Bécsi Napló, 1986 (7. évfolyam, 1-6. szám)
1986-01-01 / 1. szám
BÉCSI NAPLÓ 3 KATONA PÁL 1985: A CSÚCSTALÁLKOZÓ ÉVE, így jellemezhetném az esztendőt. De azt kell mondanom: 1985 az ámítás és önámítás éve. A csúcstalálkozó hangulatváltozást teremtett, azonban nem módosította az irányokat. 1985 nem a fordulat éve. Akkor sem lett volna az, ha a csúcstalálkozó nem csupán a légkört enyhíti, hanem meghozza a várva várt elvi megállapodást a fegyverkezés csökkentésében. Ez sem lenne elég az üdvösséghez, de legalább jelezné és jelképezné a kölcsönös bizalmat. Ez az elvi megegyezés megfeneklett azon, hogy Reagan kitartott a stratégiai védelmi kezdeményezés — vagyis csillagháborúnak nevezett űrfegyverkezési tervének megvalósítása mellett; Gorbacsov pedig semmi kétséget sem hagyott aziránt, hogy a védelmi rendszer fejlesztése kizárja a támadó fegyverkezés korlátozását. A csúcstalálkozón ki-ki a maga nótáját fújta — barátságos, szinte derűs hangon. Mosolygó süketek párbeszédének volt tanúja a világ. Mundus vult decipi, ergo decipiatur. A világ azt akarja, hogy becsapják, tehát becsapják. A fegyverkezési verseny, a jelenlegi konstellációban, megállíthatatlan, sőt: fékezhetetlen. A létező fegyverállományok esetleges csökkentése — ami a propaganda görbetükrében korszakalkotó fordulatnak tűnnék —, önmagában mit sem jelentene. Maradna elég a világ elpusztítására. A fordulatot az és csakis az hozná meg, ha a két nagyhatalom korlátozná az újabb és újabb fegyvertípusok és rendszerek kiépítését. Ilyesmi viszont eszük ágában sincs. A szovjet kormány július végén egyoldali öthónapos moratóriumot hirdetett az újabb nukleáris próbákra, és felszólította az Egyesült Államokat, még az év vége előtt avassa a moratóriumot kölcsönös egyezménnyé egy további időszakra. A Szovjetuniót nyilván az késztette erre a javaslatra, hogy korszerűsítési programjában, átmenetileg, nyugvópontra jutott. Az Egyesült Államok ugyanakkor még be akart hozni bizonyos lemaradásokat. A próbák felfüggesztése megzavarta volna a már kitűzött amerikai terveket, és — éppen ezért — Amerika nem állt kötélnek. Mire az Egyesült Államok kerül hasonló helyzetbe, azaz egy időszakra, programjai csorbítása nélkül felfüggesztheti a próbákat — valószínűleg 1986 nyarán — addigra a Szovjetuniónak lesz halaszthatatlan pótolnivalója. Gorbacsov — most hajlandónak mutatkozik — úgy tesz, mintha hajlandó lenne — a helyszíni ellenőrzés engedélyezésére. A két nagyhatalom továbbra is minőségi fölényre törekszik és — ennek érdekében — szükség van az újabb és újabb próbákra. Közben mindketten látszólag egyensúlyra törekszik, mintha ezt a fegyverkezés arányos mennyiségi korlátozása által meg lehetne valósítani. Marad, ami volt — nem a puszta lég, hanem a minőségi, illetve a technológiai versenyből nyíltan, hol pedig álcázva. 