Bécsi Napló, 1989 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1989-07-01 / 4. szám
BÉCSI NAPLÓ HITTEL ÉS HŰSÉGGEL” helyezett el 1956 mártírjainak temetésén A KÖZPONt SZÖVETSÉG koszorút 1989. június 16-án a huszonkét ausztriai magyar egyesületet reprezentáló Ausztriai Magyar Egyesületek és Szervezetek Központi Szövetsége delegációja piros-fehér-zöld és piros-fehér-piros szalaggal díszített babérkoszorút helyezett el a budapesti Műcsarnok lépcsőin felravatalozott kivégzettek koporsói elé. Ezzel kapcsolatosan azt a tényt szeretném kiemelni, miként tett hitet az ausztriai magyarság egy része az 1956-os forradalom mellett, vállalva nyilvánosan is 1956 örökségét. A delegáció hajnali 3 órakor indult Bécsből, hogy véletlenül se késse le ezt a történelmi eseményt. Reggel kilenc órakor érkeztünk a Hősök terére, ahol akkor már százezres tömeg gyűlt össze. Többek között velünk utazott Kiss Gy. Csaba, a Magyar Demokrata Kórum választmányának tagja. Neki köszönhetjük, hogy a Hősök terén simán eligazodtunk. Csoportunkra a farúdra rögzített „Ausztria" felirattal a barokkos Kossuth-címer hívta fel a figyelmet. Rengetegen fényképezték, de csak kevesen tudhatták, hogy 1956-os vonatkozása van. A címert 1956-ban fiatal magyar menekültek készítették és éveken át a Judenau-ban (falu az alsó-ausztriai Tulln közelében ) működő magyar gyermekotthon kapuján állt. A hangosbemondó mint a bécsi magyarok képviselőit jelentette be csoportunkat. A táblánkon viszont Ausztria állt. Ez az eltérés a magyarországi szervezés ellentmondásaira vezethető vissza. Tény az, hogy a Központi Szövetség, mint ausztriai magyar képviselőtestület hivatalosan bejelentette részvételét és koszorúzási szándékát. A menet élén a már Ausztriában született és jelenleg egyetemi hallgató Virágh Éva vitte a Kossuth-címert. A Központi Szövetség babérkoszorúját a főtitkár és a szervezési titkár helyezte el Turánitz Károly okl. mérnök, Dr. Cserjén Károly, Tarcsay Csaba, Keleti Anna és mások kíséretében. A június 16-i temetésen való részvétel mindamellett, hogy hittel és hűséggel kívántunk adózni 1956 örökségének, a Központi Szövetség vezetősége számára azért is bírt jelentőséggel, mert már 1986. nyarán levélben fordultunk az akkori magyarországi párt- és államvezetéshez azzal a kéréssel, 30 év után a forradalom oldalán elesettek és a megtorlások során kivégzettek kapják meg a nekik kijáró végtisztességet. Hasonlóképpen nyilatkoztunk Grósz Károly 1988. november 5-i látogatásakor Bécsben, hangsúlyozva, az ,, 1956-os magyar forradalom és szabadságharc megítélése a magyarországi hatalom részéről, a teljes elzárkózás az átértékelés elől elzárja a közeledés, kiengesztelődés útját. Összeegyeztethetetlen a humanitás és etika elveivel, hogy elesettek és kivégzettek " 32 évvel a forradalom leverése után még mindig jeltelen sírokban pihennek. 1989. június 16. vízválasztó lett; nemes büszkeséggel tölthet el mindnyájunkat az a tudat, hogy végül is azokat igazolta az idő, akik hűségesek maradtak 1956-hoz. Dr. SMUK ANDRÁS POST FESTUM JUNIUS 16. Olvasván a Történelmi Igazságtétel Bizottság MTI-nek adott köszönetnyilvánítását feltűnő, hogy egyetlen szó említés sincs a nyugati magyarokról, mi több, a különböző hivatalos személyiségek, csoportosulások küldötteire ///. a Magyarországon akkreditált diplomáciai testületekre sem történik utalás, pedig — amint azt a különböző tudósítások kellően kidomborították — négy kommunista