Bán István: Szarvasbőgés - X-trém sportjaim 8. (2007)
Könnyelműség
Könnyelműség Sikerült négy napra lejönnöm Zalába. Ez már annyi idő, hogy komolyan lehet vadászni. Végig tudom járni a területet, s a csapákból láthatom, hova is érdemes menni. Szeretek így szabadon cserkelni, mindig látok valami érdekeset. Most barátom is csatlakozott hozzám, együtt tanácskozunk a beíró füzet fölött, hogy hová is menjünk. Szaplányosnál kezdjük, több mint 25 éve ez a terület a szívem csücske. Sok bikát és disznót figyeltem itt, lőttem is pár rávalót, s ami különösen izgat, hogy most is van itt egy öreg, visszarakott villás bika, amit megint nem sikerült meglövetnünk a vendéggel. A bőgés már rég elmúlt, november eleje van, de a múlt héten még hallottam az öreg hangját, biztos egy későn üzekedő tehenet kísér. Megpróbáljuk, hátha találkozunk vele. Sötét, hideg csillagos éjszakába lépünk ki, bakancsunk alatt zizeg a deres fa. Némán gyalogolunk, egyórás út van előttünk, egy tölgyfára épített ülőkére fogunk először felgallyazni, s utána cserkelünk. Szemem hamar hozzászokik a sötétséghez, s az alig kifli nagyságú Hold gyenge fényénél jól látom a földutat keresztező csapákat. Váratlanul szarvasok ugranak el, nehéz dobogásuk hirtelen megáll, figyelnek. Nyugodtan gyalogolunk tovább, van időnk bőven. A fiatalok között már óvatosabban megyünk, minduntalan egyegy alattomos gödörbe lépek. A dagonya nyugodt víztükre megcsillan a holdfényben. Odaérve bakancsommal megpöckölöm, halk reccsenéssel törik az idei első jég. Hamar jön a tél, ha marad ez a hideg, hamar el kell kezdeni a vadetetést. Az orrom is tapad, kemény hideg van. Megfogom puskám csövét, az is ragad. Vadászköcémet még indulás előtt a hátizsákra csatoltam, s csupán vastag pulóverben gyalogolok, de hiába szaporázom a lépéseket, nem melegedek fel. Mégiscsak fel kellene venni ezt a köcét, de sajnálom rá az időt. Végül is a hideg csak rászed, hogy megállják, leteszem a hátizsákot és felveszem jó meleg bundás vadászköcémet. Nehéz, mint a fene, hisz vízhatlan ponyva a huzata, de jó! Újra felcihelődöm, s megyünk tovább. Hirtelen feltűnik a magányos tölgy elmosódott koronája, megérkezünk. Hangtalanul kúszunk fel a létrán, elhelyezkedünk, puskámat keresztbe az ölembe teszem s várunk. Sötét van még. Szeretek előbb odaérni, a szarvasok még kint vannak a töretlen kukoricaföldön, ilyenkor még nem zavarjuk őket. A szelet tanulmányozom. Sajnos, fordult egy kicsit, s így romlanak az esélyeink. Ha fölöttünk jönnek be a nádason keresztül, az jó, ha alattunk az égeres fiataloson keresztül, akkor baj van. Most már nincs mit tenni, ott nincs magasles, s a földről semmit sem látunk. Barátom csendesen szuszog, elaludt. Nézem a csillagokat, hallgatózom, s egyszer csak megszólal messziről egy