Bécsi Napló, 1986 (7. évfolyam, 1-6. szám)

1986-01-01 / 1. szám

BÉCSI NAPLÓ 3 KATONA PÁL 1985: A CSÚCSTALÁLKOZÓ ÉVE, így jel­lemezhetném az esztendőt. De azt kell mon­danom: 1985 az ámítás és önámítás éve. A csúcstalálkozó hangulatváltozást teremtett, azonban nem módosította az irányokat. 1985 nem a fordulat éve. Akkor sem lett volna az, ha a csúcstalálkozó nem csupán a légkört eny­híti, hanem meghozza a várva várt elvi megál­lapodást a fegyverkezés csökkentésében. Ez sem lenne elég az üdvösséghez, de legalább jelezné és jelképezné a kölcsönös bizalmat. Ez az elvi megegyezés megfeneklett azon, hogy Reagan kitartott a stratégiai védelmi kezdeményezés — vagyis csillagháborúnak ne­vezett űrfegyverkezési tervének megvalósítása mellett; Gorbacsov pedig semmi kétséget sem hagyott aziránt, hogy a védelmi rendszer fej­lesztése kizárja a támadó fegyverkezés korlá­tozását. A csúcstalálkozón ki-ki a maga nótá­ját fújta — barátságos, szinte derűs hangon. Mosolygó süketek párbeszédének volt tanúja a világ. Mundus vult decipi, ergo decipiatur. A világ azt akarja, hogy becsapják, tehát becsap­ják. A fegyverkezési verseny, a jelenlegi kons­tellációban, megállíthatatlan, sőt: fékezhetet­­len. A létező fegyverállományok esetleges csökkentése — ami a propaganda görbetükré­ben korszakalkotó fordulatnak tűnnék —, ön­magában mit sem jelentene. Maradna elég a vi­lág elpusztítására. A fordulatot az és csakis az hozná meg, ha a két nagyhatalom korlá­tozná az újabb és újabb fegyvertípusok és rendszerek kiépítését. Ilyesmi viszont eszük ágában sincs. A szovjet kormány július végén egyoldali öthónapos moratóriumot hirdetett az újabb nukleáris próbákra, és felszólította az Egyesült Államokat, még az év vége előtt avassa a moratóriumot kölcsönös egyez­ménnyé egy további időszakra. A Szovjet­uniót nyilván az késztette erre a javaslatra, hogy korszerűsítési programjában, átmene­tileg, nyugvópontra jutott. Az Egyesült Álla­mok ugyanakkor még be akart hozni bizo­nyos lemaradásokat. A próbák felfüggesztése megzavarta volna a már kitűzött amerikai terveket, és — éppen ezért — Amerika nem állt kötélnek. Mire az Egyesült Államok kerül hasonló helyzetbe, azaz egy időszakra, programjai csorbítása nélkül felfüggesztheti a próbákat — valószínűleg 1986 nyarán — addigra a Szovjetuniónak lesz halaszthatatlan pótolnivalója. Gorbacsov — most hajlandó­nak mutatkozik — úgy tesz, mintha hajlandó lenne — a helyszíni ellenőrzés engedélyezé­sére. A két nagyhatalom továbbra is minőségi fölényre törekszik és — ennek érdekében — szükség van az újabb és újabb próbákra. Köz­ben mindketten látszólag egyensúlyra törek­szik, mintha ezt a fegyverkezés arányos men­­­nyiségi korlátozása által meg lehetne valósí­tani. Marad, ami volt — nem a puszta lég, ha­nem a minőségi, illetve a technológiai ver­senyből nyíltan, hol pedig álcázva. 