Bécsi Napló, 1980 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1980-05-01 / 3-4. szám
Cs. Szabó László SZÁVÁK Jean-Paul Sartre emlékezete Hitelező könyvesboltom a Váci utcában volt. Kirakata előtt Hevesi András, ruháján még Párizs szagával rámutatott egy fűzött francia könyvre. „Olvasd el. Fölfigyeltem pár novellájára, ez a regény túltesz rajtuk, kitűnő. Azt hiszem, még hallunk az íróról.” Rögtön megvettem, persze fölírásra. La Nausée: A csömör (vagy undor) volt a címe, illett a vigasztalanul sivár, de igéző erejű szöveghez. Régen embergyűlölőnek mondták volna, ma közhelyszerűn azt mondjuk, hogy az elidegenedésről szól. Bouvilleben játszódik, Sárvárosban; később megtudtam, hogy Le Havre fedőneve, rövid ideig ott tanárkodon a szerző, Jean-Paul Sartre. A könyv meggyőzött, hogy alighanem csakugyan hallunk még róla. 1946-ban az első magyar írók közt jutottunk ki Párizsba Illyés Gyulával. Nemcsak a város s az ország, Amerikától Japánig a fél földgömb visszhangzott Sartre nevétől. Megelőzőleg, félúton, dél-svájci villájában már kaptunk néhány barátian kíméletes leckét Babits filozófus kebelbarátjától, Szilasi Vilmos freiburgi professzortól, hogy mi az egzisztencializmus lényege. Megtudtuk, hogy ijesztő tudományos fegyverzettel Sartre az irodalmi pápája, de van egy intellektuális tejtestvére is, afrikai francia, bizonyos Albert Camus. Noha eredetileg német egyetemi tanár agyából kelt ki az új bölcselet a két világháború közt, vonatrobbantó földalatti mozgalmakban és koncentrációs táborokban átvedlett „tettleges” ideológiává s hozzájárult az életveszélyes ellenállás értelmi rangosításához. Haszontalan a Nagy Semmibe vetett emberélet, amíg az egyén nem él korlátlan, mert istentelen szabadságával, hogy cselekvéseiben aztán értelmet adjon a létnek, mintegy megteremtse önmagát s attól kezdve a félelmesen nagy szabadsághoz általa megszabott felelősséget is vállaljon vagy megfutamodjék előle. A tett sokak számára a vértanúság volt hóhéroló kollaboráns keretlegények s a Gestapo mestervallatóinak a ketreceiben. Attól kezdve beszélt a világ elkötelezett irodalomról. A szót, hogy littérature engagée naponta félszázszor hallottam magam körül, fújta a lófarkas francia diáklány s a divatárammal sodródó professzor Kaliforniából. Párizs fűtetlen volt azon a télen. Jéghideg kis kávéházban láttam először az elrajzolt békakirályt, megigézett ápolatlan csúfsága, elálló füle, rendetlen, sárga fogsora s a döbbenetes kancsalítás: kifelé bandzsított a dülledt jobb szeme. Láncdohányos volt,ajkára tapadt cigarettával, indulat nélkül, szabatos mondatokban kivégezte valamelyik elvi ellenfelét a kísérője előtt. Magyar származású kiadónál jelent meg népszerű kis tájékoztatója, hogy az egzisztencializmus is a humanizmus egyik fajtája. Futólag ismertem a kiadót, igazgatói szobájában mutatott be neki. Beszélgetésünk rövidre sikerült, megkérdezte, hogy véres vagy vértelen volt a magyar parasztok földfoglalása 1945- ben. Vértelen, volt a válaszom. Mivel nem reflektált rá, ma se tudom, csalódottan vagy helyeslőn vette tudomásul. Francia koponyába nehezen fér be a vértelen forradalom, elüt a stílushagyományoktól. A Saint Germain negyed volt akkor az éjjelnappal fortyogó, rotyogó szellemi boszorkányüst. Sartre az édesanyjával lakott együtt a térre néző egyik sarokház legfelső, balkonos emeletén, úgy emlékszem, az ötödiken. Diákkorától a montparnassei sírig kitartó élettársa, a puritánul ápolt Simone de Beauvoir s az író könyörtelen szorgalommal naponta a két porcelán kínaihoz címzett kávéházban, Les Deux Magotsban dolgozott egész délelőtt és délután. Fel se néztek, ritkán szóltak egymáshoz, konokul írtak. Nem akadt olyan szeleburdi, aki