Bécsi Napló, 1986 (7. évfolyam, 1-6. szám)
1986-03-01 / 2. szám
JfÜtCSl £VAM*LiU j MARTOS PÉTER „Tucatnyi moszkvai utcai rádió- és tévériport bizonyítja, hogy a korábbi kongresszusokhoz képest kritikusabb, nyitottabb hangnem a leginkább feltűnő azoknak, akik figyelemmel kísérik az SZKP XXVII. kongresszusának eseményeit. A Központi Bizottságnak a magyar lapok által is közölt beszámolója és az azt követő hozzászólások azt sugallják: a szovjet párt- és gazdasági vezetés világosan látja, hol és milyen okokból követtek el a múltban mulasztásokat a gazdálkodásban. Ezeknek az okoknak a nyílt, igen kemény hangú, komoly önkritikát sem nélkülöző feltárása volt jellemző a pártdokumentumok kongresszust megelőző sajtóvitáira éppúgy, mint a kongresszusi felszólalásokra.” Így kezdi Pető András a „Heti Világgazdaságinak írt riportját a kongresszus színhelyéről, a Moszkvai Nagyszínházból. Petőt és a HVG-t ismerve, nem hagyhatom megjegyzés nélkül, hogy a megengedett lehetőségek néha milyen messze vannak a valóságtól. Politikailag, főleg hatalompolitikailag, természetes dolognak tűnik az SZKP kongresszusáról szóló magyar elemzésekben az udvariasság és a mozgásszabadság pontos érzékelése. Ezért nem várhatjuk el, még a többé-kevésbé merésznek ismert HVG-től sem, hogy azt írja, amit Moszkvában valóságként ismert meg. (Mellékesen: Az sem lenne az igazság...) Pető András utolsó mondata a kongresszus közepén írt riportban: „A szovjet kormányfő... részletesen ismerteti a Szovjetunió gazdasági és társadalmi fejlesztésének a következő ötéves és a 2000-ig tartó időszakra szóló programját, amely meghatározó jelentőségű az ország jövőjének szempontjából.” Milyen igaza van a tudósítónak! De vegyük tüzetesebben szemügyre a dolgokat. Amit Nyikolaj Rizskov miniszterelnök kongresszusi beszédében elmondott, nem volt más, mint amit Mihail Gorbacsov, az SZKP főtitkára is hangoztatott a kongresszus megnyitásakor tartott több mint ötórás beszámolójában: A Szovjetunió társadalma, gazdasága, belpolitikája nem úgy működik, ahogy kellene. Hát bizony eme egetrengető igazság felismeréséhez nem kellett volna sem kongresszus, sem Gorbacsov, sem Rizskov! Ezt a több mint negyedmilliárd szovjet állampolgár tudja mindennapi tapasztalatból. Mégis más a helyzet mint a XXVII. kongresszus előtt. Leonyid Brezsnyev két évtizedes uralma idején divattá vált akármilyen kifogást találni (vagy kitalálni), ha a valóság nem fedte a tervben rögzített célkitűzéseket. Akkor a legfontosabb az volt, hogy senki ne vegye észre a hiányt. Az lehetett néha — személyes keresletből adódó — anyaghiány is, de azért legtöbbször teljesítési hiány volt. Azonban ne akadjunk föl azon, mennyiben javíthatatlan hibája ez az oly barátságosan „szocialistának” nevezett rendszernek. Tény, hogy a Szovjetunió nem boldogult a célok és az eredmények között tátongó, olykor óriásira növő árakkal. Ha például egyik évben az időjárás nem kedvezett a tervteljesítésnek, akkor a gabonatermelésben az árkot csak amerikai importtal lehetett félig-meddig feltölteni. Ha a fegyvergyártásra fenntartott nyersanyagok mennyisége nem érte el a kívánt szintet, akkor a közellátási ipartól vonták el az amúgy is túl kevés tartalékot. Sorolhatnánk százával a példákat, de nincs értelme: úgyis tudja mindenki, hogy működik a „szocialista gazdaság”. Nade, jött egy évekig, mint KGB-titkosrendőrségi főnökként álcázott politikus, és háborút kezdett! Jurij Andropov lett a főtitkár, és kendőzetlenül kimondta a hibákat: lustaság, hanyagság a teljesítmények terén, korrupció stb. Igaza volt, megkezdődtek a felelősségrevonások, csakhogy néhány hónap múlva meghalt. Miután Gorbacsovot megválasztották a semmittevésbe oly hamar belehalt Konsztantin Csernyenko utódjának, ő ott folytatta, ahol Andropovnak természetes okoknál fogva abba kellett hagynia. Kongresszusi beszédében ugyanazt hangoztatta, amit előtte tucatszor mondott el. Magyarországon járatos embernek nem kell külön értelmezni a „szovjet gazdaság korszerűsítéséről” szóló monológust — azt sem, melyet Rizskov tartott pár nappal később. Arról esett