Bécsi Napló, 1980 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1980-03-01 / 1-2. szám

Kovács Imre A CARTER - DOKTRÍNA Amerika nekirugaszkodásai és visszakozásai AZ AMERIKAI ELNÖKÖK különleges külpoliti­kai programjait rendszerint doktrínának minősítik, ha nem is ők maguk, de az élesen reagáló közvéle­mény és a még éberebb hírmédia. A belpolitikai programoknak csak a demokraták adnak hangzatos neveket, mint volt Roosevelté a New Deal (Új Egyez­ség), Trumané­ a Fair Deal (Tisztességes Egyezség), Kennedyé az Új Arcvonal (New Frontier), Johnsoné­­ a Nagy Társadalom (Great Society) és Carteré az elvetélt Új Alap (New Foundation). A republikánu­sok jelzők nélkül csinálják a politikát, ahogy lehet, s legfőbb érdemük azoknak a háborúknak hevenyé­szett befejezése, melyeket a demokraták indítottak (Eisenhower a koreait, Nixon, ill. Ford a vietnamit). Carter elnök hároméves, érezhető tapasztalatlansága és cikk-cakkos külpolitikája után végülis előállott a saját doktrínájával, melynek meghatározása épp oly problematikus, mint eddig még minden elnöki dokt­rína az E­gyesült Államok két évszázados történeté­ben. AZ ELSŐ, ami emlékezetünkbe villan, a Monroe­­doktrina (1823), melynek lényege: El a kezekkel Amerikától! Megalkotója nem James Monroe el­nök volt, hanem a külügyminisztere, a rendkívül tehetséges, jóérzékű diplomata, John Quincy Adams, akit a következő évben meg is választottak elnök­nek. Tulajdonképpen Latin-Amerikát akarta megvé­deni Napóleon vereségével a spanyol trónra vissza­tért Bourbonok szándékától, hogy ismét maguk alá gyúrják, miután volt gyarmataik (a portugál Brazília is) kivívták és kikiáltották függetlenségüket. A Mon­­roe-doktrina érvényesítését Anglia biztosította, az Egyesült Államok akkori ellensége és a tengerek ura, nehogy felboruljon a visszaállított nagyhatalmi egyensúly. A mi nemzedékünk a Truman-, Dulles- és a Nixon­­doktrinával ismerkedhetett meg. Truman elnök vissza akarta tartani Sztálint az ilsőbbnél nagyobb lépésektől, Moszkva azonban nem ott lépett akko­rát, ahol várták (a Balkán térségében) és, amit vis­­­szavethettek volna, hanem a Távolkeleten, ahol biz­tatására és Kína támogatásával Észak-Korea (1951- ben) megtámadta Dél-Koreát. Történészek még mindig vitatják, ki értette félre, melyik fél, a helyzetet? Truman külügyminisztere, Dean Acheson kissé elhamarkodottan megvonta az amerikai érdekek periméterét Délkelet-Ázsiában és valahogy kifelejtette Dél-Koreát, amit Sztálin úgy értelmezett, hogy szabad préda. A koreai háború kapcsán merült fel először az a gondolat, hogy nem kellene-e minden rendelkezésre álló fegyverrel biztosítani a győzelmet, amit az ame­rikai főparancsnok, MacArthur tábornok fontolga­tott. Ahelyett, hogy a hóföldre, fagyos mezőkön harcolnak, súlyos veszteségekkel, Moszkvára (és Pekingre) kellene ráejteni egy-egy atombombát, hogy egyszer s mindenkorra móresre tanítsák az oroszokat és a kínaiakat. Sok minden miatt, első­sorban humanitárius meggondolásokból elálltak tő­le, Truman lelkiismeretét se hagyta nyugodni Hi­rosima és Nagaszaki, amiért később a revizionista történészek alaposan és kíméletlenül bírálták. Eisenhower