Bárka, 2002 (10. évfolyam, 1-6. szám)
2002 / 5. szám - Grecsó Krisztián: Az utolsó felvétel: A teljes dél-magyar horizont
8 Grecsó Krisztián a remek könyvtár, nem történt más, mint hogy egy átok és örökség nélküli városba szegődtem, nejlontáskás nyugdíjasokra és a kialvatlanságtól szarkalábas szemű sihederekre, könnyed gondtalanságra cseréltem a kiválasztottság átkát, szótlanul ébredve reggel, egy olyan városban, ahol kávékavargatás közben nem szárnyal el a fantázia, ahol lehet csak a Krónikát hallgatni, nem a maguktól szájra jövő szavakat, vagy éppen üldögélni bent az egyébként varázslatos könyvtár olvasóira várva, akiket már vagy megcsaltak, elhagytak, átvertek a betűk, vagy sohasem vették észre, hogy a mondatokban benne lakik az idő, és a gyönyörű szavakban nem csak a létező dolgok vannak benne, hanem ott található minden nem létező dolognak az árnyéka is, és ami a legfontosabb: nem is sejtik a dolgok rendjét, hogy tehát a mondatokban van az idő, és nem az időben vannak a mondatok; nem fordítva, nem visszáján, nem fonákján; a betűk, hogyisne!, a betűk semmit sem keresnek az időben... szóval ott pazarlom a drága időmet, és várom ezeket az úgynevezett olvasókat, akik többé-kevésbé gyűlölnek olvasni, és csak a hideg ellen, vagy muszájból jönnek; ilyenek közé szegődtem el egynek, senkinek, sorozatgyártmánynak, közlegénynek, és nemsokára hagytam is az egészet a fenébe, pedig birtokoltam szolgálati lakást is a tanácstól, szociális alapon, mint egy idegenből érkezett könyvtáros, mint egy mondat, betű és korpusz nélküli Féja Géza, de én inkább onnan is kiköltöztem, dögszagú papírdobozokba gyűrtem be a könyveimet, az én mosolygós, kormos szavú, hallgatag könyveimet, és a legközelebbi vonattal elindultam hazafelé, de a vagonban összeakadtam egy tűzszemű és parázs lelkű siheder legénnyel, aki minden bizonnyal a hatodik évben lakott annak előtte, hogy Gyopárosfürdőnél fölszállt volna a vonatra, azt a fát őrizte, amelyikről Ádám és Éva letépte a gyümölcsöt a paradicsomban; tudod melyik az, bökött vállon Csók Jácint, amelyiket első időben még tudás fájának neveztek; mostanra az eredeti idő egy letéteményese maradt belőle mindössze, a hatodik ég egyik látványossága, ahol meglassít az égi forgalom, hogy nahát, ez az, téphetsz róla egy almát, ha akarsz, emlékbe. És ez a termálvízszagú, loboncos fiúcska elkezdett magyarázni nekem, mondta Csók atya, öröm és élet volt a szavaiban, halál és feltámadás, foltosak voltak a mondatai, de jól öltözöttek, amilyenek a rendes mondatok, ha fésületlenül, félrecsúszott karccal kitántorognak a torokból. A Justh-majornál, közölte Jácint atya, különösképp beleerősített az a fiú, valósággal prédikált, holtbiztos volt a dolgában, szinte kiosztott, hogy így könyvtároskám, meg úgy, és hogy vegyem tudomásul, ezen a vonalon lakott Justh Zsigmond. Ezután Csók Jácint nevetni kezdett, nagyon nevetni, állítása szerint éppen olyan vadul, szaggatottan és velőtrázóan, ahogy azt a fiút nevette ki, ugyanúgy nevetett ki engem is, mint azt a gyopárosi legényt, mert szerinte, aki óvatlan a beszédben, az megérdemli a kacajt, és akkor ott a vonaton azért röhögte könnyesre magát, mert bár valójában azon a környéken lakott a híres író, nem azon a vonalon. Ezt követően újra belelendült a történetbe, és azt nem árulta el, hogy jómagam mivel érdemeltem ki ezt a büntetést, erről egy szót sem ejtett, csak mondta, hogy bár kikacagta a fiút, a gyomra közben reszketett, és a térde kalácsa is úgy rendetlenkedett, mintha ő maga készült volna egy, a létezés legapróbb szeleteit