Bécsi Napló, 1980 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1980-03-01 / 1-2. szám

Enyhülés az A KELET-EURÓPAI ENYHÜLÉS az iro­dalomban — jóllehet az elnevezés eredete az ötvenes évek végén megjelent Ehrenburg „Ol­vadás” című regényének címében keresendő — Szolzsenyicin „Iván Gyenyiszovics egy napja” című kisregényével kezdődött. Ez az egyik szovjet kényszermunkatáborról — ma már tudjuk, a Gulág-szigetcsoport valamelyikéről — szóló írás 1962-ben látott napvilágot a Szovjetunióban, és valami csoda (az átfutási idő csodája) folytán Budapesten már néhány hónapra rá magyarul is megszületett. Akkori­ban kézbe venni is alig mertük, attól tartot­tunk,­ semmivé foszlik. Nem valódi könyv, csak képzeletünk szülötte. Mert tudtuk, az elv megdönthetetlen: amiről nem beszélünk, az nincs. Jó, jó, voltak ártatlanul meghurcolt emberek, ott is, nálunk is, de lám, rehabili­tálták őket, még dísztemetést is rendeztek egyiküknek-másikuknak. Minek felemlegetni? Hogy lovat adjunk az ellenség alá?... Aztán meg-megszólalt nálunk is egy hang a kirakatperekről; Gáspár Margit egyik szín­művében volt egy ilyen „meghurcolt” szerep­lő; Palotai Boris regényt is írt valami hason­lóról, meg mások is emlegették. Olyanok, akiknek személy szerint semmi közük — így pontos tudomásuk — nem volt az ügyekről, azonkívül hajlottak az okos szóra, — a „lek­tori” szóra... A téma annál is kényesebb volt, mert a Rajk-per elég „kellemetlen” ugyan, de még azt a veszélyt sem zárja ki, hogy vala­kinek netán eszébe jut róla az 1956 után vég­rehajtott sokszáz halálos ítélet, (s hogy Kádár 1956. november 4-én amnesztiát mondott ki rájuk) , valamint az újból megnyitott inter­náló táborok, Tökölön és Kistarcsán, emberek tízezreivel... Ám ha egyszer Hruscsov a cipőjével verte az asztalt, s olyan mérges volt Sztálinra és a bo­nyodalmakra, amelyeket okozott — hallgatni mégsem lehet. A hatvanas évek második felé­ben, és hetvenes években alig jelent meg olyan novellás-kötet — egészen Moldova Györgyig — amelyben ne lett volna az „ötvenhatos esemé­nyekről” szóló írás. Párhuzamosan pedig kényszerképzet lett „a disszidens”. Szabó Magdáig fői és le, még regényt is írtak a disszi­­densekről, újból és újból megrágták a kérdést, amelyet máig nem tudtak megemészteni. Beszélni kell a disszidensekről, mondják a bölcs „irodalom­politikusok”, de persze nem sematikusan. Őszintén. A mi korunknak meg­felelően. Ennélfogva tele van az utóbbi húsz év irodalma disszidensekkel, akik meggazda­godtak, de a lelkük meghasadt és ezért boldog­talanok, vagy a kapitalizmus kiszolgáltatott­jai, de szégyenükben nem mernek hazamenni, és azért. AZ IRODALOM NÁLUNK nagyhatalom — nem ok nélkül. Ahogyan a francia forradal­ irodalomban már, 1956-ot is lényegében az írók készítették elő, és ezt azoknak sem sikerül feledtetni, akik szeretnék. A magyar ember úgy jön a világra, hogy tudja, ha valamiről értesülni akar, az íróra kell hallgatnia. „Fiaim, csak énekelje­tek”, ez már sokkal Tompa Mihály előtt is érvényes volt, és máig is érvényes. Ha sajnála­tos is, de tény. A kérdés csak az — mennyire igaz, és mennyire ártalmas. „Magyarországon ma már mindenről lehet írni” — hirdeti a rendszer, és elhitetni is igyek­szik. Az ifjúság pedig, amely — hála istennek — épp oly érdeklődő, igazságra szomjas, mint lennie kell, a legtöbbször beugrik. A történe­lemórán jó ha egy fél mondatban említik a Rákosi-korszakot, 1956-ot, — de még akad a családban egy-egy öreg, aki ennél többet tud. És az irodalom — ír róla! így esik meg, hogy itt Bécsben — a legközelebb a határhoz, — írásban, telefonon, személyesen, ezt hall­juk: „...nálunk már igazán mindenről lehet írni! Hidd el, mindenről!...” És ez már nemcsak sajnálatos. Ez már fé­lelmes. Természetesen nem tudok követni mindent, csak ami erőmből , időmből telik. Három művet említek 