elnök tekintélyveszteség nélkül ki­szállt a koreai háborúból, azzal a tanulsággal, hogy a Szovjetunióval nem szabad és nem lehet lokális küzdelmekbe bonyolódni. Megszületett a Dulles­­doktrina, ami erőteljes megtorlást (massive retalia­tion) helyezett kilátásba mindennemű szovjet ag­resszióval szemben; nem a helyszínen, hanem köz­vetlenül magában a Szovjetunióban, legérzékenyebb ipari és hadászati központjai elpusztításával. AZ 56-oS FORRADALOM jó alkalomnak kí­nálkozott, ha nem is egy nukleáris megtorlásra, de legalább a kilátásba helyezésére, hogy Moszkva engedje útjára a magyarokat, saját elképezlésük szerinti berendezkedésre. Washington meglepetten és megdöbbenten csak a felháborodását (az oroszok felé) és sajnálkozását (a magyaroknak) juttatta ki­fejezésre. A Dulles-doktrinát beárnyékolta az amerikai kül­politika legtartósabbnak bizonyult doktrínája (ne­vezzük megfogalmazója után Kennan-doktrinának), az ún. containment, a nyugalomba ringatás. Ez a fel­fogás változatlanul motiválja az amerikai gondoko­­dást, azzal a naív feltételezéssel, hogy a Szovjetunió kiszámíthatatlan magatartása, meggondolatlan lépé­sei és még meggondolatlanabb kalandjai tulajdon­képpen egyfajta félelemérzet kivetülései. Rettegésükben, hogy bekerítik őket, körülveszik a Szovjetuniót szövetségi rendszerekkel és katonai támpontokkal, a szovjet vezetők mind harciasabbak­­ká válnak, hogy megmutassák, nem félnek, mi több erősebbek, ezért hajlamosak agresszióra. Ha azon­ban a félelemérzettől megszabadítják, biztonságba ringatják őket, akkor normálisan viselkednek, elfo­gadják a status quo-t és illedelmesen beleilleszked­nek a kialakult, békés együttélésre kényszerült nemzetközi rendbe. Ha mégsem szelídülnének meg és regionálisan to­vább kellemetlenkednének, Amerika ne vigye túl­zásba reakcióját, ne vesse be mindjárt a tengerészgya­logságot, ne dobjon nukleáris bombát Moszkvára vagy Kievre vagy Vlagyivosztokra, de azért segítse meg a sorra került áldozatokat. Ez a politika a de­mokrata kormányzat részéről Vietnamhoz vezetett (mínusz nukleáris fegyverek), a republikánusoknál meg a Nixon-doktrinában teljesedett ki (megsegítik tanáccsal és hadfelszereléssel, aki kéri, de katonát nem küldenek),amit gyorsan felszámolt a Watergate­­botrány. Ford elnök békített, befelé is, kifelé is­ igyekezett begyógyítani a sebeket. Ugyanakkor folytatta a Nixon­ kezdeményezte tárgyalásokat a hadászati nuk­leáris fegyverrendszerek korlátozására,aminek áttörő eredménye volt a SALT-1. megkötése. Carter a SALT-2, (vagyis a további korlátozás) helyett álta­lános leszerelésre gondolt; beiktatása után mindjárt Moszkvába küldte a containment-politikán nevelő­dött és csiszolódott Cyrus Vance külügyminisztert, akinek közlésétől a szovjet vezetők megvadultak. MIT GONDOL RÓLUK CARTER elnök, ez a „va­sárnapi iskolás evangélista , hogy ők olyan naivak lennének? Az emberi jogokat emlegeti egyidejűleg az általános leszereléssel, ami veszélyesebb számukra a nukleáris bombánál. A leszerelt szovjet rendszerrel a belső ellenség könnyebben elbánhatna, mint az állig felfegyverzett külső ellenség. Carter rákényszerült a kitaposott útra, s két