1985 ARCULATA nem markáns, nem is szelíd. Inkább sunyi és kissé hangsal. Nem tudni merre néz. Hiába derült ki — viszonylag rövid idő alatt, — hogy Gorbacsov nem csupán hivatali beosztást örökölt, hanem valóban nyeregbe került; még nem árulta el, mit részesít előnyben: a gazdasági reformokat és az életszínvonal emelését vagy a hadi technológia fejlesztését minden áron. A világ másik gyújtópontján, Washingtonban, ugyancsak bizonytalanság észlelhető, amely persze más jellegű mint Moszkvában. Nem látom egyöntetű külpolitika kibontakozását. Az egyik irányzat, amely Weinberger hadügyminiszter nevéhez fűződik, szinte figyelmen kívül hagyja a nagyhatalmi megegyezés lehetőségét, azon az alapon, hogy a Szovjetunió előbb-utóbb kimerül, amennyiben folytatódik a korlátlan technológiai verseny. A másik irányzatot, amely Schulz külügyminiszter bélyegét viseli, a koegzisztenciára való törekvés és a kompromisszumokra való hajlam jellemzi. Vajon, végső fokon Reagan elnök a legfőbb irányító, vagy őt irányítják a különböző befolyások és behatások? Azért nem látok egyöntetű és céltudatos amerikai külpolitikát, mert nincs. Annyi bizonyos, hogy 1985-ben nem alakult ki. Reagan bűvköre önmagában nem elég hatékony. Az elnök nem tudta Gorbacsovot meggyőzni arról, hogy az űrfegyverkezés pusztán és tisztán védelmi jellegű. Még saját szövetségesei is csak fenntartásokkal hajlandók felzárkózni a Reagan-féle terv mögé. A NATO brüsszeli értekezlete, december elején, nem nagy lelkesedést tanúsított; az amerikai külpolitika — a családi körön belül —, ha nem is vallott kudarcot, fényes sikert sem aratott. MINDEDDIG FÉLSIKERNEK bizonyult az a washingtoni célkitűzés is, hogy Amerika megtöri a nemzetközi terrorizmus erejét. 1985 a terrorizmus éve volt. Ez a legcsúnyább ránc az esztendő arculatán. „A terroristák vegyék tudomásul: a nemzetközi magatartás szabályainak megsértése esetén a mi politikánk a villámgyors és hatékony megtorlás” — mondotta Reagan 1981. január 27-én. Négy és fél esztendővel később, amikor arab terroristák idén nyáron elraboltak egy amerikai utasszállító repülőgépet, Reagan retorikája ihlette a szóvivőket. Nincs alku, nincs engedmény. Ez volt a jelszó. Vajon Róma és Bécs után is ez marad? A SAJTÓ, A RÁDIÓ, és főként a televízió világszerte reklámozta a légikalózokat, két álló hétig. A túszok végül is mind egy szálig épségben hazakerültek, az incidens azonban feltárta, hogy a nemes és hangzatos jelszavak üresen kongnak, és hasznosabb a vásári alku. A bejrúti epizód során Szíria volt a kalmár a pult mögött. Asszad elnök volt a sikeres közbenjáró. A különböző libanoni milíciák az ő nyomására engedték szabadon a túszokat. Már akkor kiderült, hogy Asszad a dudás a libanoni csárdában. Az ő irányítása alatt ütötték nyélbe, az év végére, a legújabb fegyverszünetet és a libanoni politika gyökeres politikai átalakításának tervezetét. Nekem úgy tűnik, hogy az egész közelkeleti helyzet kulcsa Asszad kezébe került, ezt azonban később vázolom. Most a terrorizmus évének egy másik epizódját ecsetelem. Október hetedikén palesztin terroristák hatalmukba kerítették az Achille Lauro nevű olasz hajót, melynek fedélzetén meggyilkoltak egy amerikai állampolgárt. Később megadták magukat az egyiptomi hatóságoknak. Mubarak elnök a hajórablókat Tuniszba akarta meneszteni, egyiptomi utasszállító repülőgépen. Ezt a gépet azonban az amerikai légierő Szicíliában leszállásra kényszerítette. Az Egyesült Államok — bravúros teljesítményével — azt üzente a terroristáknak, hogy „elszaladni lehet, de elbújni nem”. Reagan szavait idéztem. Úgy látom, az amerikai légi akció