szentségtörőn akár csak egy köszönésre megzavarta volna az ateista pap és papnő nagymiséjét. Barátaikkal s a hódolókkal ebédszünetben s este foglalkoztak. Moralizáló regényciklusát Sartre még a negyvenes évek legvégén abbahagyta a negyedik kötetnél, mert talán maga is rájött, hogy emészthetetlen, annál bővebben dőltek belőle az örökmozgó, enciklopédikus beretvnészre valló irodalmi, művészeti, politikai, társadalmi tanulmányok, vita- és vádiratok, s meglepően éber ösztöne a színpadi magasfeszültség iránt minden rivaldai buktatón átmentette leplezetlenül tételes darabjait. Iskoladrámákat írt, de olyan légköri izzással, mint egy ravasz színházi róka. Nem vitás, hogy az 1950-es évtized Franciaországban összeforrt a nevével, ahol csak megjelent, rögtön uszály ragadt rá. Amíg egyidejűleg szenvedélyesen izgatta a hátha összeegyeztethető német metafizika — anyai ágon maga is elzászi protestáns német volt — és szöges ellentéte, a kommunista dialektika, a kettős hajtószíj szédületig forgatta helytállásokra elkötelezett agyát. A garaton lecsúszó Kierkegaard, Heidegger, Husserl, Jaspers, Marx, Freud és Marcuse üzemszünet nélkül nullás lisztté őrölve hullt ki ebből a csodamalomból. Aztán megtörtént a visszhangos szakítás, kitagadta Camust a választottak közül, mert A lázadó ember című könyve élesen szembefordult a kommunista dogmákkal. Egyikük se lépett be soha a pártba, de Sartre nem tűrte, hogy bántsák. Mégse volt egyértelmű a győzelem, mert egyetemileg kevésbé fölkészült ellenfelét megmentette a vereségtől kényes és tájékozott erkölcsi érzékenysége. Erről is van testes kortörténeti följegyzésünk; regényében, A mandarinokban örökítette meg Beauvoir asszony. Gratulálhatunk a címhez, teletalálat. Akkor kezdtünk tűnődni, hogy az emberi magatartás mérlegén vajon nem Camus az igazi választott, földijének, a HA AZT MONDANÁNK, hogy ő Ausztria legnevesebb magyar szobrászművésze, kevés lenne és félrevezető. Kamenyeczky István az osztrák szobrászok között is az első vonalba tartozik. Vidám kálvária volt a vele való beszélgetés. Végigcipelt műtermein, műhelyein, Hütteldorfban kezdtük ritkaságszámba menő madárcseresznye-pálinkával a kőszobrok és bronzok műhelyében. „Sok mindenen dolgozom egyszerre” — mondja szertemutatva, mint egy hadvezér alattvalói táborán, a déltiroli fehér márvány tömbökön, lapokon, gránitokon, bronzöntvényeken. „Kiöntetem ennek a régi, még figuratív jellegű keresztutam egyes stációit; alájuk ilyen kőpajzsot mélyítek. Emitt meg összecsapolok két kőlapot, s foglalkoztat ez a brazil ónix-tömb is. Aztán faragom ezt az oltárkövet, ami ugyan keveset mond, mert legtöbb művemben oltárt látok, az ég és föld archaikus kapcsolatát, a térbeliség alapvető princípiumát, a föl és le, a mélyedés és kiemelkedés életalkotó, szüntelen ritmusát” — s máris rajzolja a falra a hullámvonalat: „Ez a plasztika ,Tiefe und Höhe’, föl és le” — mondja hol magyarul, hol németül, megszállottan a felismert igazságtól. Nézegetem a kis szobát, ahová leültünk egy percre. Kelimek a falon, a kályhán az egyik római légió által gyártott, közel kétezer éves tégla, sok a népművészeti tárgy és saját bronzfigurája. A mosdó márványból van. Maga faragta. Galériába való szép munka. Itt csak állvány. Rajta lavór. Már megyünk is a terméskövet, szobrot és más művészi súlyt szállító pingált autón át Simmeringbe, másik műtermébe, helyesebben műtermébe és galériájába. „Ez itt a fafaragó műhelyem” — invitál beljebb — „ezen is dolgozom jelenleg”. A padlón hatalmas lehántott fatörzsek. Tölgyfa. A belsejét kivájja. Iszonyatos munka lehet, de hát a szobrászok bikaerősek, izmosak. Kamenyeczky is az: kúnágotai vér folyik benne, a pusztai emberek szívósságával dolgozik, pedig