és fél évi huzavona után egyezségre jutottak, aminek fé­nyes bizonyítéka volt az évtized csókja a bécsi Hof­­burgban, amikor a SALT-2 egyezményt aláírták. Az amerikai elnök kijelentette, végre elérték, hogy a Szovjetunió egyenlő lett velük... A containment a visszájára fordult, most már Moszkva ringatja nyugalomba Amerikát: nincs baj, nem kell félni senkitől és semmitől; a SALT-2 er­nyőt tart a hetente fölé. A Szovjetunió jól viselke­dik; az európai határokat tiszteletben tartja, a kubai zsoldosok csak odamennek, ahová hívják őket, ahol szükségesek a népi nemzeti felszabadító háborúk­ban; ők csupán a szállításukról és az utánpótlásukról gondoskodnak. A szovjet hadosztály felbukkanása Kubában csalóka délibáb, a katonai tanácsadók és kiképzők a szigorú utasítás ellenére nagyobb szabású pikniket rendeztek, ezt figyelhették meg az U-2 fel­derítő repülőgépek és a kémműholdak. Carter vállat vont, az itt-a-piros-hol-a-piros trükkje ezúttal is si­került. SOKAN KÉTELKEDNEK abban, hogy Tito marsall utódai meg tudják ő­rizni Jugoszlávia egységét. Bukarestben is számolnak azzal a lehetőséggel, hogy az oroszok ismét megkí­sérlik bevenni szövetségi rendszerükbe az 1948-ban elszakadt Jugoszláviát. Az ilyen fejlődés Románia számára komoly katonai következményeket jelentene. Ez az ország, bár tagja a Varsói Szerződésnek, a le­hető keretek között megpróbál független kül- és katonapolitikát folytatni. Románia nem tűr meg felségterületén idegen csapatokat és 1968 óta nem hajlandó nagyobb katonai egységekkel résztvenni a Varsói Szerződés hadgyakorlatain. Ellenkezik Moszkva kíván­ságával abban is, hogy nem csatalkozik a fegy­verkezési versenyhez és hadi kiadásaiban nem igazodik a többi tagállam katonai költségve­téséhez. Ezzel szemben Ceausescu folyamato­san kiépített Jugoszláviával bizonyos katonai együttműködést, főképp a fegyverzet-techni­kában. A két szomszédos állam pl. közösen fejlesztette ki a „Sas” nevű harci repülőgépet. A Bukarestből származó hírek szerint Romá­niára épp ezért növekvő nyomást gyakorol a szovjet. Gromiko külügyminiszter váratlan ro­mániai látogatása során állítólag azt a moszk­vai követelést adta át Ceausescunak, hogy Románia szakítsa meg katonai kapcsolatát Jugoszláviával. EBBEN A HELYZETBEN érthető, hogy január közepe óta a szovjet tömbön belül legfelső szinten folyó katonai tárgyalások Ro­mániában némi idegességet okoznak. Viktor Kulikov szovjet marsall, a Varsói Szerződés főparancsnoka az NDK, Bulgária, Magyaror­szág és Csehszlovákia katonai vezetőségével tárgyalt. Bizonnyal feltételezhető, hogy min­den megbeszélésen szóba kerültek a Balkánt érintő kérdések is. Ahhoz, hogy Moszkva Jugoszláviára erőtel­jes katonai nyomást gyakoroljon, — ha ezt egyszer szükségesnek találná —, a magyar és a bulgár front biztosításaként és felvonulási területként igényt tartana a románok közre­működésére is. Épp ezért megtörténhet,hogy a Szovjetunió már jóval előbb megkísérli azt a viszonylagos katonai függetlenséget, melyet Románia az évek folyamán kiharcolt magának a Varsói Szerződésen belül, szükség esetén akár erőszakkal megszüntetni. Hogy a romá­nok a „nép védelmi háborúja” formájában