Bárka, 1998 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 1. szám - Szilasi László: Te(rr)ore(sztéti)ka, avagy Predátor, a demonstrátor
többszavas, terpeszkedő körülírások (circumlocutio). Jellemző szemantikai hibái a többértelműséget célozzák vagy eredményezik: azonos alakúság (homonymia), sokat sejtető mást mondás (ambiguitas), egy logikailag is két- vagy többértelmű mondat jelentésének hangsúllyal vagy kontextussal történő további gazdagítása [amphibolia). Mindezzel korántsem azt a régi elméletet akarom felmelegíteni, mely szerint a költői nyelv a deviancián alapul. Sokkal figyelemreméltóbb most az, hogy számos retorikai alakzat szándék nélkül hiba, szándékkal erény, vagyis a beszélő szándéka a minősítés alappillére, hiszen a szándék ismerete nélkül még az sem tudható, hogy mi is az, amit látunk. Rövidre fogva: mindez tehát elsősorban ezért fontos most, mert a hibaközpontú poétika, mindenkori intenzio közelsége miatt szükségszerűen vezet el a beszélő problematizálásához, majd annak mitikus felnagyításához. A hibák csak egy mindentudó narrátort feltételezve válnak erénnyé. A mitikus méretek mellett az arrogancia a narrátor másik legjellemzőbb tulajdonsága. E jegy kialakulásának okát a pragmatikus alakzatokra való eredendő hajlandóságban látom. Ezek elsősorban a közönséghez való fordulás, a közönséggel való kapcsolattartás alakzatai. Funkciójuk elsősorban a felhívás, a beszélő-hallgató viszony erősítése, formájuk leggyakrabban a megszólítás és a kérdés. A Térey-szöveg kezdettől fogva úgyszólván tobzódik ezek használatában. A közönséghez fordulás bevett alakzatai (obsecratio: könyörgő kérdés a közönség megindítására, licentia: veszélyre intő kemény feddés, protrope: cselekvésre való buzdítás fenyegetés vagy ígéret révén, apostrophe: patetikus elfordulás az adott közönségtől, egy másikhoz való odafordulás) legalább olyan gyakoriak, mint a tárgy nehéz volta miatt szükséges élénkítést szolgáló tárgykezelő alakzatok némelyikefinitio: a beszélő érdekeit tükröző fogalommeghatározás, conciliatio: az ellenfél érveinek kihasználása, agressio (1): valaminek a bizonyítása ellenkezőjének cáfolatával, antitheton: két ellentétes dolog szembeállítása avégett, hogy egyik a másikat megvilágítsa, divisio: egy állítás kifejezése antithetikus alternatívák révén, oxymoron: egymást kizáró jelentésű fogalmak szoros szintaktikai kapcsolata, distinctio: ugyanazon szavak emphatikusan hangsúlyos, jelentéskülönbséggel járó ismétlése). Feltűnően gyakoriak a kérdés alakzatai (interrogatio: költői — válaszra nem váró — kérdés kijelentő mondattal, epiplexis: szemrehányó kérdés, a válasz kierőszakolásának reményében, subiectio: költött — tehát monologikus — dialógus a gondolatmenet élénkítésére, dubitatio: kétségeskedés, színlelt kétkedés, a saját álláspontra való megjátszott tanácstalanságú rákérdezés, communicatio: megjátszott tanácstalanságú tanácskérés egy követendő cselekménymintára), a dialektikus alakzatok [praeparatio: az ellenfél fő érvének visszautasítása, vagy — anticipatio: — az annak való elébevágás, concessio: az ellenfél egy, mellékes érvének elfogadása, permissio: 21