Bécsi Napló, 1980 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1980-03-01 / 1-2. szám
Enyhülés az A KELET-EURÓPAI ENYHÜLÉS az irodalomban — jóllehet az elnevezés eredete az ötvenes évek végén megjelent Ehrenburg „Olvadás” című regényének címében keresendő — Szolzsenyicin „Iván Gyenyiszovics egy napja” című kisregényével kezdődött. Ez az egyik szovjet kényszermunkatáborról — ma már tudjuk, a Gulág-szigetcsoport valamelyikéről — szóló írás 1962-ben látott napvilágot a Szovjetunióban, és valami csoda (az átfutási idő csodája) folytán Budapesten már néhány hónapra rá magyarul is megszületett. Akkoriban kézbe venni is alig mertük, attól tartottunk, semmivé foszlik. Nem valódi könyv, csak képzeletünk szülötte. Mert tudtuk, az elv megdönthetetlen: amiről nem beszélünk, az nincs. Jó, jó, voltak ártatlanul meghurcolt emberek, ott is, nálunk is, de lám, rehabilitálták őket, még dísztemetést is rendeztek egyiküknek-másikuknak. Minek felemlegetni? Hogy lovat adjunk az ellenség alá?... Aztán meg-megszólalt nálunk is egy hang a kirakatperekről; Gáspár Margit egyik színművében volt egy ilyen „meghurcolt” szereplő; Palotai Boris regényt is írt valami hasonlóról, meg mások is emlegették. Olyanok, akiknek személy szerint semmi közük — így pontos tudomásuk — nem volt az ügyekről, azonkívül hajlottak az okos szóra, — a „lektori” szóra... A téma annál is kényesebb volt, mert a Rajk-per elég „kellemetlen” ugyan, de még azt a veszélyt sem zárja ki, hogy valakinek netán eszébe jut róla az 1956 után végrehajtott sokszáz halálos ítélet, (s hogy Kádár 1956. november 4-én amnesztiát mondott ki rájuk) , valamint az újból megnyitott internáló táborok, Tökölön és Kistarcsán, emberek tízezreivel... Ám ha egyszer Hruscsov a cipőjével verte az asztalt, s olyan mérges volt Sztálinra és a bonyodalmakra, amelyeket okozott — hallgatni mégsem lehet. A hatvanas évek második felében, és hetvenes években alig jelent meg olyan novellás-kötet — egészen Moldova Györgyig — amelyben ne lett volna az „ötvenhatos eseményekről” szóló írás. Párhuzamosan pedig kényszerképzet lett „a disszidens”. Szabó Magdáig fői és le, még regényt is írtak a disszidensekről, újból és újból megrágták a kérdést, amelyet máig nem tudtak megemészteni. Beszélni kell a disszidensekről, mondják a bölcs „irodalompolitikusok”, de persze nem sematikusan. Őszintén. A mi korunknak megfelelően. Ennélfogva tele van az utóbbi húsz év irodalma disszidensekkel, akik meggazdagodtak, de a lelkük meghasadt és ezért boldogtalanok, vagy a kapitalizmus kiszolgáltatottjai, de szégyenükben nem mernek hazamenni, és azért. AZ IRODALOM NÁLUNK nagyhatalom — nem ok nélkül. Ahogyan a francia forradal irodalomban már, 1956-ot is lényegében az írók készítették elő, és ezt azoknak sem sikerül feledtetni, akik szeretnék. A magyar ember úgy jön a világra, hogy tudja, ha valamiről értesülni akar, az íróra kell hallgatnia. „Fiaim, csak énekeljetek”, ez már sokkal Tompa Mihály előtt is érvényes volt, és máig is érvényes. Ha sajnálatos is, de tény. A kérdés csak az — mennyire igaz, és mennyire ártalmas. „Magyarországon ma már mindenről lehet írni” — hirdeti a rendszer, és elhitetni is igyekszik. Az ifjúság pedig, amely — hála istennek — épp oly érdeklődő, igazságra szomjas, mint lennie kell, a legtöbbször beugrik. A történelemórán jó ha egy fél mondatban említik a Rákosi-korszakot, 1956-ot, — de még akad a családban egy-egy öreg, aki ennél többet tud. És az irodalom — ír róla! így esik meg, hogy itt Bécsben — a legközelebb a határhoz, — írásban, telefonon, személyesen, ezt halljuk: „...nálunk már igazán mindenről lehet írni! Hidd el, mindenről!...” És ez már nemcsak sajnálatos. Ez már félelmes. Természetesen nem tudok követni mindent, csak ami erőmből , időmből telik. Három művet említek 