1979-ből. Molnár Géza: „Doktor Klauss különös éle­te”. „Mindenről” ír. Az ötvenes évekről, Rákosiról, nagyjából őszintén. A hatvanas évekről, párizsi diplomáciai tartózkodásáról, de Pestről is — élvezetes kulcsregényt. Ötven­hatról is, persze. Hogy mi volt előtte... És hogy utána — ellenforradalom volt. Termé­szetesen. Miről szól az önéletrajzi regény? Hogy hinni kell valamiben. Miben? Az emberi kapcsolatokban — és a marxizmusban. Termé­szetesen. A nagyszerű Gyurkó László — aki a hatvanas években „Szerelmem, Elektra” című művében (akkor) valóban elképesztően bátor volt - mintha feladatnak kapta volna meg, hogy „mindenről” írjon. „Faustus doktor boldog­­ságos pokoljárása” — (hát nálunk már csak a „doktornak”, a tudományosságnak van hite­le, az irodalomban is...!) — című, 582 oldalas regénye „a” pesti kispolgárról szól, születésé­től, 1927-től, haláláig. Aki persze „mindent” végigcsinál. Belekeveredik — ártatlanul — va­lami ellenállás-ügybe a háború alatt, letartóz­tatják, a háború után mámoros kommunista lesz, 1949-ben is letartóztatják, de a Rajk-pert már megmagyarázzák (!) neki... A regény csa­ládregény, amely persze nem független a ma­gyar eseményektől. A forradalom is téma a családban, sőt, Nagy Imre kivégzését is leírja Gyurkó. Az 582 oldalas regényben a 390. ol­dal tetején, egy fél sorban, zárójelben áll, hogy Nagy Imrét kivégezték. — Miről szól a regény? Hogy mindenki az élet értelmét keresi, de hi­ába. A főhős húga Amerikába disszidált, haza­látogat, de ő is boldogtalan. A főhős úgy hal meg, hogy a Balatonon, vitorlájával, egy má­sik bajbajutott vitorlást akar megmenteni. De a vihar megöli. Úgy hal meg, ahogyan élt, értelmetlenül, céltalanul. Ezt a könyvet is napok alatt elkapkodták Magyarországon, és úgy él a köztudatban, mint a legbátrabb szókimondás és a legnyíl­tabb őszinteség megnyilatkozása. A legmegdöbbentőbb azonban legutóbbi olvasás-élményem volt, Örkény István leg­utolsó, halála előtt megjelent könyve, a „For­gatókönyv”. A műfajt így jelzi: tragédia. A forma valóban film-forgatókönyv. A cselek­mény egy cirkuszban játszódik. A Fővárosi Nagycirkuszban. Ami lejátszódik, az cirkusz. A főszereplő a Mester, akiről végig nem de­rül ki, kit szimbolizál valójában. Partnere Barabás — természetesen nem véletlenül Ba­rabás, az író valahol közli, hogy az emberek „csak kiabáltak, és mind azt kiabálták: Bara­bás! Barabás!”... De ha csak ez volna szim­bólum! Mert ebben a — forgató — könyvben is „minden” benne van. Valamennyi szereplő - aki most mutatványos a cirkuszban, se­géd-bohóc, vagy artista — egyszerre eljátszik mindent. Mindenki részese és áldozata volt a német fasizmusnak a háború alatt, besúgója és áldozata a Rajk-pernek 1949-ben, okozója és szenvedője az 1956-os forradalomnak. A játék maga a „Mester” jutalomjátéka, aki hip­notikus erejével, „nem terrorizál ugyan sen­kit”, „csak eléri, hogy mások is azt akarják, amit ő” — eljátsszatja az utóbbi negyven év magyar történelmét. Benne van minden, a spanyol ellenállás a harmincas években és a naggyűlés a Parlament előtt 56-ban, hivő kommunisták megrendült hite a pártban, és Rajk László beismerő vallomása — akit Littke Lászlónak hívnak, — hogy ne lehessen ráis­merni... De soha semmi nem egyértelmű, minden összekeveredik, hiszen varázslat az egész, mert Barabás „elvesztette az időérzé­két”... És az egész csak cirkusz. Nem nevetsz rajta? Hiszen csak cirkusz! Belepusztulunk? Dehogy! Ebbe a cirkuszba?... Szakemberekkel kellene konzultálnom, mi a szkizofrénia ismérve. Nos, Magyarországon ma már „mindenről lehet írni”. Tehát olvasni is. Felmerül azon­ban a kérdés, hogy akkor miért nem csökken, sőt miért növekszik egyre a Nyugaton élő és dolgozó magyar írók művei iránt az érdek­lődés, akiknek könyvei — akár tetszik, akár nem — ilyen vagy olyan úton odakerülnek a hazai olvasó kezébe. S ha már itt tartunk, volna egy kérésem. Nagyon szeretném, ha valaki — például azok közül, akiket említettem, Szabó Magda, Moldova, Molnár Géza, Gyurkó, akárki — a sajtóban írná meg véleményét valamelyik nyugati magyar könyvről, amely a tegnapi­mai Magyarországról szól. Rántsa le a sárga földig. Kérem szépen. VÁNDOR GYÖRGYI + 10 +10 + 10 + 10 + Minden évtizednek megvan a maga szerencséje, reménysége és kilátása. 