szó, hogy a kommunista politika keretein belül, tehát egy keskeny pallón szabadpiaci elemek bevezetésével szaltózhasson a népgazdaság. Természetesen Magyarországon az ilyen „teljesítményekre építő” politikát könnyebb bevezetni, mert sokkal könnyebb kézben tartani a gyeplőt. Gorbacsov eddig vagy meggyőzte a kritikusokat, vagy eltávolította őket a hatalomból. Ha úgynevezett „konzervatív” — tehát Brezsnyevista — politikusnak gyűlt meg a baja a főtitkárral, akkor ő „haladónak” tűnt. De ugyanúgy megtörtént, hogy Gorbacsov olyan kádert mozdított el helyéről, aki a szovjet gazdasági életben a piacgazdálkodás követelményeinek megfelelő elgondolásokról álmodozott. Ekkor viszont a Kreml-uralkodó nem nagyon ismertette a vita tartalmát, így volt ez a pártkongresszuson is! A Brezsnyevet sirató felszólalók óvatosan mondták a maguk mondókáját, a ténylegesen reformokat akarók nem is nagyon mertek felszólalni. Borisz Jelcin kivételével, aki minden bizonnyal Gorbacsov kívánságára vállalta a teljesítmény elismeréséért harcoló káder szerepét. Nem nehéz kitalálni, miért nem választották be Jelcint a Politikai Bizottságba... Másokat beválasztottak, például Lev Szajkovot. Ő foglalja el Grigorij Romanov helyét a fegyverkezéssel megbízott KB-titkár székében. Senki sem vár tőle lehetetlent, hogy ő fékezze meg a még több beruházást követelő hadsereget. Ez a szovjet realitás: Gorbacsov felismerte, hogy az óriási birodalom csak akkor fog tudni boldogulni, ha elég pénz áll a kormány rendelkezésére ahhoz, hogy fegyverkezés és politika, agitáció és manipuláció, az osztályharc és a hadviselés mellett a lakosság ellátása is biztosítva legyen. Ebbe az irányba mutatott a kongresszuson majdnem minden felszólalás. Most már csak az a fontos, hogy a sok beszéd után tettek következzenek. Mert majdnem hetven éven át, a Szovjetunió megalapítása óta elég volt az üres szavakból. A KONGRESSZUS UTÁN TETTEKET VÁRNAK VARGA LÁSZLÓ Az ENSZ 1985-ben ünnepelte születésének 40. évfordulóját. Férfi korban van, ellentétben elődjével a Népszövetséggel, amely 1920-ban alakult és nagykorúsága előtt meghalt. Az erőszak ölte meg, Németország agressziója, amellyel létezésének alapját, a békét kirántották alóla. Egyre többet vitáznak, beszélnek, írnak az ENSZ válságáról, a félrecsúszott UNESCO- politikáról. Szerencsére az ENSZ-nek vannak kitűnő szervezetei is, mint a menekültekkel foglalkozó bizottság, a gyermekek megsegítése, a gazdasági és kulturális együttműködés. Ahol a politika nincs napirenden, ott építő munka folyik, ahol azonban a nagyhatalmi- és csoportérdekek érvényesülnek ott csak vita van, de az eredmény kevés. Ez látható a Közgyűlésen és a Biztonsági Tanácsban, ahol valóban válság van, amelynek okait a Közgyűlés jelenlegi elnöke a spanyol Jaim de Pinies a december 18-i nyilatkozatában az alábbiakban jelölte meg: marathoni beszédek, ismétlések, tonnányi iratok, pontatlanság. Röviden: idő, szó, papírfecsérlés. Az ENSZ főtitkára, Perez de Cuellar a december 18-i sajtókonferencián örömmel közölte, hogy vannak kérdések, amikben az ENSZ végre egyetért és egyhangú határozatok születnek: a terrorizmus, a kábítószerek elleni küzdelem. A továbbiakban rámutatott a lényegre: a közgyűlésen építő beszédek, békehangok, az együttműködés melletti nyilatkozatok hangzottak el, de — tette hozzá — a tettekben ez még nem mutatkozik. Miben bízik? kérdezték az újságírók. Abban, mondta a főtitkár, hogy 1986-ban a delegátusok beváltják, amiket 1985-ben ígértek. Lehet-e ebben bízni? Aligha. Ugyanis az ENSZ eredményes működésének alapjai: a delegátusok szuverén államokat képviselnek, ahol a kormányok szabad választással alakultak és nem pártkijelöléssel, továbbá az alapvető emberi jogok érvényesülését elősegíti és a békét megóvja, amely a működésének a magva. Ami a szuverenitást illeti az már az alapításnál megfeneklett, amikor a Szovjetunió nem egy, hanem három delegációval érkezett (Ukrajna és Fehér-Oroszország, amiből kettő nem szuverén), és egyik sem a néptől, hanem a párttól kapta a hatalmat. Azóta a helyzet tovább romlott, mert a Vasfüggöny