Bécsi Napló, 1988 (9. évfolyam, 1-6. szám)
1988-09-01 / 5. szám
BÉCSI NAPLÓ Olvasom Nagy Csaba kemény hangú helyzetelemzését a Bécsi Napló július—augusztusi számában és közben magam is azon gondolkodom, mozdul-e Magyarország 1988 koraőszén. Kétségtelen, hogy számos jel utal erre és ezek a jelek napról napra szaporodnak. Természetesen nem mentesen ellentmondásoktól. Ami bizonyosan következik belőlük, az éppen az átmenetiség. Tízezrek tüntettek 1988 júniusában a romániai kisebbségeket megnyomorító politika ellen , de a kötelező diplomáciai udvariasságot messze meghaladóan alázkodott meg az ország miniszterelnöke Ceaușescu előtt Aradon és nem volt a pártvezetőknek bátorsága ahhoz, hogy „szövetségeseink" előtt Varsóban elvileg elhatároljuk magunkat a román diktátor fasiszta rendszerétől. Sok száz és ezer ember vitatkozhat a bős—nagymarosi erőmű építéséről — miközben a kormány elhatározása szemmel láthatóan jottányit sem változik: felépíti az erőművet. Megalakulhatott a Magyar Demokrata Fórum, a FIDESZ vagy a független szakszervezet — a miniszterelnök azonban még könnyen elfeledkezik magáról és azonosítja az ellenzéket az „ellenséggel". Éppen azok előtt, akik létjogosultságuk biztosítására mielőbb szeretnék az ellenzékkel kézzel foghatóan megismertetni a proletárdiktatúra módszereit. Nagy fénnyel ünnepelhette a katolikus egyház Szent István király halálának 950. évfordulóját — de a szabad vallásoktatás és egyáltalán a lelkiismereti szabadság — a szó teljes értelmében — még a távoli jövő reménye. Sohasem látott tömegben zúdul az információ az érdeklődőkre a sztálini (?) rendszer borzalmairól, ámde nincs szó a magyar történelem „sötét foltjainak" eltüntetéséről, a történelmi alapismereteket adó sablonos, frázisokkal teletűzdelt tankönyveink újraírásáról. Grósz Károly főtitkárminiszterelnök találkozott az Egyesült Államokban az ottani magyarság képviselőivel — viszont változatlanul gyanús szemmel A Magyar Demokrata Fórum (Folytatás az I. oldalról) a tiszteletben tartásával, a kisebbségi és az egyéni vélemények nyilvánosságával együtt tartja megvalósíthatónak. A mozgalom elutasít minden abszolutizmusra való törekvést, a magyarság sorsára, a humánumra vagy a demokratizálás folyamatára veszélyes agresszivitást, bármely oldalról induljon is ki. Elutasít minden olyan társadalmi formát vagy szerveződést, amelynek léte a monopóliumokra, az állampolgárok, a nép függőségére, kiszolgáltatottságára és kizsákmányolására épül, jelentkezzék az akár a magántőke, akár a totális állam képében. A magyarság jövője, a nemzeti kibontakozás érdekében a Magyar Demokrata Fórum történelmi távlatban érvényes társadalmi célokként az alábbiakat jelöli meg: 1. A nép maga választhassa meg vezetőit és az ország irányító testületeit. 2. A magyar demokrácia alapját a helyi önkormányzatokra és a társadalom autonóm szervezeteire, mozgalmaira épülő parlamentarizmus adja, az Országgyűlés pedig legyen valóban a népképviselet és az államhatalom legfelsőbb szerve. 3. Az államosított gazdaságot a gazdaság társadalmasításával kell felváltani. 4. A külpolitikában és a külgazdaságban az egyenrangúság elvét és a nemzeti érdek képviseletét kell minden körülmények között előtérbe helyezni. 5. Fel kell számolni a társadalmi élet egészét átható kontraszelekciót. Utat kell nyitni a tehetségnek és a demokratikus nemzeti szellem képviseletének a politika, a közélet és a kultúra minden területén. 