Bécsi Napló, 1991 (12. évfolyam, 1-6. szám)

1991-01-01 / 1. szám

BÉCSI NAPLÓ EGY TOTALITÁRIUS BIRODALOM UTÓVÉDHARCAI Nézem a képeket a televízióan a vilniusi vé­res vasárnapról, harckocsiktól eltiport, lőtt sebektől vérző emberek megrendítő látványa. 1956 októberének budapesti képsorai, az 1989-ben a grúziai Tbilisziben mérges gázzal és gyalogsági ásókkal szétvert tüntetés lát­ványa tolulnak elém. A cél is közös volt mind­három helyen, véres leszámolás mindazokkal, akik szabadságot, demokráciát és független­séget akartak. Erős tehát a csábítás a párhu­zamvonásra Budapest, Tbiliszi és Vilnius kö­zött, miként önmagát kínálja az összehasonlí­tás 1956 és 1991 eseményei, a magyar forra­dalom vérbefojtása és a szuezi háborúval el­foglalt Nyugat hallgatagsága illetve a báli akció és az Arab öböl mindent elsöprő krízise esetében is. A történelem azonban tömegével kínálja a látszólagos párhuzamokat, amelyek a háttér pontos ismerete nélkül könnyen vezethetnek hamis, az érzelmektől érthetően befolyásolt következtetésekhez. 1956. kora őszén sztálini terrorból még ki sem lábalt Szovjet­a­unió a második világháború után végrehaj­tott osztozkodás, a szilárd nagyhatalmi po­zíció tudatában taposta el egy lázadó kis nép szabadságharcát. A nyugati hatalmak - ugyancsak a jaltai hatalomfelosztásnak a részeseiként - nemcsak nézték s hagyták a történéseket haladni útjukon, de ők is „tet­ték" a dolgukat, saját érdekeiknek megfelelő­en a Közel-Keleten. 1991 januárjára sokat változott a világ. A jaltai „békerendszert" elfújta a szél (úgy hiszem, sokkal inkább meghatározta a lénye­get, mint a rákövetkező párizsi békeszerződés, anno 1947), Németország egyesült, a szovjet csapatok visszavonulóban Kelet-Közép-Euró­­pából, töredezik az egész szovjet kommunista rendszer. S vele együtt bomlik a világ utol­só gyarmattartó birodalma. Az, amelyet oly céltudatosan kovácsoltak össze a Romanovok s amelyet hét évtizeden át a to­tális kommunista ideológia brutális eszközei­vel tartottak és tartanak egybe, bővítve is időközben éppen a Baltikummal, Besszarábiá­­val és Kárpátaljával. (Az államjogi bekebe­lezés gondolata egyébként az 1950-es években a kelet-közép-európai országokra nézve is fel­merült!) A népeknek ez a hatalmas konglomerátuma, amely fajilag, nyelvileg, vallásilag éppúgy egy­mástól teljesen távol álló embereket tart együtt, mint a hajdani gyarmattartó birodal­mak, ámde az — nemzeti és ideológiai — el­nyomás kettősségében túltesz rajtuk, még so­hasem állt oly közel a széteséshez, mint a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évtized elején. A gorbacsovi felismerés a modernizáció elodázhatatlanságáról (ami a maga helyén vi­lágtörténelmi jelentőségű) nemcsak a bolsevik párt kormányzásának csődjét, de a birodalmi struktúra tarthatatlanságának bevallását is je­lentette. Ennek egyértelmű bizonyítékát ad­ták — a hatalmi harc egyéb szálaival is ter­mészetesen átszőtt — kazahsztáni, üzbegisz­­táni, örményországi, besszarábiai és baltikumi mozgalmak. Az, hogy a legmesszebbre a Baltikum jutott a szuverenitás és nemzeti függetlenség követelésének útján, teljesen ért­hető, hiszen a demokratikus Európával szoros kapcsolatban álló, a történelmi előzményeket még nem felejtő (mondhatnánk, magára a bi­rodalmi bekebelezésre emlékező) népekről van szó. Az ő esetükben következhetett be a ket­tős elnyomás elsőkénti teljes felismerése és el­vetése, ami az adott helyzetben a