Bécsi Napló, 1986 (7. évfolyam, 1-6. szám)

1986-05-01 / 3. szám

BÉCSI NAPLÓ 3 AZ INTELLEKTUS FELELŐSSÉGÉRŐL - VITAINDÍTÓ CIKK - Egyik leginkább lenyűgöző tanulmányában Bibó István a zsidóság és az antiszemitizmus kérdéseit elemzi. (Összegyűjtött Művei II. kötet 391 oldal, az Európai Protestáns Ma­gyar Szabadegyetem kiadása, 1981/84). Az elemzés elfogultságmentességével emelkedik ki a problémakörrel foglalkozó egyéb állásfoglalások közül. Az elfogultság ered­ményeként a vitatkozó felek érzelmi töltöttségük mértékének függvényében rendszerint előbb vagy utóbb hisztériku­san görcsös állapotba kerülnek, logikus érvek helyett indulatszavak hangzanak el, az eszme­csere lehetetlenné, a vita veszekedéssé válik. Ám magával ragad a tanulmány a benne tanú­sított bátorság erejével is. Megjelenésének idő­szakában (1949) a téma veszélyes tűzfészek volt Magyarországon, rendkívüli lelkierő kel­lett ahhoz, hogy valaki gyökeresen elemezze. Különösen egy az aktuális viszonyokra vonat­kozó eszmefuttatása mutatja elismerésre mél­tó szókimondását. Az idő tájt a kommunista párt uralomra jutásának feltételei ellenfelei­nek elítélésén, elűzésén, likvidálásán és ha­sonló praktikákon keresztül már nyilvánva­lóan biztosítva voltak. Életveszélynek tette ki magát mindenki, aki nyilvánosan dehonesztáló jellegű megállapításokat tett a párttagságra vonatkozóan. Ebben a veszélyeztetett hely­zetben tette Bibó a következő megfigyelését. A világháború utáni pártharcokban kétféle szélsőséges lelkialkatú politikus játszott külö­nösen meghatározó szerepet: — a demokrata, aki a társadalmi változások által megnyíló lehetőségeket egy egészséges társadalom építése igyekezett hasznosítani, és — a fasiszta, aki a maga torz, elferdült, má­sok megrontására, megkínzására, sőt megsem­misítésére hajló alkatával egyeduralomra, sőt diktatúrára tört. A fenti terminológia (demokrata — fa­siszta) első olvasatra politikai megkülönböz­tetésnek tűnhet, mert a politikus mértékadó szerepének mai nagyarányú növekedésével a köztudatban az általa kisajátított meghatá­rozások mögött elsősorban az ő fogalomköré­nek megfelelő jelentés él. Ezért tisztázni kell, hogy ezek mögött a meghatározások mögött — Bibónál és ebben az írásban egyaránt — nem politikai, hanem emberi értékmegkülönbözte­tés rejlik, a velük foglalkozó gondolatmene­teknek pedig nem valamiféle politikai irányzat vagy állásfoglalás elleni vagy melletti agitáció a célja, hanem annak a vizsgálata, hogy a velük jelölt lelki alkat milyen mértékben szol­gálja vagy lehetetleníti az emberi együttélés egyes kitüntetett, de meglévő formáit. Ezt a célkitűzést húzza alá Bibónak az a statisztikai törvényszerűségen alapuló tétele, hogy a vizs­gált kétféle alkat kivétel nélkül minden tár­sadalomban, nemzetben, pártban és emberfaj­tában nagyjából azonos arányban van jelen. Elemzésének egyik részében aztán rávilágít, hogy amíg annak idején a kommunista párt ellenfeleinek táborában a háború alatti rém­tettek miatti felelősségrevonás a terrort és vé­rengzést gyakorolt elemek számát tetemesen csökkentette, addig a zsidóság soraiban ez a szelekció nem történt meg, s mivel a kommu­nista párt mértékadó köreiben nagy létszám­ban képviseltette magát, ott a közöttük levő negatív elemek által képviselt rosszindulatú, eltorzult emberi magatartás komoly