1985 ARCULATA nem markáns, nem is sze­líd. Inkább sunyi és kissé hangsal. Nem tudni merre néz. Hiába derült ki — viszonylag rövid idő alatt, — hogy Gorbacsov nem csupán hi­vatali beosztást örökölt, hanem valóban nye­regbe került; még nem árulta el, mit részesít előnyben: a gazdasági reformokat és az élet­­színvonal emelését vagy a hadi technológia fejlesztését minden áron. A világ másik gyúj­tópontján, Washingtonban, ugyancsak bizony­talanság észlelhető, amely persze más jellegű mint Moszkvában. Nem látom egyöntetű kül­politika kibontakozását. Az egyik irányzat, amely Weinberger hadügyminiszter nevéhez fűződik, szinte figyelmen kívül hagyja a nagy­hatalmi megegyezés lehetőségét, azon az alapon, hogy a Szovjetunió előbb-utóbb ki­merül, amennyiben folytatódik a korlátlan technológiai verseny. A másik irányzatot, amely Schulz külügyminiszter bélyegét viseli, a koegzisztenciára való törekvés és a komp­romisszumokra való hajlam jellemzi. Vajon, végső­ fokon Reagan elnök a legfőbb irányító, vagy őt irányítják a különböző befolyások és behatások? Azért nem látok egyöntetű és cél­tudatos amerikai külpolitikát, mert nincs. Annyi bizonyos, hogy 1985-ben nem alakult ki. Reagan bűvköre önmagában nem elég ha­tékony. Az elnök nem tudta Gorbacsovot meggyőzni arról, hogy az űrfegyverkezés pusztán és tisztán védelmi jellegű. Még saját szövetségesei is csak fenntartásokkal hajlan­dók felzárkózni a Reagan-féle terv mögé. A NATO brüsszeli értekezlete, december elején, nem nagy lelkesedést tanúsított; az amerikai külpolitika — a családi körön belül —, ha nem is vallott kudarcot, fényes sikert sem aratott. MINDEDDIG FÉLSIKERNEK bizonyult az a washingtoni célkitűzés is, hogy Amerika meg­töri a nemzetközi terrorizmus erejét. 1985 a terrorizmus éve volt. Ez a legcsúnyább ránc az esztendő arculatán. „A terroristák vegyék tu­domásul: a nemzetközi magatartás szabályai­nak megsértése esetén a mi politikánk a vil­lámgyors és hatékony megtorlás” — mondotta Reagan 19­8­1. január 27-én. Négy és fél esztendővel később, amikor arab terroristák idén nyáron elraboltak egy amerikai utas­­szállító repülőgépet, Reagan retorikája ihlette a szóvivőket. Nincs alku, nincs engedmény. Ez volt a jelszó. Vajon Róma és Bécs után is ez marad? A SAJTÓ, A RÁDIÓ, és főként a televízió világszerte reklámozta a légikalózokat, két álló hétig. A túszok végül is mind egy szálig épségben hazakerültek, az incidens azonban feltárta, hogy a nemes és hangzatos jelszavak üresen kongnak, és hasznosabb a vásári alku. A bejrúti epizód során Szíria volt a kalmár a pult mögött. Asszad elnök volt a sikeres köz­benjáró. A különböző libanoni milíciák az ő nyomására engedték szabadon a túszokat. Már akkor kiderült, hogy Asszad a dudás a libanoni csárdában. Az ő irányítása alatt ütöt­ték nyélbe, az év végére, a legújabb fegyver­­szünetet és a libanoni politika gyökeres poli­tikai átalakításának tervezetét. Nekem úgy tűnik, hogy az egész közelkeleti helyzet kulcsa Asszad kezébe került, ezt azonban később vázolom. Most a terrorizmus évének egy másik epizódját ecsetelem. Október hete­dikén palesztin terroristák hatalmukba kerí­tették az Achille Lauro nevű olasz hajót, melynek fedélzetén meggyilkoltak egy ame­rikai állampolgárt. Később megadták magukat az egyiptomi hatóságoknak. Mubarak elnök a hajórablókat Tuniszba akarta meneszteni, egyiptomi utasszállító repülőgépen. Ezt a gé­pet azonban az amerikai légierő Szicíliában leszállásra kényszerítette. Az Egyesült Álla­mok — bravúros teljesítményével — azt üzente a terroristáknak, hogy „elszaladni lehet, de elbújni nem”. Reagan szavait idéz­tem. Úgy látom, az amerikai légi akció