Bécsi Napló, 1986 (7. évfolyam, 1-6. szám)

1986-03-01 / 2. szám

JfÜtCSl £VAM*LiU j MARTOS PÉTER „Tucatnyi moszkvai utcai rádió- és tévé­riport bizonyítja, hogy a korábbi kongres­­­szusokhoz képest kritikusabb, nyitottabb hangnem a leginkább feltűnő­ azoknak, akik figyelemmel kísérik az SZKP XXVII. kong­resszusának eseményeit. A Központi Bizott­ságnak a magyar lapok által is közölt beszá­molója és az azt követő hozzászólások azt sugallják: a szovjet párt- és gazdasági vezetés világosan látja, hol és milyen okokból követ­tek el a múltban mulasztásokat a gazdálko­dásban. Ezeknek az okoknak a nyílt, igen kemény hangú, komoly önkritikát sem nél­külöző feltárása volt jellemző a pártdokumen­tumok kongresszust megelőző sajtóvitáira épp­úgy, mint a kongresszusi felszólalásokra.” Így kezdi Pető András a „Heti Világgaz­daságinak írt riportját a kongresszus színhe­lyéről, a Moszkvai Nagyszínházból. Petőt és a HVG-t ismerve, nem hagyhatom megjegyzés nélkül, hogy a megengedett lehetőségek néha milyen messze vannak a valóságtól. Politikai­lag, főleg hatalompolitikailag, természetes dolognak tűnik az SZKP kongresszusáról szóló magyar elemzésekben az udvariasság és a mozgásszabadság pontos érzékelése. Ezért nem várhatjuk el, még a többé-kevésbé me­résznek ismert HVG-től sem, hogy azt írja, amit Moszkvában valóságként ismert meg. (Mellékesen: Az sem lenne az igazság...) Pető András utolsó mondata a kongres­­­szus közepén írt riportban: „A szovjet kor­mányfő... részletesen ismerteti a Szovjet­unió gazdasági és társadalmi fejlesztésének a következő ötéves és a 2000-ig tartó idő­szakra szóló programját, amely meghatározó jelentőségű az ország jövőjének szempont­jából.” Milyen igaza van a tudósítónak! De vegyük tüzetesebben szemügyre a dolgokat. Amit Nyikolaj Rizskov miniszterelnök kongresszusi beszédében elmondott, nem volt más, mint amit Mihail Gorbacsov, az SZKP főtitkára is hangoztatott a kongresszus megnyitásakor tartott több mint ötórás beszámolójában: A Szovjetunió társadalma, gazdasága, belpoliti­kája nem úgy működik, ahogy kellene. Hát bizony eme egetrengető igazság felismerésé­hez nem kellett volna sem kongresszus, sem Gorbacsov, sem Rizskov! Ezt a több mint negyedmilliárd szovjet állampolgár tudja min­dennapi tapasztalatból. Mégis más a helyzet mint a XXVII. kong­resszus előtt. Leonyid Brezsnyev két évtize­des uralma idején divattá vált akármilyen ki­fogást találni (vagy kitalálni), ha a valóság nem fedte a tervben rögzített célkitűzéseket. Akkor a legfontosabb az volt, hogy senki ne vegye észre a hiányt. Az lehetett néha — sze­mélyes keresletből adódó — anyaghiány is, de azért legtöbbször teljesítési hiány volt. Azonban ne akadjunk föl azon, mennyiben javíthatatlan hibája ez az oly barátságosan „szocialistának” nevezett rendszernek. Tény, hogy a Szovjetunió nem boldogult a célok és az eredmények között tátongó, olykor óriásira növő árakkal. Ha például egyik évben az idő­járás nem kedvezett a tervteljesítésnek, akkor a gabonatermelésben az árkot csak amerikai importtal lehetett félig-meddig feltölteni. Ha a fegyvergyártásra fenntartott nyersanyagok mennyisége nem érte el a kívánt szintet, akkor a közellátási ipartól vonták el az amúgy is túl kevés tartalékot. Sorolhatnánk százával a pél­dákat, de nincs értelme: úgyis tudja mindenki, hogy működik a „szocialista gazdaság”. Nade, jött egy évekig, mint KGB-titkos­­rendőrségi főnökként álcázott politikus, és háborút kezdett! Jurij Andropov lett a főtit­kár, és kendőzetlenül kimondta a hibákat: lustaság, hanyagság a teljesítmények terén, korrupció stb. Igaza volt, megkezdődtek a felelősségrevonások, csakhogy néhány hónap múlva meghalt. Miután Gorbacsovot megvá­lasztották a semmittevésbe oly hamar belehalt Konsztantin Csernyenko utódjának, ő ott folytatta, ahol Andropovnak természetes okoknál fogva abba kellett hagynia. Kongresszusi beszédében ugyanazt hangoz­tatta, amit előtte tucatszor mondott el. Ma­gyarországon járatos embernek nem kell külön értelmezni a „szovjet gazdaság korszerűsíté­séről” szóló monológust — azt sem, melyet Rizskov tartott pár nappal később. Arról esett