valóban a terrorizmus elleni küzdelem egyik fénypontja, de nem jelzi sem a terrorizmus végét, sem pedig a merész fegyveres beavatkozások sikerét. Novemberben, Málta szigetén, egy elrabolt egyiptomi utasszállító gép megrohamozása óriási véráldozattal járt. December 27-én pedig arab merénylők vérfürdőt rendeztek a római és a bécsi repülőtéren. Az ÉV PORTRÉJÁN sötéten kidomborodó terrorcselekmények jelentős politikai kihatással voltak a közelkeleti helyzetképre. A júniusi géprablás során nyilvánvaló lett, hogy Libanonban Szíria az úr a háznál, és az is nyilvánvaló lett, hogy Asszad elnökkel lehet és érdemes tárgyalni, akár nyíltan, akár a színfalak mögött. Izrael az év első felében végrehajtotta kivonulási tervét Libanonból. Az ország déli sávján azonban, ahol Izrael továbbra is ellenőrzése alatt tart egy keskeny biztonsági övezetet, eleinte sorozatos összecsapások voltak a síiták és az izraeli katonaság között. Ezek a csatározások lassanként megszűntek. Nem tartom vitásnak: a szélcsend hallgatólagos megállapodás eredménye Izrael és Szíria között. (Alapigazságnak tekintem: Közelkeleten Egyiptom nélkül nem lehet háború, és Szíria nélkül nem lehet béke.) Az esztendő során mindvégig úgy tűnt, mintha a közelkeleti megoldást Jordánia és a Palesztinai Felszabadítási Szervezet megegyezése hozná közelebb a megvalósuláshoz, Egyiptom áldásával. Az Achille Lauro elrablásának körülményei és utórezgései azonban végül is lerántották a leplet a PFSZ-ről és diszkreditálták Jasszer Arafatot, ha volt még hitele. A sokat emlegetett februári egyezmény Husszein és Arafat között, a Mubarak-féle terv, és Arafat hírhedt kairói deklarációja, amely novemberben hangzott el, nézetem szerint a történelem szemétdombjára kerül, mert oda való. Az év végére Husszein királynak és Mubaraknak egyaránt elege volt Arafat kétkulacsos politikájából. Meggyőződésem, hogy az egyetlen közelkeleti fejlemény, amely túléli az ámítás és önámítás esztendejét, a közeledés Jordánia és Szíria között. Ez októberben kezdődött, Szaúd-Arábia közvetítésével, és az év végére bontakozott ki. Jordánia és Szíria kapcsolata szilárdabb alapja lesz majd az Izraellel folytatandó tárgyalásoknak mint az eddigi — mondvacsinált — béketervek. NEM TUDNI, hogy ez a kérdés szóba került-e a novemberi csúcstalálkozón, ahol a fegyverkezés ügye volt előtérben. A regionális problémák közül valószínűleg csak Afganisztán és Közép-Amerika volt napirenden, sok minden kimaradt, vagy 1986 előjegyzési naptárába került. Lengyelország siralmas helyzete, az egyre fenyegetőbb dél-afrikai válság, a szovjet-kínai kapcsolatok alakulása, megannyi kérdőjel és felkiáltójel. 1985 KÜLPOLITIKAI ARCKÉPE Gv Szabó Béla: Tibeti sonkás önarcben fametszet 1957 MEGJEGYZÉSEK A „MAGYAR CSODÁRÓL” A magyarországi politikai rendszernek Nyugaton jó sajtója van, amivel nem minden állam dicsekedhet a Béketáborban. De vegyük sorjában, honnan is van ez. A párt azzal is dicsekszik, hogy Nyugaton a hazai gazdasági helyzetet „magyar csodának” nevezik. Én is. De más okból, valóban csoda, hogy a szocializmus terméketlen talajában a magyar maszek-kapitalizmus virágzik. Erre Marx sem gondolt. De más csodákat és furcsaságokat is találunk. Az egyik, hogy