Balkon, 2001 (9. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 5. szám

Calle felöltötte Barbie-baba szerepét is. A zsánernek helyet adó ágyat méhecskés, kék paplan borítja. Ez tehát - mint a katalógusból kiderül - a B, C, W-projekt (1998) első darabja, mely a B betű (bed, blonde, bee, blue, stb.) szellemében született nyelvi (?) játék. A művész védjegyeként aposztrofált fotó, mely bejárta a nagyvilágot, kissé félreinformálhatja a látogatót, mivel Sophie Calle munkáinak magyarországi válogatá­sa nem a művész szerepdokumentálásait, alanyként felfogott identitásrögzítését reprezentálja, hanem elbeszélői mivoltát hangsúlyozza. Kivétel talán a Kettős vakság című videofilm, melyben Calle és egy másik művész egymást filmezi egy hosszú utazás során. A képanyagot kommentárként útinaplóik részletei egészítik ki. A táncosnői és kutyaidomári tapasztalatokkal is rendelkező francia művész történe­tei szó és kép egymásra vonatkozásában léteznek, olyan határterületen, ahol a nézés és az olvasás egyaránt időt követel. Ugyanúgy szem elől tévesztjük a lényeget, ha nem bíbelődünk a szövegek megértésével (a magyarra fordított látogatópéldányok nagy segítséget nyújtanak), mintha nem pásztázunk végig minden fotót. Ráérősen időzünk tehát A Hotel (1983) képei előtt, melyeket lopva készített a magát szobalánynak hazudó művész. Feljegyzéseiből kiderül: három hétig dolgozott egy velencei szállodában, hogy lencsevégre kapja és dokumentálja az ott lakók életét. Kutatott, leselkedett és hallgatózott. Lám, ez igaz történeteinek egyike, melyben a valóság koszos gatyák és elhasznált lepedők révén tárul elénk. A szenvtelen bemutatás során - melynek megfelelni nem csupán a fotók, de a szöveg is kíván - emberéletek titkos zugaiba pillanthatunk be. Olvasva teljesedik így ki cinkosságunk a nézésben. A számozott szobaajtók mögé besurranva, illetve azok előtt fülelve készültek el a listák a tárgyakról, a szokásokról és élettöredékekről. A kommentár azonban, amit olvasunk, nem elemez, nem következtet, pusztán konstatál. Ez történt valóban? Elbeszélhető-e a valóság, s ha igen, kinek a szemszögéből? Mi alkotja egy ember élettörténetének egységét? Megkérdőjelezhető-e a tények objektív igazsága? Calle egy biztonságos narratívát kínál fel a dokumentáló fotográfia és a tényleírás álcájában, hogy aztán fiktív, paradox, önellentmondó kifejezésekkel lephes­sen meg minket, (kép)olvasókat. Játszik velünk, akárcsak a tényekkel. Ugyan kiben merülne fel az igazság elferdítésének gyanúja, amikor dokumentált töredékek sora bizonyítja e szobalány-voyeur által elmesélt történetek valódiságát? Tán nem elegendő bizonyíték a szobafoglalásról kiállított számla, a táska alján felhalmozódott igazolvány­képek sorozata (kronologikus fotónapló egy arcról), egy bőséges vacsora vendégeinek ülésrendje, és nem utolsósorban a választási névjegyzékbe vételről szóló értesítő?! Látvány és írásnyomok. Nem tudni, hogy a kép támogatja-e a szöveget vagy fordítva. Melyik bír „kétségtelenebb” igazságtartammal? Megfelelően összezavarva olvassuk az el nem küldött képeslapok szövegeit az írásos dokumentumban, és látjuk az éjjeliszekré­nyen gondosan elhelyezett, egytől egyig személye­ket ábrázoló fotókat a lakosztályokról készült pillanatfelvételeken. Mit higgyünk el? Azt, hogy semmi nőre utaló jel nem látható az egyik szoba képein, ahol pedig két barátnő töltött el napokat, vagy hogy egy kispolgár kézzel lejegyzett gondola­tai szépirodalmi alkotássá nyomtatódnak a szemünk előtt? Calle-nak a művészet szemszögéből feltett kérdései rímelnek a történettudomány azon problémáira, melyet Hayden White írásai­ implikáltak a 80-as években. A nyelv jelentéskonst­ruáló szerepének előtérbe helyezésével megkérdő­jeleződött a történész pusztán tényközlő szerepe és ezzel az objektív igazságok léte. A történetírás narrativitására vonatkozó elgondolások, a tudomá­nyos és irodalmi szöveg közösségére, az elbeszé­lés poétikai és fiktív sajátosságaira irányították a figyelmet. Nem a történeti tudásba vetett hit kétségbe vonása, hanem a történetírónak a valóság megalkotásában játszott szerepének vizsgálata történt meg. A mai napig ható elmélet a történészek beszámolóit inkább egy jól szerkesz­tett elbeszélésnek, semmint a megtörtént események kizárólagos visszatükrözőinek tekinti. Ekként interpretálhatóak Calle ál-dokumentarista képi elbeszélései is, ahol a tények és adatok objektív felsorolása a fikció működésbe lépését szolgálja. Ez a művész több alkotásában visszakö­szönő szerkesztési elv, mely a szekvencialitáson alapul, az irodalmi elbeszélések elméleti hátterét is maga mögött tudhatja: „az elbeszélés lelke a határtalan lineáris kiterjedés, a mind újabb események, epizódok, kalandok, bonyodalmak, krízisek, mind újabb tájak és emberek egyre növekvő sorozata. Az elbeszélés elsődleges és elemi formája a lineáris (időbeli) eseménykataló­gus (kiemelés: L.Cs.) formája."­ Míg a hotel-projekt esetében a mindig láthatat­lan lakók szobáit dokumentáló képlista, addig A vakok (1986) című alkotásnál a szépről tett kijelentések szolgálnak a katalógus alapjául.­ Egy alapvetően esztétikai, s leginkább a látvány tapasztalatából fakadó érzéki kategóriáról kérdezni vakon született embereket ugyanolyan meghökkentő rendezőelv a lajstromozásnál, mint épület- és szoborhiányok dokumentálásával lejegyezni a volt Kelet-Németország történelmét (Eltávolítás, 1996). Az alvók (1979) története azon „emberek egyre növekvő sorozatából" rajzolódik ki,­­ szemek, lábfejek, testgyűrődések mint egy falikárpit motívumai a fotószőnyegen­­, akiket Calle a saját ágyába invitált egy kis alvásra. Akik elfogadták a meghívást, kilenc napon át, egymást követve „szolgáltattak adatokat" szokásaikkal, gondolataik­kal, testhelyzetükkel az alvás enciklopédiájához. A folyamatosságot, melyet távolmaradásukkal bojkottáltak a feledékenyek, egy kispárna, vagy néha a művész saját testének melege biztosította. A képi történetelbeszélés folyamatában a csak percekre magára hagyott ágy képe hatszor jelenik meg az alvástablón, de minden alkalommal egyazon elrendezett ürességet látunk. Talán itt az ideje, hogy kételkedni kezdjünk a történtek valósághű ábrázolásában, dacára a hangfelvételek írásba rögzített bizonyító erejének! Mint ahogy kétely ébredhet bennünk annak az aranyhalnak élettörténetét tekintve is, akit a művész az alvók­­ tiszteletére vásárolt, és aki az utolsó napon 29 Sophie Calle A vakok, 1986 • fotó: Rosta József

Next