Bécsi Napló, 1985 (6. évfolyam, 3-6. szám)

1985-05-01 / 3. szám

BÉCSI NAPLÓ 3 n­egyven év után Szekfű Gyula a Forradalom után c. munkájában a szovjet ember és társadalom felsőbbrendű­ségét emlegetve — feltehetőleg vigasztalásul — úgy érvel, hogy a Szovjetunió előtt Magyaror­szág nem méltó a szocializmusra, mert azt ki kell érdemelni. Éppen ezért nem várható, hogy Sztálin a magyar népre kényszeríti a szovjet társadalom- és államformát. Nos, a szocialista egyenlőség elve alapján bekövetkezett az, ami 1849 után horvát—magyar vonatkozásban meg­történt. Attól függetlenül, hogy Hitler oldalán vagy Hitler ellen harcoltak-e, a középkelet­­európai országok Lengyelországtól Bulgáriáig egyaránt részesei lettek az „egyedül üdvözítő” szocialista átalakulásnak, amelyet ma reálisnak szokás nevezni. Így, amit pl. a lengyelek, csehek jutalmul kaptak, az az utolsó csatlósként elmarasztalt magyaroknak minden bizonnyal bünte­tésként járt ki. A jelenlegi magyar állam helyét és helyzetét tekintve a nagyhatalmi konstellációból kell kiindulnunk. Abból az állapotból, amely 1945-től tartósította azt, hogy a magyarság a közép­európai térségben, fokozottabb mértékben mint bármikor előtte, a történelem szenvedő ala­nyává törpült. Nem önszántából irányítja, hanem a „felszabadító” lépéseihez igazítva kell alakítania sorsát. Ebben a kényszerhelyzetben ügyeskedve, a történelmi beidegződés folytán a párt és a kormány részéről mind a Szovjetunió, mind pedig a néptömegek felé nem hiányzik az alkudozás, önámítás, sőt önbecsapás. Alábbi cikkünk ettől eltérően mai szemszögből a magyar valóság szegmentjét adja 1945 következményeinek betájolásával. BORBÁNDI GYULA Magyarország heteket töltött emlékezéssel. Elsősorban a hivatalos Magyarország­ Kor­mányzata díszünnepségekkel, felvonulásokkal, koszorúzásokkal, díjkiosztásokkal, színházi és zenei produkciókkal elevenítette fel 1945 felejthetetlen tavaszát. A lakosságot a köny­vek, tanulmányok, hírlapi cikkek tömegével arra kívánta emlékeztetni, hogy a hadművele­tek végével nemcsak a második világháború fe­jeződött be, hanem Magyarország történeté­nek egy új, a korábbinál fényesebb korszaka kezdődött el. Ezen nincs mit csodálkozni, hiszen a mai rendszer önmagát tagadta volna meg, ha nem így cselekedett volna. Budapesten és szerte az országban a felsza­badulás negyvenedik évfordulóját ünnepelték. Az egész nemzet? Természetesen, nem az egész, de egy tekintélyes része. Vannak, akik valóban felszabadulásnak tudják és érzik a negyvenötös fordulatot. Másfelől vannak, akiknek ez nem felszabadulás volt, hanem a vereségek és megpróbáltatások folytatása, új kudarcok és szenvedések nyitánya. Az ország nemzetközi helyzetében 1945 tavaszán változatlan maradt a megszállás ténye, az elűzött megszállók helyébe az őket üldöző megszállók léptek. A függetlenség, az önállóság, az állami szuverenitás továbbra is csak szűk keretek között érvényesült. A há­borúban vesztes Magyarország külpolitikai súlya, tekintélye és hírneve nem mozdult el a mélypontról, onnan, ahová Hitler budapesti hívei és kiszolgálói süllyesztették. A koalíciós kormányzat demokrata tagjai mindent elkö­vettek, hogy a nemzetközi elszigeteltség megszűnjék. Sztálin hívei és magyarországi kiszolgálói viszont ugyancsak mindent meg­tettek, hogy a magyar nemzet letiport álla­potából fel ne emelkedhessék. Hitler utolsó csatlósának és vad eszméi előfutárának nevezték, mélységesen megsértve és megalázva ezzel az egész magyar népet. A tétel első fele történetileg nem igaz, mert ha valaki minden áron az utolsó csatlóst ku­tatja, nem kerülheti meg az usztasák által kor­mányzott Horvátországot. Annak kormánya ugyanis a magyarnál egy hónappal tovább, 1945. május 2-ig állt a hitleri Németország oldalán. A tétel másik fele meg azért nem áll helyt, mert az 1919-20-as ellenforradalom demokráciaellenes és zsidóellenes szólamai, valamint erőszakos cselekményei ellenére sem hasonlítható a hitleri nemzetiszocializmushoz. A kettőt azonosítani, az egyiket a másik előz­ményének nevezni, történelmi tévedés, amely Rákosi szóhasználatából, sajnos, nyugati de­mokraták szóhasználatába is átszivárgott, mint legutóbb a Kishont Ferencből lett Efraim Kishon izraeli író egy németországi televíziós megjegyzése mutatta. Az 1945-ös fordulat megítélésében meg­oszlik a magyar nép. Akiket a