Bécsi Napló, 1985 (6. évfolyam, 3-6. szám)
1985-05-01 / 3. szám
BÉCSI NAPLÓ 3 negyven év után Szekfű Gyula a Forradalom után c. munkájában a szovjet ember és társadalom felsőbbrendűségét emlegetve — feltehetőleg vigasztalásul — úgy érvel, hogy a Szovjetunió előtt Magyarország nem méltó a szocializmusra, mert azt ki kell érdemelni. Éppen ezért nem várható, hogy Sztálin a magyar népre kényszeríti a szovjet társadalom- és államformát. Nos, a szocialista egyenlőség elve alapján bekövetkezett az, ami 1849 után horvát—magyar vonatkozásban megtörtént. Attól függetlenül, hogy Hitler oldalán vagy Hitler ellen harcoltak-e, a középkeleteurópai országok Lengyelországtól Bulgáriáig egyaránt részesei lettek az „egyedül üdvözítő” szocialista átalakulásnak, amelyet ma reálisnak szokás nevezni. Így, amit pl. a lengyelek, csehek jutalmul kaptak, az az utolsó csatlósként elmarasztalt magyaroknak minden bizonnyal büntetésként járt ki. A jelenlegi magyar állam helyét és helyzetét tekintve a nagyhatalmi konstellációból kell kiindulnunk. Abból az állapotból, amely 1945-től tartósította azt, hogy a magyarság a középeurópai térségben, fokozottabb mértékben mint bármikor előtte, a történelem szenvedő alanyává törpült. Nem önszántából irányítja, hanem a „felszabadító” lépéseihez igazítva kell alakítania sorsát. Ebben a kényszerhelyzetben ügyeskedve, a történelmi beidegződés folytán a párt és a kormány részéről mind a Szovjetunió, mind pedig a néptömegek felé nem hiányzik az alkudozás, önámítás, sőt önbecsapás. Alábbi cikkünk ettől eltérően mai szemszögből a magyar valóság szegmentjét adja 1945 következményeinek betájolásával. BORBÁNDI GYULA Magyarország heteket töltött emlékezéssel. Elsősorban a hivatalos Magyarország Kormányzata díszünnepségekkel, felvonulásokkal, koszorúzásokkal, díjkiosztásokkal, színházi és zenei produkciókkal elevenítette fel 1945 felejthetetlen tavaszát. A lakosságot a könyvek, tanulmányok, hírlapi cikkek tömegével arra kívánta emlékeztetni, hogy a hadműveletek végével nemcsak a második világháború fejeződött be, hanem Magyarország történetének egy új, a korábbinál fényesebb korszaka kezdődött el. Ezen nincs mit csodálkozni, hiszen a mai rendszer önmagát tagadta volna meg, ha nem így cselekedett volna. Budapesten és szerte az országban a felszabadulás negyvenedik évfordulóját ünnepelték. Az egész nemzet? Természetesen, nem az egész, de egy tekintélyes része. Vannak, akik valóban felszabadulásnak tudják és érzik a negyvenötös fordulatot. Másfelől vannak, akiknek ez nem felszabadulás volt, hanem a vereségek és megpróbáltatások folytatása, új kudarcok és szenvedések nyitánya. Az ország nemzetközi helyzetében 1945 tavaszán változatlan maradt a megszállás ténye, az elűzött megszállók helyébe az őket üldöző megszállók léptek. A függetlenség, az önállóság, az állami szuverenitás továbbra is csak szűk keretek között érvényesült. A háborúban vesztes Magyarország külpolitikai súlya, tekintélye és hírneve nem mozdult el a mélypontról, onnan, ahová Hitler budapesti hívei és kiszolgálói süllyesztették. A koalíciós kormányzat demokrata tagjai mindent elkövettek, hogy a nemzetközi elszigeteltség megszűnjék. Sztálin hívei és magyarországi kiszolgálói viszont ugyancsak mindent megtettek, hogy a magyar nemzet letiport állapotából fel ne emelkedhessék. Hitler utolsó csatlósának és vad eszméi előfutárának nevezték, mélységesen megsértve és megalázva ezzel az egész magyar népet. A tétel első fele történetileg nem igaz, mert ha valaki minden áron az utolsó csatlóst kutatja, nem kerülheti meg az usztasák által kormányzott Horvátországot. Annak kormánya ugyanis a magyarnál egy hónappal tovább, 1945. május 2-ig állt a hitleri Németország oldalán. A tétel másik fele meg azért nem áll helyt, mert az 1919-20-as ellenforradalom demokráciaellenes és zsidóellenes szólamai, valamint erőszakos cselekményei ellenére sem hasonlítható a hitleri nemzetiszocializmushoz. A kettőt azonosítani, az egyiket a másik előzményének nevezni, történelmi tévedés, amely Rákosi szóhasználatából, sajnos, nyugati demokraták szóhasználatába is átszivárgott, mint legutóbb a Kishont Ferencből lett Efraim Kishon izraeli író egy németországi televíziós megjegyzése mutatta. Az 1945-ös fordulat megítélésében megoszlik a magyar nép. Akiket