Bécsi Napló, 1989 (10. évfolyam, 1-6. szám)

1989-07-01 / 4. szám

BÉCSI NAPLÓ HITTEL ÉS HŰSÉGGEL” helyezett el 1956 mártírjainak temetésén A KÖZPON­­t SZÖVETSÉG koszorút 1989. június 16-án a huszonkét ausztriai magyar egyesületet reprezentáló Ausztriai Magyar Egyesületek és Szervezetek Központi Szövetsége delegációja piros-fehér-zöld és piros-fehér-piros szalaggal díszített babérko­szorút helyezett el a budapesti Műcsarnok lépcsőin felravatalozott kivégzettek koporsói elé. Ezzel kapcsolatosan azt a tényt szeret­ném kiemelni, miként tett hitet az ausztriai magyarság egy része az 1956-os forradalom mellett, vállalva nyilvánosan is 1956 örök­ségét. A delegáció hajnali 3 órakor indult Bécs­­ből, hogy véletlenül se késse le ezt a törté­nelmi eseményt. Reggel kilenc órakor érkez­tünk a Hősök terére, ahol akkor már száz­ezres tömeg gyűlt össze. Többek között velünk utazott Kiss Gy. Csaba, a Magyar Demokrata Kórum választmányának tagja. Neki köszönhetjük, hogy a Hősök terén simán eligazodtunk. Csoportunkra a farúdra rögzített „Auszt­ria" felirattal a barokkos Kossuth-címer hívta fel a figyelmet. Rengetegen fényképez­ték, de csak kevesen tudhatták, hogy 1956-os vonatkozása van. A címert 1956-ban fiatal magyar menekültek készítették és éveken át a Judenau-ban (falu az alsó-ausztriai Tulln kö­zelében ) működő magyar gyermekotthon kapuján állt. A hangosbemondó mint a bécsi magyarok képviselőit jelentette be csoportunkat. A táb­lánkon viszont Ausztria állt. Ez az eltérés a magyarországi szervezés ellentmondásaira ve­zethető vissza. Tény az, hogy a Központi Szövetség, mint ausztriai magyar képviselő­testület hivatalosan bejelentette részvételét és koszorúzási szándékát. A menet élén a már Ausztriában született és jelenleg egyetemi hallgató Virágh Éva vitte a Kossuth-címert. A Központi Szövetség babérkoszorúját a fő­titkár és a szervezési titkár helyezte el Tu­ráni­tz Károly okl. mérnök, Dr. Cserjén Ká­roly, Tarcsay Csaba, Keleti Anna és mások kíséretében. A június 16-i temetésen való részvétel mindamellett, hogy hittel és hűséggel kí­vántunk adózni 1956 örökségének, a Köz­ponti Szövetség vezetősége számára azért is bírt jelentőséggel, mert már 1986. nyarán levélben fordultunk az akkori magyarországi párt- és államvezetéshez azzal a kéréssel, 30 év után a forradalom oldalán elesettek és a megtorlások során kivégzettek kapják meg a nekik kijáró végtisztességet. Hasonlóképpen nyilatkoztunk Grósz Károly 1988. november 5-i látogatásakor Bécsben, hangsúlyozva, az ,, 1956-os magyar forradalom és szabadság­­harc megítélése a magyarországi hatalom ré­széről, a teljes elzárkózás az átértékelés elől elzárja a közeledés, kiengesztelődés útját. Összeegyeztethetetlen a humanitás és etika elveivel, hogy elesettek és kivégzettek " 32 évvel a forradalom leverése után még mindig jeltelen sírokban pihennek. 1989. június 16. vízválasztó lett; nemes büszkeséggel tölthet el mindnyájunkat az a tudat, hogy végül is azokat igazolta az idő, akik hűségesek maradtak 1956-hoz. Dr. SMUK ANDRÁS POST FESTUM JUNIUS 16. Olvasván a Történelmi Igazságtétel Bizott­ság MTI-nek adott köszönetnyilvánítását fel­tűnő, hogy egyetlen szó említés sincs a nyu­gati magyarokról, mi több, a különböző hiva­talos személyiségek, csoportosulások küldöt­teire ///. a Magyarországon akkreditált diplo­máciai testületekre sem történik utalás, pedig — amint azt a különböző tudósítások kellően kidomborították — négy kommunista államot kivéve valamennyi