Barikád, 2010. július-szeptember (2. évfolyam, 27-39. szám)

2010-08-12 / 32. szám

Az önelégült antant kudarca A törököknek sikerült... Nekünk Trianon, a törököknek Sévres. A frontok összeomlásakor a magyaroknak az áruló Károlyi Mihály és a hadsereget látni nem akaró Linder Béla, majd a gyilkológép Lenin-fiak jutottak. A törököknek pedig Mustafa Kemál pasa, Gallipoli hőse és a nemzeti hadsereg sikerei az antant által támogatott örmény és görög megszállás ellen. A nagy háborút lezáró békediktátumok közül egyedül a török nemzet­nek sikerült megváltoztatni a számukra megalázó szerződést. Igaz, hogy kemény harcok árán, szembeszállva a mohó győztesekkel, de megérte. A központi hatalmak oldalán harcoló török birodalom szultánjának, VI. Mehmed Vahideddinnek (1918-1922) képviselői és a győztesek 1920. augusztus 10-én írták alá azt a szerződést, amely megfosztotta a törököket az anatóliai törzsterületeiktől, s a magyarokhoz hasonlóan a török lakosság jelentős része is a megszállók alatt lett volna kénytelen élni. A birodalom haláltusája már a XVIII. században elkezdődött. El­maradott közigazgatási rendszer, korrupció, a szultánok hatalmának gyengülése, korszerűtlen hadsereg, állandó lázadások és a vesztes háborúk miatt csökkenő területek jellemezték. A pontot az i-re a fent említett szerződés tette fel. Azonban voltak, akik szerint egy új Törökországnak van jövője. Közéjük tartozott a „törökök atyja”, Musztafa Kemál (1881- 1938), aki nemzetétől az Atatürk nevet kapta. Musztafa Kemál már a katonai akadémián felismerte, hogy hazájára semmi jó nem vár, ha az a jelenlegi keretek között bukdácsol a fejlettebb európai államok nyomában. Tagja volt az akkoriban a szultáni hatalom ellen szervezkedő ifjútörök mozgalomnak. Harctéri tapasztalatait az olaszok ellen Líbiában, illetve az első balkáni háborúban szerezte. Annak ellenére, hogy tudtak arról, milyen elveket vall, engedték érvényesülni az akkor már őrnagyi rangban szolgáló Musztafa Kemált. Ahol háború tört ki, oda elküldték. Az első világháborúban ő szervezi meg a Darda­nellák védelmét. 1915-ben az antant armadája csúfos kudarcot vallott Gallipolinál, amely Kemál számára meghozta a népszerűséget. Utána a cári csapatok ellen harcolt a Kaukázusban ezredesként, majd Szíriában tábornokként aratott győzelmet a britek felett. A háború végétől el­lenérzéssel figyelte a szultáni adminisztráció megalkuvó politikáját, s a frontokról hazatérő egységekből Anatóliában elkezdte szervezni szabad­­csapatait, amelyek a későbbi nemzeti hadsereg elitjét alkották. A poli­tikai szárnyat is vezető Mustafa Kemál elnökletével az 1919-ben tartott nemzeti kongresszuson lefektették mozgalmuk célkitűzéseit, amelyek között szerepelt, hogy a többségben törökök által lakott területek ne kerüljenek idegen kézbe. Konstantinápolyra és a tengerszorosokra igényt tartottak, valamint követelték a török nemzet politikai és gazdasági szu­verenitásának tiszteletben tartását. A szultán küldöttei aláírták a békedik­tátumot, azt az Ankarában ülésező Nemzetgyűlés viszont nem fogadta el. Dél-Anatólia felett az olaszok és a franciák osztoztak, Kelet-Anatóliát az örmények kapták meg. A maradék Törökország Konstantinápolyra, a Márvány-tengeri szigetekre és Anatólia központi területeire korlá­tozódott. A nemzeti hadsereg először az örmények ellen fordult, akik az antant gyámkodásával a kelet-anatóliai területeken akartak egy új államot alkotni. 