Bányászati és Kohászati Lapok - Bányászat, 2012 (145. évfolyam, 1-6. szám)

2012-11-30 / 5. szám

Egyike volt azoknak, akik a ’70-es évek közepén létrehozták a Bányásznap méltó megünneplésének új kereteit, az igényes népművészeti vásárt, a kultúra bevonását a tömegek szórakoztatásába. Autodidakta módon széles isme­retekre tett szert az irodalom, a képzőművészet, a történelem területén. A munkából való visszavonulása után továbbra is aktívan szolgálta a bányászatot. Egyesületünknek az első egye­temi éve, 1949 óta tagja volt, és a tatabányai csoportnak is alapítója. A helyi szervezetben végzett több évtizedes munkáján túl több éven keresztül tagja volt az OMBKE történeti bizottságának. Kezdettől kurátora a Tatabányai Bányász Hagyományokért Alapítványnak. Egyik szervezője volt a vállalat centenáriumi ünnepségsorozatának. Szer­zője, szerkesztője számos, a tatabányai bányászattal foglalkozó kiadványnak. Különösen fontos a Bányászat a kép­zőművészetben, a helyi alkotók bányász témájú alkotásairól készített album. Emlékezetes a Volt egyszer egy tröszt címmel a vállalat dokumentumaiból szervezett kiállítás. Rendszeresen közreműködött a Szabadtéri Bányászati Mú­zeumban tartott tárlatvezetéseken. A bányászatért végzett évtizedes eredményes munkásságát Tatabánya város Ezüst Turul-díjjal, a Tatabányai Bányász Hagyományokért Alapítvány Szent Borbála-díjjal ismerte el. Munkásságát egyesületünk Sóltz Vilmos- és Péch Antal-emlékérem adományozásával ismerte el. Fokozatosan vonult vissza a közélettől, utoljára az egyesületünk tatabányai szervezetének alapítása 50 éves ün­neplésén tartott emlékezetes visszaemlékezést, de egy kis, egyre szűkülő csapattal mindvégig tartotta a kapcsolatot. Bár a következő találkozón már nem lesz jelen, emlékét, szellemiségét ez a kis csapat és az egész tatabányai bá­nyásztársadalom megőrzi. Szabó László halk szavú, fegyelmezett ember volt. Nem akart a társaság központja lenni, mindenhez hozzászól­ni, amit azonban fontosnak tartott, mindig elmondta. Ha megszólalt, szakmai, kulturális kérdésekben, véleménye mindig mérvadó volt. Munkáséletével, magánéletével példát mutatott, hogy a munkával megtermelt anyagi javakat hogyan kell tartalmas célokra fordítani. Mindvégig ugyanazon munkahelyen, a tatabányai bányászatban, a magyar bányászatban dolgozott. Szűk családi körben volt a búcsúztatása. A munkatársak, barátok, a tatabányai bányásztársadalom lélekben mondott Utolsó Jó Szerencsét! Dr. Csiszár István Mikus István (1938-2012) A tatabányai bányásztársadalom megdöbbenve fogadta a hírt, hogy Mikus István oki. bányamérnök, a Tatabá­nyai Szénbányák nyugalmazott üzemvezetője 2012. május 5-én váratlanul elhunyt. Mikus István 1938. január 10-én született ikertestvérével Szolnokon. A család na­gyon szegény sorban élt, az apa napszámos, az anya cseléd volt. Martfű szélén, egy ta­nyán élt a család évekig. Az anya onnan szervezte meg a falu építését, és az első ház a faluban az övék volt, ahová 1950 derekán költözhettek. A két testvér együtt járta ki az általános iskolát, nagyon jó tanulóként. Az iskola elvégzése után a Martfűi Tisza Cipő­gyárban dolgoztak. Szabadidejükben beutaztak Szandaszőlősre, ahol hobbijuknak, a vi­torlázó repülésnek hódoltak. A cipőgyári évek után a két testvér útja kettévált. Mikus István vájártanulónak jelentkezett Oroszlányba. Munka mellett levelező ta­gozaton a tatabányai Péch Antal Aknászképző Iskolát végezte sikeresen. A technikum elvégzése után Tatabányára jött dolgozni 1964-ben, ugyanekkor jelentkezett a Miskolci Műszaki Egyetem Bányamérnöki Karára, amelyet 1970-ben sikeresen elvégzett. 1970 és 1981 között a Tatabányai Városi Pártbizottságon dolgozott, mint titkár. Eb­ből az időből az ő nevéhez köthető a Turul hegyen lévő bányász emlékmű (aknato­rony), amelyet később Ranzinger Vincéről neveztek el. 1981-ben a Nagyegyházi Bányaüzem egyik vezetője lett. 1982-ben átkerült a Mányi akna üzemvezetőjének, mely munkakörben 1987-ig dolgozott. 1987-ben kinevezték a Vértessomlói Külfejtés és a két Tatabányai Vízakna üzem­vezetőjének, mely munkaköröket 1993-ig, nyugdíjba vonulásáig töltötte be. Nyugdíjba vonulása után két kedvenc időtöltésének élt, az egyik a kis unoka nevelése, a másik a héregi hétvégi háznál kertészkedés, szőlőművelés. 2011-ben, 49 évi boldog házasság után elvesztette feleségét, amit nem tudott fel­dolgozni. 2012. május 16-án több száz tisztelője és munkatársa búcsúztatta a Tatabányai Újtelepi temetőben. Mi pedig utolsó bányászköszöntéssel búcsúzunk. Jó szerencsét! Takács Péter Mikus István Bányászati és Kohászati Lapok - BÁNYÁSZAT 145. évfolyam, 5. szám

Next