demokrá­ciához való visszatérést jelenthetné. Gorbacsov, aki a kelet-közép-európai vis­­­szavonulás elrendelésével, a polgári demok­ráciák irányába tett gesztusok sorával a hódí­tók utódaként és kommunistaként már „en­gedmények" sorozatát tette a belső birodalmi reformhoz szükséges időnyerés érdekében, a Baltikum esetében egyelőre elérkezett teljesítő­képessége határához. A legtöbb, amit tehetett, az volt, hogy közvetlen felelősségét igyekezett elkendőzni. A Baltikum feladása ugyanis a balti-tengeri kijáró, a nyugati védelmi vonal feladását, a nagyhatalmi bukás közvetlen kez­detét jelentené. Mindazon hatalmi szervek, a­­melyek fennmaradása kizárólag a szovjet biro­dalom létéhez kötődik, a hadsereg, a gazdasági és politikai apparátus a legalsó járási szovjetig bezárólag, érthető jelét adták elégedetlen­ségüknek. Nem azért (vagy nem elsősorban a­­zért) mert a kommunista párt hatalmát féltik, hanem a birodalmi gépezet meghatározó erejét adó nagyoroszok uralmának végétől rettegnek. Litvániától a Kaukázusig, a Kárpátaljától az Uralon túli „autonóm" területekig a kormány­zó posztokon zömében oroszok, s csak kisebb részben nemzetiségi vazallusaik ülnek. Ha a Szovjetunió szétesik, nekik menniük kell, vagy legalábbis rosszabb körülmények közé kerül­nek. Nem véletlen tehát, hogy a balti országok lakosságának orosz nemzetiségű része szembe­száll az új nemzeti demokráciákkal. Fenyegeti-e veszély a baltikumi véres akció nyomán a kelet-közép-európai változásokat? Katonai beavatkozás, kísérlet a politikai ese­mények visszafordítására, bizonyosan nem. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy a birodalom agóniája még nem fog kel­lemetlen perceket okozni a fiatal demokrá­ciáknak, amelyeknek elemi érdeke fűződik a kommunista rendszer és a hódító nagyhatalom egyaránt fenyegető léte megszűnéséhez. A le­bomlásnak, az átalakulásnak azonban megfe­lelően konszolidált feltételek között, fokoza­tosan kell történnie. Ily módon viszont az előre- és hátralépések egyaránt nem kizártak. A robbanás igen súlyos következményekkel járna a világra. S itt kell visszatérnünk 1956. és 1991. pár­huzamaihoz. Az Öböl-válság az emberiség legújabb (és egyre sokasodó) konfliktus­hely­zeteinek egyik fenyegető jele. Nem csupán egy parancsuralmi rendszer, egy diktátor őrült hódításáról van szó, hanem a világ fontos nyersanyagkészletei feletti ellenőrzés jövő­beni jogáról is. S ebben a harcban ismételten megjelent, állami szinten is intézményesítve, a nyugati civilizációtól eltérő erkölcsi érték­­rendszeren alapuló vallási fanatizmus. A hódí­tó útjára induló diktátor, a lehetséges zsaroló megfékezése egyetemes emberi érdek. Hosszú évek (évtizedek?) óta először adták tanújelét „az egyesült nemzetek" annak, hogy készek együttműködni a veszélyhelyzet elhárításában. (A párhuzamra lásd 1938-at!) A szovjet egyet­értés — bármennyire rogyadozik is az óriás — nagy jelentőségű volt ebben a helyzetben. S a Nyugat helyesen cselekedett, amikor ennek megszerzésére helyezte a hangsúlyt, miközben deponálta egyet nem értését és esetleges szankcióit a balti ügyben. Ennél tovább nem mehetett. Gorbacsovnak időt kell hagyni a rendezett visszavonuláshoz, ami nem jelentheti a vis­­­szavonulás ellenőrizetlenségét. Sőt, csakis ily módon képzelhető el a folyamat véghezvitele. Kemény és határozott, de korrekt feltétel­­rendszerhez kötve, ahol világosan értésére ad­ják a szovjeteknek: a nyugati demokráciák