Bán István: Az X-es - Az osztályidegen (2008)

1956 Forradalom

vonásaim ellensúlyozzák. Sikerül az elsők közé küzdenem magam. Történelem­ből, oroszból Sandró a legjobb, magyarból egál, matekból, fizikából, szaktárgyakból én vagyok elől. Nem azt nézik, hogy ki vagyok, hanem azt, hogy mit tudok. Ez a tanárok emberi nagyságát mutatja számomra. Akaratomon kívül meredek helyzetbe kerülök. Szokásos ebédre vonulunk, minden osztály a számára kijelölt terembe. Helyeinken állva megvárjuk, amíg a napos jó étvágyat kíván, kórusban viszonozzuk és leülünk. A naposok tálakban hozzák a levest, amit abszolút egyforma adagokban osztunk szét. Igazságérzetünk és összetartásunk oly erős, hogy senki nem próbál többet vagy jobbat kapni. A szokásos egyen­leves hamar elfogy s a második fogásnak főtt tésztát kapunk. Lát­hatóan szétfőtt, szinte főzelékszerü, de ilyen apróságon fel nem akadunk. Patika­­mérlegszerűen szétosztjuk a hozzávaló cukros daráltdióval egyetemben. Az első falatnál azonban majdnem visszaöklendezem az ételt, olyan erős vegyszer íze van. A szememmel enném, a gyomrom is kívánja, hisz erős hideg terepgyakorlat­ról jöttünk be és nagyon éhes vagyok. A vegyszer undorító íze azonban visszatart, eltolom a tányért és félhangosan megjegyzem, hogy ezt nem tudom megenni. Egyre többen állnak neki, de mindenki vérmérséklete szerint elutasítja az evést. Az átázott, átfázott éhes társaság mérhetetlen elkeseredésében egy pillanat alatt egy emberként visszautasítja az ehetetlen ételt. A megszokott zsongás helyett hirtelen beállt félelmetes csendre a szomszéd ebédlőkben is figyelnek, és mint a futótűz terjed az ebédmegtagadás. Konok mozdulatlanságba dermed az egész ebédlő. Erős fegyelmezéshez szoktunk, s mindannyian tudjuk, hogy ezért nagyon komoly büntetést fogunk kapni, de mégse eszünk. Hiába a napos tanár erélyes szava, hiába a konyhafőnök fenyegetése, meredten ülünk és nem nyúlunk az étel­hez. A félóra ebédidő elteltével a napos vigyázz­t vezényel, s a szokásos egészsé­getekre kívánság után elvonulunk. Az utánunk jövő valamennyi társaság megta­gadja az evést, de ők már levest sem esznek. Nekik már mást is hoznak, hiába. Addigra eluralkodik, sőt megfogalmazódik az éhségsztrájk. Titkos beszélgetések folynak, felmérjük, hogy a kollégiumban kinek mennyi kajája van a hazai csoma­gokból. Ekkora már valamennyien többnapos éhségsztrájkban egyezünk ki. Va­csorára is szabályosan felvonulunk, de senki nem nyúl az ételhez. Másnap és harmadnap ugyanígy! Az otthoni csomagokat éljük fel. Mértékkel eszünk, min­denki ad, amit tud. Az éhségsztrájknak hirtelen nagy híre lesz. Az igazgató eré­lyes szavakkal rendre utasít bennünket, de hiába. Nevelő tanáraink se így se úgy nem nyilatkoznak, ők csak a fegyelemre és a tanulásra ügyelnek. A minisztérium­ból kiszáll egy bizottság és idegen, rosszarcú emberek jönnek. Nyomozók is van­nak, mindenáron felelősöket keresnek. Az összetartás félelmetes. Senki semmit sem köp. Mindenki azt állítja, hogy ehetetlen a kaja. Fenyegetés, rábeszélés mind hiába. Végezetül megígérik, hogy jó lesz a kaja. (Megjegyzés: A rossznyelvek szerint a mosogatópor véletlenül beömlött a főtt tészta vizébe azért volt vegyszer íze.) Erre mindenki felderül és a következő ebédlői jó étvágyat elhangzása után úgy megesszük az ételt, mintha mi sem történt volna.

Next