Bécsi Napló, 1988 (9. évfolyam, 1-6. szám)

1988-01-01 / 1. szám

BÉCSI NAPLÓ JÓNÁS PÁL A MAGYAR KÖZGAZDASÁG FURCSASÁGAI JÖVEDELEMADÓ ÉS MUNKANÉLKÜLISÉG Január elsejével Magyarország elsőként ve­zette be a kommunista országok között a jö­vedelemadót. Az ország lakossága 1988-ban fontos állomáshoz érkezett: megismeri az ala­csony abesszíniai béreknek és a magas svéd jövedelemadóknak egy furcsa keverékét. A második nagy újítás, ahogy azt Kupa Mihály, a pénzügyminisztérium titkárságának egyik vezetője kijelentette, az lesz, hogy az új évben a veszteséges vállalatok felszámolásá­nak következtében mintegy 200 000 dolgozó kerül átképzésre vagy... ki az utcára. Ennyien hagytuk el az országot 1956-ban. De ezzel a folyamat még nem fejeződik be. A magyar adminisztráció óriási, minisztériumok, állami és városi hivatalok tömöttek, gyakran olyanok vannak vezető állásokban akikre semmi vagy csak nagyon kevés szükség van. Összevonások, racionalizálások sok kiadást takaríthatnának meg. Ezzel a programmal is elsők vagyunk a szovjet­ blokk államai között. Vizsgáljuk meg miért van szükség ezekre a drámai intézkedésekre és mi lesz a várható hatásuk. * * * Milyen lesz a jövedelemadó? A magyar munkavállalók átlagos fizetését 1630 dollárra becsülik s az új rendelkezések szerint ebből 8 százalékot kell majd jövedelemadóként befi­zetni az állam kincstárába. Persze lesznek kü­lönböző adólevonások, de az első két gyerek után nem lesz kevesebb az adó. Egy további nyolc százalékra teszik a mindenkit egyfor­mán érintő, de főleg a szegényeket sújtó fo­gyasztási adót. Ugyancsak az adóalapba kerül a második és harmadik állásban keresett jövedelem, amely eddig mentes volt minden tehertől. Ez a le­vonás a kereső lakosságnak kb. egyötödét érinti. A jövedelemadó a legfelsőbb kategóriá­ban 60% lesz. Ilyen magas jövedelemadó csak Svédországban található, ahol noha a termelő­­eszközöket magánkézben hagyták, egy jóléti állam fenntartása érdekében állami tulajdonba vették a jövedelmeket. A komoly bevételeket Magyarországon többek között írók, művé­szek, sportemberek és maszekok kapják. Ér­dekes, hogy a magyar írók valahogy civilizá­latlannak, kultúraellenesnek tartják azt, hogy ők is fizessenek adót. Ezt a gondolatot fej­tette ki a komoly jövedelmű Boldizsár Iván parlamenti beszédében. * * * A szocialista országok felesleges munka­erőt eddig nem bocsátottak el még akkor sem, amikor nem volt rájuk szükség. ,,A szocialista gazdaság egyik történelmi jelentőségű vívmá­nya” — tanítják a szemináriumokban — ,,a teljes foglalkoztatottság.” A számlát ennek az illúziónak a kikényszerítéséért a dolgozók fizetik. De elképzelhető, hogy most talán lesz valami változás. Magyarország munkaereje 4,9 millió. Felté­telezésünk szerint a munkavállalók legalább 10%-a rejtett munkanélküli és ezen azt értjük, hogy jobb szervezéssel és eredményes munká­val félmillióval kevesebb munkás tudná az év nemzeti jövedelmét megtermelni. Ha az ország komolyan veszi a racionalizálást úgy a jövő év­ben félmillió­ igazi munkanélkülivel kell szá­molnunk,­­ ha nincsen tőke és terv új és való­ban produktív beruházásokra. A gazdasági előjelzések az új évre komorak. A vállalatoknak, a kormányzati rendelkezések szerint, a dolgozókat