tar­tósan meg tudnák védeni hazájukat — mint erről Ceausescu beszélt­­ több mint kétséges. A katonai vezetés először is nem számíthat az Erdélyben elnyomott, lélekszámban jelentős magyar és német kisebbség támogatására; más­részt a románoknak hiányzik a partizánhábo­rúk tapasztalata, mely pl. Jugoszlávia népeit két világháborúban is egyesítette. Érthető, hogy Bukarest a Varsói Szerződés szomszédos államainak minden katonai akti­AZ AFGÁN INVÁZIÓ derült égből villámcsapás­ként hatott, annak ellenére, hogy Afganisztánt hall­gatólagosan elismerték ütköző államnak,emiatt Dul­les államtitkár ki is hagyta a CENTO-ból (Central Treaty Organization, mely Délnyugat-Ázsiát fedte). Carter keserűen bevallotta a múlt év végén, hogy egy hét alatt többet tanult a Szovjetunióról, jobban megismerte az oroszokat, mint elnöksége három évé­ben. Szemére is vetették, fordítva jobb lett volna, már úgy értve, hogy elnöksége első hetében teljesen kiismerte őket és a három év csak megerősítette ta­pasztalataiban és felfogásában. Hiába, még az amerikai elnöknek is tanulni kell, s a híres, hírhedt és sokat idézett tévé­nyilatkozat (egyik legnagyobb állomás, az ABC műsorában hang­zott el) valójában megalapozta a Carter-doktrinát. Az elnök az alkotmány előírta beszámolójában az Egyesült Államok állapotáról (State of the Union­message) a Kongresszus egyesített ülésén (január 23), a teljes kormány és a diplomáciai kar jelenlétében, nagy tapsvihar közepette bejelentette, hogy még a kísérletét is visszaverik annak, bármily eszközzel, katonailag is, ha egy külső hatalom a Perzsa-öböl környékét ellenőrzése alá akarja vonni. Az üzenet, pontosabban, a figyelmeztetés Moszkvának szólt, ami a szovjet vezetőket valószínűleg meglepte, mert egyelőre nem készülnek újabb lépésre, az amerikai katonákat még inkább, mert nincsenek készen egy ellentámadásra, közép keleti konvencio­nális háború megvívására (ők tudják a legjobban, miért nem). Az amerikai véderőminisztériumban (Pentagon) felvázolta ugyan egy középkeleti összecsapás lehe­tőségét és kivitelezését, miszerint két-négy hét alatt több hullámban, légi- és hajószállítással huszonöt­­ezer katonát, teljes felszereléssel bevethetnének. Igen ám, de ezzel a korlátozott amerikai kontingens­sel szemben állna Irán északi és keleti karéjában há­romszázezer szovjet katona, még pusztítóbb felsze­reléssel. A túlerőre való tekintettel a Pentagon fel­vitását a legnagyobb figyelemmel kíséri. Kü­lönösen az északi határ mentén történő szov­jet katonai erőkoncentráció aggasztja a romá­nokat, bár adott esetben Magyarország és Ro­mánia felől is számíthatnának veszélyre. Nem szabad elfelejteni, hogy Bukarest hagyomá­nyosan mindkét országot potenciális ellensé­gének tekinti, és ez az ellenségeskedés a szom­szédok között a Moszkva által kierőszakolt egy tömbbe tartozás ellenére tovább él a fel­szín alatt. Amikor röviddel az afganisztáni szovjet be­avatkozás után a román határtól északra téli hadgyakorlatot tartottak az oroszok, a romá­nok attól féltek, hogy országuk ellen irányul. Ceausescu a haderők legmagasabb fokú ké­szenlétét rendelte el és a félkatonai szerveze­tet, mindenekelőtt