Bécsi Napló, 1986 (7. évfolyam, 1-6. szám)
1986-05-01 / 3. szám
BÉCSI NAPLÓ 3 AZ INTELLEKTUS FELELŐSSÉGÉRŐL - VITAINDÍTÓ CIKK - Egyik leginkább lenyűgöző tanulmányában Bibó István a zsidóság és az antiszemitizmus kérdéseit elemzi. (Összegyűjtött Művei II. kötet 391 oldal, az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem kiadása, 1981/84). Az elemzés elfogultságmentességével emelkedik ki a problémakörrel foglalkozó egyéb állásfoglalások közül. Az elfogultság eredményeként a vitatkozó felek érzelmi töltöttségük mértékének függvényében rendszerint előbb vagy utóbb hisztérikusan görcsös állapotba kerülnek, logikus érvek helyett indulatszavak hangzanak el, az eszmecsere lehetetlenné, a vita veszekedéssé válik. Ám magával ragad a tanulmány a benne tanúsított bátorság erejével is. Megjelenésének időszakában (1949) a téma veszélyes tűzfészek volt Magyarországon, rendkívüli lelkierő kellett ahhoz, hogy valaki gyökeresen elemezze. Különösen egy az aktuális viszonyokra vonatkozó eszmefuttatása mutatja elismerésre méltó szókimondását. Az idő tájt a kommunista párt uralomra jutásának feltételei ellenfeleinek elítélésén, elűzésén, likvidálásán és hasonló praktikákon keresztül már nyilvánvalóan biztosítva voltak. Életveszélynek tette ki magát mindenki, aki nyilvánosan dehonesztáló jellegű megállapításokat tett a párttagságra vonatkozóan. Ebben a veszélyeztetett helyzetben tette Bibó a következő megfigyelését. A világháború utáni pártharcokban kétféle szélsőséges lelkialkatú politikus játszott különösen meghatározó szerepet: — a demokrata, aki a társadalmi változások által megnyíló lehetőségeket egy egészséges társadalom építése igyekezett hasznosítani, és — a fasiszta, aki a maga torz, elferdült, mások megrontására, megkínzására, sőt megsemmisítésére hajló alkatával egyeduralomra, sőt diktatúrára tört. A fenti terminológia (demokrata — fasiszta) első olvasatra politikai megkülönböztetésnek tűnhet, mert a politikus mértékadó szerepének mai nagyarányú növekedésével a köztudatban az általa kisajátított meghatározások mögött elsősorban az ő fogalomkörének megfelelő jelentés él. Ezért tisztázni kell, hogy ezek mögött a meghatározások mögött — Bibónál és ebben az írásban egyaránt — nem politikai, hanem emberi értékmegkülönböztetés rejlik, a velük foglalkozó gondolatmeneteknek pedig nem valamiféle politikai irányzat vagy állásfoglalás elleni vagy melletti agitáció a célja, hanem annak a vizsgálata, hogy a velük jelölt lelki alkat milyen mértékben szolgálja vagy lehetetleníti az emberi együttélés egyes kitüntetett, de meglévő formáit. Ezt a célkitűzést húzza alá Bibónak az a statisztikai törvényszerűségen alapuló tétele, hogy a vizsgált kétféle alkat kivétel nélkül minden társadalomban, nemzetben, pártban és emberfajtában nagyjából azonos arányban van jelen. Elemzésének egyik részében aztán rávilágít, hogy amíg annak idején a kommunista párt ellenfeleinek táborában a háború alatti rémtettek miatti felelősségrevonás a terrort és vérengzést gyakorolt elemek számát tetemesen csökkentette, addig a zsidóság soraiban ez a szelekció nem történt meg, s mivel a kommunista párt mértékadó köreiben nagy létszámban képviseltette magát, ott a közöttük levő negatív elemek által képviselt rosszindulatú, eltorzult emberi magatartás komoly uralompolitikai tényezővé válhatott. Hátborzongató arra gondolni, hogy Bibó ezeket a megállapításokat akkor rögzítette, amikor a kommunista párt élén az a Rákosi állt, aki a leírt alkat mintapéldánya volt, és aki épp ezekben az években szilárdította meg „proletárdiktatúra" örve alatt terrorisztikus uralmát. Bibóhoz és bátorságához akkor vagyunk méltók, ha az ő gondolatmenetét folytatva megvizsgáljuk a magunk emigráns körülményeit, és nem hallgatjuk el következtetéseinket, még ha az igazság kimondása veszélyeztetné is egzisztenciánkat. Ha igaz, hogy a szóbanforgó alantas lelki beállítottságú elemek részarányát annak idején az antikommunisták táborában a megtorlás és felelősségrevonás csökkentette, akkor ennek az azóta eltelt időre vonatkozóan két könnyen áttekinthető következménye