szó, hogy a kommunista politika kere­tein belül, tehát egy keskeny pallón szabad­piaci elemek bevezetésével szaltózhasson a népgazdaság. Természetesen Magyarországon az ilyen „teljesítményekre építő” politikát könnyebb bevezetni, mert sokkal könnyebb kézben tartani a gyeplőt. Gorbacsov eddig vagy meggyőzte a kriti­kusokat, vagy eltávolította őket a hatalomból. Ha úgynevezett „konzervatív” — tehát Brezs­­nyevista — politikusnak gyűlt meg a baja a főtitkárral, akkor ő „haladónak” tűnt. De ugyanúgy megtörtént, hogy Gorbacsov olyan kádert mozdított el helyéről, aki a szovjet gazdasági életben a piacgazdálkodás követel­ményeinek megfelelő elgondolásokról álmo­dozott. Ekkor viszont a Kreml-uralkodó nem­­ nagyon ismertette a vita tartalmát, így volt ez a pártkongresszuson is! A Brezsnyevet sirató felszólalók óvatosan mondták a maguk mondókáját, a ténylegesen reformokat akarók nem is nagyon mertek felszólalni. Borisz Jelcin kivételével, aki minden bizonnyal Gorbacsov kívánságára vállalta a teljesítmény elismeréséért harcoló káder szerepét. Nem nehéz kitalálni, miért nem választották be Jelcint a Politikai Bizottságba... Másokat beválasztottak, például Lev Szaj­­kovot. Ő foglalja el Grigorij Romanov helyét a fegyverkezéssel megbízott KB-titkár széké­ben. Senki sem vár tőle lehetetlent, hogy ő fékezze meg a még több beruházást követelő hadsereget. Ez a szovjet realitás: Gorbacsov felismerte, hogy az óriási birodalom csak akkor fog tudni boldogulni, ha elég pénz áll a kormány rendelkezésére ahhoz, hogy fegy­verkezés és politika, agitáció és manipuláció, az osztályharc és a hadviselés mellett a lakos­ság ellátása is biztosítva legyen. Ebbe az irány­ba mutatott a kongresszuson majdnem min­den felszólalás. Most már csak az a fontos, hogy a sok beszéd után tettek következzenek. Mert majdnem hetven éven át, a Szovjetunió megalapítása óta elég volt az üres szavakból. A KONGRESSZUS UTÁN TETTEKET VÁRNAK VARGA LÁSZLÓ Az ENSZ 1985-ben ünnepelte születésé­nek 40. évfordulóját. Férfi korban van, el­lentétben elődjével a Népszövetséggel, amely 1920-ban alakult és nagykorúsága előtt meg­halt. Az erőszak ölte meg, Németország agressziója, amellyel létezésének alapját, a bé­két kirántották alóla. Egyre többet vitáznak, beszélnek, írnak az ENSZ válságáról, a félrecsúszott UNESCO- politikáról. Szerencsére az ENSZ-nek vannak kitűnő szervezetei is, mint a menekültekkel foglalkozó bizottság, a gyermekek megse­gítése, a gazdasági és kulturális együttműkö­dés. Ahol a politika nincs napirenden, ott építő munka folyik, ahol azonban a nagy­hatalmi- és csoportérdekek érvényesülnek ott csak vita van, de az eredmény kevés. Ez látható a Közgyűlésen és a Biztonsági Ta­nácsban, ahol valóban válság van, amelynek okait a Közgyűlés jelenlegi elnöke a spanyol Jaim de Pinies a december 18-i nyilatkozatá­ban az alábbiakban jelölte meg: marathoni beszédek, ismétlések, tonnányi iratok, pon­tatlanság. Röviden: idő, szó, papírfecsérlés. Az ENSZ főtitkára, Perez de Cuellar a december 18-i sajtókonferencián örömmel közölte, hogy vannak kérdések, amikben az ENSZ végre egyetért és egyhangú határoza­tok születnek: a terrorizmus, a kábítószerek elleni küzdelem. A továbbiakban rámutatott a lényegre: a közgyűlésen építő beszédek, békehangok, az együttműködés melletti nyi­latkozatok hangzottak el, de — tette hozzá — a tettekben ez még nem mutatkozik. Miben bízik? kérdezték az újságírók. Ab­ban, mondta a főtitkár, hogy 1986-ban a delegátusok beváltják, amiket 1985-ben ígér­tek. Lehet-e ebben bízni? Aligha. Ugyanis az ENSZ eredményes működésé­nek alapjai: a delegátusok szuverén államokat képviselnek, ahol a kormányok szabad válasz­tással alakultak és nem pártkijelöléssel, to­vábbá az alapvető emberi jogok érvényesülé­sét elősegíti és a békét megóvja, amely a mű­ködésének a magva. Ami a szuverenitást illeti az már az alapítás­nál megfeneklett, amikor a Szovjetunió nem egy, hanem három delegációval érkezett (Uk­rajna és Fehér-Oroszország, amiből kettő nem szuverén), és egyik sem a néptől, hanem a párttól kapta a hatalmat. Azóta a helyzet to­vább romlott, mert a Vasfüggöny mögötti