Bárka, 1998 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 3. szám - Györke Ildikó: Az új irodalom a századvégen
E kissé hosszadalmas elméleti megfontolásra azért volt szükség, mert — úgy véljük — Justh Zsigmond is közvetlenül kapcsolódott írásaival, elsősorban novelláival az új világértelmezés új megszólalási formáihoz. Első elbeszéléskötete, a Gyulai Pálnak ajánlott Káprázatok (1887) című beszélygyűjtemény a fiatal Justh tanulmányainak, irodalmi és filozófiai tájékozottságának mintegy tételillusztrációi. A négy hosszabb elbeszélését — mintaképe, Bourget nyomán — „analitikus elbeszéléseknek” szánja, az „önmagába mélyedt szellemek”, „az ember beléletének” (interne) analízise alakítja a műformálást. Azonban már a kortárs kritikusok is érzékelték a szándék és a megvalósult mű közötti disszonanciát. Az analízis ugyanis elsősorban a narráció sajátja, s nem a hősöké; egy-egy lelki összeomlásról (Taedium vitae), egy-egy érzelmi válságról (Fehér lap), egy-egy alkotás-lélektani problémáról (Az utolsó hangulat) vagy egy-egy kereszményről (Keresztutak) nem belső monológokból, nem kimunkált párbeszédekből, hanem elsősorban szerzői öszegzésben, belső analízis formájában értesülünk. Pontosan úgy, ahogyan Péterfy írja: „Túlságosan sokat magyaráz, ott áll alakjai háta mögött, s ő maga mondja el, hogy azok mit éreznek, hogyan éreznek.” A magyarázatok tárgya mintegy esszenciája a századvégi koreszméknek, filozófiai eszmerendszereknek. A címadó elbeszélés — Keresztutak — a zürichi diákévek világát idézi. Hősei — egy dán, egy francia és egy orosz emigráns egyetemi hallgató — idealizmus és liberalizmus, francia keresztényszocializmus és orosz anarchizmus foglyai, a modern szkepticizmus szószólói. Hasonlóképpen a Fehér lap hősnője, Marietta grófnő is a kor divatos eszméinek hódolva fejti ki nézeteit a zárdából hazatérő leányának: a schopenhaueri önzés, hiúság, rosszakarat cinizmushoz, a darwini létharcelmélet pedig érdekházassághoz vezet. Az utolsó hangulat egy modern költő és egy színésznő párharca a korabeli eszmék és a lélektan szolgálatában. A Művész szerelem (1888) című regényéhez hasonlóan a művész másságát, Obermensch-voltát, megszállottságát, életidegenségét, a művészet látszatjellegét hangsúlyozza a novella. Mert a műkedvelésből költővé lett Szeghalmy Gábor számára „a ,race’ művészek nem háztűz alapításra születnek; a mi lényegünk igen összetett, egész benső világunk olyan magas fokon áll, hogy egyszerű körülményekbe, abba az ezer kis gondba, amelyek a ,holtomiglan’-nal együtt járnak, nem tudnak belé törődni. A mi túlfinomult idegeink, olyan tökéletes szervezetünk, e körülmények között pokollá tenné életünket. Mi szeretünk, mi elragadjuk korunkat, s aztán elhalunk, elhagyatva, egyedül, mint az elhullatott, elsárgult kamera a báli terem fényes parkettjén.” (151-152) A Budapesti Szemle, 1882. 472.