Bárka, 1998 (6. évfolyam, 1-4. szám)

1998 / 3. szám - Györke Ildikó: Az új irodalom a századvégen

„Az evolutio legmagasabb fokán, fenn, fenn, lelátok az örvények közé, hol nincs dal, nincs virág, sem szerelem... A dal hangzik, szomorúsága bevilágítja azon ismeretlen meredek ösvénye­ket, amelyeket be kell még járnom, elvisz innen oda, hol más az élet és más az elmúlás. Ifjúságom bölcsője, álmaim tündérvilága, édes otthonom, Isten hozzád!” (128-129.) Utolsó elbeszéléskötetében, a Delelő és egyéb elbeszélések (1895) című művében a Gányó-becsület című novellája éri el A puszta könyvé­ben említett balladaszerű novellák színvonalát. A mű a nótázás és a tánc leírása. A balladaszerű sejtetés, a szaggatott szerkesztésmód az epiko-balladai novellákhoz kapcsolják Justh írását. A per­szonális elbeszélő forma, pontosabban az elbeszélő és Györgyi Jóska párbe­széde azonban annak a történéssornak a megelőlegezése, magyarázata, amit később a befogadó a szereplők viselkedéséből, magatartásából egyébként is megtud. A mű utolsó bekezdése az egész történet sűrítése, itt rajzolódik ki mindaz, ami valójában a szereplők tudatában végbement, így az elbeszélő személyes jelenléte, valamint a párbeszéd a mű egészében redundánssá válik, de a szereplők cselekedetei, magatartása nagyobb érvényességgel bír. Ezen kí­vül az elbeszélő személyes jelenléte is megszegi az epiko-balladai novella műfaji törvényeit, legalábbis a novella szemléleti rendszerét tekintve. A kötet elbeszélései Justh parasztszemléletét kívánják demonstrálni. A Delelő című hosszabb elbeszélés, azonban a falusi élet és szokások kitűnő rajza ellenére is népszínműves kiszólásoktól, haymansi erotikától terhes, amelyek mesterkéltté, patetikussá teszik az elbeszélést. A gazda­asszony című rajz sem ad meggyőző képet az elbeszélő hiteles népismeretéről, a történet a különlegesség erejével hat. A személyes elbeszélő hangnem megszólaltatása kitűnő példáját adja Justh patriarchális népszemléletének A falu ajándéka című rajzban. A műben hűséges szolgájáról, Iványi Istvánról bensőséges szavakban szól az elbeszélő. Justh Zsigmond írásművészetével, novelláival tudatosan kapcsolódott a szá­zadvég új megszólalási formáihoz. Világlátása (utazásai), szemlélete alapján kitűnően felismerte azt a lehetőséget, amit az új szemlélet itthon is képviselt. Az új írói elváráshorizont zászlóvivője kívánt lenni. Mint az új szellem képvise­lője kerül kapcsolatba az olvasóközönséggel, és a korabeli befogadó­ közösség is mint ennek az új irodalmi szellemnek a kifejezőjeként értékeli művészetét. Éppen ezért sorolják a „ködlovagok” közé, mind a kritikusok, mind pedig az írótársak is így értékelik írásait. Ugyanakkor a tanult, a műveltsége által megszerzett írói attitűd nem kon­zisztens belső írói világával. A sokféle, artikulátlan hatás következtében művé-

Next