Bárka, 1998 (6. évfolyam, 1-4. szám)

1998 / 3. szám - Györke Ildikó: Az új irodalom a századvégen

gan a magáénak vallotta e mindenséget. Igen, hisz övé minden, amit lát, ta­pint, a nagy ég minden csillagával, napsugár özönével, a puszta millió színes, tarka virága, az övé a délibáb, meg az esti csillag, az övé mindaz, amit szeret, amiről tud.” (120.) Talán nem véletlen, hogy a kötet ezen novelláit a szakirodalom 16 a balla­dához közelíti. A kihagyásos, szaggatott jelenetezés, a gyakori vágások, az erős retorizáltság, a stilizált bárbeszédek, az epiko-balladai novellatípust képviselik Justh prózájában. A leírás tehát nem csupán a felszínen, hanem a nyugalom mögött ábrázolt világban is harmóniát hoz A puszta könyvé­ben. Esztétikai értéknek számít a nyugalom, a békesség és esztétikai érték az elmélyedő, a Diószegi által „tolsz­­toji figurákkal”17 rokonított pusztai ember. Akár a gombamérgezettek hal­doklása (Anyaföld), akár egy természeti csapás („ Valahogy csak lesz, sehogy még nem volt”) vagy egy megcsalatásra történő ráismerés (Asszony szava Isten szava) a pusztában, a puszta népében csak a szépet, csak az erőt látó elbeszélő szemében közös nevezőre kerül, mert a fájdalom, a szenvedés is a világmin­denség, a világegyetem része, annak elszakíthatatlan láncszeme. Minden meg­nyilvánulásukat a térbeli és az időbeli végtelenség, a Mindenség metafizikája tölti be. Ezért fogadja megnyugvással a puszta embere a sorscsapásokat, akár a halált (Anyaföld), akár a süketnéma állapotot [A puszta bölcse) vagy a nyo­mort [„Valahogy csak lesz, sehogy még nem volt"), ezért bocsát meg a bűnös­nek [Asszony szava Isten szava), ezért tér meg a „bűnös” igazhívőnek [Zana Zsuzsi megtérése). Nem gondoljuk azonban, hogy Justh Zsigmond mentes lett volna kora ideológiai, világnézeti, társadalmi problémáitól, sokkal inkább arról van szó, hogy sajátos pusztai világában olyan érzelmeket, olyan állapotot kíván tárgyiasítani, ami csak itt, ebben a pillanatban érhető tetten. A cím ilyen ér­telemben metaforikus. Nem a magyar puszta bemutatása, nem az alföldi táj jellemzőinek művé formálása a lényeges, nem realisztikus, szociologikus tar­talmakat hordoz a cím, hanem egyfajta vallomást bont ki: „itt tudok igazán boldog lenni”, „itt tudok igazán azonos lenni önmagammal”, „itt találom meg önmagamat”. A pusztai üdvözülés boldogsága azonban csak a vágy jelképe, az önmegvál­tás illúziója, pontosabban egy életérzés beteljesülésének reménytelen kísérlete, mert amint a kötet záró sorai (Búcsú) mondják, nem csupán a tájtól, hanem a félig-meddig megtalált otthon képétől is véglegesen búcsúzik az elbeszélő: 16 Bori Imre: Justh Zsigmond. In: Varázslók és mákvirágok. Fórum, 1979.; Németh G. Béla: Szem­közt egy legendával. In: Századutóról, századelőről. Bp., 1985.; Bodnár György: Tételek között szorongó tárgyiasság és impresszionizmus. In: A „mese” lélekvándorlása. Bp., 1988. 163. 17 Diószegi András: Justh Zsigmond. ItK. 1960. 667.

Next