kárpótolni kell a jöve­delemadóra fizetett összeggel és így január elsejével a bérek mintegy nyolc százalékkal fognak emelkedni. Azonban, amint azt jól tudjuk, a béremelést a vállalatok azonnal át­hárítják a fogyasztókra. A megélhetési költsé­gek emelkedése felnyomja az árszínvonalat , ez pedig leszállítja a felemelt nominálbérek értékét. Ugyan mi értelme van ennek a játék­nak? Ugyanakkor, ha az ország komolyan veszi a külföldi adósság visszafizetését, úgy beszélhetünk egy várható magyar gazdasági válságról. Sajnos arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a bevezetésre kerülő reformok minden ellenállás ellenére szükségesek és ezek keserű következményei elkerülhetetlenek. A vetés be­érett s most kell fizetnie az országnak a ko­rábbi évtizedek expanziós terveiért, a kielé­gíthetetlen importigényért, a beruházási éhsé­gért, az ország szakembereinek elpocséklásáért, nem beszélve a hivatalok irracionális­ kompli­packázásairól. Most nézheti a Grósz-kormány a számlát. Vajon megértik-e végre a kommu­nista vezetők, hogy komoly dolog a pénzügyi kudarc? Megértik-e, hogy minden rendszer­ben, tekintet nélkül az ideológiára, van vala­mi, amit kockázatnak neveznek? Megértik-e, hogy a szovjet­ típusú gazdaságban is szükség van a munkások hatékony, okos munkájára és a vállalati vezetők önálló gondolkodására? Elképzelhető, hogy az ország bolsevik vezetői még mindig hisznek az utópiában hogy a Párt minden kérdést meg tud oldani, ha hűségesen követi a marxizmus—leninizmus tanításait? Medgyessi Péter pénzügyminiszter parla­menti beszédében hangsúlyozta, hogy az új rendelkezések nem hoznak új jövedelmeket, csupán azt teszik lehetővé, hogy a kormányzat megállapíthassa, melyek a sikeres és melyek a veszteséges vállalatok. Ugyan miért nem lehetett ezt eddig kiér­tékelni? A nyugati vállalatok könyvelési rendszeré­ben annak megállapítása, hogy vajon egy válla­lat nyereséggel vagy veszteséggel dolgozik, gyerekjáték. Az üzem a termelését a piacon pénzért értékesíti és kiadásait kizárólag vagy főként ezekből a bevételekből fedezi. A szo­cialista országokban azonban a nómenklatúra, az adminisztrátorok felső rétege különböző érdekeket képviselve megváltoztatja a piaci ár, bér, nyereség arányait és az üzemekbe való különböző beavatkozások miatt képtelenség kiértékelni, hogy a vállalatok nyereségesek-e vagy ráfizetésesek. Ez az oka annak, hogy a kommunista álla­mokban az igazgatók kapcsolatai sokkal fon­tosabbak mint a vállalataik eredményei. Kedvező elbírálás, eredmények és veszteségek újabb súlyozási rendszere nagy költséggel és kevés bevétellel dolgozó vállalatokat tehet eredményessé. Ez alatt az idő alatt a kemé­nyen dolgozó profitábilis üzemeknek fizet­niük kell nyereségük 90%-át mint adóterhet, s ezt a kormányzat részben arra használja, hogy szanálja a költségvetési korlátokat fi­gyelembe nem vevő veszteséges vállalatokat. De alapjában sem a nyereség, sem a veszteség nem számít, mert ezek a mutatók csupán számviteli összefüggésben léteznek. Az ember, ha nem beszél újra és újra ma­gyar dolgozókkal a napi problémákról, kön­­­nyen elcsúszhat. Még mi is, nyugatra mene­kült magyarok, akik általában kritikusan nézzük honunk merev direktívákon alapuló gazdasági életét, gyakran