Bécsi Napló, 1988 (9. évfolyam, 1-6. szám)

1988-09-01 / 5. szám

BÉCSI NAPLÓ Olvasom Nagy Csaba kemény hangú hely­zetelemzését a Bécsi Napló július—augusztusi számában és közben magam is azon gondolko­dom, mozdul-e Magyarország 1988 koraőszén. Kétségtelen, hogy számos jel utal erre és ezek a jelek napról napra szaporodnak. Ter­mészetesen nem mentesen ellentmondásoktól. Ami bizonyosan következik belőlük, az éppen az átmenetiség. Tízezrek tüntettek 1988 júniusában a ro­mániai kisebbségeket megnyomorító politika ellen , d­e a kötelező diplomáciai udvarias­ságot messze meghaladóan alázkodott meg az ország miniszterelnöke Ceaușescu előtt Ara­don és nem volt a pártvezetőknek bátorsága ahhoz, hogy „szövetségeseink" előtt Varsóban elvileg elhatároljuk magunkat a román diktátor fasiszta rendszerétől. Sok száz és ezer ember vitatkozhat a bős—nagymarosi erőmű építéséről — m­i­k­ö­z­b­e­n a kor­mány elhatározása szemmel láthatóan jottá­nyit sem változik: felépíti az erőművet. Meg­alakulhatott a Magyar Demokrata Fórum, a FIDESZ vagy a független szakszervezet — a miniszterelnök azonban még könnyen elfeledkezik magáról és azonosítja az ellen­zéket az „ellenséggel". Éppen azok előtt, akik létjogosultságuk biztosítására mielőbb szeretnék az ellenzékkel kézzel fog­hatóan megismertetni a proletárdiktatúra módsze­reit. Nagy fénnyel ünnepelhette a katolikus egyház Szent István király halálának 950. év­fordulóját — d­e a szabad vallásoktatás és egyáltalán a lelkiismereti szabadság — a szó teljes értelmében — még a távoli jövő re­ménye. Sohasem látott tömegben zúdul az információ az érdeklődőkre a sztálini (?) rendszer borzalmairól, ámde nincs szó a magyar történelem „sötét foltjainak" eltün­tetéséről, a történelmi alapismereteket adó sablonos, frázisokkal teletűzdelt tanköny­veink újraírásáról. Grósz Károly főtitkár­miniszterelnök találkozott az Egyesült Álla­mokban az ottani magyarság képviselőivel — viszont változatlanul gyanús szemmel A Magyar Demokrata Fórum (Folytatás az I. oldalról) a tiszteletben tartásával, a kisebbségi és az egyéni vélemények nyilvánosságával együtt tartja megvalósíthatónak. A mozgalom elutasít minden abszolutiz­musra való törekvést, a magyarság sorsára, a humánumra vagy a demokratizálás folyama­tára veszélyes agresszivitást, bármely oldalról induljon is ki. Elutasít minden olyan társa­dalmi formát vagy szerveződést, amelynek léte a monopóliumokra, az állampolgárok, a nép függőségére, kiszolgáltatottságára és ki­zsákmányolására épül, jelentkezzék az akár a magántőke, akár a totális állam képében. A magyarság jövője, a nemzeti kibontako­zás érdekében a Magyar Demokrata Fórum történelmi távlatban érvényes társadalmi cé­lokként az alábbiakat jelöli meg: 1. A nép maga választhassa meg vezetőit és az ország irányító testületeit. 2. A magyar demokrácia alapját a helyi önkormányzatokra és a társadalom auto­nóm szervezeteire, mozgalmaira épülő par­lamentarizmus adja, az Országgyűlés pedig legyen valóban a népképviselet és az államha­talom legfelsőbb szerve. 3. Az államosított gazdaságot a gazdaság társadalmasításával kell felváltani. 4. A külpolitikában és a külgazdaságban az egyenrangúság elvét és a nemzeti érdek kép­viseletét kell minden körülmények között előtérbe helyezni. 5. Fel kell számolni a társadalmi élet egé­szét átható kontraszelekciót. Utat kell nyitni a tehetségnek és a demokratikus nemzeti szellem képviseletének a politika, a közélet és a kultúra minden területén. 