1979-ből. Molnár Géza: „Doktor Klauss különös élete”. „Mindenről” ír. Az ötvenes évekről, Rákosiról, nagyjából őszintén. A hatvanas évekről, párizsi diplomáciai tartózkodásáról, de Pestről is — élvezetes kulcsregényt. Ötvenhatról is, persze. Hogy mi volt előtte... És hogy utána — ellenforradalom volt. Természetesen. Miről szól az önéletrajzi regény? Hogy hinni kell valamiben. Miben? Az emberi kapcsolatokban — és a marxizmusban. Természetesen. A nagyszerű Gyurkó László — aki a hatvanas években „Szerelmem, Elektra” című művében (akkor) valóban elképesztően bátor volt - mintha feladatnak kapta volna meg, hogy „mindenről” írjon. „Faustus doktor boldogságos pokoljárása” — (hát nálunk már csak a „doktornak”, a tudományosságnak van hitele, az irodalomban is...!) — című, 582 oldalas regénye „a” pesti kispolgárról szól, születésétől, 1927-től, haláláig. Aki persze „mindent” végigcsinál. Belekeveredik — ártatlanul — valami ellenállás-ügybe a háború alatt, letartóztatják, a háború után mámoros kommunista lesz, 1949-ben is letartóztatják, de a Rajk-pert már megmagyarázzák (!) neki... A regény családregény, amely persze nem független a magyar eseményektől. A forradalom is téma a családban, sőt, Nagy Imre kivégzését is leírja Gyurkó. Az 582 oldalas regényben a 390. oldal tetején, egy fél sorban, zárójelben áll, hogy Nagy Imrét kivégezték. — Miről szól a regény? Hogy mindenki az élet értelmét keresi, de hiába. A főhős húga Amerikába disszidált, hazalátogat, de ő is boldogtalan. A főhős úgy hal meg, hogy a Balatonon, vitorlájával, egy másik bajbajutott vitorlást akar megmenteni. De a vihar megöli. Úgy hal meg, ahogyan élt, értelmetlenül, céltalanul. Ezt a könyvet is napok alatt elkapkodták Magyarországon, és úgy él a köztudatban, mint a legbátrabb szókimondás és a legnyíltabb őszinteség megnyilatkozása. A legmegdöbbentőbb azonban legutóbbi olvasás-élményem volt, Örkény István legutolsó, halála előtt megjelent könyve, a „Forgatókönyv”. A műfajt így jelzi: tragédia. A forma valóban film-forgatókönyv. A cselekmény egy cirkuszban játszódik. A Fővárosi Nagycirkuszban. Ami lejátszódik, az cirkusz. A főszereplő a Mester, akiről végig nem derül ki, kit szimbolizál valójában. Partnere Barabás — természetesen nem véletlenül Barabás, az író valahol közli, hogy az emberek „csak kiabáltak, és mind azt kiabálták: Barabás! Barabás!”... De ha csak ez volna szimbólum! Mert ebben a — forgató — könyvben is „minden” benne van. Valamennyi szereplő - aki most mutatványos a cirkuszban, segéd-bohóc, vagy artista — egyszerre eljátszik mindent. Mindenki részese és áldozata volt a német fasizmusnak a háború alatt, besúgója és áldozata a Rajk-pernek 1949-ben, okozója és szenvedője az 1956-os forradalomnak. A játék maga a „Mester” jutalomjátéka, aki hipnotikus erejével, „nem terrorizál ugyan senkit”, „csak eléri, hogy mások is azt akarják, amit ő” — eljátsszatja az utóbbi negyven év magyar történelmét. Benne van minden, a spanyol ellenállás a harmincas években és a naggyűlés a Parlament előtt 56-ban, hivő kommunisták megrendült hite a pártban, és Rajk László beismerő vallomása — akit Littke Lászlónak hívnak, — hogy ne lehessen ráismerni... De soha semmi nem egyértelmű, minden összekeveredik, hiszen varázslat az egész, mert Barabás „elvesztette az időérzékét”... És az egész csak cirkusz. Nem nevetsz rajta? Hiszen csak cirkusz! Belepusztulunk? Dehogy! Ebbe a cirkuszba?... Szakemberekkel kellene konzultálnom, mi a szkizofrénia ismérve. Nos, Magyarországon ma már „mindenről lehet írni”. Tehát olvasni is. Felmerül azonban a kérdés, hogy akkor miért nem csökken, sőt miért növekszik egyre a Nyugaton élő és dolgozó magyar írók művei iránt az érdeklődés, akiknek könyvei — akár tetszik, akár nem — ilyen vagy olyan úton odakerülnek a hazai olvasó kezébe. S ha már itt tartunk, volna egy kérésem. Nagyon szeretném, ha valaki — például azok közül, akiket említettem, Szabó Magda, Moldova, Molnár Géza, Gyurkó, akárki — a sajtóban írná meg véleményét valamelyik nyugati magyar könyvről, amely a tegnapimai Magyarországról szól. Rántsa le a sárga földig. Kérem szépen. VÁNDOR GYÖRGYI + 10 +10 + 10 + 10 + Minden évtizednek megvan a maga szerencséje, reménysége és kilátása. 