a háború kimenetele megszabadított a további üldözéstől - zsidókat, a nácik és a nyilasok ellenfeleit, baloldali, szocialista, kommunista politikusokat, ellenálló katonákat és szellemi embereket és akiket a régi rendszer a társadalom aljára vagy peremére szorított, a hitleristák leverését felszabadulásnak érezték, mégha efelett érzett örömüket zavarták is a szovjet katonák megjelenésének lehangoló kísérőjelenségei. Felszabadulásnak érezhették a hatalomváltást azok is, akik nem hittek a két háború közötti rendszer jó irányú megváltozásának lehetőségében és a társadalmi rend gyökeres átalakítását a magyar nép fejlődése és gyarapodása zálogának tekintették. Nem tölthette el a felszabadulás érzése természetesen azokat, akik a régi politika alakítói, kegyeltjei, haszonélvezői voltak, vagy akiknek a korábbi rend nyugalmat, biztonságot, előmenetelt, jólétet kínált, és mindez veszni látszott az új hatalom megjelenésével. És nem érezhették magukat felszabadultnak azok a magyarok sem, akiket a háború kimenetele ismét elszakított a nemzet törzsétől és újból idegen uralom alá hajtott. Mi volt tehát 1945? Felszabadulás vagy újabb kiszolgáltatottság, elnyomás, üldözés? Ez is, meg az is. Kinek ez, kinek az. Mindenki ítéletét a maga sorsa és élménye döntötte el. Az uralomváltozást ma kétségtelenül kevesebben érzik felszabadulásnak, mint mondjuk 1945-ben vagy 1946-ban. A későbbi keserű tapasztalatok - a politikai rendőrség terrorja, a törvénytelen letartóztatások és perek, a koncentrációs táborok és a kitelepítések, a parasztok és a tanult emberek üldözése, Rákosi személyi kultusznak nevezett önkényuralma - elősegítették, hogy a negyvenötös változás összemosódjék a sztálini zsarnoksággal és elhomályosuljon 1945 eredeti értelme és jelentősége. Az említett események olyan látszatokat teremtettek, mintha 1945 a későbbi sötét évek természetes előzménye lett volna. A hajdani szélsőjobboldali irányzatok a háborús erőfeszítéseket, a végsőkig való harcot, a baloldallal való leszámolást szorgalmazták és később az új zsarnokság cinkosainak és támogatóinak nevezték azokat az ellenálló politikusokat, akik az ország függetlensége és a szabadság kivívása érdekében vettek részt az antifasiszta összefogásban. Rákosiék magatartásának láttán voltak, akik hajlottak arra, hogy a hitleri kereszteshadjárat lovagjainak és ne az ellenállás hőseinek adjanak igazat. A sztálinista szörnyűségek feledtetni segítettek a hitleri bűncselekményeket. Hitleristáknak és sztálinistáknak kölcsönösen szükségük volt egymásra. Az egyik gazságai igazolásul és mentségül szolgáltak a másik gazságainak. Minek nevezzük, negyven évvel később, az 1945-ös fordulatot? Ki-ki annak, aminek negyven évvel ezelőtt érezte. Akinek akkor felszabadulás volt, akkor se szégyellje, ha csak azt a felismerést tartalmazta, hogy vége a háborúnak, az öldöklésnek, a pusztulásnak, a szenvedésnek, a jogtalanságnak és ha ez a felismerés csak rövid ideig tartott. A hontalanságban élő negyvenötös demokratáknak — kivált a koalíciós pártok emigrációba kényszerült tagjainak - semmi okuk, hogy a felszabadulás szótól idegenkedjenek, csak azért, mert egy újabb önkényuralom követte és mert külföldön oly sok magyar, más élmények és tapasztalatok alapján, merőben csak hanyatlásnak és a száműzetést kiváltó oknak érzi. A magyarok közötti kölcsönös bizalom és türelem szép jele lenne, ha szerte a világban minden magyar úgy gondolkodhatnék 1945- ről, ahogyan ezt a maga sorsa parancsolja, és senkinek se kellene tartania attól, hogy ezért meg nem értésbe és elmarasztalásba ütközik. Érdeklődéssel olvastam az Élet és Irodalomban a nemzeti bizottságokról fellángolt vitát. Nemcsak azért, mert az ún. koalíciós években magam is tagja voltam egy budapesti kerületi nemzeti bizottságnak, hanem azért is, mert történelmi tanulmányaim arról győztek meg, hogy a nemzeti bizottságok az elmenekült és összeomlott közigazgatás helyébe lépve fontos szerepet játszottak a negyvenötös társadalmi átalakulásban. Nagyon is megértem azokat, akik fájlalják e bizottságok erőszakos megsemmisítését és helyesnek vélem Korom Mihály történész ama tételét, hogy a nemzeti bizottságok megsemmisítése a Rákosi és Gerő nevével fémjelzett csoport számára ,,megkönnyítette a centralizált hatalom kiépítését, de a