kormány, még a szovjet követség is, koszorút helyezett el Nagy Imre és társai a Műcsarnok lépcsőin felravatalozott hamvai előtt. Gondolkodóba ejt, vajon mi lehet ennek a kihagyásos köszönetnyilvánításnak az oka? Már a temetést megelőzően kitudódott, hogy a jelentkezők felvételezésével megbízott Abod László ódzkodó modorával inkább fékezett mintsem részvételre buzdított. A hozzátarto­zókon kívül 12 alternatív szervezet által jú­nius elején nyilvánosságra hozott felhívásban még az is állt: ,,A gyászszertartásra meghív­juk... az emigrációba kényszerült magyarság képviselőit." A TIB aztán szükségesnek tar­totta annak kinyilvánítását, hogy ő a tavalyi párizsi jelképes temetés részvevőin kívül sen­kit sem hívott meg június 16-ra. Azt sem győzték hangsúlyozni, hogy a 301-es parcel­lához csakis a legszűkebb családi és baráti kör hivatalos. Mégis lehetségessé vált egészen kívülállók bejutása is, csak éppen megfelelő ravaszság, könyöklés, protekció kellett hozzá. Mint ahogyan a Hősök terén egyik külföldi magyar delegációval szemben bizalmatlanul viselkedő rendező nyomban egész tenyérre való jegyet kínált fel egyik ,,haver"-nak, aki csak éppen átszólt neki a záróvonalon. Pedig nem ártott volna nagyobb figyelmes­ségben részesíteni főként azokat a tengeren­túlról érkezett vendégeket — köztük a kivá­gott 56-os zászlóval megjelent chicagói cso­portot — akik emlékezni akartak és tiszteletü­ket kifejezni 1956 halottai előtt. Magyaror­szágiaknak feltűnt a nyugati magyar küldöt­tekkel szembeni tartózkodás, amiről bizonyos fokig a helyszínen is meggyőződhetett a kül­sőségekre ügyelő külföldi. Közülük az egyik magyar (magánemberként volt jelen), akinek a felravatalozottak között közeli rokona volt, rezignáltan említette, hogy a gyászünnepély a tülekedők miatt sokban a hiúság zsibvására benyomását keltette. (Szigorúan csak záró­jelben: kedvezőtlenül hatott Csur­ka István el­marasztaló megnyilatkozása a rádióban és a sajtóban Méray Tiborról.) Vagy éppen a nyu­gati magyarokkal szembeni viselkedésükkel akarták igazolni magukat a szervezők a hata­lomnál? Azokkal szemben, akik menekülé­sük óta hűséggel ápolták 1956 emlékét, és a akiknek­­ szinte úgy tűnhet — jól jön ugyan ,,szegény rokon" látogatókra fordított idejük és pénzük, de azért kissé terhesek egy ilyen orosz/ánbar­angbeli rendezvényen? így még gondolni sem szabad arra, mennyire kedvezőbb benyomást keltett volna, ha vala­miféle hivatalos bizottság fogadta, üdvözölte volna a helyszínen a koszorúzásra gyülekező küldötteket (vagy talán a nevek beolvasásával kívántak eleget tenni az udvariasság, tapinta­tosság szabályának?). A TIB megnyilvánulása annál inkább is furcsának tűnik, mivel a köszönetnyilvánítás­ból kimaradtak a már említett külföldi politi­kai-diplomáciai küldöttségek koszorúzói is. Az ébredő Magyarország ebben a megvilágításban — úgy látszik — beéri önmagával, nincs szük­sége jóakarókra, barátokra, ezzel a félszeg­­meggondolatlan (vagy ha meggondolt, annál rosszabb) magatartással ugyanis feltehetően megbántottak, érzelmeikben lehűtöttek érzé­kenyebb személyeket. Június 16-án így nem­csak 1956-ot temették, de nyilvánvalóan illúziókat is azokkal szemben, akik minden áldozatvállalásuk mellett ügyetlenül leplezték a kisajátítás szándékát. Mindez természetesen semmit sem ront a nap nagyszerűségén, a jól megtervezett és fegyelmezett ünnepély emel­kedettségén. A helyzet fonákságára jellemzően például egyik magyar követség részéről - igaz, nem hivatalos keretek között — köszönetet mond­tak helyi csoportnak a temetési ünnepélyen való részvételért és a koszorúzásért. Netán a hivatalos Magyarország kezdi többre becsülni a külföldi magyarokat mint egyes alternatív szervezetek? PEREGRINUS ..MORTUORUM VIRTUTE TENEMUR"­­ ,,A holtak erénye kötelez minket" A felirat egy táblácskán áll a müncheni egyetem előcsarnokában, helyettesítve az „el­avult" Horatius idézetet: „Dulce et decorum est pro patria mari... ’ („Édes és dicső dolog a hazáért meghalni ".) 