6. Újjá kell építeni a megrendült magyar­ságot, egészségében és gazdaságában, jelle­mében és kultúrájában egyaránt! A Magyar Demokrata Fórum tagjai sorába hívjuk mindazokat, akik az Alapítólevélben foglaltakkal egyetértenek. Mindazokat, akik az ország és a magyarság válságos helyzetében átérzik és magukra vállalják azt a felelősséget, amit egy népközösség ezeregyszáz éves euró­pai múltja és megrendült jövője ró ránk. Mindazokat, akik cselekvően kívánnak tevé­kenykedni a demokratikus szabadságjogok általános kiterjesztése, a politikai közélet valódi demokratizálása, a korszerű gazdaság és életmód, a szociális biztonság megteremtése ügyében. Mindazokat, akiknek létfontosságú megmaradásunk és nemzeti megújhodásunk nagy ügye. MOZDUL - E MAGYARORSZÁG? nézik a magyar hatóságok az európai prog­resszív magyar egyesületek egy részét, mert elzárkóznak a Magyarok Világszövetségétől (nem Magyarországtól). Sorolhatnánk tovább a kérdőjeleket. Kér­désünket illetően azonban még mindig csak a felszínen tapogatózunk. A választ ugyanis ennél mélyebben tekintve lehet keresni. Mégpedig ott, hogy változik-e érdemben és visszafordíthatatlanul az a hatalmi rendszer, melynek meghatározó eleme 1948 óta a párt diktatórikus egyeduralma? Nemcsak a hata­lom csúcsain, hanem az ország legkisebb falujától a városokon, a megyéken át min­denütt. A párt- és vele szorosan összefonó­dott állami, gazdasági, szakszervezeti appa­rátus kizárólagos igénnyel tartja kézben a mindennapok irányítását. Ő határozza meg, lehet-e valakiből (vagy éppen csinálni kell-e valakiből) brigádvezető a termelőszövetke­zetben, igazgató az iskolában, osztályvezető a tanácsnál, főm­ér­nők a gyárban. És itt döntenek arról, hogy kaphat-e valaki ked­vezményes lakást, építőanyagot vagy bank­hitelt, soronkívüli autókiutalást, vagy kivel szemben kell leállítani, megszüntetni a bíró­sági eljárást, mert elgázolt egy embert. A példák végnélküliek. Természetesen a gépe­zet működése ma már megfelelően koz­metikázott és csak ritkán bukkannak a fel­színre kirívó esetek. Ez a szellemileg és politikailag egyaránt középszerű apparátus évtizedek óta gondo­san rejtve magát a „demokratikusan" létre­hozott testületek álcája mögé (melyeket ön­maga kreált védelmére), szajkózza betanult szólamait és — ez a legfontosabb — féltéke­nyen őrzi hatalmát. Az emberek egziszten­ciális kiszolgáltatottsága, a demokrácia alap­vető fórumainak hiánya gyakorlatilag mindent lehetővé tett és tesz mind a mai napig. A jelenlegi magyarországi eseményekre ez az apparátus kezdetben bizonytalanul reagált. Nem szokott hozzá a gazdasági bajok, csődök politikai szelepeken át történő levezetéséhez. Láthatóan úgy hitte, hogy néhány jól bevált szólammal, frázisoktól hemzsegő határozattal mindent elintéz. A hullámok azonban maga­sabbra tornyosultak, az események felgyorsul­tak, változtatni kellett tehát a taktikán. Most az apparátus reformpárti lett és — elég végig­olvasni a vidéki lapokat - fennen hangoztatja, hogy már évek óta a reformok pártján áll. Felesleges tehát bármit is változtatni, mert az országot ő viszi a reformok felé. Ezzel reméli megőrizni egyfelől egyéni hatalmát, pozíció­ját, másfelől pedig a lakosság előtt diszkredi­­tálni, lejáratni a valóban reformereket. Hiszen, ha X., Y. és Z. már „reformer", akkor ez csak porhintés — véli nem alaptalanul a közgondol­kodás. Arra, hogy ezt a hatalmi rendszert, ezt a politikai egyeduralmat a fejlődés megrop­­pantsa, még igen sokat kell tenni. Különösen, ha sikerül a már korábban eltávolított párt- és állami funkcionáriusoknak, mint „munkás­ellenzéknek" a gazdasági