a „Hazafias Gárdát” a legnagyobb éberségre szólította fel. Egyide­jűleg a fegyverkezés fokozásáról és a katonai kiadások felemeléséről beszélt, pedig ezt Ro­mánia a Varsói Szerződés más tagállamaival ellentétben rendszeresen csökkentette az utóbbi években. GEOPOLITIKAI TEKINTETBEN Románia gyakorlatilag szovjet harapófogóban van. El­tekintve a Magyarországon állomásozó szovjet csapatok két páncélos és két tüzérségi hadosz­tályból álló ún. déli csoportjától, melyhez légierők is tartoznak, a Kárpátok szovjet tér­ségében a Vörös Hadsereg kerek tíz hadosz­tálya áll. A szomszédos odesszai katonai kör­zetben további két hadseregben egyesített hét hadosztály és a légierők egy ejtőernyős had­osztálya állomásozik. Ehhez jön még ugyan­ebben a katonai körzetben az 1000 gépből álló frontlégierő, mely azonnal bevethető. A csapatállományokat szükség esetén rövid időn belül további hadosztályokkal tudják fel­duzzasztani a Szovjetunió belső részeiből. A Szovjetunió ezenkívül abban a helyzet­ben van, hogy néhány hadosztályt részben légihíd, részben kétlaki járművek segítségé­vel Bulgáriába tud áthelyezni. Ilyen lehető­ség szem előtt tartására vall az említett O­­dessza-környéki ejtőernyős hadosztály állo­másozása, a hadi- és szállítóhajók összevo­nása a Fekete tenger szovjet kikötőiben. A románoknak a szovjet haderőkön kívül nyolc bulgár motorizált tüzérségi hadosztál­­­lyal, öt páncélos brigáddal, valamint hat ma­gyar tüzérségi és egy páncélos hadosztállyal is kell számolniuk összetűzés esetén. Ezzel a nyomasztó túlerővel Románia két páncélos és nyolc, a legjobb esetben kilenc motorizált tüzérségi hadosztályt, két hegyi­vadász brigádot tud szembeállítani. A légi­erőknek 300-350 gépe van és a partvédelmi tengerészetnek mintegy száz egysége. A had­sereg személyi állományát az utóbbi években Ceausescu iparpolitikája javára 180 ezer fő­ről 130 ezerre csökkentették. A légierők le­mérése a nukleáris megtorlás lehetőségét sem hagyta ki, méghozzá két változatban: hadszíntéri, ún. takti­kai, vagy hadászati nukleáris fegyverekkel. A taktikai nukleáris támadás a szovjet hadsereget feltartóztatná a Kaukázus és az északiráni zord hegyvidéken, ne­hogy lerohanhassa az olajmező­ket és elfoglalhassa az olajtároló- és rakodó­kikötőket: a hadászati nukleáris támadás lehetősége a Szovjetunió ellen, egy elnöki félmondatból sejthető. Carter legutóbbi sajtókonferenciáján azt mondotta, Amerika nem engedheti át Moszkvának azt az előnyt, hogy megválassza a csatateret és a harcmo­dort. A mondatot logikusan nem fejezte be; nyilván felrémlett előtte a Dulles-doktrina és hirtelen szá­molt a hírmédia és az éledő tiltakozó mozgalmak le­hetséges (és valószínűen dühös) reakciójával is. Ha Washington nem hagyja Moszkvára a csatatér és a fegyverek megválasztását (Középkelet nem alkalmas a leszámolásra), akkor csak a Szovjetunió lesz, le­het a célpont. És elképzelhető, hogy milyen fegyve­rekkel... A Carter-doktrina tehát nem a gabonazárlat vagy az Olimpiász bojkottja, a SALT-2 ratifikálásának el­odázása, mind­ennél sokkal több: a Szovjetunió brutális észheztérítése, hogy vigyázzon a lépéseivel, amíg nem késő. De itt