való­ban a terrorizmus elleni küzdelem egyik fény­pontja, de nem jelzi sem a terrorizmus végét, sem pedig a merész fegyveres beavatkozások sikerét. Novemberben, Málta szigetén, egy el­rabolt egyiptomi utasszállító gép megroha­mozása óriási véráldozattal járt. December 27-én pedig arab merénylők vérfürdőt ren­deztek a római és a bécsi repülőtéren. Az ÉV PORTRÉJÁN sötéten kidomborodó terrorcselekmények jelentős politikai kihatás­sal voltak a közelkele­ti helyzetképre. A júniusi géprablás során nyilvánvaló lett, hogy Liba­nonban Szíria az úr a háznál, és az is nyil­vánvaló lett, hogy Asszad elnökkel lehet és érdemes tárgyalni, akár nyíltan, akár a szín­falak mögött. Izrael az év első felében végre­hajtotta kivonulási tervét Libanonból. Az ország déli sávján azonban, ahol Izrael tovább­ra is ellenőrzése alatt­­ tart egy keskeny biz­tonsági övezetet, eleinte sorozatos összecsa­pások voltak a síiták és az izraeli katonaság között. Ezek a csatározások lassanként meg­szűntek. Nem tartom vitásnak: a szélcsend hallgatólagos megállapodás eredménye Izrael és Szíria között. (Alapigazságnak tekintem: Közelkeleten Egyiptom nélkül nem lehet háború, és Szíria nélkül nem lehet béke.) Az esztendő során mindvégig úgy tűnt, mintha a közelkeleti megoldást Jordánia és a Palesz­tinai Felszabadítási Szervezet megegyezése hozná közelebb a megvalósuláshoz, Egyiptom áldásával. Az Achille Lauro elrablásának kö­rülményei és utórezgései azonban végül is lerántották a leplet a PFSZ-ről és diszkredi­­tálták Jasszer Arafatot, ha volt még hitele. A sokat emlegetett februári egyezmény Husszein és Arafat között, a Mubarak-féle terv, és Ara­fat hírhedt kairói deklarációja, amely novem­berben hangzott el, nézetem szerint a törté­nelem szemétdombjára kerül, mert oda való. Az év végére Husszein királynak és Mubarak­nak egyaránt elege volt Arafat kétkulacsos politikájából. Meggyőződésem, hogy az egyet­len közelkeleti fejlemény, amely túléli az ámítás és önámítás esztendejét, a közeledés Jordánia és Szíria között. Ez októberben kezdődött, Szaúd-Arábia közvetítésével, és az év végére bontakozott ki. Jordánia és Szíria kapcsolata szilárdabb alapja lesz majd az Izraellel folytatandó tárgyalásoknak mint az eddigi — mondvacsinált — béketervek. NEM TUDNI, hogy ez a kérdés szóba került-e a novemberi csúcstalálkozón, ahol a fegyver­kezés ügye volt előtérben. A regionális problé­mák közül valószínűleg csak Afganisztán és Közép-Amerika volt napirenden, sok minden kimaradt, vagy 1986 előjegyzési naptárába került. Lengyelország siralmas helyzete, az egyre fenyegetőbb dél-afrikai válság, a szov­jet-kínai kapcsolatok alakulása, megannyi kér­dőjel és felkiáltójel. 1985 KÜLPOLITIKAI ARCKÉPE Gv Szabó Béla: Tibeti sonkás önarcben fametszet 1957 MEGJEGYZÉSEK A „MAGYAR CSODÁRÓL” A magyarországi politikai rendszernek Nyugaton jó sajtója van, amivel nem minden állam dicsekedhet a Béketáborban. De vegyük sorjában, honnan is van ez. A párt azzal is dicsekszik, hogy Nyugaton a hazai gazdasági helyzetet „magyar csodának­” nevezik. Én is. De más okból, valóban csoda, hogy a szocializmus terméketlen talajában a magyar maszek-kapitalizmus virágzik. Erre Marx sem gondolt. De más csodákat és furcsaságokat is talá­lunk. Az egyik, hogy