bajokat kihasználó demagógiával az általuk vélt „szocializmus" védelmében fellépniük. Mégis, hogyan lehet továbbhaladni? Azt hiszem csakis egy módon. Ha a párt vezetői komolyan veszik, amit állítanak, hogy valóban demokratikus Magyarországot akarnak. És megteremtik, garantálják a keretét, lehetősé­gét annak, hogy a teljes felső- és középszintű pártbürokrácia miel­ő­b­b eltűnjék a törté­nelem süllyesztőjében. Helyét kisebb számú, lényegesen korlátozottabb hatalmú és szerep­körű apparátus foglalja el, amelynek korábbi hatalma a demokratikus úton választott és ellenőrzött szervekre száll át. Fiatal és közép­korú munkások és értelmiségiek várják, hogy hallassák szavuk az ország közös dolgában. Várják azt, hogy megszabaduljanak a „fej­bólintó János" szerepétől, a „csalhatatlan" párttitkárok uralmától. Közöttük egyaránt vannak párttagok és pártonkívüliek. Önma­gában egyik sem jogosít semmire. S ha válaszolnom kell a feltett kérdésre, akkor azt mondhatom: meggyőződésem, hogy Magyarországnak mozdulnia kell, ha azt akar­ja, hogy többé ne szakadjon ki Európából. 1988 szeptemberében Magyarországon. MIKÓ ANDRÁS Előre régi gárda! (Folytatás a 3. oldalról) kissé elváltoztatott hangon ugyan, de a fő szólamot csak mi énekelhessük. A felhőtlenül bizakodóknak jó intés lehet ez a döntés, fi­gyelmeztető jel. Ott van a régi gárda, s egy­könnyen nem adja meg magát. Remélhetően a magyar kulturális életnek efelől nincs sok illúziója Gyakran félrevezették, van oka a A PÁRIZSI EMLÉKMŰ — Megkésett beszámoló — Mérai Tibor kezdeményezésére az Emberi Jogok Magyar Ligája 1986. október végén úgy határozott, hogy Nagy Imréék kivégzésének harmincadik évfordulóján, azaz 1988 júniu­sában emlékművet fog felállítani a párizsi Pere Lachaise temetőben a magyar forrada­lom mártírjainak tiszteletére, különös tekin­tettel arra, hogy e hősök és áldozatok még három évtized múltán is jeltelen sírokban nyugszanak. A kezdeményezéshez csatlako­zott a Magyar Szabadságharcosok Szövetségé­nek franciaországi tagozata. Az emlékmű elhelyezésére a Magyar Liga Párizs város polgármesterétől ingyen parcellát kapott, a költségek előteremtésére pedig gyűjtés indult. Az emlékmű tervének elkészí­tésére a Liga 1987 decemberében a Buda­pesten élő ifj. Rajk Lászlót kérte fel. Az el­készült tervet az 1988. júniusi ünnepség rendező bizottsága jóváhagyta; a kivitelezésre egy kelet-franciaországi magyar iparos, Nagy Ernő fémöntődéjében került sor Nagy Ernő közreműködésével és anyagi támogatásával. A szobrot június 16-án avatták, vagyis Nagy Imréék kivégzésének harmincadik évfor­dulóján. A felavatási ünnepségre nemzetközi védnökség létesült, amelynek sok száz tagja között több, mint huszonöt Nobel-díjas, a Francia Akadémia több tagja, valamint olyan közéleti személyiségek voltak találha­tók, mint Soares, Portugália köztársasági elnöke, két volt francia miniszterelnök (Ray­mond Barre és Laurent Fabius), a francia szenátus elnöke, stb. Magyar részről a védnökség tagjai között szerepelt Nagy Imre lánya, a Budapesten élő Nagy Erzsébet, Maléter Pál és Szilágyi József özvegye (ugyancsak budapestiek), Losonczy Géza Belgiumban élő lánya, Anna-Mária, Gimes Miklós Svájcban élő özvegye, az Ame­rikában élő Király Béla tábornok, a Kanadá­ban élő Kopácsy Sándor, Varga Béla, az 1945-ben megválasztott Országgyűlés volt elnöke (New York) és mások. Magyarország­ról részt vállaltak még a védnökségben (a már említett családtagokon kívül): Csoóri Sándor, Haraszti Miklós, Karinthy Ferenc és Mészöly Miklós írók, Kis János politikai