háború kime­netele megszabadított a további üldözéstől - zsidókat, a nácik és a nyilasok ellenfeleit, baloldali, szocialista, kommunista politikuso­kat, ellenálló katonákat és szellemi embere­ket és akiket a régi rendszer a társadalom aljára vagy peremére szorított, a hitleristák leverését felszabadulásnak érezték, mégha e­­felett érzett örömüket zavarták is a szovjet katonák megjelenésének lehangoló kísérője­lenségei. Felszabadulásnak érezhették a hata­lomváltást azok is, akik nem hittek a két há­ború közötti rendszer jó irányú megváltozá­sának lehetőségében és a társadalmi rend gyökeres átalakítását a magyar nép fejlődése és gyarapodása zálogának tekintették. Nem tölthette el a felszabadulás érzése természetesen azokat, akik a régi politika alakítói, kegyeltjei, haszonélvezői voltak, vagy akiknek a korábbi rend nyugalmat, biztonsá­got, előmenetelt, jólétet kínált, és mindez veszni látszott az új hatalom megjelenésével. És nem érezhették magukat felszabadultnak azok a magyarok sem, akiket a háború kime­netele ismét elszakított a nemzet törzsétől és újból idegen uralom alá hajtott. Mi volt tehát 1945? Felszabadulás vagy újabb kiszolgáltatottság, elnyomás, üldözés? Ez is, meg az is. Kinek ez, kinek az. Min­denki ítéletét a maga sorsa és élménye dön­tötte el. Az uralomváltozást ma kétségtelenül keve­sebben érzik felszabadulásnak, mint mond­juk 1945-ben vagy 1946-ban. A későbbi ke­serű tapasztalatok - a politikai rendőrség terrorja, a törvénytelen letartóztatások és pe­rek, a koncentrációs táborok és a kitelepíté­sek, a parasztok és a tanult emberek üldözése, Rákosi személyi kultusznak nevezett önkény­­uralma - elősegítették, hogy a negyvenötös változás összemosódjék a sztálini zsarnok­sággal és elhomályosuljon 1945 eredeti ér­telme és jelentősége. Az említett események olyan látszatokat teremtettek, mintha 1945 a későbbi sötét évek természetes előzménye lett volna. A hajdani szélsőjobboldali irányzatok a há­borús erőfeszítéseket, a végsőkig való harcot, a baloldallal való leszámolást szorgalmazták és később az új zsarnokság cinkosainak és támogatóinak nevezték azokat az ellenálló politikusokat, akik az ország függetlensége és a szabadság kivívása érdekében vettek részt az antifasiszta összefogásban. Rákosiék ma­gatartásának láttán voltak, akik hajlottak arra, hogy a hitleri kereszteshadjárat lovag­jainak és ne az ellenállás hőseinek adjanak igazat. A sztálinista szörnyűségek feledtetni segítettek a hitleri bűncselekményeket. Hit­leristáknak és sztálinistáknak kölcsönösen szükségük volt egymásra. Az egyik gazságai igazolásul és mentségül szolgáltak a másik gazságainak. Minek nevezzük, negyven évvel később, az 1945-ös fordulatot? Ki-ki annak, aminek negyven évvel ezelőtt érezte. Akinek akkor felszabadulás volt, ak­kor se szégyellje, ha csak azt a felismerést tartalmazta, hogy vége a háborúnak, az öl­döklésnek, a pusztulásnak, a szenvedésnek, a jogtalanságnak és ha ez a felismerés csak rövid ideig tartott. A hontalanságban élő negyvenötös demok­ratáknak — kivált a koalíciós pártok emigrá­cióba kényszerült tagjainak - semmi okuk, hogy a felszabadulás szótól idegenkedjenek, csak azért, mert egy újabb önkényuralom követte és mert külföldön oly sok magyar, más élmények és tapasztalatok alapján, merő­ben csak hanyatlásnak és a száműzetést ki­váltó oknak érzi. A magyarok közötti kölcsönös bizalom és türelem szép jele lenne, ha szerte a világban minden magyar úgy gondolkodhatnék 1945- ről, ahogyan ezt a maga sorsa parancsolja, és senkinek se kellene tartania attól, hogy ezért meg nem értésbe és elmarasztalásba üt­közik. Érdeklődéssel olvastam az Élet és Iroda­lomban a nemzeti bizottságokról fellángolt vitát. Nemcsak azért, mert az ún. koalíciós években magam is tagja voltam egy budapesti kerületi nemzeti bizottságnak, hanem azért is, mert történelmi tanulmányaim arról győz­tek meg, hogy a nemzeti bizottságok az el­menekült és összeomlott közigazgatás helyébe lépve fontos szerepet játszottak a negyven­ötös társadalmi átalakulásban. Nagyon is megértem azokat, akik fájlal­ják e bizottságok erőszakos megsemmisítését és helyesnek vélem Korom Mihály történész ama tételét, hogy a nemzeti bizottságok meg­semmisítése a Rákosi és Gerő nevével fémjel­zett csoport számára ,,megkönnyítette a cent­ralizált hatalom kiépítését, de a