kellett legyen: 1. A magyarországi kommunista vezetésben ez az elem azóta is jelentős arányszámban szerepel. Ezt a körülményt, mértékét, hatásait és eredményeit olyan elemzésben kellene meg\/i 7enni a iomoly/noL czorzni al\/l £»nwar/>rczánr\r* él. Nem szerencsés és nem korrekt annak ilyen vizsgálatra vállalkoznia, aki azoktól a körülményektől szinte két évtizede távol, idegen társadalom testében él. 2. A világháború utáni felelősségrevonás olyanformán is csökkentette a kompromittált egyének számát, hogy azok és szimpatizánsaik büntetéstől való félelmükben nyugatra menekültek. Itt vagy meghúzták magukat, vagy — ha kompromittáltságuk nem veszélyesen nagymértékű volt — nekiláttak azoknak a terrorisztikusan is felhasználható eszközöknek a megszerzéséhez, amelyeket az adott új környezet, társadalmi struktúra és állami szervezeti felépítés hozzáférhetővé tett számukra. Megteremtették belső szolidaritásukat esetleg szervezeteiket, személyes összeköttetéseiket az illetékes állam hatóságainak különböző illetékességű fokozatain működő egyes képviselőivel, és szervezett kontaktusaikat magukkal a hatóságokkal és annak szerveivel. Ez önmagában még nem lenne baj, sőt helyes irányban felhasználva segítséget jelenthet a magyar emigráció egészének és egyedeinek egyaránt az új társadalmi környezetbe való beilleszkedésben, és bizonyos nagyon kívánatos érdekvédelmi tevékenységét is megoldhatja az idegen környezetben, kiszolgáltatott helyzetben élő menekültnek. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy erre is van számos példa, mert a bibói posztulátum fordított értelemben is érvényesül: mindenféle emberi csoportosulásban vannak becsületes, jóindulatú, korrekt egyéniségek is. Ám ahol a vezetés nem az utóbbiak, hanem a szóbanforgó betegesen elferdült, rosszindulatú elemek kezébe kerül, ott ebből rendkívüli károk származnak. Ezek az elemek ugyanis mindazokat, akik az ő torz látásmódjukkal nem értettek egyet és rosszindulatú lelkületük megnyilvánulásait nem tűrték, a rendelkezésükre álló eszközökkel félreállították vagy lehetetlenné tették. Ezek azok, akik emigránstársaikat koholt vagy csak nyomokban alappal rendelkező vádakkal feljelentik a befogadó állam hatóságainál. Ezek azok, akik hasonszőrű társaik körében tanúkat toboroznak feljelentéseik támogatása érdekében, és ezek, akik hasonló sorssal fenyegetik és tartják sakkban a magyar emigráció jóérzésű részét, amelyik hasonló eszközök hiányában a kiszolgáltatottság helyzetéből szemléli tevékenységüket. Végül ezek azok, akik az emigráns magyarság belső körében erkölcsi és politikai rágalmakat terjesztenek másokról, igyekeznek mások becsületét aláásni, lejáratni és tönkretenni őket ismeretségi és baráti körükben. Sajnos meg kell állapítani, hogy ezek az utóbb leírt tevékenységek sikeresek. Elérik, hogy a becsületes jóérzésű emberek jelentős része ennyi szenny láttán és önmaga fenyegetettségének érzetében visszahúzódjék és átengedje a terepet a tisztátlan lelkületű irányító egyéniségeknek. Nem érdektelen ezen a ponton röviden megállni és áttekinteni, milyen csoportokból tevődik össze a vizsgált hangadó körök tábora, és miféle jelenségek segítik e körök szervező munkáját. Ez az áttekintés szélesebb alapú elemzést igényelne, amelyre itt terjedelmi okok miatt nincs lehetőség. Első közelítésben talán az alábbi csoportosítás látszik elfogadhatónak: 1. A hangadókhoz hasonló lelkületű és erkölcsi gátlások nélküli egyedek. Ezek nem csupán a háború utáni emigránsok köréhez tartoznak, hanem minden menekülthullámban csakúgy mint a permanens emigrációban megtalálhatók. 