100 éve írták 40 éve 30 éve 20 éve 10 éve Goethe A magyar parlament először is nemzetiségi szempontból csaknem homogén, mert a nem magyar nemzetiségek képviselői oly csekély számban találhatók itt, hogy nagyobb fontos­ságot nem nyerhetnek; éppoly kevéssé talál­koznak itt élesebb ellentétek politikai szem­pontból, mert hiszen egész parlamentünk ortodox konzervatív testület. Szoros érte­lemben vett demokratikus párt parlamentünk­ben eddig soha nem létezett. (Neményi Amb­rus a Budapesti Szemle 1880-as évfolyamá­ban) 50 éve Nem az én időm ez! a te lármás hajnal! Ó, hogy nem szégyenled, égre tárt karokkal Futván a gőzölgő hegyeknek tetején Fölfedni a bolyként szétfutó világot! Nem az én országom ez a föld! Hazátok Nem hazám! Nem enyém... (Illyés Gyula, Nyugat, 1930. március 16) Úgy hisszük, a középiskolát kivéve, nincs még egy dolog a hazában, amelyet annyiszor reformáltak, nyírtak, szabtak, szabályoztak volna meg, mint a sajtót. (Katona Jenő, Jelenkor, 1940. március 15) Vannak még belső bitangok — kémek, kulá­­kok, klerikális reakciósok —, akik népköztár­saságunk elleni gyűlöletükben minden gaz­tettre készek. Az amerikai imperialisták Tito és Rajk-féle banditái — mint a Rajk-perben kiderült — minden eddiginél szörnyűbb sor­sot szántak népünknek. (Szabad Nép, 1950. március 15) Pallai Árpád, a KISZ központi bizottságának titkára, ünnepi beszédében azt mondta: A hazafiság érzése vitte és viszi a fiatalok ez­reit a hansági mocsarakra, és munkájuk nyo­mán búzakalászt ringató rónasággá válnak az egykor terméketlen lápok. (Népszabad­ság, 1960. március 15) Március 15-én április 4-ről: Nyugodt, kie­gyensúlyozott politikai-gazdasági körülmé­nyek között, őszinte lelkesedéssel készül dolgozó népünk felszabadulásunk 25. évfor­dulójának megünneplésére. (Népszabadság, 1970. március 15) „ Állócsillagom: Bartók ” EMBER ÉS VILÁGA Dr. Egon Seefehlner bécsi zavartalan opera­igazgatói működésének pirosbetűs napjai közé tartozik a dátum: 1980. február 24, amikor sikerült Sir Georg Soltit, napjaink egyik leg­nagyobb, legünnepeltebb és természetesen leg­­elfoglaltabb opera- és koncertdirigensét első­ízben a háború óta a Bécsi Operaház Verdi Fallstaffjának vezetésére megnyernie, s a Nagy Ház dirigensi pultján először jelent meg. Verdi utolsó operáját 10 évvel ezelőtt, Lucchino Visconti felejthetetlen rendezésében, saját díszleteivel mutatták be, most Filippo San­­justra bízták a feladatot. Mindnyájan tudjuk — és végtelenül büszkék vagyunk rá —, hogy Solti magyar, Budapesten született, ahol zenei tanulmányait Kodály Zoltán és Dohnányi Ernő alatt végezte. A számos nemzetközi versenyen kitüntetett zongoraművész, Solti, karmesteri pályafutását a Budapesti Operaházban kezdte, ahol 1939-ig működött, majd Zürichet választotta első la­kóhelyéül. 1946-tól a Müncheni Bayerische Staatsoper igazgatója, 1952-től Frankfurtban főzeneigazgató, operaigazgató és a múzeum­társaság koncertjeinek vezetője. 