6. Újjá kell építeni a megrendült magyarságot, egészségében és gazdaságában, jellemében és kultúrájában egyaránt! A Magyar Demokrata Fórum tagjai sorába hívjuk mindazokat, akik az Alapítólevélben foglaltakkal egyetértenek. Mindazokat, akik az ország és a magyarság válságos helyzetében átérzik és magukra vállalják azt a felelősséget, amit egy népközösség ezeregyszáz éves európai múltja és megrendült jövője ró ránk. Mindazokat, akik cselekvően kívánnak tevékenykedni a demokratikus szabadságjogok általános kiterjesztése, a politikai közélet valódi demokratizálása, a korszerű gazdaság és életmód, a szociális biztonság megteremtése ügyében. Mindazokat, akiknek létfontosságú megmaradásunk és nemzeti megújhodásunk nagy ügye. MOZDUL - E MAGYARORSZÁG? nézik a magyar hatóságok az európai progresszív magyar egyesületek egy részét, mert elzárkóznak a Magyarok Világszövetségétől (nem Magyarországtól). Sorolhatnánk tovább a kérdőjeleket. Kérdésünket illetően azonban még mindig csak a felszínen tapogatózunk. A választ ugyanis ennél mélyebben tekintve lehet keresni. Mégpedig ott, hogy változik-e érdemben és visszafordíthatatlanul az a hatalmi rendszer, melynek meghatározó eleme 1948 óta a párt diktatórikus egyeduralma? Nemcsak a hatalom csúcsain, hanem az ország legkisebb falujától a városokon, a megyéken át mindenütt. A párt- és vele szorosan összefonódott állami, gazdasági, szakszervezeti apparátus kizárólagos igénnyel tartja kézben a mindennapok irányítását. Ő határozza meg, lehet-e valakiből (vagy éppen csinálni kell-e valakiből) brigádvezető a termelőszövetkezetben, igazgató az iskolában, osztályvezető a tanácsnál, főmérnők a gyárban. És itt döntenek arról, hogy kaphat-e valaki kedvezményes lakást, építőanyagot vagy bankhitelt, soronkívüli autókiutalást, vagy kivel szemben kell leállítani, megszüntetni a bírósági eljárást, mert elgázolt egy embert. A példák végnélküliek. Természetesen a gépezet működése ma már megfelelően kozmetikázott és csak ritkán bukkannak a felszínre kirívó esetek. Ez a szellemileg és politikailag egyaránt középszerű apparátus évtizedek óta gondosan rejtve magát a „demokratikusan" létrehozott testületek álcája mögé (melyeket önmaga kreált védelmére), szajkózza betanult szólamait és — ez a legfontosabb — féltékenyen őrzi hatalmát. Az emberek egzisztenciális kiszolgáltatottsága, a demokrácia alapvető fórumainak hiánya gyakorlatilag mindent lehetővé tett és tesz mind a mai napig. A jelenlegi magyarországi eseményekre ez az apparátus kezdetben bizonytalanul reagált. Nem szokott hozzá a gazdasági bajok, csődök politikai szelepeken át történő levezetéséhez. Láthatóan úgy hitte, hogy néhány jól bevált szólammal, frázisoktól hemzsegő határozattal mindent elintéz. A hullámok azonban magasabbra tornyosultak, az események felgyorsultak, változtatni kellett tehát a taktikán. Most az apparátus reformpárti lett és — elég végigolvasni a vidéki lapokat - fennen hangoztatja, hogy már évek óta a reformok pártján áll. Felesleges tehát bármit is változtatni, mert az országot ő viszi a reformok felé. Ezzel reméli megőrizni egyfelől egyéni hatalmát, pozícióját, másfelől pedig a lakosság előtt diszkreditálni, lejáratni a valóban reformereket. Hiszen, ha X., Y. és Z. már „reformer", akkor ez csak porhintés — véli nem alaptalanul a közgondolkodás. Arra, hogy ezt a hatalmi rendszert, ezt a politikai egyeduralmat a fejlődés megroppantsa, még igen sokat kell tenni. Különösen, ha sikerül a már korábban eltávolított párt- és állami funkcionáriusoknak, mint „munkásellenzéknek" a gazdasági