államok, Afganisztán, nem szuverének és nem a népük külügyi érdekét, hanem a Szovjetunió nagyhatalmi politikáját képviselik. Ugyanígy Kuba és társai is. Az Emberi Jogok területén a helyzet még rosszabb. Először, mert a nem szuverén álla­mokban a polgárok a négy alapvető jogot (szólás- és sajtószabadság, egyesülési és gyüle­kezési jog) nem gyakorolják, de a diktatúrá­ban sem. Az ENSZ 159 tagja közül kb. 35 államban élvezik a polgárok az alapvető em­beri jogokat, a többiekben morzsa is alig jut belőlük. Jelentős változást akkor remélhetnénk, ha a demokratikus kormányok delegátusai, ugyanúgy a tollforgatók követelnék, hogy a Szovjetunió — több mint félévszázados dik­tatúra után — végre engedje népét az urnák­hoz, a kolonializmusát szüntesse meg. Nyugat azonban hallgat, a tollforgatók pedig másra hegyezik a tollakat. Sőt, Moszkva úgy a Köz­gyűlésen, mint az Emberi Jogok Bizottságá­ban, a demokráciáról és a szabadságról kiok­tatja Nyugatot, amit a csatlós államok dele­gátusai szorító igával a nyakukban helyesel­nek. A békét a Közgyűlés és a világsajtó lefegy­­verkezéssel kívánja megoldani. Tévedés. A bé­két nem a fegyverek, hanem a polgárok sza­badsága őrzi meg. A háború, a diktatúrák, a béke, a szabad ember privilégiuma. Az elmúlt évszázadban demokratikus kormányok nem támadtak meg demokratikus országokat. A diktatúrák állan­dóan fegyverben vannak. A Szovjetunió buzgó támogatója a béke­felvonulásoknak, békekonferenciáknak, de nem a békének. Mert ha békét akarna, akkor szabadságot adna és nem fegyvereket gyár­tana. Ha a Szovjetunióban szabad választás lenne, a Vasfüggöny lehullana, a helyi hábo­rúk megszűnnének és 100 éves békekorszak köszöntené az emberiséget. De Moszkvának nem a béke, hanem nagyhatalmi, szocialista­imperializmus kell. Segíthet-e ezeken a főtitkár? Próbálkozhat, de eredményt alig fog elérni. Ugyanis a Fő­titkár megválasztásának és újraválasztásának alapja, hogy mind a két nagyhatalom érdekét szem előtt kell tartania. Vagyis a Szovjet­unióval szemben nem tehet semmit. Az utolsó főtitkár, aki Moszkva hatalmi politi­kájával szembeszállt, Hammarskjöld volt, aki Rhodéziában, 1961-ben repülőszerencsétlen­ség áldozata lett. Perez de Cuellar, mind elődei is, szeretnék a Közgyűlés, a Biztonsági Tanács munkáját eredményessé tenni, de a fentiek miatt ez aligha sikerül. A december 18-i sajtókonfe­renciáján az egyik újságíró megkérdezte, hogy az afgán kérdésben azért elnéző-e, mert az újraválasztásához a szovjet szavazatot nem akarja elveszteni. A főtitkár a kérdést udva­riatlannak minősítette és nem válaszolt. De hát ez is válasz. Véleményem szerint az ENSZ a jelenlegi válságából nem fog kilépni, mert a szuvereni­tásukat vesztett államok, továbbá a diktatúrák a polgárok részére a béke alapkövét a szabad­ságot nem rakják le, így továbbra is úgy a Közgyűlés, mint a Biztonsági Tanács a szovjet nagyhatalmi érdekének játszótere marad. Tehát tovább folyik az idő, papír és szó­­fecsérlés, dehát ennek is van egy nem lebecsü­lendő értelme: amíg az ENSZ együtt van, a harmadik világháború nem tör ki... Az Európa Parlament Strasbourgban március 13-i ülésén szokatlan módon lépett fel Csehszlovákiával és Magyaror­szággal szemben, mindkettőtől köve­telve, álljanak el a bős—nagymarosi víz­lépcső megépítésétől. Egyúttal felszólí­totta Ausztriát, tagadja meg az erre a célra beígért kölcsönöket. A beterjesztés tudományosan indo­kolt aggodalommal utal arra, hogy a Duna-erőmű veszélyezteti a lakosság vízellátását és a környezet ökológiáját, egyben bírálja a magyar hatóságokat a Duna Kör tagjainak üldözése miatt. A beterjesztést 60 szavazattal 3 ellen­­szavazat és 14 tartózkodás ellenében fogadták el. A Magyar Színház beim Auersperg előzetes műsor­tervéből. Április 8, 9, 11-én Káló Flórián zenés víg­játéka: Négyen — éjfélkor. Zene: Aldobolyi Nagy György. Szereplők: zongoránál Aldobolyi Nagy György, Balázsovits Lajos (Madách Színház), Há­mori Ildikó (Nemzeti Színház), Kalocsay Miklós (Nemzeti Színház), Pécsi Ildikó (József Attila Szín­ház). ooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooo TÚLÉLI-EAZ ENSZ A JELENLEGI

Next