államot kivéve valamennyi kormány, még a szovjet követség is, koszorút helyezett el Nagy Imre és társai a Műcsarnok lépcsőin felravatalozott hamvai előtt. Gondolkodóba ejt, vajon mi lehet ennek a kihagyásos köszönetnyilvánításnak az oka? Már a temetést megelőzően kitudódott, hogy a jelentkezők felvételezésével megbízott Abod László ódzkodó modorával inkább fékezett mintsem részvételre buzdított. A hozzátartozókon kívül 12 alternatív szervezet által június elején nyilvánosságra hozott felhívásban még az is állt: ,,A gyászszertartásra meghívjuk... az emigrációba kényszerült magyarság képviselőit." A TIB aztán szükségesnek tartotta annak kinyilvánítását, hogy ő a tavalyi párizsi jelképes temetés részvevőin kívül senkit sem hívott meg június 16-ra. Azt sem győzték hangsúlyozni, hogy a 301-es parcellához csakis a legszűkebb családi és baráti kör hivatalos. Mégis lehetségessé vált egészen kívülállók bejutása is, csak éppen megfelelő ravaszság, könyöklés, protekció kellett hozzá. Mint ahogyan a Hősök terén egyik külföldi magyar delegációval szemben bizalmatlanul viselkedő rendező nyomban egész tenyérre való jegyet kínált fel egyik ,,haver"-nak, aki csak éppen átszólt neki a záróvonalon. Pedig nem ártott volna nagyobb figyelmességben részesíteni főként azokat a tengerentúlról érkezett vendégeket — köztük a kivágott 56-os zászlóval megjelent chicagói csoportot — akik emlékezni akartak és tiszteletüket kifejezni 1956 halottai előtt. Magyarországiaknak feltűnt a nyugati magyar küldöttekkel szembeni tartózkodás, amiről bizonyos fokig a helyszínen is meggyőződhetett a külsőségekre ügyelő külföldi. Közülük az egyik magyar (magánemberként volt jelen), akinek a felravatalozottak között közeli rokona volt, rezignáltan említette, hogy a gyászünnepély a tülekedők miatt sokban a hiúság zsibvására benyomását keltette. (Szigorúan csak zárójelben: kedvezőtlenül hatott Csurka István elmarasztaló megnyilatkozása a rádióban és a sajtóban Méray Tiborról.) Vagy éppen a nyugati magyarokkal szembeni viselkedésükkel akarták igazolni magukat a szervezők a hatalomnál? Azokkal szemben, akik menekülésük óta hűséggel ápolták 1956 emlékét, és a akiknek szinte úgy tűnhet — jól jön ugyan ,,szegény rokon" látogatókra fordított idejük és pénzük, de azért kissé terhesek egy ilyen orosz/ánbarangbeli rendezvényen? így még gondolni sem szabad arra, mennyire kedvezőbb benyomást keltett volna, ha valamiféle hivatalos bizottság fogadta, üdvözölte volna a helyszínen a koszorúzásra gyülekező küldötteket (vagy talán a nevek beolvasásával kívántak eleget tenni az udvariasság, tapintatosság szabályának?). A TIB megnyilvánulása annál inkább is furcsának tűnik, mivel a köszönetnyilvánításból kimaradtak a már említett külföldi politikai-diplomáciai küldöttségek koszorúzói is. Az ébredő Magyarország ebben a megvilágításban — úgy látszik — beéri önmagával, nincs szüksége jóakarókra, barátokra, ezzel a félszegmeggondolatlan (vagy ha meggondolt, annál rosszabb) magatartással ugyanis feltehetően megbántottak, érzelmeikben lehűtöttek érzékenyebb személyeket. Június 16-án így nemcsak 1956-ot temették, de nyilvánvalóan illúziókat is azokkal szemben, akik minden áldozatvállalásuk mellett ügyetlenül leplezték a kisajátítás szándékát. Mindez természetesen semmit sem ront a nap nagyszerűségén, a jól megtervezett és fegyelmezett ünnepély emelkedettségén. A helyzet fonákságára jellemzően például egyik magyar