Barikád, 2012. július-szeptember (4. évfolyam, 27-39. szám)

2012-08-16 / 33. szám

nagyobb uralkodója, Mátyás király kor­társának, a hódító II. Mehmed szultán­nak: „Ugyanaz a vér folyik ereinkben s Felségednek, mint idősebb fivérünknek tetszését keressük.” A magyar nemzet Álmos fejedelem veze­tésével, hét törzs szövetségeként jött lét­re a IX. században. Már az ő uralkodása alatt elkezdődött a Kárpát-medence bir­tokba vételének zseniális stratégiai mű­velete, amit később fia, Árpád fejedelem végzett be. Ebben az időben a legrészle­tesebb leírást Bölcs Leó bizánci császár művében olvashatjuk, aki a magyarokat következetesen „törköknek” nevezi. A szeldzsuk törökök anatóliai uralmát végleg biztosító manzikerti csata (1071) sikerét a törökök a mai napig annak tu­lajdonítják, hogy mikor a bizánci sereg­ben szolgáló magyar katonák meglátták a török hadijelvényeket, azokat sajátjuk­ként ismerték fel, és átálltak a rokon nép oldalára. Szintén élénken él a török nép emlékezetében, hogy Bizánc bevételekor (1453) az ostrom sikerében jelentős ré­sze volt az akkor még újdonságnak szá­mító ostromágyúknak, amelyeket egy magyar ember, bizonyos Urbán mester vezetésével öntöttek. Közismert, hogy nyelvünk a török nyel­vekkel mutatja fel a legtöbb közös szót, többek közt a legfontosabb ősi mezőgaz­dasági kifejezéseket. Népdalkincsünk szintén rengeteg közös vonást hordoz, ami Bartók Bélát is arra ösztönözte, hogy Anatóliában gyűjtsön ősi török népdalokat. De közel áll egymáshoz gasztronómiánk és a mindennapi élet számos más vonása is. A török iskolában a gyerekek kétely nél­kül tanulják azt, hogy magyarok és tö­rökök egymás rokonai. Minket amolyan „nyugati türköknek” vagy „keresztény törköknek” tekintenek, így is viszo­nyulnak hozzánk. Száműzött szabadságharcosok menedéke török földön Történelmünk tragikus, mégis felemelő részéhez tartoznak azok a Habsburg-elle­­nes szabadságharcok, amelyek - Bocskai küzdelme kivételével - végül vereséggel végződtek. Ezeknek a felkeléseknek az utóéletében volt egy közös vonás: a török földre menekülés és a szultán részéről a menedék biztosítása. Így telepedett le Thököly Imre és Zrínyi Ilona Izmitben (ma: Kocaeli), II. Rákóczi Ferenc és kísérete Rodostóban (ma: Tekirdag) és Kossuth Lajos Kütahyában. Az 1848-49 utáni emigráció honvédtisztjei közül so­kan - így Bem, Guyon, Kmetty és má­sok — az ottomán hadseregben harcol­tak tovább az oroszok ellen. Ezekben a menedéknyújtásokban persze stratégiai megfontolások is szerepet játszottak, de a mindennapok során száműzöttjeink személyesen is tapasztalhatták a megkü­lönböztetett szeretetet és figyelmet, ami csak távoli rokonoknak jár. A török porta minden esetben jelentős nyomással szembesülve biztosította a menedékjogot. A Kossuthéknak oltal­mat biztosító Abdulmedzsid szultán eltökéltségét jól mutatják következő szavai: „Ha minden egyes magyarért ötvenezer oszmán alattvaló pusztul is el, akkor sem adom ki őket.” Hozzáfűzte, Török-magyar barátság hogy erre kényszeríti őt „Törökország hagyománya és becsülete, valamint saját padisahi becsülete és tisztessége is”. Rákóczi és Mikes Rodostóban II. Rákóczi Ferenc 1717 után tartózko­dott az Oszmán Birodalom területén. Kíséretével 1720-ban érkezett Rodostó­ba, amely települést III. Ahmed szultán jelölte ki lakóhelyként a fejedelem szá­mára. A törökök a Habsburg diplomácia követelése ellenére sem voltak hajlandók kiadni vagy Kis-Ázsiába telepíteni az emigránsokat. A város nyugati szélén, az akkori örmény negyedben a szultán 24 házat biztosított a bujdosóknak. Min­den emigráns - a fejedelemtől kezdve egészen a legalacsonyabb rangúig - fej­pénzt kapott a török szultántól, amit havi járandóságként utaltak ki nekik, és ebből kellett fenntartaniuk magukat. A menekültek ezen kívül földet műveltek és állatokat is legeltettek. Maga Rákóczi híres volt kézügyességéről: a mai napig látható a múzeumban az általa faragott karosszék. A száműzötteknek a település kellemes környezetnek tűnt: a tenger, a gabona­földek és a gyapotmezők, a szőlőskertek, gyümölcsösök, a hegyekre futó domb­hátak, a vadakkal teli rengeteg erdők változatos környezetet biztosítottak. Ahogy Mikes Kelemen írta: „Mi itt igen szép, kies helyt vagyunk... bizonyos, hogy suhuk­ a fejedelemnek jobb lakó­helyt nem adhattak volna.” Rákóczinak a városban - amelyet ma Tekirdagnak hívnak — szinte kultusza van. Egykori lakóházát felújították és — a Magyar Nemzeti Múzeummal együtt­működve — múzeumként működtetik. A ház előtti utat Rákóczi sugárútnak hívják. A mögötte lévő kis utcát pedig a költő halálálának 250. évfordulóján, 2011-ben Mikes Kelemenről nevezték el. A város legszebb, tengerparti parkjának közepén II. Rákóczi Ferenc vezérlő feje­delem szobra áll, körülötte emlékpark. A városban minden évben egyhetes „ma­gyar napokat” tartanak, amelyen nem­zeti kultúránk számos reprezentánsa képviselte már hazánk gazdag népi ha­gyományait és művészetét. A magyarok iránti tiszteletet talán az is jól jelzi, hogy bár turistaként jártam a városban, erről hírt szerezve a város pol­gármestere és kormányzója egyaránt a hivatalában fogadott. Az Országgyűlés Magyar-Török Baráti tagozatának el­nökeként csak a legnagyobb örömömet és elismerésemet tudtam kifejezni azért, hogy történelmünk egyik legnagyobb alakjának, a morális és intellektuális óriásként messze kora fölé magasló II. Rákóczi Ferencnek és kíséretének emlé­két ily nagy szeretettel és odafigyeléssel ápolják Rodostó (Tekirdag) városában. Rákóczi, Kossuth és Bartók emléke a mai napig hidat képez a két nemzet kö­zött. Hegedűs Tamás A száműzöttek befogadása is megalapozta azt a fegyverbarátságot, ami az I. világháborúban is megmutatkozott. Kevésbé ismert tény, hogy Gallipolinál ott harcoltak a Monarchia katonái, köztük magyar honvédek is. Galíciában pedig 30 ezer török katona harcolt a magyarokkal vállvetve az orosz betörés ellen. barikád 2012. augusztus 16. 1

Next