mindjárt felvetődik a kérdés, hogy nem késő-e már maga, az észheztérítés is? Erő­teljes hadászati nukleáris támadásra a Szovjetunió felkészült és hasonló masszivitással visszavághatna. A szovjet hadvezetőség különben sem ismeri a nukleáris küszöböt, azt a végzetes pillanatot, amikor a konvencionális háború nukleárissá eszkalálódik: felfogásában a háború a két szuperhatalom között azonnal nukleáris méreteket ölthet. Amint módosítanak a Carter-doktrína jelentésén és jelentőségén, az észheztérítést átcsúsztatják szankci­ókra, könnyen a többi doktrína sorsára juthat, me­lyek papíron nagyon jól festettek, alkalmazásukat azonban mindig megakadályozta a kényszerű óva­tosság. Lénysége mintegy 30 ezer, a tengerészeté 10 ezer. A kiképzett tartalékosokat 500 ezer főre becsülik, de az új hadosztályok felszerelésé­hez hiányoznak a szükséges fegyverek. A román határőrség és a biztonsági szervek állománya kb. 40 ezer fő. Az 1968-ban léte­sített „Hazafias Gárdának” (egyfajta munkás­őrségnek) 700 ezer tagja van. A végrehajtott reformok ellenére a gárda és a hadsereg együttműködése nem problémátlan. Igaz ugyan, hogy a románok hazájuk megvédése érdekében harcrakészek és nagy ellenálló erővel rendelkeznek, haderejüknek azonban a hiányos felszerelés következtében csak kor­látozott harci értéke van. ERRE A HELYZETRE való tekintettel a román vezetésnek nagyon óvatosnak kell lennie és végső soron meg kell hajolnia a szov­jet nyomás hatására. Bukarest biztosan szá­mol azzal, hogy ez a nyomás különösen ak­kor erősödik meg, ha a Szovjetunió a Balká­non katonai terjeszkedésre szánná el magát. Ezt ui. azzal készítheti elő és vezethetné be, hogy Romániát erőszakkal kényszeríti a Var­sói Szerződésbe való teljes katonai felsorako­­zásra, mint ahogy 1956-ban Magyarországon és 1968-ban Csehszlovákiában tette. L.T. KERESZTÉNYÜLDÖZÉS A SZOVJETUNI­ÓBAN. Alois Wagner, Linz püspöke nyílt levélben fordult az osztrák parlament kül­politikai bizottságához, hogy foglalkozzék a hívők szovjetunióbeli helyzetével. Rámuta­tott arra, hogy az utóbbi hónapokban egye­dül Moszkva térségében 40 elkötelezett ke­resztényt tartóztattak le és száműztek. Az osztrák katolikus egyházi újságok akciót in­dítottak a Szovjetunióban élő hívők jogainak védelmében, melyet eddig több mint 15 ezren írtak alá. AZ EURÓPA TANÁCS bizottságot küldött Jugoszláviába és Romániába a kisebbség hely­zetének tanulmányozására. A delegációt Car­los Calatayud spanyol képviselő vezeti, aki 1979 májusa óta rendes tagja az Európata­­nácsnak. A Ciudad Real-i egyetem jogi kará­nak dékánja és szenátor. Az Európai Szabad Magyar Kongresszus tájékoztatót ad át Cala­tayud szenátornak, melyben a magyar kisebb­ségek helyzetére hívja fel figyelmét. Mivel a baszk és katalán helyzetet jól ismeri, feltehe­tőleg tudja, mire kell ügyelni. Jelentését előre­láthatólag áprilisban terjeszti az Európatanács elé. Milyen erős a keleti tömb? 1. ROMÁNIA A BÉCSI NAPLÓ ELSŐ SZÁMA EGY MAGÁT MEGNEVEZNI NEM AKARÓ AUSZTRIAI MAGYAR NYUGDÍ­JAS NAGYLELKŰ ADOMÁNYÁBÓL, TÖBB ÁLDOZATKÉSZ MAGYAR SE­GÍTSÉGÉVEL ÉS AZ AMERIKAI MA­GYAR KULTÚRKÖZPONT (WAS­HINGTON) TÁMOGATÁSÁVAL JE­LENT MEG.

Next