követség részéről - igaz, nem hivatalos keretek között — köszönetet mondtak helyi csoportnak a temetési ünnepélyen való részvételért és a koszorúzásért. Netán a hivatalos Magyarország kezdi többre becsülni a külföldi magyarokat mint egyes alternatív szervezetek? PEREGRINUS ..MORTUORUM VIRTUTE TENEMUR" ,,A holtak erénye kötelez minket" A felirat egy táblácskán áll a müncheni egyetem előcsarnokában, helyettesítve az „elavult" Horatius idézetet: „Dulce et decorum est pro patria mari... ’ („Édes és dicső dolog a hazáért meghalni ".) 1958-ban e jelmondat eltávolítása, az egyetem falain túlnövő vitát váltott ki szabadságról, hazaszeretetről, áldozatvállalásról. ‘A müncheni esetre kellett gondolnom, amikor 1989. június 15-én este részt vettem az 1957—58-ban Győrben kivégzett 1956-os mártírok jelképes temetésén. Ezt az eseményt nem közvetítette a televízió, nem jöttek el a sírokhoz külföld jeles képviselői kegyeletüket leróni. Itt a dunántúli városok és falvak egyszerű lakói búcsúztatták mártírhalált halt fiaikat szívből, végre szabadon megadva nekik a megérdemelt végtisztességet. A többezres tömeg élén erdészhallgatók, cserkészek vonultak Sopron gyászszalagos lobogókkal díszített főutcáján. Az ablakokban az emlékezés és tisztelet gyertyái égtek. A sopronkőhidai régi, elhagyatott rabtemetőhöz már meggyújtott fáklyákkal érkeztek a résztvevők, hogy tisztelegjenek Czifrik Lajos, Földes Gábor, Gulyás Lajos, Kiss Antal, Tihanyi Árpád, Török István, Weintrager László, Zsigmond Imre és Szigeti Attila (a Dunántúli Forradalmi Intézőbizottság vezetője, aki a győri rabkórházban állítólag öngyilkos lett) szimbolikusan Foki Ilitől a keresztje előtt. Nemcsak a hozzátartozók szemében csillant meg a könny, amikor egy fiatal felolvasta Tihanyi Árpád tanár családjához írt búcsúlevelét. „Édes drága kis Máriám és drága gyermekeim, Árpika és Lacika! Utolsó soraim, melyeket Hozzátok intézek. A haláltól nem félek, hat hónap alatt a halálos cellában, és a sok-sok kivégzett az itt létem alatt... megismerkedtetett és hozzászoktatott a halálhoz és annak gondolatához... Szerettem volna élni, szerettem volna, mert Benneteket itthagyni, ez a szörnyű!... Édes drága kis gyermekeim! Egy a kérésem, szeressétek édes drága anyátokat, ki sok szenvedés és nehéz küzdelemmel nevel Benneteket... Szeressétek azt a drága magyar hazát és népet, és folytassátok a munkámat ott, ahol én abbahagytam. Legyetek büszkék rám, mert a mi vérünknek és áldozatunknak gyümölcsét Ti fogjátok learatni és élvezni... Édes kicsi Máriám! Én tudom, hogy a harc és áldozat nem volt hiábavaló, s szabad lesz még ez a haza...'’ A soproni ünnepély lelkes, fiatal szervezői és meghatott résztvevői közül valószínűleg kevesen ismerik a „müncheni esetet". Az átkovácsolt horatiuszi idézet mégis eljutott Magyarországra és nemcsak az anyagban összefonódva él tovább a régi és az új jelmondat a müncheni egyetem falán, hanem a szívekben is. Magyarországon. Memento. ..Ha valaha bekövetkeznék Magyarországon a kommunista rendszer bukása, ha valaha ismét szabad lenne a budapesti egyetem, akkor az antik mondás a müncheni egyetem világítóudvarából meg fogja találni útját Magyarországra és méltó helyen elhelyezve fogja egy szabad budapesti egyetem diákjait inteni és emlékeztetni az 1956-os szabadságharc halott bajtársaira. És akkor Budapesten nem lesz diáknagygyűlés, sem füttyök, sem fújok..." (Kulturpolitische Korrespondenz, Febr. 1958.) Dr. KÓTAI-SZARKA