tá­mogatása nem a szemhunyást jelenti, hanem átmeneti megértést a problémák iránt. MIKÓ ANDRÁS Gorbacsov a lettországi beavatkozást kö­vetően január 22-én kijelentette: a Szovjetunió a Baltikumot belügyének tekinti, és tévednek mindazok, akik azt hiszik, hogy bármi is válto­zott a Szovjetunió hatalompolitikájában. (Szerk.) Amikor a karácsonyi ünnepek előtti napok­ban arról beszélgettünk, hogy a magyaror­szági látogatásom során szerzett tapaszta­lataimról levélben számolok be Neked és az olvasóknak, nem voltak kétségeim az iránt, mily nehéz feladatra vállalkoztam. A való­ság azonban felülmúlta a várakozást. Kis híján lehetetlen azokat a szövevényes gazda­­sági-társadalmi-politikai mozgásokat áttekin­teni, amelyek ma az országot jellemzik. Át­menet a diktatúra 41., az idegen megszál­lás 44. évéből a demokrácia nulladik éve felé. S azt, hogy e két dátum között mennyi időnek kell eltelnie, aligha tudja ma valaki meghatározni. Miközben fogódzóként megkíséreltem ma­gamnak néhány támpontot kiemelni a szabad választások óta eltelt hónapok eseményei­ből, ismét megfogalmazódott bennem mind­az, amiről 1988. ősze óta oly sokat beszél­gettünk. Mindenekelőtt az, hogy az ottani lakosság gondolkodásában, magatartásában csakis hosszú évek hozhatnak változást. Illúzió volt, s ma is az, ha egy varázsló pál­cájával szeretnénk eltüntetni, kitörölni gene­rációk emlékezetéből négy évtized törté­néseit. Akik ezt hiszik, vakvágányon utaz­nak s hamarosan az ütközőbakhoz érnek. A magyarországi diktatórikus rendszer kul­csa éppen az volt, hogy a társadalom döntő többsége számára az 1960-as évek közepé­től nem mutatkozott nyílt elnyomó funk­ciójában. Az embereknek cserében az 1956- os forradalom vérbefojtása után kialakult helyzetbe történő belenyugvásért a pártál­lam a feudális hagyományokat felelevenítő atyai gondoskodással egyfajta­ korlátozott jólétet kínált. S kétségtelen, hogy ezt a tár­sadalom elfogadta. Nem, vagy alig hallván a figyelmeztetéseket, amelyek egyre komo­­rabban intettek erkölcsi immunrendszerének, értékrendjének évtizedek óta tartó szétesé­sére. Nemzedékek nőttek fel úgy, hogy a hit, az önbecsülés, a szolidaritás eszméit, a jó és rossz konkrét megtestesülését nem, vagy ami még rosszabb, torzan sajátították el, így jött el a nagy földcsuszamlás ideje, amely korántsem járt olyan megrendüléssel, katarzissal, mint mindeddig a magyar törté­nelemben. A régi és az új nem vált, nem válhatott el világosan egymástól, ami "jó" volt a régi rendben, az eltűnőben van s a tragikus hagyaték nyomán az új rendszernek alig van ereje ezt kiegyenlíteni. Hiszen - s ez is valóság - a demokrácia sokak számára nem jelentett többet, mint a bécsi üzletek árubőségét, amiről azt hitték, most egy­szerre átvándorol a Lajtától keletre. Miután világossá lett, hogy ez nem követ­kezik be a közeli jövőben, a kiúttalanság érzése - kézzel foghatóvá téve az életszín­vonal egzisztenciákat pusztító romlásával - általánossá lett. Mi mással volna magyaráz­ható különben az az adatsor, amely a köz­véleménykutatás eredményeként a magyarok - kelet-közép-európai viszonylatban - legsöté­tebb jövőképét vetíti elénk. Személyes véleményem az, hogy mindaz, ami történik, bármennyire is nehéz a gazda­sági összeomlás terhe alatt tudomásul venni, törvényszerű és természetes ilyen alapvető gazdasági és társadalmi átalakulások során nem lehet elegánsan az egyik világból a má­sikba átsétálni. De igenis lehet