bajokat kihasználó demagógiával az általuk vélt „szocializmus" védelmében fellépniük. Mégis, hogyan lehet továbbhaladni? Azt hiszem csakis egy módon. Ha a párt vezetői komolyan veszik, amit állítanak, hogy valóban demokratikus Magyarországot akarnak. És megteremtik, garantálják a keretét, lehetőségét annak, hogy a teljes felső- és középszintű pártbürokrácia mielőbb eltűnjék a történelem süllyesztőjében. Helyét kisebb számú, lényegesen korlátozottabb hatalmú és szerepkörű apparátus foglalja el, amelynek korábbi hatalma a demokratikus úton választott és ellenőrzött szervekre száll át. Fiatal és középkorú munkások és értelmiségiek várják, hogy hallassák szavuk az ország közös dolgában. Várják azt, hogy megszabaduljanak a „fejbólintó János" szerepétől, a „csalhatatlan" párttitkárok uralmától. Közöttük egyaránt vannak párttagok és pártonkívüliek. Önmagában egyik sem jogosít semmire. S ha válaszolnom kell a feltett kérdésre, akkor azt mondhatom: meggyőződésem, hogy Magyarországnak mozdulnia kell, ha azt akarja, hogy többé ne szakadjon ki Európából. 1988 szeptemberében Magyarországon. MIKÓ ANDRÁS Előre régi gárda! (Folytatás a 3. oldalról) kissé elváltoztatott hangon ugyan, de a fő szólamot csak mi énekelhessük. A felhőtlenül bizakodóknak jó intés lehet ez a döntés, figyelmeztető jel. Ott van a régi gárda, s egykönnyen nem adja meg magát. Remélhetően a magyar kulturális életnek efelől nincs sok illúziója Gyakran félrevezették, van oka a A PÁRIZSI EMLÉKMŰ — Megkésett beszámoló — Mérai Tibor kezdeményezésére az Emberi Jogok Magyar Ligája 1986. október végén úgy határozott, hogy Nagy Imréék kivégzésének harmincadik évfordulóján, azaz 1988 júniusában emlékművet fog felállítani a párizsi Pere Lachaise temetőben a magyar forradalom mártírjainak tiszteletére, különös tekintettel arra, hogy e hősök és áldozatok még három évtized múltán is jeltelen sírokban nyugszanak. A kezdeményezéshez csatlakozott a Magyar Szabadságharcosok Szövetségének franciaországi tagozata. Az emlékmű elhelyezésére a Magyar Liga Párizs város polgármesterétől ingyen parcellát kapott, a költségek előteremtésére pedig gyűjtés indult. Az emlékmű tervének elkészítésére a Liga 1987 decemberében a Budapesten élő ifj. Rajk Lászlót kérte fel. Az elkészült tervet az 1988. júniusi ünnepség rendező bizottsága jóváhagyta; a kivitelezésre egy kelet-franciaországi magyar iparos, Nagy Ernő fémöntődéjében került sor Nagy Ernő közreműködésével és anyagi támogatásával. A szobrot június 16-án avatták, vagyis Nagy Imréék kivégzésének harmincadik évfordulóján. A felavatási ünnepségre nemzetközi védnökség létesült, amelynek sok száz tagja között több, mint huszonöt Nobel-díjas, a Francia Akadémia több tagja, valamint olyan közéleti személyiségek voltak találhatók, mint Soares, Portugália köztársasági elnöke, két volt francia miniszterelnök (Raymond Barre és Laurent Fabius), a francia szenátus elnöke, stb. Magyar részről a védnökség tagjai között szerepelt Nagy Imre lánya, a Budapesten élő Nagy Erzsébet, Maléter Pál és Szilágyi József özvegye (ugyancsak budapestiek), Losonczy Géza Belgiumban élő lánya, Anna-Mária, Gimes Miklós Svájcban élő özvegye, az Amerikában élő Király Béla tábornok, a Kanadában élő Kopácsy Sándor, Varga Béla, az 1945-ben megválasztott Országgyűlés volt elnöke (New York) és mások. Magyarországról részt vállaltak még a védnökségben (a már említett családtagokon kívül): Csoóri Sándor, Haraszti Miklós, Karinthy Ferenc és Mészöly Miklós írók, Kis János