KLÁRA : Magyar mozaik IFJÚSÁGI MOZGALOM AZ MDF-EN BELÜL. A Magyar Demokrata Fórum, miután a helyi szervezetek véleményezése alapján elhatározta, hogy a közeljövőben párttá alakul, legújabban külön ifjúsági mozgalommal is zászlót bontott. A Lakiteleki Nyilatkozat szellemében utalás történik az országhatárokon túli magyarságra: „Azok jöjjenek közénk, akik számára a mai Magyarország határain kívülre szorult magyarság nemcsak egyike a világ sok védelemre szoruló kisebbségének, hanem mi magunk vagyunk azok: az oszthatatlan magyar kulturális nemzet. Ezért, ha emelkedő nemzetre gondolunk, mindig rájuk is gondoljunk, ami nekik rossz, az számunkra soha ne lehessen jó. Az alapítók egyben hitet tesznek a jogállamiság, a többpártrendszer, a sajtó-, gyülekezési- és egyesülési szabadság, összességében a parlamentáris demokrácia mellett. Felhívják a figyelmet arra, hogy a szükséges politikai és gazdasági megújulás elképzelhetetlen az ember reformja nélkül. „A megújuló magyarság legbiztosabb alapja és hátvédje az erkölcsében szilárd, tudásban és műveltségben biztos ifjúság” — fejeződik be a nyilatkozat. Az Ifjúsági Demokrata Fórum címe: H-1066 Budapest, Ó utca 8—10. • NEMZETI EGYSÉG ÉS AZ EGYHÁZAK. Cserháti József r. k. püspök nagyszabású cikkben (Magyar Nemzet, 1989. júl. 11.) foglalkozik a változó Magyarország múltbeli és jelenlegi égető kérdéseivel. A többek között az egyházat ért igazságtalanságok feltárása mellett elsősorban a megbocsátásra helyezi a fő súlyt az elmúlt több mint négy évtized politikája tekintetében. Kifejti a jelenlegi társadalmi kérdések orvoslásában az egyházra háruló szerepet, amennyiben a lelkületet ismét a keresztény humanista elveknek kell átitatniuk. Cserháti határozottan leszögezi, hogy eltökélten a többpártrendszer híve, mégis nyugtalansággal tölti el a politikai szerveződés túlburjánzása, a szinte áttekinthetetlenné váló nagy számú sajtótermék. Véleménye szerint a „most jelentkezők között sok álmodozó vagy csalódott ember van", vannak, akik egyéni érdekből állnak ki. Mindebben kevésbé a kibontakozó demokrácia egészen természetes velejáróját, sokkal inkább a magyar széthúzás egyik jelét látja. Számára a nemzeti egység megteremtése a legfőbb követelmény. Ezen a téren ugyan fontos szerepet szán az egyházaknak, de csak közvetlen módon, a templomi tanításon keresztül, ugyanis helyteleníti, amennyiben az egyházak közvetlenül beavatkoznának a politikába. A rá háruló feladatokban természetesen „az egyháznak is új erőre kell kapnia" a békepap-mozgalom káros hatásai után — összegez a főpap. . • LEVÉLVÁLTÁS MINDSZENTY ÜGYÉBEN. Paskai László prímás levélben fordult Németh Miklós miniszterelnökhöz, és ebben feltárta a katolikus egyház részéről jövő azon igényt, hogy Nagy Imre és mártírtársai ünnepélyes temetése után a magyar kormány soron kívül tűzze napirendre Mindszenty József perének és elítélésének felülvizsgálatát. „Második elődöm, Mindszenty József bíboros, prímás, esztergomi érsek igazságtalan elítélése és börtönbüntetése... fájó sebe a magyar katolikus egyháznak, de az egész magyar népnek is.” Nagy megnyugvást jelentene, ha a felülvizsgálás soron kívül beindulna — tárja fel kérését a bíboros. Németh Miklós válaszában erre ígéretet tett, habár utalt arra, hogy a periratok nagy terjedelme ill. dokumentumok kiiktatása nem teszi lehetővé az eljárs gyors befejezését. KÁRTÉRÍTÉS NAGYMAROSÉRT. Július 7-én közös osztrák—magyar miniszteri