mögötti államok, Afganisztán, nem szuverének és nem a népük külügyi érdekét, hanem a Szovjetunió nagyhatalmi politikáját képviselik. Ugyanígy Kuba és társai is. Az Emberi Jogok területén a helyzet még rosszabb. Először, mert a nem szuverén államokban a polgárok a négy alapvető jogot (szólás- és sajtószabadság, egyesülési és gyülekezési jog) nem gyakorolják, de a diktatúrában sem. Az ENSZ 159 tagja közül kb. 35 államban élvezik a polgárok az alapvető emberi jogokat, a többiekben morzsa is alig jut belőlük. Jelentős változást akkor remélhetnénk, ha a demokratikus kormányok delegátusai, ugyanúgy a tollforgatók követelnék, hogy a Szovjetunió — több mint félévszázados diktatúra után — végre engedje népét az urnákhoz, a kolonializmusát szüntesse meg. Nyugat azonban hallgat, a tollforgatók pedig másra hegyezik a tollakat. Sőt, Moszkva úgy a Közgyűlésen, mint az Emberi Jogok Bizottságában, a demokráciáról és a szabadságról kioktatja Nyugatot, amit a csatlós államok delegátusai szorító igával a nyakukban helyeselnek. A békét a Közgyűlés és a világsajtó lefegyverkezéssel kívánja megoldani. Tévedés. A békét nem a fegyverek, hanem a polgárok szabadsága őrzi meg. A háború, a diktatúrák, a béke, a szabad ember privilégiuma. Az elmúlt évszázadban demokratikus kormányok nem támadtak meg demokratikus országokat. A diktatúrák állandóan fegyverben vannak. A Szovjetunió buzgó támogatója a békefelvonulásoknak, békekonferenciáknak, de nem a békének. Mert ha békét akarna, akkor szabadságot adna és nem fegyvereket gyártana. Ha a Szovjetunióban szabad választás lenne, a Vasfüggöny lehullana, a helyi háborúk megszűnnének és 100 éves békekorszak köszöntené az emberiséget. De Moszkvának nem a béke, hanem nagyhatalmi, szocialistaimperializmus kell. Segíthet-e ezeken a főtitkár? Próbálkozhat, de eredményt alig fog elérni. Ugyanis a Főtitkár megválasztásának és újraválasztásának alapja, hogy mind a két nagyhatalom érdekét szem előtt kell tartania. Vagyis a Szovjetunióval szemben nem tehet semmit. Az utolsó főtitkár, aki Moszkva hatalmi politikájával szembeszállt, Hammarskjöld volt, aki Rhodéziában, 1961-ben repülőszerencsétlenség áldozata lett. Perez de Cuellar, mind elődei is, szeretnék a Közgyűlés, a Biztonsági Tanács munkáját eredményessé tenni, de a fentiek miatt ez aligha sikerül. A december 18-i sajtókonferenciáján az egyik újságíró megkérdezte, hogy az afgán kérdésben azért elnéző-e, mert az újraválasztásához a szovjet szavazatot nem akarja elveszteni. A főtitkár a kérdést udvariatlannak minősítette és nem válaszolt. De hát ez is válasz. Véleményem szerint az ENSZ a jelenlegi válságából nem fog kilépni, mert a szuverenitásukat vesztett államok, továbbá a diktatúrák a polgárok részére a béke alapkövét a szabadságot nem rakják le, így továbbra is úgy a Közgyűlés, mint a Biztonsági Tanács a szovjet nagyhatalmi érdekének játszótere marad. Tehát tovább folyik az idő, papír és szófecsérlés, dehát ennek is van egy nem lebecsülendő értelme: amíg az ENSZ együtt van, a harmadik világháború nem tör ki... Az Európa Parlament Strasbourgban március 13-i ülésén szokatlan módon lépett fel Csehszlovákiával és Magyarországgal szemben, mindkettőtől követelve, álljanak el a bős—nagymarosi vízlépcső megépítésétől. Egyúttal felszólította Ausztriát, tagadja meg az erre a célra beígért kölcsönöket. A beterjesztés tudományosan indokolt aggodalommal utal arra, hogy a Duna-erőmű veszélyezteti a lakosság vízellátását és a környezet ökológiáját, egyben bírálja a magyar hatóságokat a Duna Kör tagjainak üldözése miatt. A beterjesztést 60 szavazattal 3 ellenszavazat és 14 tartózkodás ellenében fogadták el. A Magyar Színház beim Auersperg előzetes műsortervéből. Április 8, 9, 11-én Káló Flórián zenés vígjátéka: Négyen — éjfélkor. Zene: Aldobolyi Nagy György. Szereplők: zongoránál Aldobolyi Nagy György, Balázsovits Lajos (Madách Színház), Hámori Ildikó (Nemzeti Színház), Kalocsay Miklós (Nemzeti Színház), Pécsi Ildikó (József Attila Színház). ooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooo TÚLÉLI-EAZ ENSZ A JELENLEGI