politikai filozófus, Lőcsei Pál szociológus, Mécs Imre mérnök, Rácz Sándor, az 56-os Központi Munkástanács volt társelnöke, Vásárhelyi Miklós újságíró és történész,Kopácsi Sándorral együtt a Nagy Imre-per utolsó túlélője). A felavatás délelőttjén, a Pere Lachaise temetőben mintegy ötszáz főnyi tömeg jött össze a 44-es parcella körül, jelentős részben magyarok, akik a világ minden tájáról érkeztek (Magyarországról is szép számmal!), de lengyelek, románok, csehek, oroszok, bolgárok is (egy részük külföldi politikai szervezetek képviseletében) s természetesen érdeklődő franciák. Küldöttséggel képviseltette magát két olasz politikai párt: a szocialista és a kommunista; ez utóbbi meg is koszorúzta az emlékművet. ... Az emlékmű, mint ahogyan az Irodalmi Újság találóan írja, „viharban hánykolódó, megrongált hajóhoz hasonlatos, amelynek megtört kopjafa-árbocán lyukas magyar zászló lobog”. A hajó testét alkotó piros-fehér-zöld gránittömbön kétnyelvű (francia és magyar) felírás hirdeti az emlékmű célját: „Legyen ez a francia föld jelképes sírhelye Nagy Imrének, Losonczy Gézának, Maléter Pálnak, Szilágyi Józsefnek, Gimes Miklósnak, és az 1956-os magyar forradalom minden kivégzettjének, akiknek saját hazájukban nincsen sírjuk". A felavatási ünnepségen Nagy Erzsébet leplezte le az emlékművet, amelyet ezek után sorban megkoszorúztak a megjelent baráti közösségek és szervezetek jelenlevő képviselői, úgy, hogy végül virágtenger borította el a „hajót”. Előzőleg felolvasták Reagan amerikai elnök és Simone Veil az Európa Parlament volt elnöke üdvözletét s két szavazat és egy ökumenikus ima közbeiktatása mellett beszédet mondott Mérai Tibor, Fejtő Ferenc, Gilles Martinet (a francia Szocialista Párt részéről), Claudio Martelli, az olasz Szocialista Párt főtitkára, Piero Fassino, az olasz Kommunista Párt politikai bizottságának és titkárságának tagja, Sujánszky Jenő (a Magyar Szabadságharcos Szövetség nevében) és Vásárhelyi Miklós. A június 16-i párizsi megemlékezés az esti 4 Magyar mozaik A leendő magyar olimpiai bajnokok (aranyérmesek) a dicsőség mellett pénzjutalomban is részesülnek. Az adó levonása után 500 000 forintot kapnak majd. Eltűnődhetünk: oly rossz hát a forint, hogy egy félmilliónyi sem veszélyezteti már az amatőrséget...? Grósz Károly nyilatkozott a The New York Times c. napilapnak. „Az interjúban a párt főtitkára kijelentette, hogy nincs helye és nincs igazolása ,az 1956-os események jellege felülvizsgálatának, bár érvelése szerint a történészeknek és másoknak tanulmányozniuk kell a felkelés egyes vonatkozásait. .Nagyon időszerű, nagyon helyénvaló lenne, ha a szociológusok tanulmányt készítenének a Szabad Európa Rádió és az Amerika Hangja adásairól, arról, hogyan vezették félre a közvéleményt, hogyan bujtogatták a magyarokat a lázadásra' — mondotta.'' (Magyar Nemzet, 1988. júlus 11.) „Panaszkodnak a biztosítási szakemberek, hogy tízszeresére nőtt a lakásbetörések száma. És a zsákmány is közel annyira. Minőségi változás is van, nemcsak mennyiségi. Ma már ebben az iparágban alig van egyéni vállalkozó. Szervezett társulatok űzik bűnös tevékenységüket. Figyelőszolgálattal. Aprólékosan kidolgozott tervek alapján. A legmodernebb szerszámokkal.” (Ludas Matyi, 1988. augusztus 17.) ^ „...a kormányzat a munkanélküli segély újbóli bevezetését fontolgatja. (1956 végén egyszer már bevezették a munkanélküli segélyt Magyarországon, a rendelkezés három évtizedig hatályban is volt, bár a hatvanas évek eleje óta csak holt szabályként