Bárka, 2001 (9. évfolyam, 2-6. szám)

2001 / 5. szám - FIGYELŐ - Dusnoki-Draskovich József: „Hát amikor csak úgy beszél az ember, az micsoda?”: Narratívák 4. A történelem poétikája

Dusnoki-Draskovich J ózsef 129 der historiográfia talán legnagyobb hatású képviselőjének, Hayden White-nak az elméletét, akitől ugyan nem vettek fel írást a Narratívák köteteibe, mégsem hagyható ki a kontextusból, mivel a közölt tanulmányok jórészt vele folytatnak diszkussziót, illetve inspiráló hatása nyomát viselik magukon. White legfontosabb tanulmányaiból megjelent már egy összeállítás (A történelem terhe), 1973-ban kiadott főművének (Metatörténelem: a történelmi képzelőerő a XIX. századi Európában) viszont sajnos csak A történelem poétikája című első fejezete olvasható magyar fordításban, amelyben fölvázolja „történeti-tropológiai” elmélete lényegét. (Az Aetas című folyóirat 2001/1. számában közölték, a fordítók gondosan megírt bevezető tanulmányával együtt.) Nyilván emiatt szerepel White helyett holland tanítványának, Frank R. Ankersmitnak két írása is a Narrativák negyedik kötetében. White írásait először olvasva úgy tűnt, hogy meglehetősen egyoldalú és valójában nem túl sok igazi újdonságot hoz kérdésfeltevése, sőt Moliére úrhatnám polgárának elementáris megdöbbenését idézte emlékezetembe: „Teringettél! Negyven esztendeje beszélek prózában, de azt se tudtam, mi az!” Hiszen a történetírás egészen a 18. század második feléig a retorika és az irodalom területéhez tartozott, sokféle okból nem csupán a tudományos igazság feltárásának célja vezette. A történettudomány mint szakdiszciplina megszületése által (a német historizmus és a pozitivizmus hatására) került a történész tevékenységének homlokterébe a kutatás módszertani szabályozása, és szorult háttérbe a történetírás mint a kutatástól nagyon is megkülönböztethető tevékenység. (Lásd erről Jörn Rosen írását a harmadik kötetben!) Nyilvánvaló azonban, hogy a nyelvi, retorikai és esztétikai megformálás szempontja teljességgel azért nem veszett ki a történetírásból. White szerint amint a mindennapi életben hajlamosak vagyunk történeteket formálni, úgy a história alapja is az elbeszélés, s mivel tudományosságra törekvése hiábavaló, a történésznek művészi szöveget, irodalmi alkotást kell létrehoznia. Ezzel szemben a mindennapok valósága sem csupán történetekben tudatosul és a történetírás sem korlátozódik a történetmondásra, hanem érvelő, magyarázó, elemző és interpretáló funkciót is betölt. A görög história szó eredeti értelme nem történet, hanem kérdezősködés volt, s a megfelelő kérdésfeltevéshez valóban invencióra és történelmi érzékre van szükség. Az utóbbi két évtizedben fordult a figyelem újólag az elbeszélés, az események és szereplőik szintje felé, különösen a mikrotörténelmi megközelítésben, amely aprólékosan kidolgozott közelképet próbál adni a múltról. (Az ezzel kapcsolatos kérdésekről lásd Peter Burke és Hans Medick tanulmányait a negyedik kötetben, valamint Gyáni könyvét!) White legfőbb érdeme, hogy az irodalomelméletek nyomdokában elsőként dolgozta ki a történetírásra alkalmazott elbeszéléselméletet. Ez egy meglehetősen eklektikus és spekulatív (négyességeken alapuló) strukturalista elmélet, amely azzal hozott fordulatot, hogy nem a valóságot, nem a történeti forrásokat, hanem a történelemről szóló elbeszélést, narratívát strukturáló különböző szinteket vizsgálja. Ez a narratológia tehát mintegy a történész ellen fordul, aki íróként maga is szöveget, történetet alkot, amelyet az irodalmi, retorikai, magyarázó és ideológiai sémák együttese által meghatározott beszédmód, stílus irányít. Amint azt Ricoeur megállapítja Történelem és retorika címmel írott tanulmányában, a történelmi mező felvázolásaként a tropológiai formaadás minden önállóságot megvon a saját struktúrával rendelkező múlt eszméjétől. Mivel White felfogásában a valóság alapjában kaotikus (és mivel a forrásokat csak nyersanyagnak tekinti, holott ezek nagy része jelentéssel és történetekkel telített), a történész szuverén alkotó, amit a teremtő poétikai aktus ré