1958-ban e jelmondat eltávolítása, az egyetem falain túlnövő vitát váltott ki szabadságról, hazaszeretetről, áldo­zatvállalásról. ‘A müncheni esetre kellett gondolnom, amikor 1989. június 15-én este részt vettem az 1957—58-ban Győrben kivégzett 1956-os mártírok jelképes temetésén. Ezt az eseményt nem közvetítette a televízió, nem jöttek el a sírokhoz külföld jeles képviselői kegyeletüket leróni. Itt a dunántúli városok és falvak egy­szerű lakói búcsúztatták mártírhalált halt fiaikat szívből, végre szabadon megadva ne­kik a megérdemelt végtisztességet. A többezres tömeg élén erdészhallgatók, cserkészek vonultak Sopron gyászszalagos lobogókkal díszített főutcáján. Az ablakok­ban az emlékezés és tisztelet gyertyái égtek. A sopronkőhidai régi, elhagyatott rabtemető­höz már meggyújtott fáklyákkal érkeztek a résztvevők, hogy tisztelegjenek Czifrik Lajos, Földes Gábor, Gulyás Lajos, Kiss Antal, Tihanyi Árpád, Török István, Weintrager László, Zsigmond Imre és Szigeti Attila (a Dunántúli Forradalmi Intézőbizottság vezető­je, aki a győri rabkórházban állítólag öngyil­kos lett) szimbolikusan Foki Ilitől a keresztje előtt. Nemcsak a hozzátartozók szemében csillant meg a könny, amikor egy fiatal fel­olvasta Tihanyi Árpád tanár családjához írt búcsúlevelét. „Édes drága kis Máriám­ és drága gyerme­keim, Árpika és Lacika! Utolsó soraim, me­lyeket Hozzátok intézek. A haláltól nem félek, hat hónap alatt a halálos cellában, és a sok-sok kivégzett az itt létem alatt... megismerkedtetett és hozzászoktatott a halálhoz és annak gondolatához... Szeret­tem volna élni, szerettem volna, mert Ben­neteket itthagyni, ez a szörnyű!... Édes drága kis gyermekeim! Egy a kérésem, szeressétek édes drága anyátokat, ki sok szenvedés és nehéz küzdelemmel nevel Benneteket... Szeressétek azt a drága ma­gyar hazát és népet, és folytassátok a mun­kámat ott, ahol én abbahagytam. Legyetek büszkék rám, mert a mi vérünknek és ál­dozatunknak gyümölcsét Ti fogjátok le­aratni és élvezni... Édes kicsi Máriám! Én tudom, hogy a harc és áldozat nem volt hiábavaló, s szabad lesz még ez a haza...'’ A soproni ünnepély lelkes, fiatal szervezői és meghatott résztvevői közül valószínűleg ke­vesen ismerik a „müncheni esetet". Az átko­vácsolt horatiuszi idézet mégis eljutott Ma­gyarországra és nemcsak az anyagban össze­fonódva él tovább a régi és az új jelmondat a müncheni egyetem falán, hanem a szívekben is. Magyarországon. Memento. ..Ha valaha bekövetkeznék Ma­gyarországon a kommunista rendszer bukása, ha valaha ismét szabad lenne a budapesti egyetem, akkor az antik mondás a müncheni egyetem világítóudvarából meg fogja találni útját Magyarországra és méltó helyen elhe­lyezve fogja egy szabad budapesti egyetem diákjait inteni és emlékeztetni az 1956-os szabadságharc halott bajtársaira. És akkor Budapesten nem lesz diáknagygyűlés, sem füttyök, sem fújok..." (Kulturpolitische Kor­respondenz, Febr. 1958.) Dr. KÓTAI-SZARKA KLÁRA : Magyar