uralom­politikai tényezővé válhatott. Hátborzongató arra gondolni, hogy Bibó ezeket a megállapí­tásokat akkor rögzítette, amikor a kommu­nista párt élén az a Rákosi állt, aki a leírt alkat mintapéldánya volt, és aki épp ezekben az években szilárdította meg „proletárdiktatúra" örve alatt terrorisztikus uralmát. Bibóhoz és bátorságához akkor vagyunk méltók, ha az ő gondolatmenetét folytatva megvizsgáljuk a magunk emigráns körülmé­nyeit, és nem hallgatjuk el következtetésein­ket, még ha az igazság kimondása veszélyez­tetné is egzisztenciánkat. Ha igaz, hogy a szóbanforgó alantas lelki beállítottságú elemek részarányát annak ide­jén az antikommunisták táborában a megtor­lás és felelősségrevonás csökkentette, akkor ennek az azóta eltelt időre vonatkozóan két könnyen áttekinthető következménye kellett legyen: 1. A magyarországi kommunista vezetés­ben ez az elem azóta is jelentős arányszámban szerepel. Ezt a körülményt, mértékét, hatásait és eredményeit olyan elemzésben kellene meg­\/i 7­enni a i­omoly/noL­ czorzni a­l\/l £»nwar/>rczánr\r* él. Nem szerencsés és nem korrekt annak ilyen vizsgálatra vállalkoznia, aki azoktól a körülmé­nyektől szinte két évtizede távol, idegen tár­sadalom testében él. 2. A világháború utáni felelősségrevonás olyanformán is csökkentette a kompromittált egyének számát, hogy azok és szimpatizán­saik büntetéstől való félelmükben nyugatra menekültek. Itt vagy meghúzták magukat, vagy — ha kompromittáltságuk nem veszélye­sen nagymértékű volt — nekiláttak azoknak a terrorisztikusan is felhasználható eszközöknek a megszerzéséhez, amelyeket az adott új kör­nyezet, társadalmi struktúra és állami szerve­zeti felépítés hozzáférhetővé tett számukra. Megteremtették belső szolidaritásukat esetleg szervezeteiket, személyes összeköttetéseiket az illetékes állam hatóságainak különböző illetékességű fokozatain működő egyes képvi­selőivel, és szervezett kontaktusaikat maguk­kal a hatóságokkal és annak szerveivel. Ez önmagában még nem lenne baj, sőt he­lyes irányban felhasználva segítséget jelenthet a magyar emigráció egészének és egyedeinek egyaránt az új társadalmi környezetbe való beilleszkedésben, és bizonyos nagyon kívána­tos érdekvédelmi tevékenységét is megoldhatja az idegen környezetben, kiszolgáltatott hely­zetben élő menekültnek. Az igazsághoz hozzá­tartozik, hogy erre is van számos példa, mert a bibói posztulátum fordított értelemben is ér­vényesül: mindenféle emberi csoportosulásban vannak becsületes, jóindulatú, korrekt egyéni­ségek is. Ám ahol a vezetés nem az utóbbiak, hanem a szóbanforgó betegesen elferdült, rosszindulatú elemek kezébe kerül, ott ebből rendkívüli károk származnak. Ezek az elemek ugyanis mindazokat, akik az ő torz látásmódjukkal nem értettek egyet és rosszindulatú lelkületük megnyilvánulásait nem tűrték, a rendelkezésükre álló eszközök­kel félreállították vagy lehetetlenné tették. Ezek azok, akik emigránstársaikat koholt vagy csak nyomokban alappal rendelkező vá­dakkal feljelentik a befogadó állam hatósá­gainál. Ezek azok, akik hasonszőrű társaik körében tanúkat toboroznak feljelentéseik támogatása érdekében, és ezek, akik hasonló sorssal fenyegetik és tartják sakkban a magyar emigráció jóérzésű részét, amelyik hasonló eszközök hiányában a kiszolgáltatottság hely­zetéből szemléli