a párt már 1945-ben elhatározta a „vallási ópium” kiirtását és helyébe a marxi—lenini tanok és gyakorlat bevezetését. így lett a keresztelésből névadó ünnepély, a miséből és az Isten-tiszteletből taggyűlés, a körmenetekből felvonulás — ahol Marx—Lenin képei lengenek a zászlókon —, a lelkigyakorlatból pártszeminárium, a gyónásból önkritika, a penitenciából felajánlás és hogy a kép teljes legyen, a kereszténység alaptételéből, hogy a földi élet átmenet az örökkévalóságba, a pártnál ezt tanítják: a szocializmus átmenet a kommunizmusba. Az elmúlt 40 évben ez a kísérlet megbukott, mert a misztikumot nem lehet üres jelszavakkal és kongó tettekkel pótolni. A rendszer hivatalos ateizmusa is csoda, mert vezetőinek hite nagyobb, mint a hívőké, az elvtársak ugyanis azt hiszik, van szocializmus, pedig nincs és még abban is hisznek, hogy ebből átmennek a nagy semmibe: a kommunizmusba. Az is csoda, hogy még mindig 900 000 párttag van. De kik ezek? Egy részük jószándékkal lépett be, de hamar kiábrándult. A többségük már a belépésnél az opportunisták hajbókolásával vette át a pártkönyvet. A pártfelvonulások ezért fonákul hatnak, mert a vörös zászlókat a kiábrándultak lengetik, és a jelszavakat az opportunisták zengik. A diadalmas május elsejéket elmosta október 23, a nemzetnek pedig nem maradt más, mint a járdáról szemlélni a párttagok lélektelen baktatását. Ebben a légkörben már az elvtárs megszólítás is gyászosan hangzik: meghalt az elv, árva lett a társ. Azzal dicsekszenek, hogy náluk nincs munkanélküli, míg a kapitalista világban a munkából kiesettek száma egyre nagyobb gondot okoz. Ez igaz. Mégis Magyarországon fizetik a legmagasabb munkanélküli segélyt. Ugyanis, ha számba vesszük a párttitkárokat, a Központi Bizottság, a Titkárság, a parlament tagjait, a hatalmas pártapparátus alkalmazottait, a munkásőrségek parancsnokait, a párthűségük és nem a tehetségük miatt támogatott írók, művészek százait, a pártpropagandát űző újságírókat, akkor ezek, mivel nem végeznek — nyugati értelemben — alkotó és termelő munkát, valóságban munkanélküliek, így nem fizetést, hanem munkanélküli segélyt kapnak. Elég magasat! Az is különös, hogy az Egyesült Nemzeteknél működő magyar delegáció, mint azt a forradalom alatt tapasztaltuk — és a helyzet azóta sem változott — nem a magyar nép, hanem szovjet érdekeket képvisel. Különben ez az egész külügyi hálózatra vonatkozik. De az már pokoli, hogy ezek a delegátusok az ENSZ közgyűlésén vagy az ENSZ bizottságaiban felállnak és igával a nyakukban a megszálló politikáját dicsérik, sőt még a harmadik világnak is ajánlhatják. Ráadásul, ezeket a magyar szovjet szóvivőket nem Moszkva, hanem a magyarországi rendszer fizeti, a magyar munkások és a nyomorgó nyugdíjasok bérére. A kizsákmányoló modem figurája nem a mohó kapitalista, mert őt a szakszervezetek nyakon ragadják, hanem a Kreml, amely a neki dolgozó idegenek munkáját másokkal fizetteti meg, tehát ingyen munkát kap. Befektetés nélkül nagy hasznot húz. Ezt csinálja meg valaki a nyugati világban! Fura ország ez a Magyarország! A nép fején a megszállók, nyakán a párt, száján lakat, de ezeréves vitalitása ezeken is áttör. Ez a magyar nép csodája! VARGA LÁSZLÓ New York