Bárka, 1998 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 3. szám - Györke Ildikó: Az új irodalom a századvégen
egyik legkedveltebb színe — a századforduló stílusában az elmúlást, a halált szimbolizáló érték, a fehér szín a harmónia, az álom, a nyugalom és a magány megjelenítője, a szürke szín pedig az egyhangúság, a kilátástalanság érzetét kelti. Az elbeszélő azonban átértékeli a színeknek a korban megszokott funkcióját, mert értéktelített világot akar látni, például a sárga szín az élettől duzzadó vegetáció, gazdagság kifejezőjévé lesz. Ezért fokozódik le a természet romboló ereje, ezért is nem kap lényegesebb hangsúlyt a tanyák nyomára. A színek elemzése is igazolja azt a korábbi megállapításunkat, hogy Justh Zsigmond gyakran az alkalmazható indirekt megoldások mellett, illetve ezek helyett direkt megnevezéseket részesít előnyben (például a konkrét színek helyett a szín főnév szerepel). A szemlélő egyedüli célja a puszta dicsérete, ezért a természetleírás nem egy sajátos hangulatot, nem a századvégen megszokott lemondó, rezignált hangulatot fejez ki. A kiemelt szövegrész utolsó részlete sem egyfajta hangulatot érzékeltet a befogadóban, hanem inkább a tér- és időbeli ábrázolást lezáró mozzanat gyanánt érzékelhető. A tárgyias leírás, az utaló és elrendező állítások („assertives”) köré megkomponált leírás legfeljebb himnikus kommentárokra ad lehetőséget (a délibáb dicsérete). Ha Justh leírásait egybevetjük a kortárs Gozsdu Elek tájábrázolásaival, például az Ultima ratio című novellájával, akkor azt érzékeljük, hogy a gozsdui — impresszionizmust és naturalizmust eggyéolvasztó — leírás fokozatosan kiemel a táj hangsúlyozott nyugalmából, s már bevezetésében azt a fáradt, rezignált nyugalmat konnotálja, mely — jelképpé sűrűsödve — a novella egész alaphangnemét meghatározza. A két írás összevetése azért is érdekes, mivel mind Gozsdu hőse, mind pedig Justh gulyása ugyanazt a közönyt fejezik ki a külvilág, a fejlődés, az eszmék irányában. Míg azonban Gozsdu novellájában a temetőőr közönye csak látszólag kelti a befogadóban az „édes nyugalom” képzetét, mert a beszélgetés narrátori reflexiói, meditációi nem egy nosztalgikus vágyat, hanem tépelődő, gyötrő belső magánbeszédet váltanak ki az elbeszélői tudatban, sőt a zárókép arról győzi meg az olvasót, hogy az elmúlás borzalma elementáris erővel győzi le az öreg temetőőr közönyét, addig Justh novellájában a gulyásnak ez a közönye („Nem tud újságról, politikáról, küzdelemről, emberi gyengékről, hibákról, vétkekről semmit.”), ez a tökéletes közöny pozitív értékké válik, olyan követendő példa értékévé, mely az elbeszélő számára az egyedüli lehetséges minta. A poétizált nyelv, a ritmikus sorok ismételten a kommentár erejével hatnak: „Övé a csillagözön minden egyes csillaga, övé az életadó nap, övé a végtelen puszta minden virága; uralkodik a pusztai sasok, vércsék felett, mert ő itt az ember. Ő tud nevetni, sírni itt csak. Egy egész faj egyszerűsége, nyugodt, összhang-