100 éve írták 40 éve 30 éve 20 éve 10 éve Goethe A magyar parlament először is nemzetiségi szempontból csaknem homogén, mert a nem magyar nemzetiségek képviselői oly csekély számban találhatók itt, hogy nagyobb fontosságot nem nyerhetnek; éppoly kevéssé találkoznak itt élesebb ellentétek politikai szempontból, mert hiszen egész parlamentünk ortodox konzervatív testület. Szoros értelemben vett demokratikus párt parlamentünkben eddig soha nem létezett. (Neményi Ambrus a Budapesti Szemle 1880-as évfolyamában) 50 éve Nem az én időm ez! a te lármás hajnal! Ó, hogy nem szégyenled, égre tárt karokkal Futván a gőzölgő hegyeknek tetején Fölfedni a bolyként szétfutó világot! Nem az én országom ez a föld! Hazátok Nem hazám! Nem enyém... (Illyés Gyula, Nyugat, 1930. március 16) Úgy hisszük, a középiskolát kivéve, nincs még egy dolog a hazában, amelyet annyiszor reformáltak, nyírtak, szabtak, szabályoztak volna meg, mint a sajtót. (Katona Jenő, Jelenkor, 1940. március 15) Vannak még belső bitangok — kémek, kulákok, klerikális reakciósok —, akik népköztársaságunk elleni gyűlöletükben minden gaztettre készek. Az amerikai imperialisták Tito és Rajk-féle banditái — mint a Rajk-perben kiderült — minden eddiginél szörnyűbb sorsot szántak népünknek. (Szabad Nép, 1950. március 15) Pallai Árpád, a KISZ központi bizottságának titkára, ünnepi beszédében azt mondta: A hazafiság érzése vitte és viszi a fiatalok ezreit a hansági mocsarakra, és munkájuk nyomán búzakalászt ringató rónasággá válnak az egykor terméketlen lápok. (Népszabadság, 1960. március 15) Március 15-én április 4-ről: Nyugodt, kiegyensúlyozott politikai-gazdasági körülmények között, őszinte lelkesedéssel készül dolgozó népünk felszabadulásunk 25. évfordulójának megünneplésére. (Népszabadság, 1970. március 15) „ Állócsillagom: Bartók ” EMBER ÉS VILÁGA Dr. Egon Seefehlner bécsi zavartalan operaigazgatói működésének pirosbetűs napjai közé tartozik a dátum: 1980. február 24, amikor sikerült Sir Georg Soltit, napjaink egyik legnagyobb, legünnepeltebb és természetesen legelfoglaltabb opera- és koncertdirigensét elsőízben a háború óta a Bécsi Operaház Verdi Fallstaffjának vezetésére megnyernie, s a Nagy Ház dirigensi pultján először jelent meg. Verdi utolsó operáját 10 évvel ezelőtt, Lucchino Visconti felejthetetlen rendezésében, saját díszleteivel mutatták be, most Filippo Sanjustra bízták a feladatot. Mindnyájan tudjuk — és végtelenül büszkék vagyunk rá —, hogy Solti magyar, Budapesten született, ahol zenei tanulmányait Kodály Zoltán és Dohnányi Ernő alatt végezte. A számos nemzetközi versenyen kitüntetett zongoraművész, Solti, karmesteri pályafutását a Budapesti Operaházban kezdte, ahol 1939-ig működött, majd Zürichet választotta első lakóhelyéül. 1946-tól a Müncheni Bayerische Staatsoper igazgatója, 1952-től Frankfurtban főzeneigazgató, operaigazgató és a múzeumtársaság koncertjeinek vezetője. 