10 éven ke­resztül, 1961-1971 között állt a londoni Royal Opera House Covent Garden élén zenei vezetőként. Ekkori érdemeiért emelte a király­nő nemesi rangra Sir Georgot. Jelenleg két világhírű zenekar vezetője: Eu­rópában a London Philharmonic, Ameriká­ban a Chicago Philharmonic-é. Beavatott hanglemezgyártó körök információja szerint évente eladott lemezeinek száma felülmúlja Karajanéit. A ma 68. életévében álló Soltival­e sorok írója 1960-ban folytatott hosszabb beszélge­tést, itt, Bécsben, ahova New Yorkból érke­zett Mahler Vili. szimfóniájának hanglemez­­felvételéhez. A mind muzsikálásában, mind személyes kifejezési formáiban rendkívül temperamen­tumos, eruptív művész tökéletes magyarság­gal beszél, s így azon kevesek közé tartozik, akik nem tetszelegnek avval, hogy elfelejtet­ték anyanyelvüket. Kérdésekre alig vár, ma­gától beszél arról, ami foglalkoztatja. Muzsikus vagyok — kiáltja szinte — ezen a tömör meghatározáson kívül minden egyéb beskatulyázás felesleges. Egy jó karmesternek nem szabad véleményem szerint kizárólag egyetlen téren működnie, minden zenében egyaránt kell otthonosnak lennie. Mi a Covent Gardenben évente mintegy húsz operát muta­tunk be, idén még megtoldjuk öttel. Művészi téren teljesen szabad kezem van, repertoár, szólisták, kórus és zenekar felett magam dön­tök, mint ahogy nem is lehet ez másképp. Hogy is mondta Bruno Walter — vagy talán még Mahler mondta volna?! — „a karmester örülhet, ha egy operaelőadás egyszer egy hé­ten jól sikerül és további háromért nem kell szégyenkeznie”, — ezt tartom én is... És most, 18 esztendő után mit mond a Fall­­staff premierje előtt?­­ Boldog vagyok, hogy öt estén fogom itt kedvenc operámat a véle­ményem szerint „valaha létező legjobb filhar­monikusokkal” bemutathatni. 1936-ban sze­rettem bele, amikor Salzburgban először hal-Felelősségü­nk a természetért címmel tartja a KMEM, a Katolikus Magyar Egyetemi Mozgalom hagyományos tavaszi kongresszusát a húsvét utáni héten, 1980. áp­rilis 7 és 13 között Bajorországban, a Mün­chen és Nürnberg között fekvő Hirschbergen. láttam Toscaninitől, akinek akkor asszisztense voltam. Azt hiszem erősen megváltoztam az utolsó években, mivel a filharmonikusok most avval lepnek meg, hogy ,,kedvesebbnek” tartanak, mint amilyen azelőtt voltam — én pedig, ha lehet — őket még jobbaknak. Viszonthatás! Csak egyben nem változhatok meg soha: esz­ményképem, állócsillagom és legfőbb tanító­­mesterem életem végéig Bartók fog maradni. A jövő szezonban kiterjedt turnéra indulunk a Chicago Symphonyval. Ha változnak is a műsorok, Bartók mindegyiknek a középpont­jában fog állni... Még annyit szeretnék mondani, hogy szá­momra a zene mellett első helyen a család áll. Úgy látom és tapasztalom, hogy igazán jó munkát csak az végezhet, aki a családjával együtt él. Minálunk ez a probléma nem kön­­­nyű, de feleségemmel együtt meg tudjuk ol­dani, hogy két kislányunkkal két világrész­ben és toscanai házunkban is egyformán har­monikus boldog legyen az együttlét. JUHÁSZ SÁRI Európa csaknem valamennyi országából és Amerikából mintegy 140-150 diákot és ér­telmiségit várnak a rendezők. A program két egybefonódó részből áll. Az első a bibliai teremtéstörténetből és az ide­vágó tudományokból kiindulva az ember keletkezését és helyét a természetben tárgyal­ja. A második rész a természetben gyökeredző és isteni megbízatással bíró ember és a termé­szet viszonyának problémáit vizsgálja. A talál­kozó célja nem csupán a tudományos, vissza­tekintő elemzés, hanem a jövőbe néző ember erkölcsi felelősségének elmélyítése is. Az előadások: Az ember a teremtés bibliai történetében Szabó László SJ egyetemi tanár, Bejrút. Az emberréválás a mai paleontológiai kutatásban Thoma Andor egyetemi tanár, Louvain-la-Neuve. A teológiai és természet­­tudományos ismeretek összevetése Szabó Fe­renc SJ teológus, író, a Vatikáni Rádió magyar műsorának vezetője. Az ember és a természet viszonya - szociológiai szempontok Mustó István közgazdász és szociológus, egyetemi tanár, Nyugat-Berlin. Az ember és a természet viszonya — biológiai szempontok Hegyi Már­ton SJ, egyetemi tanár, New York. Kereszté­nyek felelőssége a természetért (előadó fel­kérve). További felvilágosítás és jelentkezés a KMEM főtitkárságán: KMEM — Sekretariat Oberföhringer Str. 40. D-8000 München 81.

Next