2. Az emigráns pszichózis áldozatai. Az önáltatást kikapcsolva meg kell állapítani, hogy ennek a betegségnek alapjában véve — egy egészen kicsi, különlegesen sikeres rétegtől eltekintve — minden emigráns áldozatul esik. Szélsőséges esetekben a depresszióig, az idegszanatóriumig terjedően. Az idegen környezetben való elbizonytalanodásnak, a társak hiányának, az elvárások beteljesülése hiányában beállott csalódásoknak, és még egy sereg negatív tapasztalatnak és jelenségnek a hatása egyénenként különböző mértékben és területeken érezteti a hatását. Nem kevés esetben az etikai értékítélet elbizonytalanodása, a morális integritás csökkenése lesz ennek a jelenségnek az eredménye, de egyidejűleg fellép az önigazolás és önmegvalósítás területének lázas keresése is. Ez a csoport, amelyben ezek a lelki fejlemény/oL’ rlnntn mórtól/hon óro-7+a+il/ o ho+c. sukat, mindenféle szélsőséggel szemben kiszolgáltatott helyzetben van. Könnyen befolyásolható, sőt fanatizálható, ha problematikájával szemben az őt befolyásolni akaró irányzat megértést mutat. Ezekből a tulajdonképpen elnéző együttérzéssel való kezelésre szoruló emigránsokból nem csupán a szóbanforgó, első csoportba tartozó irányító egyéniségek verbuválják táborukat. Sajnos nagyrészt ide tartoznak azok is, akiken keresztül a hivatalos magyarországi irányzatnak az a törekvése érvényesül, hogy befolyást gyakoroljon az emigráns magyarság minden területére. Ez a hatás azokon az egyéniségeken keresztül érvényesül, akik téveszmékből kiindulva vagy egyéni érvényesülési vágytól vezérelve együtt dolgoznak a mai magyar kormányzat propagandaszerveivel. Sorok között megjegyezve: ez ellen a jelenség ellen is helye van a harcnak, de nem azokkal az eszközökkel, amelyek az etikai szilárdságot nélkülözik. 3. Alacsonyabb szellemi nívón mozgó, szintén könnyen befolyásolható, és különféle gyűlölségekkel játszva betáplálható egyedek. Az igazságnak megfelelően hangsúlyozni kell, hogy a második és harmadik csoport nem értéktelen alapanyag, és nem is képvisel többséget az emigrációban, de egy része értéktelen hangadóknak lesz megfélemlített és félrevezetett tábora, amelyet jóindulatú korrekt vezetés mellett lehetne a magyarság egészének érdekében ható pozitív tevékenység felé irányítani. Csakhogy ezt az erkölcsi szilárdság nélküli gesztusoktól részben elriasztott, részben csömörrel visszavonult intelligencia nem teszi. Álláspontja, hogy ha távol tartja magát a szennytől, maga sem lesz piszkos. Ez önmagában igaz. Ám ezzel nem mentesül a felelősség alól. Mint ahogy nem mentesült alóla sem a német intelligencia, amelyik nem vette fel a harcot a fasizmus borzalmai ellen, sem az orosz tisztikarnak az a jobbérzésű része, amely nem akadályozta meg a lengyel tisztikar tömeges lemészárlását a katyini erdőben. Nem elég a terrorizmust elítélni, tenni kell ellene. Az értelmiség társadalmi felelőssége nem megkerülhető dolog, legyen bár szó a terrorizmus társadalmon kívüli vagy bármilyen társadalmon belüli megnyilvánulásáról, így érvényes ez az emigráció sporadikus viszonyai között is. Joggal merülhet fel a kérdés, vajon mit tehet a jóérzésű, becsületes intelligencia ezek ellen a negatív jelenségek ellen. Ha őt rágalom éri, nem rágalmazhat vissza; ha nyíltan durván belegázolnak becsületébe, nem veheti át a módszert és hangnemet anélkül, hogy önbecsülését vesztené. Szervezetten nem léphet fel sötét erők ellen, mert szervezeteit épp ezek a sötét erők zilálták szét. (A fennmaradtak is inkább az egyének visszavonulásához hasonlóan viselkednek: a szellem, a vallás, az irodalom vagy a művészet kissé elefántcsonttoronyszerű fellegvárába vonulnak vissza, egyre távolabb kerülve az átlag emigráns közembertől.) Az előző megállapítások kivétel nélkül igazságot tükröznek. Ám ha valakire az ő jelenlétében, de az érintett személy háta mögött terhelő megjegyzést tesznek, higgadtan állást foglalhat abban a kérdésben, hogy az ilyesmi rágalomnak minősül, és nem korrekt módja a vádnak, ha nincs jelen akit illet. Ennek lehetővé tétele érdekében — és ez nagyon lényeges — fel kell adnia visszavonultságát, újból keresnie kell a magyar társaságot, és nem szabad visszariadnia attól, hogy tevékenyen részt vegyen a magyar emigráns szervezetek életében. Nem szerencsés az ún. „egyesületesdi”-ről csupán lekicsinylően nyilatkoznia annak, aki nem törekszik a meglévő egyesületek tevékenységének értékes és hasznos tartalommal való megtöltésére. Adott esetben a hatóságokat is figyelmeztetheti, hogy vigyázzanak, kit fogadnak el informátornak. Minden nép soraiban akadnak hamis vádaskodók, meg nem szolgált anyagi