létezett.) A munkanélküli segély újbóli bevezetésének idejéről egyelőre nincs döntés, s a részletszabályok is alakulóban vannak még. Az azonban biztosnak látszik, hogy fokozatosan - legalább két lépcsőben vezetik be. A tervek szerint először csak azok kaphatnak segélyt, akik munkahelyük, állásuk megszűnése miatt váltak munkanélkülivé, később pedig minden önhibáján kívül munka nélkül maradt állampolgár részesedhet belőle.” (HVG, 1988. július 9.) • „Az 1988-tól bevezetett adótörvények gazdasági következményei miatt a művelődési otthonok, a közművelődési könyvtárak és a közművelődés egésze válságos helyzetbe került."' — állapítja meg a SZOT úgynevezett munkaanyaga. (Esti Hírlap, 1988. júl. 29.) ^ „Kéri László (politológus - a szerk. megjegyzése): A PB-tagok elképzelhetőnek tartják, hogy a közeljövőben az ülések jegyzőkönyvét olvashatják az újságolvasók? Pozsgay Imre: Én ezt egyelőre nem tartom elképzelhetőnek. Ám azt a politikai gyakorlatot nagyon fontosnak tartanám, hogy a Központi Bizottság tagjai tudják meg, miről tárgyalt a Politikai Bizottság, és ott ki mit mondott, milyen döntéshez járult hozzá.” (Magyar Hírlap, 1988. júl. 30.) ^ „Ne tévesszen meg senkit a gazdagok és gazdagodók szűk rétege, a gyakorta a törvényesség határát súroló ügyeskedéssel előteremtett vagyonok látványa. Mert százezrek élnek csak a létminimumhoz elegendő pénzből és milliók egy percre sem szűnő erőfeszítéseket kénytelenek tenni, hogy a havi jövedelmükből ruhánál és élelemnél, a legszükségesebbnél többre is fussa. ” (Népszava, 1988. júl. 30.) • „Ebben az évben az eredetileg tervezettnél kevesebb szobrot és díszítő alkotást állítanak fel Budapesten, mert a Fővárosi Tanács Végrehajtó Bizottsága a köztéri képzőművészeti beruházásokra szánt összeget 33 millió forintról - mintegy harmadával - 22,5 millió forintra csökkentette.” (Esti Hírlap, 1988. aug. 1.) ^ „Lassacskán, egynéhány évtized alatt, íme teljességgel rehabilitáltuk Szent Istvánt. ...Gyakran kell itt épp azokat rehabilitálni, akiknek semmi szükségük rá. Akik talán kikérnék maguknak. Lassacskán visszaadtuk Szent Istvánt a nemzetnek - ideje visszaadnunk Istvánnak is az ő napját. Egészen és csorbítatlanul. Visszaadnunk formálisan is, hiszen tartalmát tekintve, ha változott is hivatalosan a módja, ha módosultak is a hangsúlyok - Szent István napja volt ez mindenkor.” (Magyar Nemzet, 1988. aug. 20.) ^ „Adott (jelen) esetben tehát bármilyen fontos is a tempó, az ütem, elsődleges feladat mégis az lenne, hogy tisztázzuk: merre menjünk, hová akarunk eljutni? Ez viszont aligha lehetséges a marxizmus álarcában még ma is élő sztálinizmus béklyóiban. — Hiszen régi, túlhaladott dogmákon aligha épülhet föl az új, demokratikus, független, az állampolgári jogokat, a nép hatalmát, beleszólási jogát nemcsak hirdető, hanem ténylegesen is biztosító Magyarország.” (Új Tükör, 1988. aug. 21.) ,,Önostorozó nemzet vagyunk. Néha úgy tűnik, kis és nagy ügyeinkben egyaránt, mintha az önmarcangoló irónia lenne legkedvesebb eszközünk. Most például, hogy több évtizedes kényszerkúra után végre liberalizálódtak utazási szabályaink, s a hivatal nyűge alól jórészt felszabadult magyar seregestől özönlik külföldre, boldogan felfedezi sajtónk a mindig is szívesen gúnyolt figurát: a kispénzű, ámde Bécsben mégis vásárolni vágyó turistát." (Ötlet-Videó magazin, 1988. 5. szám) adódott, ahol a Budapestről kiutazottaközül Nagy Erzsébet és Lőcsei Pál mondott innepi beszédet. Kende Péter a Magyar Füzetek 19/20. köte-