jövőre már hatvan éves lesz. Elmagyarázza, hogy a felületet csak felfényezi, de meghagyja benne a púpokat, csomókat; a törzseket hosszában félbevágja, a domború részeket háttal állítja egymásnak és belül, a homorú oldalon lesz majd a faragás, a szobrászati megmunkálás, szintén északafrikai Szent Ágostonnak a nyomán? Valóban így látszott pár évig, de 1956- ban annál csattanósabban kiderült, hogy Sartre is erkölcsi maximalista, legalább annyira, mint a kitagadott Camus. Kevés világhírű írástudó reagált nagyobb felháborodással a magyarországi megtorlásra, mint ő s a folyóiratában. Les Temps Modernesben megjelent tanulmány a forradalom egyik legszebb idegen nyelvű megdicsőülése. Kell-e mondani, hogy megsemmisítő francia logikával s nem szép magyar retorikával van írva. 1968 volt Sartre számára a tragikus fordulat éve. Nem mintha bármilyen hibát követett volna el az összeomlott diákforradalomban, bár elég zavarosan látta, hogy tulajdonképpen mi történik körülötte. De az események után elég hamar olyan történelmi változás játszódott le, amire nem volt példa 1870 óta. A francia köztársaságban mindig írók, filozófusok, történészek, egyetemi tanárok voltak a haza bölcsei, nagy bölcsei, orákulumok. Ezért is hívták tréfásan a professzorok köztársaságának. Az írástudók zöme fő elitképzőjükben, az Ecole Normale Supérieureben nevelkedett; az iskola jellemzésére elég tudni, hogy annak idején mintául szolgált az Eötvös Kollégium szervezésénél. Ámde a hetvenes évek alatt először kerekedtek föléjük szellemi tekintélyben és társadalmi hatásban egy másik elitképző, az Ecole Polytechnique, a Politechnikum volt tanítványai. Vagyonos nagypolgári apák csillogó eszű, magabiztos, törtető fiai, Franciaország könyörtelen modernizálói, jóvágású technokrata és bürokrata félistenek. Bármilyen furcsán hangzik, az írók szava ma már halhatóbb Magyarországon, mint Párizsban. Ha nem keltett volna mély szánalmat fokozatos megvakulása, öregségére tragikomikus alakká torzult volna a röpcédulaosztó, maoista Sartre. Hiába élte át sistergő morális indulattal absztrakt tételeit, csak a csalódások gyűltek A SIMMERINGI HÁZ másik részén készül a kiállítási galéria. Három terem. A legnagyobban még csak egy hatalmas fehér márvány bikaszarv fogadja a látogatót. Ez lesz a központ, a főoltár, Ápisz oltára. Később majd a hütteldorfi kőműhelyből idekerülnek a kész művek, a márvány- és bronzszobrok, a szomszédos faműhelyből pedig a faragványok. A kisebb termek már benépesültek, ott láthatók a művész különböző méretű jellegzetes alkotásai. Nemsokára majd megnyílik a galéria, jöhetnek a kritikusok, újságírók, érdeklődők, a nagyközönség. „Van még egy negyedik tanyám is” — mondja Kamenyeczky — „nem, nem a lakásom, hanem ahol a legnagyobb méretű szobrokat faragom, az öt méteres gránittömböt, a nyolctíz tonnás köveket.” S már megyünk is a Práterba, hol Karl Prantl, a híres osztrák szobrász fogad bennünket a bécsi művészek kőtelepén, a Stadion és a lóversenytér között. Itt már vörösbort iszogatunk és csak simogatjuk a hatalmas tömböket a lenyugvó tavaszi nap sugarainál. Mennyi önbizalom, mekkora önerő kell ahhoz, hogy valaki belevágjon egy ilyen óriásba és azt sugallja: magam alá gyűrlek, megformállak, olyanná teszlek, amilyennek látni szeretnélek! Számomra Kamenyeczky István szobrai meditációs kövek: az elrejtett lényegről, az alapvetőről való tűnődésre szólítanak fel. A le és föl kettős irányát dokumentálják, mint az égre és földre mutató jelek, a menhirek, totemoszlopok, obeliszkek, oltárok. Éppíly monumentálisak is, függetlenül a művek nagyságától. A mérték és arány fegyelmezetten érzékeny elosztása idézi elő a méltóság és elementáris erő jelenlétének