azonosulunk azokkal az európai vagy amerikai barátainkkal, akik kívülről közelítik meg a magyar gazdasági valóságot. Ők felületes turista élmények hatá­sára és egyes nyugati újságoknak a magyar reform sikeréről szóló felszínes beszámolói alapján leegyszerűsített sztereotípiákat fogad­nak el s lassan, harmincegy év után, már mi is ezt tesszük. Most azonban a Hiltont, Halászbástyát és a Mátyás pincét ábrázoló képeslapok mögül előtűnik a szocialista gazdaságok jellemzője, a lakosság fogyasztási hiányainak intenzitása. A hiányok, amint ezt Kornai Jánostól meg­tanultuk, hiányokat szülnek és megjósolhat­juk, hogy a bekövetkező események miatt a legközelebbi hónapokban Magyarországon a kereslet magasan túl fogja szárnyalni a rendel­kezésre álló készleteket. Nem kétséges, ezek a nehézségek és a vár­ható rosszabbodás sajnálatos Magyarországon, amely országot sokan a szovjet Gulág legvi­dámabb barakkjának tartották, s amely húsz évvel ezelőtt egy liberális gazdasági kísérletbe kezdett, és megtett néhány bizonytalan lé­pést a piacgazdaság irányába. A költő Eörsi Istvánnak volt igaza, aki a vállveregetőknek azt javasolta, hogy a rosszat nem a rosszabb­hoz, hanem a jóhoz kell hasonlítani. Különböző korlátok azután lefékezték a reformot és a kommunista vezetők megtor­pantak a merev sztálini tervgazdaság felszá­molásában. Otthonosan és kellemesen érezték magukat a korlátok között. Most ezért az egész ország lakosságának kell keményen megfizetnie. (Alvó öregasszony a lehúzott roló előtt.) Sokak által irigyelt jedi, hogy ott nemcsak jó az élet, de könnyű meg­a magyarországi helyzet, mert a köztudatban el­er­ gazdagodni is. A gráci CHRISTIANA HUNGÁRIA egyesület 1987. december 18-án du. 4 órakor a „Segítőnő­vérek" kolostorában tartotta szokásos karácsonyi ünnepélyét. ÖKONÓMIAI ANZIKSZ Az 1987-es esztendő a Szovjetunió és sza­tellit országai számára a gazdasági növekedés üteme lelassulásának, a gazdasági válság rémé­nek esztendeje volt, ami alól Magyarország sem kivétel. A 80-as évek — különösen 1985—86 — megmutatták, hogy súlyos helyzetben van a magyar gazdaság. A tervgazdálkodás bevezetése óta szerzett tapasztalatok szerint a központilag megfogal­mazott célok csupán részleteikben valósultak meg. Ennek egyik oka, hogy a koncepciók a célok elérését hivatott eszközrendszert nép­­gazdasági érdekből kiindulva határozták meg, az egyéni és csoportos érdekeknek mind a mai napig nincs kidolgozott rendszere. Ugyan­akkor nem elhanyagolható tényező az sem, hogy mind a politikai, mind a gazdasági veze­tés valamennyi szintjét közepes, vagy kifeje­zetten kis képességű egyének foglalták és foglalják el. Ha a nem is olyan távoli múltra visszatekintünk, azt látjuk, hogy az 1968- ban bevezetett új gazdasági mechanizmus csak nagyon rövid ideig működött sikeresen. 