rövidíteni a megteendő utat, oly módon, hogy mindazok, akik a váltás politikai felelősségét (a válasz­tási pódiumokon, a parlamentben, a sajtó­ban) magukra vették, világos szóval kimond­ják - félretéve saját hatalmi pozíciójuk félté­sét - mit és mennyit kell tenni még. Mintha hallanám azonnali ellenvetésed, de sokan, de sokszor megtették ezt. Bizonyára így van, csakhogy a józan szó többnyire elveszett a zajban, amit a politikai konjuktúra régi és újsütetű lovagjai csaptak maguk körül. S itt hadd erősítselek meg abban, amiről ugyancsak sokszor szó esett már közöttünk. Soha még nem hiányzott a magyarságnak annyira, mint most egy karizmatikus vezér­­egyéniség. Népünk érzelmekkel teli, rajongó emberekből áll - minden történelmi időben kereste és megtalálta vezéreit, akikre hall­gatott. Olykor nemcsak pozitív, de sajnos negatív tulajdonságú embereket is. Ma leg­feljebb önjelölt néptribunokkal találkoz­hatunk minden oldalon, akik tarisznyájukban nem a marsall-botot, hanem hátukon a hor­dót - hogy legyen mire állniuk - cipelik. Sajnos a múlt bűneinek jóvátétele, az er­kölcsi igazságtétel is olybá fordult, mintha a világ néhány ember számára megállt volna 1945/1949-ben m­etán korábban), s ott kel­lene folytatni, ahol az elődök abbahagyták. Nem kétséges, hogy maradéktalanul szembe kell nézni mindazokkal a hazugságokkal, amelyekkel történelmünket meghamisították, eszközeinkhez mérten enyhíteni kell az ál­dozatok szenvedését, helyre kell állítani be­csületüket. Minden jót és hasznosat fel kell használni abból, amit a magyar demokrácia néhány év alatt megteremtett, de régit foly­tatni egyszerűen nem lehet. Az új demokra­tikus polgári Magyarországot azoknak kell megalkotniuk, akik ma 25-55 között élik az életüket. Bázisul ehhez csakis annak a nemze­déki és társadalmi középrétegnek a színe-java szolgálna, amely a kádári "puha diktatúrá­ban" nőtt fel, de már régóta nemcsak remél­te annak mielőbbi végét, hanem tett is ennek bekövetkezéséért. Most is csak ezt tudom írni, amit már sokszor elmondtam Neked. Az új politikai élet egyik legsúlyosabb hibájának tartom, hogy megbilincselve a pártkeretektől, saját eszméinek nemegyszer diktatórikus merevsé­gétől elfeledkezett arról, hogy ezt a közép­réteget megnyerje, erre támaszkodjon. Ha így tett volna, egészen bizonyos, hogy kisebb gondjai lennének a különböző tisztségek betöltésénél az agyon­rémisztett hivatalno­kok tömeges állás elhagyásával, a közigaz­gatás szétesésével s elkerülhette volna a kö­vetkező esztendők nem egy nehézségét. (Folytatás a 6. oldalon) VAN-E FÉNY AZ ALAGÚT VÉGÉN? Levél a magyarországi helyzetről - - PÁLYÁZAT A Hungária egyesület - Associación Húngara en la Argentína által hirdetett pályázatra összesen 10 munka érkezett be (5 Magyarországról, 2 az Egye­sült Államokból, 1-1 Írországból, Erdélyből és Argentínából). Elbírálásra Csoóri Sándort és Bor­­bándi Gyulát kérték fel. Az ő döntésük alapján az első díjat dr. Kabdebó Tamás­nak ítélték oda Mit ér és milyen az ember, ha magyar...a diaszpórában? c. esszéjé­ért. Jutalomként meghívót kapott az egyesület már­cius 15-i ünnepélyére, valamint ígéretet arra, hogy díjnyertes munkáját kinyomatják a Dél-amerikai Magyar Hírlapban és a Magyarországon megjelenő Hitelben ill. Tiszatájban. XII. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM 1991. JANUÁR-FEBRUÁR MEGJELENIK KÉTHAVONTA ÁRA 15,­ÖS Erscheinungsort WIEN P. k. k. VERLAGSPOSTAMT 1010 WIEN

Next