Bányászati és Kohászati Lapok - Öntöde, 1957. (8. évfolyam, 1-12. szám)
1957-01-01 / 1-2. szám
2 Öntöde 1957. 1—2. sz. legények, később öntödetulajdonosok majd mindegyike nemcsak életszemléletében többé-kevésbé művészlélek is volt, hanem azért is, mert mindig együtt éreztek az alkotó szobrász művével és munkájukban különösen a szoborkivitelezés formázástechnológiájában többet láttak és látnak ma is az egyszerű, vagy erősebben tagolt egyedi öntési darab beformázásánál. Arra, hogy a magyar szoboröntészet és általában mondjuk a magyar műöntészet utolsó másfél évszázados történetének kezdeti időszakát felderítsük, célszerűnek látszik hazánk szobrászattörténetének néhány rövid ecsetvonással történő ábrázolása. Ez a rövid összefoglalás természetszerűleg nem tart igényt — nem is ez a célja — művészettörténeti értékelésre. * Hazánk évezredes történetének eseményei sohasem kedveztek túlságosan a művészetek, különösen nem a szobrászművészet fejlődésének. Nem tudjuk bizonyítani, de valószínűnek látszik, hogy amikor a XIV. század végén az első és a magyar történelem nagyjainak emlékszobrairól írnak, ahol Kolozsváry Márton és György nagyváradi szobraival is találkozunk, ezeket nyilvánvalóan ugyancsak a Kolozsváry testvérek önthették is, sőt minden valószínűség szerint viaszba formázták. Föltehető tehát, hogy az első nagyobb magyar szoboröntőde Nagyváradon volt. Későbbi feljegyzések a híres Szent László lovasszoborról is szólnak, „mely rémlik mint a nap, sulyog mint az arany“. Liber Endre szerint még akár a Kolozsváry testvérek idejére tehető az az adat, hogy Zsigmond király egykorú „Frisspalotája“ előtt annak ércszobra állott. Ez az ércszobor szintén nagyszabású alkotás lehetett, miután érdemesnek találták arra, hogy a XV. század második felében Mátyás király palotáját díszíthesse, amely alkalommal Országh Mihály nádor azt újból megaranyoztatta. Mátyás király palotáját számos ércszobor díszítette, a palota vörösmárvány lépcsőjén pedig ugyancsak érckandelláberek állottak, ezek azonban nyomtalanul elvesztek számunkra. Ma már képtelenek vagyunk annak megállapítására, hogy azokat hol és kik kivitelezték. Az olasz alkotó művészek nevei egykori krónikákból ismeretesek ugyan, annál kevésbé a kivitelező technikusok, vagy ezek műhelyei. Föltehető, hogy Mátyás király udvarában foglalkoztatott olasz művészek Olaszországban öntették azokat, mert nem látszik valószínűnek, hogy Mátyás király udvarában e célra öntödét is berendeztek volna. Czennerné Wilhemb Gizella a Szabad Művészet 1956. augusztusi számában megjelent , „Hunyadi János a magyar képzőművészetben című cikkében viszont azt írja, hogy „A szobrok még Mátyás életében, tehát 1490 előtt, valószínűleg az 1480-as évek elején készültek a budai bronzöntő-műhelyben“. Sajnálatos, hogy ebben a megállapításban nem közli a budai bronzműhely létezésének bizonyító forrását. A török hódoltság ideje alatt a szobrászművészet, de minden más emlékmű készítése is megszűnt egy-két fürdő és mecset építésének kivételével, mert egyrészt a török uralom teljesen elzárkózott minden nyugati kultúrától, másrészt pedig a mohamedán vallás még ma is tiltja az emberábrázolás minden fajtáját. Az általuk épített kutakon ugyancsak nem voltak figurális díszítmények. Egyébként is azonban a különböző mecsetek és fürdők alapjában véve csak szükségépítmények voltak, szintén minden figurális díszítmény nélkül. A szükségszerű építési jelleg érthető is, mert a török hatalma teljességében is Pest—Budát csupán provinciális hódoltságnak tekintette. Az 1686. évi török hódoltság alóli felszabadulás időszakától kezdve, az elszegényedett országnak nem voltak sem mecénásai, sem semmiféle oly kezdeményező közös áldozatkészsége, amely pl. történelmi hőseink és egyéb közéleti, vagy irodalmi nagyjaink érőben történő megörökítését szorgalmazta volna. A kegyeletből állított vallásos szobrok, mint amilyen a Zsigmond téri (1706), valamint a várbeli (1713) és az Óbudai Szentlélek téri Szentháromság (1740) szobrok mind vagy mészkőből, vagy homokkőből készültek. A XIX. század fordulóján, mint hogyha kötelességének vagy hivatásának érzetére döbbent volna rá Pesten is és a két Budán (Óbuda és Buda) is a polgárság. Elhatározta, hogy városaikat, a nyugati metropolisok mintájára, széppé fogják tenni. Amikor pedig a nemzeti irodalom kezdi szárnyait bontogatni és a XIX. század újságjai kezdik a nagyközönség figyelmét felhívni, főleg irodalmi nemzeti értékeinkre, egyik kőszobrot állítják fel a másik után. Boráros János fővárosi bizottsági tanácstag a fővárosi tanácshoz intézett egyik leiratában hívja fel a figyelmet, hogy a városok történeti emlékeit őrizzék meg, ápolják és azokra már most fel kell hívni a jövő nemzedék figyelmét6. 1. ábra. Ferenczy István képe 1824-ből