tevékenységüket. Végül ezek azok, akik az emigráns magyarság belső köré­ben erkölcsi és politikai rágalmakat terjeszte­nek másokról, igyekeznek mások becsületét aláásni, lejáratni és tönkretenni őket ismeret­ségi és baráti körükben. Sajnos meg kell állapítani, hogy ezek az utóbb leírt tevékenységek sikeresek. Elérik, hogy a becsületes jóérzésű emberek jelentős része ennyi szenny láttán és önmaga fenyege­tettségének érzetében visszahúzódjék és áten­gedje a terepet a tisztátlan lelkületű irányító egyéniségeknek. Nem érdektelen ezen a ponton röviden megállni és áttekinteni, milyen csoportokból tevődik össze a vizsgált hangadó körök tábora, és miféle jelenségek segítik e körök szervező munkáját. Ez az áttekintés szélesebb alapú elemzést igényelne, amelyre itt terjedelmi okok miatt nincs lehetőség. Első közelítésben talán az alábbi csoportosítás látszik elfogad­hatónak: 1. A hangadókhoz hasonló lelkületű és erkölcsi gátlások nélküli egyedek. Ezek nem csupán a háború utáni emigránsok köréhez tartoznak, hanem minden menekülthullám­ban csakúgy mint a permanens emigrációban megtalálhatók. 2. Az emigráns pszichózis áldozatai. Az önáltatást kikapcsolva meg kell állapítani, hogy ennek a betegségnek alapjában véve — egy egészen kicsi, különlegesen sikeres ré­tegtől eltekintve — minden emigráns áldozatul esik. Szélsőséges esetekben a depresszióig, az idegszanatóriumig terjedően. Az idegen kör­nyezetben való elbizonytalanodásnak, a társak hiányának, az elvárások beteljesülése hiányá­ban beállott csalódásoknak, és még egy sereg negatív tapasztalatnak és jelenségnek a hatása egyénenként különböző mértékben és terüle­teken érezteti a hatását. Nem kevés esetben az etikai értékítélet elbizonytalanodása, a mo­rális integritás csökkenése lesz ennek a jelen­ségnek az eredménye, de egyidejűleg fellép az önigazolás és önmegvalósítás területének lázas keresése is. Ez a csoport, amelyben ezek a lelki fejle­mény/oL’ rlnntn mórtól/hon óro-7+a+il/ o ho+c. sukat, mindenféle szélsőséggel szemben ki­szolgáltatott helyzetben van. Könnyen befo­lyásolható, sőt fanatizálható, ha problematiká­jával szemben az őt befolyásolni akaró irány­zat megértést mutat. Ezekből a tulajdonképpen elnéző együtt­érzéssel való kezelésre szoruló emigránsokból nem csupán a szóbanforgó, első csoportba tar­tozó irányító egyéniségek verbuválják táboru­kat. Sajnos nagyrészt ide tartoznak azok is, akiken keresztül a hivatalos magyarországi irányzatnak az a törekvése érvényesül, hogy befolyást gyakoroljon az emigráns magyarság minden területére. Ez a hatás azokon az egyé­niségeken keresztül érvényesül, akik tévesz­mékből kiindulva vagy egyéni érvényesülési vágytól vezérelve együtt dolgoznak a mai ma­gyar kormányzat propagandaszerveivel. Sorok között megjegyezve: ez ellen a jelenség ellen is helye van a harcnak, de nem azokkal az eszközökkel, amelyek az etikai szilárdságot nélkülözik. 