találkozóra került sor Budapesten. Beck Tamás kereskedelmi miniszter és Wolfgang Schüssel gazdasági miniszter az 1995-re tervezett közös világkiállítás és a vámügyek jövőbeni kezelése mellett más vezető politikusok bevonásával a nagymarosi vízlépcső munkálatai leállításával kapcsolatos károkat is mérlegelték. Amennyiben a magyar kormány rendelkezése végleges, úgy az érintett osztrák cégek bejelentései alapján összeállítják a kártérítésre vonatkozó listát. A kamatokkal együtt közel 2,6 milliárd osztrák schilling kártérítéssel kell számolnia a magyar államnak az osztrák fél javára. A találkozót követően Schüssel miniszter pontosított: a becsült összeg csak abban az esetben marad változatlan, amennyiben Magyarország azonnal megkezdi a kártérítés visszafizetését. Egyben elutasította azt az ajánlatot, hogy a megkárosult osztrák cégek más irányú, így útépítési munkálatokat végezzenek Magyarországon. A MOSONMAGYARÓVÁRI VÉRENGZÉS FELDERÍTÉSE Az 1956-os események felélesztése kapcsán a magyarországi sajtó, de a rádió is több esetben foglalkozott az október 26-án Mosonmagyaróváron történt vérengzéssel, amelynek legújabb adatok szerint 108 halálos és 234 sebesült áldozata volt. A tömegmészárlás kezdeményezője és felelőse Dudás István határőrszázados közvetlen a cselekmény után Csehszlovákiába távozott családjával. Jelenleg nyugdíjasként Kiskunhalason él. Az MDF mosonmagyaróvári helyi szervezete fényt kíván deríteni a tragikus esemény tényleges lefolyására, Dudás István szerepére. Ennek érdekében június 8-án Mosonmagyaróvárott, június 26-án Kiskunhalason nyílt vitát rendeztek, de belekezdtek a korabeli dokumentumok összegyűjtésébe, szemtanúk felkutatásába is. Ezúton is kérik olyan személyek jelentkezését, akik közvetlen adatok birtokában vagy személyes emlékeik révén hozzá tudnának segíteni az igazság felderítéséhez. Mindezen túl Szűrös Mátyáshoz, a Magyar Országgyűlés elnökéhez fordultak az alábbi, június 30-án kelt levélben, melyben többek között a következőket írják: E véres esemény kivizsgálását az MSZMP Óvári Városi Bizottsága is kérte a Történelmi Albizottságtól 89. márc. 8-án levélben, honnan olyan válasz érkezett, hogy helyi eseményeket külön-külön nem vizsgálnak, csak általános összefüggéseiben értékelik 1956 történését. A Határőr hetilap május és június havi számai is foglalkoztak a fentiekkel, sőt tudomásunk szerint kezdeményeztek is a Határőrségen belül kivizsgálási eljárást. El kívánjuk kerülni és tiltakozunk olyan egyoldalú vizsgálat lefolytatása miatt, mely 1957. febr.— márc. hóban rendezett koncepciós perhez hasonló eljáráshoz vezetne. Így és ezért fordulunk T. Elnök úrhoz kérésünkkel: Járjon közben és az Ön kérésére alakuljon egy pártatlan, részrehajlástól mentes parlamenti bizottság, mely az összes hozzáférhető dokumentumok, szemtanúk és érintettek meghallgatása után letörli az „ellenforradalmi csőcselék" megbélyegzést a korabeli résztvevőkről. Nem elítélést és megbüntetést kérünk, hanem az igazság feltárását és az ártatlanul szenvedőknek és meghaltaknak erkölcsi és anyagi kártérítést az elveszett évekért, végtagokért, rokkantságért. Reméljük és kérjük, hogy ezen bizottságban az MDF Országos és Helyi Szervezete részéről is l l fő helyet kapjon, de ugyanígy a már megalakult BM Határőrség Bizottsága is mely már tudomásunk szerint megkezdte a vizsgálódást - így bizonyítva a pártatlanságot és biztosítva a helybéliek igazságkereső igyekezetét.