Bán István: Az X-es - Az osztályidegen (2008)
1956 Forradalom
Hamarosan felköltözünk a pincéből. Mindenki elfoglalja régi helyét. Váratlanul szélnek eresztik az iskola tanulóit. Mehetünk, ahová akarunk. Osztályfőnökünk nagyon aggódik értünk. Mindenkit megpróbál rábeszélni a közvetlen hazamenetelre. A nemzetőrök közben önkéntes kocsikísérőt keresnek a Budapestre induló élelmiszerszállító teherautókra. Jelentkezem, pedig őszintén elmondják, hogy az oroszok válogatás nélkül mindenre lőnek, nem számít nekik még a vöröskeresztes mentőautó sem. (Megjegyzés: Évtizedekkel később feleségem családjában találkoztam egy mentőorvosnővel, akit az oroszok a mentőautóban lőttek nyomorékká.) Úgy érzem segítenem kell, ha egyáltalán tudok. Aranyos idősebb sofőrrel és kísérővel megyünk. Mindhármunknak piros-fehér-zöld karszalagunk van. Szerintem ez már önmagában ok az oroszoknak a tüzelésre. Az elmúlt időszakban nem volt szabad nemzeti érzelműnek lenni és bűnnek számított a magyar zászló kitűzése, a Himnusz és a Szózat éneklése. Saját hazánkban ezt kellett megélnünk, szégyen és gyalázat! Autózásunk alatt a helybéli emberek iránymutatásai alapján kerülő utakon sikerül úgy feljutnunk Budára, hogy végig elkerüljük az oroszokat. A Farkasréti temető közelében átadjuk a szállítmányt a felkelőknek. A kocsi megy vissza Sopronba, én meg úgy döntök, hogy maradok, aztán majd hazamegyek Fonyódra. A közelben lakó ismerőseim biztos befogadnak. Sajnos őket nem találom otthon, minden kihalt és zárva van. Velem egykorú fiúkkal találkozom. Megesketnek, hogy soha senkinek semmit sem mondok el. Az elkövetkezendő napok borzasztóak. A géppisztolyok kerepelése, a gránátok robbanása, a lövegek mennydörgése egy idő után elfásult közjáték. A halál urat és ezt nem lehet megszokni. A rádióban Amerika hangja telepofával kürtöli, hogy tartsunk ki, mert jön a segítség! De mikor? - könyörgöm a Jóistenhez hogy érjenek már ide, mert különben mindenki meghal. November 4- én vége minden reménynek. Állandóan édesapáékon jár az eszem, ők biztos nem disszidálnak, mint most sokan mások. Az orosz invázió, mint egy hatalmas szenynyes áradat eláraszt mindent, pusztítást és halált hagy maga után. A rohadt szemét amerikaiak cserbenhagytak bennünket. A szabadság odaveszett! Rengeteg velem egykorú srác, aki hitt benne most néma hideg halott. A vár egy csomó találatot kapott. A Bécsi kapu környéke kapta a legtöbbet. A levéltár egy része a templom csúnyán megsérült. Az Ostrom utca környéki házak falai pettyesek a sok golyótól. (Megjegyzés: A sors fintora, hogy 11 év múlva ide házasodtam és azt a kislányt vettem el, aki akkor ott az egyik ház pincéjében rettegett. Jelenleg fiúnk az újjáépített templomban orgonista kántor. Nappalink csillárján pedig ott van az 1956- ban átlőtt lyuk. Édesanya bátyja Miki bő évtizede itt esett el vagy itt került fogságba. Most mindenki menekül. Rázós bujkálás után sikerül egy alkalmi vonattal éjszaka Fonyódra érkeznem. A szerelvény, ahogy begördül az állomásra, már látom, hogy baj van. Tele van orosszal. A kevés fényben, amit az a néhány lámpa ad, látszik a vasúti gócpont katonai biztosítása. Pécs, Dombóvár, Kaposvár, Nagykanizsa, Budapest, Keszthely vonalai itt futnak össze, így stratégiailag kiemelt jelentőségű. Jól tudják ezt az oroszok is. A vonat megáll, szerencsére a Ba