3. Alacsonyabb szellemi nívón mozgó, szintén könnyen befolyásolható, és különféle gyűlölségekkel játszva betáplálható egyedek. Az igazságnak megfelelően hangsúlyozni kell, hogy a második és harmadik csoport nem értéktelen alapanyag, és nem is képvisel többséget az emigrációban, de egy része érték­telen hangadóknak lesz megfélemlített és fél­revezetett tábora, amelyet jóindulatú korrekt vezetés mellett lehetne a magyarság egészének érdekében ható pozitív tevékenység felé irá­nyítani. Csakhogy ezt az erkölcsi szilárdság nélküli gesztusoktól részben elriasztott, részben csö­mörrel visszavonult intelligencia nem teszi. Álláspontja, hogy ha távol tartja magát a szennytől, maga sem lesz piszkos. Ez önma­gában igaz. Ám ezzel nem mentesül a felelős­ség alól. Mint ahogy nem mentesült alóla sem a német intelligencia, amelyik nem vette fel a harcot a fasizmus borzalmai ellen, sem az orosz tisztikarnak az a jobbérzésű része, amely nem akadályozta meg a lengyel tisztikar töme­ges lemészárlását a katyini erdőben. Nem elég a terrorizmust elítélni, tenni kell ellene. Az értelmiség társadalmi felelőssége nem megke­rülhető dolog, legyen bár szó a terrorizmus társadalmon kívüli vagy bármilyen társadal­mon belüli megnyilvánulásáról, így érvényes ez az emigráció sporadikus viszonyai között is. Joggal merülhet fel a kérdés, vajon mit te­het a jóérzésű, becsületes intelligencia ezek ellen a negatív jelenségek ellen. Ha őt rágalom éri, nem rágalmazhat vissza; ha nyíltan durván belegázolnak becsületébe, nem veheti át a módszert és hangnemet anélkül, hogy önbe­csülését vesztené. Szervezetten nem léphet fel sötét erők ellen, mert szervezeteit épp ezek a sötét erők zilálták szét. (A fennmaradtak is inkább az egyének visszavonulásához hason­lóan viselkednek: a szellem, a vallás, az iroda­lom vagy a művészet kissé elefántcsontto­ronyszerű fellegvárába vonulnak vissza, egyre távolabb kerülve az átlag emigráns közem­bertől.) Az előző megállapítások kivétel nélkül igazságot tükröznek. Ám ha valakire az ő je­lenlétében, de az érintett személy háta mögött terhelő megjegyzést tesznek, higgadtan állást foglalhat abban a kérdésben, hogy az ilyesmi rágalomnak minősül, és nem korrekt módja a vádnak, ha nincs jelen akit illet. Ennek le­hetővé tétele érdekében — és ez nagyon lé­nyeges — fel kell adnia visszavonultságát, új­ból keresnie kell a magyar társaságot, és nem szabad visszariadnia attól, hogy tevékenyen részt vegyen a magyar emigráns szervezetek életében. Nem szerencsés az ún. „egyesüle­­tesdi”-ről csupán lekicsinylően nyilatkoznia annak, aki nem törekszik a meglévő egyesüle­tek tevékenységének értékes és hasznos tarta­lommal való megtöltésére. Adott esetben a ha­tóságokat is figyelmeztetheti, hogy vigyázza­nak, kit fogadnak el informátornak. Minden nép soraiban akadnak hamis vádaskodók, meg nem szolgált anyagi előnyökre vadászók, és egyéb silány emberek. Semmivel sem le­szünk egyetlen egyéb nációnál sem jobbak, ha ezeknek köztünk lévő példányait elken­dőzzük. Becsületes jóindulatú önálló gondol­kodásra képes embernek pedig sem az intri­­kus társaktól, sem a hatóságoktól nincs félni­valója a nyugati típusú demokratikus állam­rendekben. Jó ügyért vagy másik becsületes emberért való kiállásával mindenki csak azt bizonyítja, hogy ő maga az említett két cso­port közül ahhoz a demokrata érzületűhöz tartozik, akit Bibó ilyenformán határoz meg: „Demokratának lenni mindenekelőtt an­­­nyit tesz, mint nem félni: nem félni a más vé­­leményűektől, más nyelvűektől, más fajúak­­tól, a forradalomtól, az összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől és általában mindazoktól az imaginárius ve­szedelmektől, amelyek épp az által válnak veszedelmekké, hogy félünk tőlük." Felhőbe