a párt már 1945-ben elha­tározta a „vallási ópium” kiirtását és helyébe a marxi—lenini tanok és gyakorlat bevezetését. így lett a keresztelésből névadó ünnepély, a miséből és az Isten-tiszteletből taggyűlés, a körmenetekből felvonulás — ahol Marx—Lenin képei lengenek a zászlókon —, a lelkigyakor­latból pártszeminárium, a gyónásból önkriti­ka, a penitenciából felajánlás és hogy a kép teljes legyen, a kereszténység alaptételéből, hogy a földi élet átmenet az örökkévalóságba, a pártnál ezt tanítják: a szocializmus átmenet a kommunizmusba. Az elmúlt 40 évben ez a kísérlet megbu­kott, mert a misztikumot nem lehet üres jel­szavakkal és kongó tettekkel pótolni. A rendszer hivatalos ateizmusa is csoda, mert vezetőinek hite nagyobb, mint a hí­vő­k­é, az elvtársak ugyanis azt hiszik, van szocializmus, pedig nincs és még abban is hisznek, hogy ebből átmennek a nagy sem­mibe: a kommunizmusba. Az is csoda, hogy még mindig 900 000 párttag van. De kik ezek? Egy részük jószán­dékkal lépett be, de hamar kiábrándult. A többségük már a belépésnél az opportunis­ták haj­bókolásával vette át a pártkönyvet. A pártfelvonulások ezért fonákul hatnak, mert a vörös zászlókat a kiábrándultak lengetik, és a jelszavakat az opportunisták zengik. A diadal­mas május elsejéket elmosta október 23, a nemzetnek pedig nem maradt más, mint a járdáról szemlélni a párttagok lélektelen bak­tatását. Ebben a légkörben már az elvtárs megszólí­tás is gyászosan hangzik: meghalt az e­l­v, ár­va lett a társ. Azzal dicsekszenek, hogy náluk nincs mun­kanélküli, míg a kapitalista világban a munká­ból kiesettek száma egyre nagyobb gondot okoz. Ez igaz. Mégis Magyarországon fizetik a legmagasabb munkanélküli segélyt. Ugyanis, ha számba vesszük a párttitkárokat, a Köz­ponti Bizottság, a Titkárság, a parlament tag­jait, a hatalmas pártapparátus alkalmazottait, a munkásőrségek parancsnokait, a párthűsé­gük és nem a tehetségük miatt támogatott írók, művészek százait, a pártpropagandát űző újságírókat, akkor ezek, mivel nem végeznek — nyugati értelemben — alkotó és termelő munkát, valóságban munkanélküliek, így nem fizetést, hanem munkanélküli segélyt kapnak. Elég magasat! Az is különös, hogy az Egyesült Nemze­teknél működő magyar delegáció, mint azt a forradalom alatt tapasztaltuk — és a helyzet azóta sem változott — nem a magyar nép, ha­nem szovjet érdekeket képvisel. Különben ez az egész külügyi hálózatra vonatkozik. De az már pokoli, hogy ezek a delegátusok az ENSZ közgyűlésén vagy az ENSZ bizottságaiban fel­állnak és igával a nyakukban a megszálló poli­tikáját dicsérik, sőt még a harmadik világnak is ajánlhatják. Ráadásul, ezeket a magyar szov­jet­ szóvivőket nem Moszkva, hanem a magyar­­országi rendszer fizeti, a magyar munkások és a nyomorgó nyugdíjasok bérére. A kizsákmányoló modem figurája nem a mohó kapitalista, mert őt a szakszervezetek nyakon ragadják, hanem a Kreml, amely a neki dolgozó idegenek munkáját másokkal fizetteti meg, tehát ingyen munkát kap. Be­fektetés nélkül nagy hasznot húz. Ezt csinálja meg valaki a nyugati világban! Fura ország ez a Magyarország! A nép fején a megszállók, nyakán a párt, száján lakat, de ezeréves vitalitása ezeken is áttör. Ez a magyar nép csodája! VARGA LÁSZLÓ New York

Next