam Moszkvában. Ott csodálatosan megkü­lönböztetett volt a felszíni lét a pince- és a padlásléttől, és sokkal nagyobb dimenziókban zajlott az élet, mint nálunk. Az első út 69-ben egy hivatalos kiküldetés volt, mert a Tanácsköztársaság ötvenedik évfordulójára kellett volna előadást tartanom Aradi Nórával. Igen ám, de akkor megkerestem Mácza Jánost, akinek a címét még Kassáktól kaptam, s akik boldogok vol­tak, mert végre megkapták a lakásukat - addig társbérletben laktak egy sza­badult rabbal, egy rablógyilkossal és ők mutattak be engem Rodcsenko özvegyének. Aztán Rodcsenkóék mutattak be a fiataloknak, Jankilevszkijék­­nek, Kabakovéknak, ők meg a többieknek. Ez egy pillanat alatt történt: elké­pesztő, drótnélküli közlekedésrendszer volt. És hát így lett nekem Rodcsenko a témám. German Karginovot, aki nálunk élt, küldtem ki, hogy csinálja meg a szöveget, a képeket meg beloptuk. A nagy ciki az volt, hogy a Corvina igaz­ Erdélyi tanulmányúton, 70-es évek második fele, Bartholy Eszter, Körner Éva, Povázai Lívia

Next