1972-től kezdve azonban a reform ellenzéke megerősödött. A mindenható párt és az állami bürokrácia jelentős hányada, akik hatalmukat és privilégiumaikat féltve elégedetlenkedtek, előbb a reform néhány képviselőjét, majd magát a reformot is megbuktatták. Az élet­­színvonal pedig egyre süllyedt, ami arra kény­­szerítette a hatalomból kirekesztetteket, hogy megpróbáljanak segíteni magukon. Ilyen előz­mények után alakult meg 1979 októberében a SZETA, a Szegényeket Támogató Alap és már az év karácsonyán — egyéni gyűjtések eredményeképpen — pénzt tudott osztani az arra rászoruló családoknak. Az ezt követő időszakban sokan követelték a SZETA-tól, hogy azért harcoljon, hogy az állam az adók­ból többet fordítson szociális célokra. A SZETA azonban nem bonyolódott bele ilyen­nemű politikai csatározásokba, hanem elfo­gadva a szociálpolitika jelenlegi diszfunkcioná­­lis intézményrendszerét, napjainkban is végzi hatékony karitatív munkáját. Arra a kérdésre, hogy szükség volt-e egyáltalán egy ilyen nem hivatalos szervezet megalapítására, csak egyértelmű igennel lehet válaszolni. A SZETA létének szükségességét támasztja alá, ha akaratlanul is, az a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) által koordinált (tehát hivatalos) bizottság — melyben részt vettek különböző párt- és tudományos intéz­mények­­ és intézetek, valamint minisztériu­mok — jelentése, mely kiszámította a létmini­mumot, vagyis azt az összeget, ami feltétlenül szükséges a puszta létfenntartáshoz, sőt egy úgynevezett „társadalmi minimumot” is, a szerény, de társadalmilag még elfogadható életkörülmények költségeit. Ezek szerint: Mindehhez hozzá kell számítanunk a KSH legutóbbi — 1982-es — jövedelmi felvételét, ami szerint az összlakosság 19%-a a társadalmi minimum szintje alatt, 7,3%-a pedig a létmi­nimum-szint alatt él. Ezen belül a háromgyermekes családok egynegyede nem érte el a társadalmi minimu­mot, a négygyermekesek 25%-a pedig a lét­minimumot sem. Összességében - a KSH szerint - 780 000 ember él a létminimum alatt. Az ország mai gondjainak jó része nemcsak a gazdasági, hanem a társadalom egyéb al­rendszerei működésének a hiányosságaira ve­zethetők vissza. Ezért a kibontakozás nem várható, ha csupán a gazdaság teljesítőképes­ségét javítják. Az innovációs készség lehetetlen a munka- és bérfegyelem, a munkamorál, a demokratizmus fejlesztése és a szocializmus eltorzult értékrendjének korrigálása nélkül. Egy diktatórikus rendszer - jelen esetben a magyar -, válság idején is görcsösen ragaszko­dik a termelés bővítéséhez ahelyett, hogy az infrastrukturális hálózat bővítésére törekedne, hogy aztán ez a bővülő infrastukturális háló­zat segítse a válság felszívását és az új konjunk­túra beindulását. A gazdasági mutatók viszont világosan hanyatlásról beszélnek Csinán néhány nél­hl Az egy főre jutó havi személyes rendelkezésű jövedelem (Ft): év aktív inaktív összes háztartásokban társadalmi 1982 2470 2210 2430 minimum 1983 2640 2330 2590 1984 2850 2550 2800 1985 3040 2760 2990 létminimum 1982 2010 1840 1990 1983 2160 1950 2130 1984 2330 2130 2300 1985 2490 2320 2460 Érdemes megvizsgálni azt is, hogy ezek a jövedelmek milyen fogyasztást tesznek lehetővé: átlagos társa- mini- létminiumum dalminium havonta havonta Ft/fő Ft/fő élelmiszerre lakásfenntar­100 75 1014 66 845 tásra (fűtéssel, világítással együtt) 100 90 441 75 364 minden egyéb 100 60 1536 50 1252 „WÜSTENROT" TANÁCSADÁS DÍJTALANUL - autó-, baleseti és jogügyi bizto­sításokban - takarékossági befektetések és adó­leírásokban - lakás- és telekvásárlási kölcsönök intézésében - élet- és nyugdíjbiztosításokban Mag FÜLÖP LÁSZLÓ 1080 Wien, Blindengasse 7-9 1 ~ f_____ _ A­s 3

Next