mozaik IFJÚSÁGI MOZGALOM AZ MDF-EN BELÜL. A Magyar Demokrata Fórum, miután a helyi szerve­zetek véleményezése alapján elhatározta, hogy a közeljövőben párttá alakul, legújabban külön ifjú­sági mozgalommal is zászlót bontott. A Lakiteleki Nyilatkozat szellemében utalás történik az ország­határokon túli magyarságra: „Azok jöjjenek közénk, akik számára a mai Magyarország határain kívülre szorult magyarság nemcsak egyike a világ sok véde­lemre szoruló kisebbségének, hanem mi magunk va­gyunk azok: az oszthatatlan magyar kulturális nem­zet. Ezért, ha emelkedő nemzetre gondolunk, min­dig rájuk is gondoljunk, ami nekik rossz, az szá­munkra soha ne lehessen jó. Az alapítók egyben hitet tesznek a jogállamiság, a többpártrendszer, a sajtó-, gyülekezési- és egyesülési szabadság, összes­ségében a parlamentáris demokrácia mellett. Felhív­ják a figyelmet arra, hogy a szükséges politikai és gazdasági megújulás elképzelhetetlen az ember re­formja nélkül. „A megújuló magyarság legbiztosabb alapja és hátvédje az erkölcsében szilárd, tudásban és műveltségben biztos ifjúság” — fejeződik be a nyilatkozat. Az Ifjúsági Demokrata Fórum címe: H-1066 Budapest, Ó utca 8—10. • NEMZETI EGYSÉG ÉS AZ EGYHÁZAK. Cser­háti József r. k. püspök nagyszabású cikkben (Ma­gyar Nemzet, 1989. júl. 11.) foglalkozik a változó Magyarország múltbeli és jelenlegi égető kérdései­vel. A többek között az egyházat ért igazságtalansá­gok feltárása mellett elsősorban a megbocsátásra helyezi a fő súlyt az elmúlt több mint négy évtized politikája tekintetében. Kifejti a jelenlegi társadalmi kérdések orvoslásában az egyházra háruló szerepet, amennyiben a lelkületet ismét a keresztény humanis­ta elveknek kell átitatniuk. Cserháti határozottan leszögezi, hogy eltökélten a többpártrendszer híve, mégis nyugtalansággal tölti el a politikai szerveződés túlburjánzása, a szinte áttekinthetetlenné váló nagy számú sajtótermék. Véleménye szerint a „most je­lentkezők között sok álmodozó vagy csalódott em­ber van", vannak, akik egyéni érdekből állnak ki. Mindebben kevésbé a kibontakozó demokrácia egé­szen természetes velejáróját, sokkal inkább a magyar széthúzás egyik jelét látja. Számára a nemzeti egység megteremtése a legfőbb követelmény. Ezen a téren ugyan fontos szerepet szán az egyházaknak, de csak közvetlen módon, a templomi tanításon keresztül, ugyanis helyteleníti, amennyiben az egyházak köz­vetlenül beavatkoznának a politikába. A rá háruló feladatokban természetesen „az egyháznak is új erőre kell kapnia" a békepap-mozgalom káros hatá­sai után — összegez a főpap. . • LEVÉLVÁLTÁS MINDSZENTY ÜGYÉBEN. Pas­­kai László prímás levélben fordult Németh Miklós miniszterelnökhöz, és ebben feltárta a katolikus egyház részéről jövő azon igényt, hogy Nagy Imre és mártírtársai ünnepélyes temetése után a magyar kormány soron kívül tűzze napirendre Mindszenty József perének és elítélésének felülvizsgálatát. „Má­sodik elődöm, Mindszenty József bíboros, prímás, esztergomi érsek igazságtalan elítélése és börtönbün­tetése... fájó sebe a magyar katolikus egyháznak, de az egész magyar népnek is.” Nagy megnyugvást je­lentene, ha a felülvizsgálás soron kívül beindulna — tárja fel kérését a bíboros. Németh Miklós vála­szában erre ígéretet tett, habár utalt arra, hogy a per­iratok nagy terjedelme ill. dokumentumok kiiktatása nem teszi lehetővé az eljárs gyors befejezését. KÁRTÉRÍTÉS NAGYMAROSÉRT. Július 7-én kö­zös osztrák—magyar miniszteri találkozóra került