hatását. A tektonikus jelleg azonban dinamikát hordoz. A domborulatok páros kapcsolatai, orsóformák és kőhurkok erotikus életszerűsége biztosítja a mozgalmasságot, sőt némely szobrának párnás feltornyozottsága már-már megszabadít a gravitációtól, az anyag súlyától és felhős könnyedséggel emelkedni látszik. Kamenyeczky István műveinek áttekintésében az a megnyugtató, hogy a sokféleségben is egységesek; a fejlődés szerves, nem kapkodó. Mintha nem is külső hatások okozták volna művészi nyelvének alakulását, hanem évről évre: mindmegannyi csalódás volt a Szovjetunió, Kuba, a francia kommunista párt és szervezett munkásság, a Vietnámok, algírok, német terroristák, s közben csendesen elavult az egzisztencializmus. Mivel nem tudott remény nélkül élni, bizalma végül az olasz eurokommunisták felé fordult. Szerencsére oda s nem a vörös brigádok felé. De ez már nem volt olyan lázas közügy, mint legkisebb pisszenése az 1950-es években. Simone de Beauvoir kezébe fogódzva vasárnaponként a montparnassei Coupoleban ebédelt; jóformán senki sem ismerte föl. Mégis a kegyelem egyszer rámosolygott az elszánt istentagadó alkonyára. Irt a hatvanas években egy munkácskát, olyan, mint egy átlátszó fényű kis zenei intermezzo. Les Mots: A szavak a címe; fölmerül benne, szelíden kigúnyolva anyai nagy-nagybátyja, Albert Schweitzer, a Nobel-díjas teológus-zenészorvos-misszionárius is. Eszményi önéletrajz, mert töredék: megáll a pubertás előtt. Arról szól, hogy Sartre kiskorától könyvekkel ébredt, velük hált, könyvek voltak egyedüli pajtásai az egyetlen gyermeknek, könyveken át látta a világot. Ennyi az egész. Megható, humoros, öngúnyoló, nem lehet letenni. Ki tudja, talán túléli riasztó méretű bölcseleti súlydobásait. Titok, hogy kinél miképp működik a halhatatlanság. Mikor tüzes tollal legizgatottabban lázított a kormány ellen, környezete megkérdezte De Gaulletól, hogy miért nem teszi lakat alá? Az ember nem csukja le Voltairet, felelte a magasból a tábornok s ezzel az ügy el volt intézve. Miért Voltaire? Miért nem Abélard? Vele kezdődött az intellektuális lázadás a párizsi Balparton kilencszáz év előtt. Ő az egyenes őse, egy régen meglátott és megélt gondolat belső logikájának kifejtése, a benne rejlő lehetőségek fokozatos felismerése. Szerencsés és hiteles művész. Megtalálta önmagát, megtalálta mondanivalóját, azt a lényeget, melyhez csak egyszerű, de szimbolikus erejű formák illenek, s mely talán maga sem más, mint elemi jel, rávésve a kőre, fák kérgére, élők homlokára, a születő és semmibe hulló univerzum minden darabjára. * * * HANÁK TIBOR ÖT ESZTENDEJE, hogy a svájci Asconában 75 éves korában elhunyt Háy Gyula, neves magyar drámaíró, aki az 1956-os forradalom egyik szellemi előkészítője volt. Az évforduló alkalmából a nyugatnémet televízió újra műsorra tűzte azt az egyórás dokumentumfilmet, amelyet a Londonban élő Szász Béla készített 1970-ben az íróról. A darmstadti színház Háy Gyula „Tiszazug” című drámáját mutatja be. KOPÁCSI SÁNDOR, Budapest volt rendőrfőkapitánya és a forradalom alatt a Nemzetőrség helyettes főparancsnoka, akinek visszaemlékezései az elmúlt esztendőkben több nyugateurópai nyelven is megjelentek most egy 65 oldalas kis könyvben magyarul is összefoglalta életének 1956-tal kapcsolatos és rákövetkező éveknek történetét. Köztudomású, hogy Kopácsi r. ezredest 1956 november 5-én a szovjet megszálló csapatok lefogták és a Nagy Imre perben életfogytiglani börtönbüntetéssel sújtották. Kopácsi könyvében, amelyet a Magyar Öregdiák Szövetség Bessenyei György köre adott ki New Brunswickban 1979-ben s amely tudtunkkal teljesen elfogyott, a Nagy Imre per kulisszatitkairól is beszámol. Min dolgozik jelenleg? Kamenyeczky István