Bárka, 2001 (9. évfolyam, 2-6. szám)
2001 / 5. szám - FIGYELŐ - Dusnoki-Draskovich József: „Hát amikor csak úgy beszél az ember, az micsoda?”: Narratívák 4. A történelem poétikája
128 Dusnoki-Draskovich József több igaz történet mondható el, avagy pesszimista felfogásban nem létezik igaz történet, hanem csak fikció. Valóság és fikció (hasonlóképpen objektív és szubjektív) nem állítható mereven szembe egymással, a fikció átléphet a valóságba és fordítva. A történész is dolgozhat elképzelésekkel, valószínűségekkel és feltevésekkel, de még ilyen esetben sem szakadhat el a történeti forrásoktól, a tanúbizonyságoktól, amelyek megkötik képzelete csapongását. A regényírónak viszont nem kell törődnie története igazságának ellenőrizhetőségével, magyaráznia alkalmazott eljárásait, módszereit, lépten-nyomon bizonyítania állításait és cáfolnia az ellenkező nézeteket. Az író is törekedhet arra, hogy tartósítsa, konzerválja a múltat, az emlékek világát, az „igazság valódi ízét” (lásd Rushdie fűszeres, szöcskezöld csatniját). A történész is tartósítja, elbeszéléssé formálva újraalkotja a múltat, de neki — Jacques Le Goff szavaival — „az emlékezet kritikai történetét kell megalkotnia”. (A múlthoz való viszony három különböző módját képviselő emlékezet, felejtés és történelem hármasságáról, amely a történeti tudat dialektikájába van beágyazva, értekezik a francia filozófus, Paul Ricoeur a Narratívák harmadik kötetében.) A történelmi múlt nyitott, mert folyton más jelentést kap, sokféle olvasata van, ezért is lezáratlan. Teljes megjelenítése, ha olvasata a megismétlése lenne, a kritikai olvasat ezzel szemben nem más, mint jelentéseinek folytonos aktív megalkotása. A Narratívák harmadik (A kultúra narratívái) és negyedik kötete (A történelem poétikája) a legszorosabban összekapcsolódik. A harmadik kötet tanulmányainak egyik fele a természeti népek kultúráit tanulmányozó kulturális antropológia (etnológia) szemszögéből veti fel a reprezentáció és az elbeszélés központi kérdéseit. Amint James Clifford leszögezi, „a legjobb etnográfiai fikciók... igazsággal telítettek, de adataik — mint a humántudományok adatai - kiszűrtek, kontextualizáltak és elmeséltek”. Ez az egy idézet is jelzi, hogy az utóbbi évtizedekben egymás módszereiből sokat merítő kulturális antropológia és a történettudomány hasonló cipőben járnak. A történész sem tehet mást: tudatosan választott és kialakított szelektív nézőpontból közelíti meg a múltat. Többek között ezért szükségszerű a történelmi interpretáció pluralitása, a konkurens értelmezések közül egyik sem lehet kizárólagosan igaz és végső. Hasonló gondolatot fogalmaz meg a francia Annales-iskola egyik képviselője, Paul Veyne: „a teljességet leírni lehetetlen, és minden leírás szelektív... történelem az lesz, amit mi kiválasztunk”. A tanulmányok másik fele már a történelmi elbeszélés kérdéskörének vizsgálatával foglalkozik. N. Kovács Tímea alapos bevezető tanulmánya (amit a negyedik kötet elején már csak kiegészít Thomka Beáta rövid előszava) sorra veszi azokat a tényezőket, amelyek - Ferdinand Saussure nyelvészeti munkássága nyomán — a társadalomtudományokban fokozatosan kibontakozó „nyelvi fordulat” hatására átalakították a történetírás és a kulturális antropológia önértelmezését, tudományképét is. Annak felismeréséről van szó, hogy a nyelv nem mimetikus funkcióval bír, nem valami rajta kívülálló valóságot ír le, hanem éppen generalizálja, létrehozza azt. A nyelv jelentést konstruáló szerepének tudatosítása megingatta azt a tudományképet, amely valamiféle autentikus valóság objektív kutathatóságának feltérképezésén nyugszik. Ennek következtében került előtérbe a tudományos és a művészi reprezentáció vizsgálata, nyelv és valóság viszonya. N. Kovács Tímea írása mellett különösen Gyáni Gábor igen világosan megírt kis könyve (Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése) nyújt jó bevezetőt a történetírás posztmodern diskurzusának egész problematikájába, s ezzel egyben megkönnyítheti a Narratívák utóbbi két kötetében olvasható tanulmányok befogadását. Gyáni részletesen ismerteti a posztoa