sor Budapesten. Beck Tamás kereskedelmi minisz­ter és Wolfgang Schüssel gazdasági miniszter az 1995-re tervezett közös világkiállítás és a vám­ügyek jövőbeni kezelése mellett más vezető politiku­sok bevonásával a nagymarosi vízlépcső munkálatai leállításával kapcsolatos károkat is mérlegelték. Amennyiben a magyar kormány rendelkezése vég­leges, úgy az érintett osztrák cégek bejelentései alap­ján összeállítják a kártérítésre vonatkozó listát. A kamatokkal együtt közel 2,6 milliárd osztrák schil­ling kártérítéssel kell számolnia a magyar államnak az osztrák fél javára. A találkozót követően Schüssel miniszter pontosított: a becsült összeg csak abban az esetben marad változatlan, amennyiben Magyaror­szág azonnal megkezdi a kártérítés visszafizetését. Egyben elutasította azt az ajánlatot, hogy a meg­károsult osztrák cégek más irányú, így útépítési mun­kálatokat végezzenek Magyarországon. A MOSONMAGYARÓVÁRI VÉRENGZÉS FELDERÍTÉSE Az 1956-os események felélesztése kapcsán a magyarországi sajtó, de a rádió is több esetben foglalkozott az október 26-án Mosonmagyar­óváron történt vérengzéssel, amelynek legú­jabb adatok szerint 108 halálos és 234 sebe­sült áldozata volt. A tömegmészárlás kezde­ményezője és felelőse Dudás István határőr­százados közvetlen a cselekmény után Cseh­szlovákiába távozott családjával. Jelenleg nyugdíjasként Kiskunhalason él. Az MDF mo­sonmagyaróvári helyi szervezete fényt kíván deríteni a tragikus esemény tényleges lefo­lyására, Dudás István szerepére. Ennek érde­kében június 8-án Mosonmagyaróvárott, jú­nius 26-án Kiskunhalason nyílt vitát rendez­tek, de belekezdtek a korabeli dokumentu­mok összegyűjtésébe, szemtanúk felkutatásá­ba is. Ezúton is kérik olyan személyek jelent­kezését, akik közvetlen adatok birtokában vagy személyes emlékeik révén hozzá tud­nának segíteni az igazság felderítéséhez. Mindezen túl Szűrös Mátyáshoz, a Magyar Országgyűlés elnökéhez fordultak az alábbi, június 30-án kelt levélben, melyben többek között a következőket írják: E véres esemény kivizsgálását az MSZMP Óvári Városi Bizottsága is kérte a Történelmi Albizottságtól 89. márc. 8-án levélben, hon­nan olyan válasz érkezett, hogy helyi esemé­nyeket külön-külön nem vizsgálnak, csak ál­talános összefüggéseiben értékelik 1956 törté­nését. A Határőr hetilap május és június havi számai is foglalkoztak a fentiekkel, sőt tudo­másunk szerint kezdeményeztek is a Határőr­ségen belül kivizsgálási eljárást. El kívánjuk kerülni és tiltakozunk olyan egyoldalú vizs­gálat lefolytatása miatt, mely 1957. febr.— márc. hóban rendezett koncepciós perhez hasonló eljáráshoz vezetne. Így és ezért for­dulunk T. Elnök úrhoz kérésünkkel: Járjon közben és az Ön kérésére alakuljon egy pártatlan, részrehajlástól mentes parla­menti bizottság, mely az összes hozzáférhető dokumentumok, szemtanúk és érintettek meg­hallgatása után letörli az „ellenforradalmi cső­cselék" megbélyegzést a korabeli résztvevők­ről. Nem elítélést és megbüntetést kérünk, hanem az­ igazság feltárását és az ártatlanul szenvedőknek és meghaltaknak erkölcsi és anyagi kártérítést az elveszett évekért, végta­gokért, rokkantságért. Reméljük és kérjük, hogy ezen bizottság­ban az MDF Országos és Helyi Szervezete részéről is l l fő helyet kapjon, de ugyan­így a már megalakult BM Határőrség Bizott­sága is mely már tudomásunk szerint meg­kezdte a vizsgálódást - így bizonyítva a pár­tat­lanságot és biztosítva a helybéliek igazság­­kereső igyekezetét.

Next