1920 végére a török sikereket követően az örmények kiürítették azokat a területeket, amelyeket a Sévres-i szerződésben nekik ígértek. A görög kormányzat látva az örmények kudarcát, az általuk 1919-ben megszállt Edirnéből és az Égei-tenger keleti partján lévő városokból megindította csapatait Ankara ellen. A törökök 1921 januárjában és áprilisában is visszaverték a görög offenzívát. A har­madik görög támadás szintén kudarcot vallott. Ankarától nyolcvan kilométerre, Szakariánál a görögök hatalmas vereséget szenvedtek a Kemál pasa által vezetett török nemzeti hadseregtől. A csata augusztus 22-től szeptember 13-ig tartott. Az örmények felett aratott győzelem és a görögök sikertelen offenzívái meghozták gyümölcsüket: az október 20-án aláírt Ankarai Egyezmény értelmében a franciák kiürítették a megszállt délkelet-anatóliai területeket. Hasonlóan cselekedtek az ola­szok is. Kétségtelen, hogy Ankara helyzetét könnyítette az is, hogy még márciusban, Moszkvában kölcsönös segítségnyújtási egyezményt írtak alá Szovjet-Oroszország képviselőivel. Az egyezmény az örmények el­len irányult, és aláírásával az ankarai vezetés először lett elismerve egy külföldi hatalom által. Az örményekkel való megegyezés, az olasz és a francia kiürítés után Kemál újra a görögök ellen fordult. Véres har­cok után 1922. szeptember 9-én felszabadult Izmir. Időközben a ke­­malista mozgalomnak külföldön is pártolói akadtak, Moszkva például egymillió aranyrubellel járult hozzá Ankara háborús erőfeszítéseihez. A görögök Anatóliából való kiűzése után a nemzeti hadsereg az angolok által ellenőrzött főváros és Kelet-Thrákia felé indult. Elkerülhetetlennek látszott az összecsapás a szorosokat és Konstantinápoly felügyeletét adó nemzetközi erőkkel, melynek javát az angolok biztosították. A franciák és az olaszok nem akartak háborút, s az angol közvélemény is támadta saját kormányát. Kemal ragaszkodva a mozgalom célkitűzéseihez nem akart Konstantinápolyban és a szorosoknál idegen csapatokat látni, és követelte Kelet-Thrákiát. Kapóra jött neki A francia és az olasz hozzáál­lás, illetve az angol kormányzaton belüli nézetkülönbségek mellet az is kapóra jött, hogy Görögországban kormányváltás volt. A fegyveres összecsapás veszélye akkor hárult el, amikor Musztafa Kemál elfogad­ta a brit csapatok fegyverszüneti ajánlatát. 1922. október 22-én Mu­­danyában aláírták a megállapodást, miszerint a görög csapatok visz­­szavonultak a Marica folyó mögé, a tengerszorosok pedig átfogó ren­dezésig a szövetségesek kezében maradtak. A novemberben Lausanne­­ban megnyíló békekonferencián török részről az ankarai vezetés vett részt. A Török Nemzetgyűlés 1922. november 1-jén kinyilvánította, hogy az oszmán dinasztia már akkor megszűnt az ország kormánya len­ni, amikor a szövetségesek 1920 tavaszán megszállták Konstantinápolyt. 1923. július 24-én aláírták a békeszerződést, amely elismerte a török etnikai határokat, azaz Törökország mai határait. 1923. október 29-én kiáltották ki a Török Köztársaságot, amelynek első elnöke Musztafa Kemál lett. A Musztafa Kemál pasa által vezetett függetlenségi harc eredménye is igazolja Szaniszló Ferenc gondolatait: „A függetlenség nem jár, azért küzdeni kell.” Kökény Ferenc 31 ÉVFORDULÓ BARIKÁD 2010. augusztus 12. www.barikad.hu

Next