hanyatlott atomerőmű Az az eszmei bacillus, amely 1917 óta egy­re ijesztőbb mértékben fertőzi az emberiséget, most radioaktiv sugarakban rontott ránk. Az eddig sokaknak túlságosan is elvont „üdvözítő tanok” élettanilag ijesztően érzékelhetően mil­liókat fenyegetnek - kezdhetné nagyhangú hírmagyarázatát a megrögzött antikommu­­nista, aki kizárólag az ellentmondás dialekti­kájával érvel. Az április 26-án felrobbant atomreaktor azonban felkiáltójel és egyben kérdőjel a szovjet impérium főideológusai és a hatalom legfőbb képviselői számára. Hadd ne hozakod­junk elő azokkal a világforgató ígéretekkel, amelyek a szovjet hatalom felsőbbrendűségét hangoztatták, a szocialista ember típusát tűz­ték ki célul, nem is beszélve arról, hogy a vi­lágtörténelmi gyalu mindent forgáccsá aprít, aminek alsóbbrendűségénél fogva amúgyis el kell tűnnie az emberi társadalmakból. A tör­ténelmi szükségszerűség mindent térdre kény­szerít, egyedül a szocializmus diadalmaskodik a magasban és a mélyben az öt világrészt jel­képező Vörös Csillag sugárzásában. Nem a tagadók és kiábrándultak, de még a kétkedők felé sem igazolás Csernobil; őket nem kell meggyőzni: eddig is volt elég érvük, elégséges tény tanúskodott meggyőző­désük, kételyük mellett. A csernobili atom­robbanás sokkal inkább azoknak szól, akik eddig vakon hittek a marxista-leninista el­vekre épült természettudományok csalhatat­­lanságában. A szovjet típusú társadalmakban régesrég beigazolódott a fából­ vaskarika ro­mantika csődje. Nem sikerült megteremteni a tökéletes embertípust, sőt egyre inkább nyilvánvalóvá válik az ilyenfajta lombikember triT/nl n+l/iint­Acr/i nm/imintArtM rtrrt« 7« T/i/ni/i/ mezője az általános megfélemlítés, de már ezzel szemben is kezd aránytalanul nagy mértékben immúnissá válni, ellenben rend­kívül hajlamos a társadalmi felelőtlenségre, lopásra, korrupcióra stb., ugyanakkor képte­len önállóan határozni, cselekedni; egyáltalán politikailag-társadalmilag nemcsak a hatalom, de közönséges embertársai számára is meg­bízhatatlan: cserbenhagyja, beárulja őket. Maradt volna a pártideológia igazolására hi­vatott technológia, melynek segítségével még a vizeket is folyásukkal ellenkező irányba akar­ják terelni — és most mit ad Marx és Lenin­­, nemcsak a hanyatló kapitalizmusban, hanem még a szocializmus derengő őshazájában is kitör a szellem a fiaskóból és nincs kéz, amely visszadugaszolja. Legfőbb ideje lenne a szovjet hatalom le­téteményeseinek rádöbbenniük arra, hogy egész felépítményük átfogó reformokra szo­rul, amennyiben egyáltalán igényt formálnak még valamiféle felsőbbrendűség hirdetésére. Mindenesetre végérvényesen be kell látniuk (az önbecsapás terhe mellett), hogy mindaz, amit nagy elődeik meghirdettek, semmivel sem különb annál, mint ami ellen meghirdet­ték az­­ osztály­­harcot, sőt egy kis őszinteség­gel azt is bevallhatják önmaguknak: bizony a szocializmus útjai kifürkészhetetlenek, ha nem is jutnak el odáig, hogy megkérdőjelezzék az útjelzők helyességét. Sürgősen vizsgálat alá kellene vetni a Vörös Csillag sugárzásait, vagy legalábbis mentesí­teni kellene a káros határértéken felüli­­ rá­dió­aktivitástól. Becslések a csernobili robba­nás következményeként máris 30 000-rel több rákos megbetegedéssel számolnak. De ki tartja a'T/-\ Wt /-»M­y-r­t­A­J-\ J-\ t 9

Next