filozófus, Lőcsei Pál szociológus, Mécs Imre mérnök, Rácz Sándor, az 56-os Központi Munkásta­nács volt társelnöke, Vásárhelyi Miklós újság­író és történész,­­Kopácsi Sándorral együtt a Nagy Imre-per utolsó túlélője). A felavatás délelőttjén, a Pere Lachaise te­metőben mintegy ötszáz főnyi tömeg jött össze a 44-es parcella körül, jelentős részben magyarok, akik a világ minden tájáról érkez­tek (Magyarországról is szép számmal!), de lengyelek, románok, csehek, oroszok, bolgá­rok is (egy részük külföldi politikai szerveze­tek képviseletében) s természetesen érdeklődő franciák. Küldöttséggel képviseltette magát két olasz politikai párt: a szocialista és a kom­munista; ez utóbbi meg is koszorúzta az em­lékművet. ... Az emlékmű, mint ahogyan az Irodalmi Újság találóan írja, „viharban hánykolódó, megrongált hajóhoz hasonlatos, amelynek megtört kopjafa-árbocán lyukas magyar zászló lobog”. A hajó testét alkotó piros-fehér-zöld gránittömbön kétnyelvű (francia és magyar) felírás hirdeti az emlékmű célját: „Legyen ez a francia föld jelképes sírhelye Nagy Imrének, Losonczy Gézának, Maléter Pálnak, Szilágyi Józsefnek, Gimes Miklósnak, és az 1956-os magyar forradalom minden kivégzettjének, akiknek saját hazájukban nincsen sírjuk". A felavatási ünnepségen Nagy Erzsébet lep­lezte le az emlékművet, amelyet ezek után sorban megkoszorúztak a megjelent baráti közösségek és szervezetek jelenlevő képvise­lői, úgy, hogy végül virágtenger borította el a „hajót”. Előzőleg felolvasták Reagan amerikai elnök és Simone Veil az Európa Parlament volt el­nöke üdvözletét s két szavazat és egy ökume­­nikus ima közbeiktatása mellett beszédet mondott Mérai Tibor, Fejtő Ferenc, Gilles Martinet (a francia Szocialista Párt részéről), Claudio Martelli, az olasz Szocialista Párt fő­titkára, Piero Fassino, az olasz Kommunista Párt politikai bizottságának és titkárságának tagja, Sujánszky Jenő (a Magyar Szabadság­­harcos Szövetség nevében) és Vásárhelyi Miklós. A június 16-i párizsi megemlékezés az esti 4 Magyar mozaik A leendő magyar olimpiai bajnokok (aranyérmesek) a dicsőség mellett pénzjutalomban is részesülnek. Az adó levonása után 500 000 forintot kapnak majd. Eltűnődhetünk: oly rossz hát a forint, hogy egy fél­­milliónyi sem veszélyezteti már az amatőrséget...? Grósz Károly nyilatkozott a The New York Times c. napilapnak. „Az interjúban a párt főtitkára kije­lentette, hogy­­ nincs helye és nincs igazolása­ ,az 1956-os események jellege­ felülvizsgálatának, bár érvelése szerint a történészeknek és másoknak ta­nulmányozniuk kell a felkelés egyes vonatkozásait. .Nagyon időszerű, nagyon helyénvaló lenne, ha a szociológusok tanulmányt készítenének a Szabad Európa Rádió és az Amerika Hangja adásairól, arról, hogyan vezették félre a közvéleményt, hogyan buj­­togatták a magyarokat a lázadásra' — mondotta.'' (Magyar Nemzet, 1988. júlus 11.) „Panaszkodnak a biztosítási szakemberek, hogy tíz­szeresére nőtt a lakásbetörések száma. És a zsák­mány is közel annyira.­­ Minőségi változás is van, nemcsak mennyiségi. Ma már ebben az iparágban alig van egyéni vállalkozó. Szervezett társulatok űzik bűnös tevékenységüket. Figyelőszolgálattal. Aprólékosan kidolgozott tervek alapján. A legmo­dernebb szerszámokkal.” (Ludas Matyi, 1988. au­gusztus 17.) ^ „...a kormányzat a munkanélküli segély újbóli be­vezetését fontolgatja. (1956 végén egyszer már be­vezették a munkanélküli segélyt Magyarországon, a rendelkezés három évtizedig hatályban is volt, bár a hatvanas évek eleje óta csak holt szabályként