előnyökre vadászók, és egyéb silány emberek. Semmivel sem leszünk egyetlen egyéb nációnál sem jobbak, ha ezeknek köztünk lévő példányait elkendőzzük. Becsületes jóindulatú önálló gondolkodásra képes embernek pedig sem az intrikus társaktól, sem a hatóságoktól nincs félnivalója a nyugati típusú demokratikus államrendekben. Jó ügyért vagy másik becsületes emberért való kiállásával mindenki csak azt bizonyítja, hogy ő maga az említett két csoport közül ahhoz a demokrata érzületűhöz tartozik, akit Bibó ilyenformán határoz meg: „Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni: nem félni a más véleményűektől, más nyelvűektől, más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől és általában mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, amelyek épp az által válnak veszedelmekké, hogy félünk tőlük." Felhőbe hanyatlott atomerőmű Az az eszmei bacillus, amely 1917 óta egyre ijesztőbb mértékben fertőzi az emberiséget, most radioaktiv sugarakban rontott ránk. Az eddig sokaknak túlságosan is elvont „üdvözítő tanok” élettanilag ijesztően érzékelhetően milliókat fenyegetnek - kezdhetné nagyhangú hírmagyarázatát a megrögzött antikommunista, aki kizárólag az ellentmondás dialektikájával érvel. Az április 26-án felrobbant atomreaktor azonban felkiáltójel és egyben kérdőjel a szovjet impérium főideológusai és a hatalom legfőbb képviselői számára. Hadd ne hozakodjunk elő azokkal a világforgató ígéretekkel, amelyek a szovjet hatalom felsőbbrendűségét hangoztatták, a szocialista ember típusát tűzték ki célul, nem is beszélve arról, hogy a világtörténelmi gyalu mindent forgáccsá aprít, aminek alsóbbrendűségénél fogva amúgyis el kell tűnnie az emberi társadalmakból. A történelmi szükségszerűség mindent térdre kényszerít, egyedül a szocializmus diadalmaskodik a magasban és a mélyben az öt világrészt jelképező Vörös Csillag sugárzásában. Nem a tagadók és kiábrándultak, de még a kétkedők felé sem igazolás Csernobil; őket nem kell meggyőzni: eddig is volt elég érvük, elégséges tény tanúskodott meggyőződésük, kételyük mellett. A csernobili atomrobbanás sokkal inkább azoknak szól, akik eddig vakon hittek a marxista-leninista elvekre épült természettudományok csalhatatlanságában. A szovjet típusú társadalmakban régesrég beigazolódott a fából vaskarika romantika csődje. Nem sikerült megteremteni a tökéletes embertípust, sőt egyre inkább nyilvánvalóvá válik az ilyenfajta lombikember triT/nl n+l/iintAcr/i nm/imintArtM rtrrt« 7« T/i/ni/i/ mezője az általános megfélemlítés, de már ezzel szemben is kezd aránytalanul nagy mértékben immúnissá válni, ellenben rendkívül hajlamos a társadalmi felelőtlenségre, lopásra, korrupcióra stb., ugyanakkor képtelen önállóan határozni, cselekedni; egyáltalán politikailag-társadalmilag nemcsak a hatalom, de közönséges embertársai számára is megbízhatatlan: cserbenhagyja, beárulja őket. Maradt volna a pártideológia igazolására hivatott technológia, melynek segítségével még a vizeket is folyásukkal ellenkező irányba akarják terelni — és most mit ad Marx és Lenin, nemcsak a hanyatló kapitalizmusban, hanem még a szocializmus derengő őshazájában is kitör a szellem a fiaskóból és nincs kéz, amely visszadugaszolja. Legfőbb ideje lenne a szovjet hatalom letéteményeseinek rádöbbenniük arra, hogy egész felépítményük átfogó reformokra szorul, amennyiben egyáltalán igényt formálnak még valamiféle felsőbbrendűség hirdetésére. Mindenesetre végérvényesen be kell látniuk (az önbecsapás terhe mellett), hogy mindaz, amit nagy elődeik meghirdettek, semmivel sem különb annál, mint ami ellen meghirdették az osztályharcot, sőt egy kis őszinteséggel azt is bevallhatják önmaguknak: bizony a szocializmus útjai kifürkészhetetlenek, ha nem is jutnak el odáig, hogy megkérdőjelezzék az útjelzők helyességét. Sürgősen vizsgálat alá kellene vetni a Vörös Csillag sugárzásait, vagy legalábbis mentesíteni kellene a káros határértéken felüli rádióaktivitástól. Becslések a csernobili robbanás következményeként máris 30 000-rel több rákos megbetegedéssel számolnak. De ki tartja a'T/-\ Wt /-»My-rtAJ-\ J-\ t 9