személyi kultusz kialakulását is.” A rokonszenvem tehát azoké, akik a népi szervek negyven év előtti teljesítményére való emlékezést és a nemzeti bizottságok megkésett elismerését il­lendőnek tartanák. Magyarországon 1944-45-ben nem volt forradalom a szó valódi értelmében, de a társadalmi átalakulás forradalmi változás jel­legét viselte magán és a régi államapparátus helyét kezdetben nem egy új államapparátus foglalta el, hanem az átmeneti állapotot jel­képező és forradalmi szervezetekre emlékez­tető intézmények. Ezek Rákosi és Gerő nélkül is előbb vagy utóbb megsemmisültek volna. A forradalmak története ugyanis azt mu­tatja, hogy a felkelt nép spontán alakult szer­vezetei, forradalmi, felszabadítási, nemzeti bizottságok, népi tanácsok végzete mindan­­­nyiszor a gyors elmúlás volt. A forradalom győzelme maga után vonta a népi szervezetek pusztulását. Pártrendszer és tanácsrendszer nem fér meg egymás mellett. A tanácsok, radikális népi bizottságok a forradalom győzelme után kénytelenek átadni helyüket a pártoknak. A pártok megsemmisítik a forradalmakat vagy forradalmi változásokat végbevivő szervezete­ket. Az utóbbiak az akció szervei, az előbbiek a képviseleté, az új rendé, az építő munkáé, a konszolidációé, az ideiglenesség helyett a véglegességé. A spontán népi szervek nem azért semmisülnek meg, mert a pártok kép­mutatók és hatalomra éhesek, hanem, mert - mint e kérdés nagy tekintélyű tudósa, Hannah Arendt megállapította - a pártok és a spontán létesült népi szervezetek természete szükségszerűen felidézi az egymással való konfliktust. A versengésből mindig a pártok kerülnek ki győztesen. A pártok és a nemzeti bizottságok a dolgok természeténél fogva Magyarországon akkor is ellentétbe kerültek volna, ha Rákosiék nem működnek ebben közre. Amint a pártok há­lózata kiépült és az új közigazgatás is beren­dezkedett, a nemzeti bizottságok léte azonnal terhesnek bizonyult. Ebben még az egymástól távolálló pártok is messzemenően egyetértet­tek és nem kétséges, hogy nemcsak a kom­munista párt, de a koalíció többi pártja is bizalmatlanul szemlélte a nemzeti bizottsá­goknak a konszolidáció idejébe is átnyúló működését. A magyar nemzeti bizottságok megérdem­lik, hogy a negyvenedik évforduló alkalmából szerepük és jó irányú teljesítményeik méltó elismerésben részesüljenek. Megsemmisítésük valóban Rákosiék műve volt, de ez a többi párt hallgatólagos jóváhagyásával történt. Az előbbieknek útjában voltak, mert nehezítették a közvetlen demokrácia körének szűkítésére és az erős centralizmus kiépítésére irányuló terveik végrehajtását, de egy idő múltán ide­gennek, korszerűtlennek és feleslegesnek érez­te volna őket kivétel nélkül valamennyi párt. oooooooooooooooooooooooooooooooooooo BUDAPEST OSTROMÁNAK KIHATÁSA AUSZTRIÁRA A Burgenlandi Tartományi Levéltár meghí­vására Siegbert Kreuter hadosztályparancsnok az 1944 végén, 1945 elején beállt katonai és politikai helyzet ismertetésével foglalkozott Kismartonban megtartott előadásában, amely­nek fő súlya a keleti frontra helyeződött. Kreuter kifejtette, hogy Budapest 51 napos ostroma 20 szovjet hadosztályt kötött le, ez­által közel két hónappal tolódott el a Vörös Hadsereg előrenyomulása nyugat felé. Ez a tény megakadályozta azt, hogy a Szovjetunió még nagyobb osztrák területeket foglaljon el, mint amiket (Burgenland, Alsó-Ausztria) végül is ténylegesen megszálltak csapatai. KÉT JEGYZET fLEGWEi­ÖTRŐL MINDSZENTY JÓZSEF halálának 10. évfordulójáról Dr. Irányi László, a Nyugaton élő magyarok püs­pöke vezetésével máj. 15—16-án mária­­celli zarándoklattal emlékeztek meg a Nyugat-Európában élő magyarok. Mint ismeretes, a hercegprímás az ottani kegy­templom Szt. László kápolnájában ka­pott — kívánságára átmenetileg — sír­helyet. A bécsi Pázmáneum épületén, ahol utolsó éveit töltötte, emléktáblát helyeztek el. Alapítója a franciaországi Giromagne-ban élő Nagy Ernő. Az emlék­táblát május 14-én dr. Franz König bécsi bíborosérsek áldotta meg. * Az 1956-os magyar forradalom 25. évfor­dulójára Dákay Ferenc szobrászművész mellszobrot készített Mindszenty József­ről. Alkotását a hercegprímás halálának 10. évfordulója alkalmából Stuttgartban a Szt. Martinus otthon előterében helyez­ték el. Ünnepélyes felavatására máj. 12-én került sor. ooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooo

Next