léte­zett.) A munkanélküli segély újbóli bevezetésének idejéről egyelőre nincs döntés, s a részletszabályok is alakulóban vannak még. Az azonban biztosnak látszik, hogy fokozatosan - legalább két lépcső­ben­­ vezetik be. A tervek szerint először csak azok kaphatnak segélyt, akik munkahelyük, állásuk meg­szűnése miatt váltak munkanélkülivé, később pedig minden önhibáján kívül munka nélkül maradt állam­polgár részesedhet belőle.” (HVG, 1988. július 9.) • „Az 1988-tól bevezetett adótörvények gazdasági következményei miatt a művelődési otthonok, a közművelődési könyvtárak és a közművelődés egé­sze válságos helyzetbe került."' — állapítja meg a SZOT úgynevezett munkaanyaga. (Esti Hírlap, 1988. júl. 29.) ^ „Kéri László (politológus - a szerk. megjegyzése): A PB-tagok elképzelhetőnek tartják, hogy a közel­jövőben az ülések jegyzőkönyvét olvashatják az újságolvasók?­­ Pozsgay Imre: Én ezt egyelőre nem tartom elképzelhetőnek. Ám azt a politikai gyakorlatot nagyon fontosnak tartanám, hogy a Központi Bizottság tagjai tudják meg, miről tár­gyalt a Politikai Bizottság, és ott ki mit mondott, milyen döntéshez járult hozzá.” (Magyar Hírlap, 1988. júl. 30.) ^ „Ne tévesszen meg senkit a gazdagok és gazdago­dók szűk rétege, a gyakorta a törvényesség határát súroló ügyeskedéssel előteremtett vagyonok lát­ványa. Mert százezrek élnek csak a létminimumhoz elegendő pénzből és milliók egy percre sem szűnő erőfeszítéseket kénytelenek tenni, hogy a havi jö­vedelmükből ruhánál és élelemnél, a legszüksége­sebbnél többre is fussa. ” (Népszava, 1988. júl. 30.) • „Ebben az évben az eredetileg tervezettnél kevesebb szobrot és díszítő alkotást állítanak fel Budapesten, mert a Fővárosi Tanács Végrehajtó Bizottsága a köztéri képzőművészeti beruházásokra szánt össze­get 33 millió forintról - mintegy harmadával - 22,5 millió forintra csökkentette.” (Esti Hírlap, 1988. aug. 1.) ^ „Lassacskán, egynéhány évtized alatt, íme teljesség­gel rehabilitáltuk Szent Istvánt. ...Gyakran kell itt épp azokat rehabilitálni, akiknek semmi szükségük rá. Akik talán kikérnék maguknak.­­ Lassacskán visszaadtuk Szent Istvánt a nemzetnek - ideje vis­­­szaadnunk Istvánnak is az ő napját. Egészen és csorbítatlanul. Visszaadnunk formálisan is, hiszen tartalmát tekintve, ha változott is hivatalosan a módja, ha módosultak is a hangsúlyok - Szent Ist­ván napja volt ez mindenkor.” (Magyar Nemzet, 1988. aug. 20.) ^ „Adott (jelen) esetben tehát bármilyen fontos is a tempó, az ütem, elsődleges feladat mégis az lenne, hogy tisztázzuk: merre menjünk, hová akarunk el­jutni? Ez viszont aligha lehetséges a marxizmus álarcában még ma is élő sztálinizmus béklyóiban. — Hiszen régi, túlhaladott dogmákon aligha épülhet föl az új, demokratikus, független, az állampolgári jogokat, a nép hatalmát, beleszólási jogát nemcsak hirdető, hanem ténylegesen is biztosító Magyaror­szág.” (Új Tükör, 1988. aug. 21.) ,,Önostorozó nemzet vagyunk. Néha úgy tűnik, kis és nagy ügyeinkben egyaránt, mintha az önmar­cangoló irónia lenne legkedvesebb eszközünk. Most például, hogy több évtizedes kényszerkúra után végre liberalizálódtak utazási szabályaink, s a hiva­tal nyűge alól jórészt felszabadult magyar sereges­­től özönlik külföldre, boldogan felfedezi sajtónk a mindig is szívesen gúnyolt figurát: a kispénzű, ámde Bécsben mégis vásárolni vágyó turistát." (Ötlet-Vi­deó magazin, 1988. 5. szám) adódott, ahol a Budapestről kiutazottak­özül Nagy Erzsébet és Lőcsei Pál mondott innepi beszédet. Kende Péter a Magyar Füzetek 19/20. köte-

Next