10 éven keresztül, 1961-1971 között állt a londoni Royal Opera House Covent Garden élén zenei vezetőként. Ekkori érdemeiért emelte a királynő nemesi rangra Sir Georgot. Jelenleg két világhírű zenekar vezetője: Európában a London Philharmonic, Amerikában a Chicago Philharmonic-é. Beavatott hanglemezgyártó körök információja szerint évente eladott lemezeinek száma felülmúlja Karajanéit. A ma 68. életévében álló Soltivale sorok írója 1960-ban folytatott hosszabb beszélgetést, itt, Bécsben, ahova New Yorkból érkezett Mahler Vili. szimfóniájának hanglemezfelvételéhez. A mind muzsikálásában, mind személyes kifejezési formáiban rendkívül temperamentumos, eruptív művész tökéletes magyarsággal beszél, s így azon kevesek közé tartozik, akik nem tetszelegnek avval, hogy elfelejtették anyanyelvüket. Kérdésekre alig vár, magától beszél arról, ami foglalkoztatja. Muzsikus vagyok — kiáltja szinte — ezen a tömör meghatározáson kívül minden egyéb beskatulyázás felesleges. Egy jó karmesternek nem szabad véleményem szerint kizárólag egyetlen téren működnie, minden zenében egyaránt kell otthonosnak lennie. Mi a Covent Gardenben évente mintegy húsz operát mutatunk be, idén még megtoldjuk öttel. Művészi téren teljesen szabad kezem van, repertoár, szólisták, kórus és zenekar felett magam döntök, mint ahogy nem is lehet ez másképp. Hogy is mondta Bruno Walter — vagy talán még Mahler mondta volna?! — „a karmester örülhet, ha egy operaelőadás egyszer egy héten jól sikerül és további háromért nem kell szégyenkeznie”, — ezt tartom én is... És most, 18 esztendő után mit mond a Fallstaff premierje előtt? Boldog vagyok, hogy öt estén fogom itt kedvenc operámat a véleményem szerint „valaha létező legjobb filharmonikusokkal” bemutathatni. 1936-ban szerettem bele, amikor Salzburgban először hal-Felelősségünk a természetért címmel tartja a KMEM, a Katolikus Magyar Egyetemi Mozgalom hagyományos tavaszi kongresszusát a húsvét utáni héten, 1980. április 7 és 13 között Bajorországban, a München és Nürnberg között fekvő Hirschbergen. láttam Toscaninitől, akinek akkor asszisztense voltam. Azt hiszem erősen megváltoztam az utolsó években, mivel a filharmonikusok most avval lepnek meg, hogy ,,kedvesebbnek” tartanak, mint amilyen azelőtt voltam — én pedig, ha lehet — őket még jobbaknak. Viszonthatás! Csak egyben nem változhatok meg soha: eszményképem, állócsillagom és legfőbb tanítómesterem életem végéig Bartók fog maradni. A jövő szezonban kiterjedt turnéra indulunk a Chicago Symphonyval. Ha változnak is a műsorok, Bartók mindegyiknek a középpontjában fog állni... Még annyit szeretnék mondani, hogy számomra a zene mellett első helyen a család áll. Úgy látom és tapasztalom, hogy igazán jó munkát csak az végezhet, aki a családjával együtt él. Minálunk ez a probléma nem könnyű, de feleségemmel együtt meg tudjuk oldani, hogy két kislányunkkal két világrészben és toscanai házunkban is egyformán harmonikus boldog legyen az együttlét. JUHÁSZ SÁRI Európa csaknem valamennyi országából és Amerikából mintegy 140-150 diákot és értelmiségit várnak a rendezők. A program két egybefonódó részből áll. Az első a bibliai teremtéstörténetből és az idevágó tudományokból kiindulva az ember keletkezését és helyét a természetben tárgyalja. A második rész a természetben gyökeredző és isteni megbízatással bíró ember és a természet viszonyának problémáit vizsgálja. A találkozó célja nem csupán a tudományos, visszatekintő elemzés, hanem a jövőbe néző ember erkölcsi felelősségének elmélyítése is. Az előadások: Az ember a teremtés bibliai történetében Szabó László SJ egyetemi tanár, Bejrút. Az emberréválás a mai paleontológiai kutatásban Thoma Andor egyetemi tanár, Louvain-la-Neuve. A teológiai és természettudományos ismeretek összevetése Szabó Ferenc SJ teológus, író, a Vatikáni Rádió magyar műsorának vezetője. Az ember és a természet viszonya - szociológiai szempontok Mustó István közgazdász és szociológus, egyetemi tanár, Nyugat-Berlin. Az ember és a természet viszonya — biológiai szempontok Hegyi Márton SJ, egyetemi tanár, New York. Keresztények felelőssége a természetért (előadó felkérve). További felvilágosítás és jelentkezés a KMEM főtitkárságán: KMEM — Sekretariat Oberföhringer Str. 40. D-8000 München 81.