személyi kultusz kialakulását is.” A rokonszenvem tehát azoké, akik a népi szervek negyven év előtti teljesítményére való emlékezést és a nemzeti bizottságok megkésett elismerését illendőnek tartanák. Magyarországon 1944-45-ben nem volt forradalom a szó valódi értelmében, de a társadalmi átalakulás forradalmi változás jellegét viselte magán és a régi államapparátus helyét kezdetben nem egy új államapparátus foglalta el, hanem az átmeneti állapotot jelképező és forradalmi szervezetekre emlékeztető intézmények. Ezek Rákosi és Gerő nélkül is előbb vagy utóbb megsemmisültek volna. A forradalmak története ugyanis azt mutatja, hogy a felkelt nép spontán alakult szervezetei, forradalmi, felszabadítási, nemzeti bizottságok, népi tanácsok végzete mindannyiszor a gyors elmúlás volt. A forradalom győzelme maga után vonta a népi szervezetek pusztulását. Pártrendszer és tanácsrendszer nem fér meg egymás mellett. A tanácsok, radikális népi bizottságok a forradalom győzelme után kénytelenek átadni helyüket a pártoknak. A pártok megsemmisítik a forradalmakat vagy forradalmi változásokat végbevivő szervezeteket. Az utóbbiak az akció szervei, az előbbiek a képviseleté, az új rendé, az építő munkáé, a konszolidációé, az ideiglenesség helyett a véglegességé. A spontán népi szervek nem azért semmisülnek meg, mert a pártok képmutatók és hatalomra éhesek, hanem, mert - mint e kérdés nagy tekintélyű tudósa, Hannah Arendt megállapította - a pártok és a spontán létesült népi szervezetek természete szükségszerűen felidézi az egymással való konfliktust. A versengésből mindig a pártok kerülnek ki győztesen. A pártok és a nemzeti bizottságok a dolgok természeténél fogva Magyarországon akkor is ellentétbe kerültek volna, ha Rákosiék nem működnek ebben közre. Amint a pártok hálózata kiépült és az új közigazgatás is berendezkedett, a nemzeti bizottságok léte azonnal terhesnek bizonyult. Ebben még az egymástól távolálló pártok is messzemenően egyetértettek és nem kétséges, hogy nemcsak a kommunista párt, de a koalíció többi pártja is bizalmatlanul szemlélte a nemzeti bizottságoknak a konszolidáció idejébe is átnyúló működését. A magyar nemzeti bizottságok megérdemlik, hogy a negyvenedik évforduló alkalmából szerepük és jó irányú teljesítményeik méltó elismerésben részesüljenek. Megsemmisítésük valóban Rákosiék műve volt, de ez a többi párt hallgatólagos jóváhagyásával történt. Az előbbieknek útjában voltak, mert nehezítették a közvetlen demokrácia körének szűkítésére és az erős centralizmus kiépítésére irányuló terveik végrehajtását, de egy idő múltán idegennek, korszerűtlennek és feleslegesnek érezte volna őket kivétel nélkül valamennyi párt. oooooooooooooooooooooooooooooooooooo BUDAPEST OSTROMÁNAK KIHATÁSA AUSZTRIÁRA A Burgenlandi Tartományi Levéltár meghívására Siegbert Kreuter hadosztályparancsnok az 1944 végén, 1945 elején beállt katonai és politikai helyzet ismertetésével foglalkozott Kismartonban megtartott előadásában, amelynek fő súlya a keleti frontra helyeződött. Kreuter kifejtette, hogy Budapest 51 napos ostroma 20 szovjet hadosztályt kötött le, ezáltal közel két hónappal tolódott el a Vörös Hadsereg előrenyomulása nyugat felé. Ez a tény megakadályozta azt, hogy a Szovjetunió még nagyobb osztrák területeket foglaljon el, mint amiket (Burgenland, Alsó-Ausztria) végül is ténylegesen megszálltak csapatai. KÉT JEGYZET fLEGWEiÖTRŐL MINDSZENTY JÓZSEF halálának 10. évfordulójáról Dr. Irányi László, a Nyugaton élő magyarok püspöke vezetésével máj. 15—16-án máriacelli zarándoklattal emlékeztek meg a Nyugat-Európában élő magyarok. Mint ismeretes, a hercegprímás az ottani kegytemplom Szt. László kápolnájában kapott — kívánságára átmenetileg — sírhelyet. A bécsi Pázmáneum épületén, ahol utolsó éveit töltötte, emléktáblát helyeztek el. Alapítója a franciaországi Giromagne-ban élő Nagy Ernő. Az emléktáblát május 14-én dr. Franz König bécsi bíborosérsek áldotta meg. * Az 1956-os magyar forradalom 25. évfordulójára Dákay Ferenc szobrászművész mellszobrot készített Mindszenty Józsefről. Alkotását a hercegprímás halálának 10. évfordulója alkalmából Stuttgartban a Szt. Martinus otthon előterében helyezték el. Ünnepélyes felavatására máj. 12-én került sor. ooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooo