Bécsi Napló, 1993 (14. évfolyam, 2-6. szám)
1993-05-01 / 3. szám
BÉCSI NAPLÓ KOSÁRY DOMOKOS „ „ „ „ MAGYARORSZAGINTEGRÁLODÁSA EURÓPÁBA UKRÁN-MAGYAR ALAPSZERZŐDÉS: KÉNYSZERPÁLYÁN A MAGYAR KÜLPOLITIKA? Nemrég volt egy ünnepély Budapesten az Akadémia Dísztermében, amelyet a francia és a német nagykövetség rendezett harmincadik évfordulójára annak, hogy aláírták a német—francia megállapodást. Ez a megállapodás két egymással századokon át viaskodó, rivalizáló hatalom közt jött létre. Majdnem olyan ez, mintha a magyarok és románok nyújtanának egymásnak kezet. Kezet nyújtottak egymásnak és tulajdonképpen ez alkotja a bázisát mindmáig az európai integrációnak. Mik voltak ennek az egyezségnek akkor a feltételeit? Az első az, hogy mind a két ország nagyon lepusztult a két világháborúban. Mert a franciák ugyan mind a két alkalommal végül a győztes oldalon álltak, de mégis szörnyen tönkrementek. Úgy látszik, ahhoz, hogy egy ilyen történelmi jelentőségű kibékülés végbemenjen, a sors csapásainak földre kell kényszerítenie azokat az országokat, amelyek egy ilyen kézfogásban érdekeltek lennének. Magyarország részéről ez megtörtént. A másik feltétel szerintem az volt, hogy volt egy fenyegető keleti nagyhatalom, a Szovjetunió. Ez, mint utólag kiderült, talán nem volt olyan erejű, igazi tigris, mint aminek látták, mert azóta, a kremlinológusok nagy szégyenére, akik még a bukását sem tudták megjósolni a világon sehol, sem Európában, sem Amerikában, kiderült, hogy katonai nagyhatalmat nem lehet gazdasági nagyhatalmi bázis nélkül fenntartani. De ezt akkor nem nagyon sejtették, és ez a félelmetes nagyhatalom már ott állt Ausztria határánál, Nyugat-Németország határánál. E külső, történelmi méretű fenyegetés buzdító, serkentő, jótékony hatással volt arra, hogy a nyugatiak elfelejtsék az egymással való vitát. Ezért viszont ez az európai integráció automatikusan Európa nyugati felére korlátozódott, tehát a szovjet szférától Nyugatra eső területre, és a keleti rész pedig szovjet befolyás alatt maradt, a maga sok nyugtalanságával, több-kevesebb elmaradottságával. Amikor a Szovjetunió nyomása enyhült, vagy a Szovjetunió gyakorlatilag összeomlott, akkor ez egyrészt nagy megkönnyebbülést hozott, mert megszabadultak egy tényleg fantasztikus veszedelemtől, de a másik oldalon nyugtalanság forrása is lett, nemcsak olyan értelemben, hogy mi lesz az atomfegyverekkel, vagy mi lesz a szovjet politikai struktúra szétesett elemeivel, mikor mennek egymásnak, hanem azért is, mert van egy nagy térség, és ki fog itt rendet tartani? Ez zavarba ejtő dolog volt, nem győztek kihátrálni belőle. Ez magyarázza az Európa Mozgalomnak ezt az említett óvatos magatartását is, amit csak történeti perspektívából lehet nézni. Európa nemcsak földrajzi fogalom, és nem is az Európai Közösséggel azonos fogalom. Az Európai Közösség olyan politikai szervezet, amely, mint az előbb láttuk, Európa megosztottságának az állapotában alakult ki, és ennél fogva geográfiailag jóval kisebb annál, amit az európai kultúra körének nevezhetünk. Ez az európai kultúra a földgolyón létrejött emberi kultúrák egyike. Azok a történészek, akik az European Science Foundation megbízásából az európai expanziót próbálták feldolgozni, egy holland professzor vezetésével arra az eredményre jutottak, hogy Európát az expanzív jelleg különböztette meg más emberi kultúráktól. Az expanzív, cselekvő, céltudatos jelleg, az, hogy nem kell belenyugodni a sorsba, hanem inkább valamit változtatni rajta, ilyen vagy olyan formában és ilyen vagy olyan indoklások kíséretében végigkísérte Európa történetét. Az expanzió először belső expanzió volt. A középkorban az történik, hogy Kelet felé bővül Európa. Magyarország nemcsak egyedül kapcsolódott ide, hanem egy olyan nagy félkörívben, amely a skandináv országoktól terjed Lengyelországon, Csehországon keresztül le a Duna vidékéig, az ezredforduló körül. Egy kicsit megkésve, mint a peremvidékek egyike. Több ilyen peremvidék volt. Az egész európai civilizáció történeti modellje, mozgása úgy ment végbe, hogy voltak bizonyos epicentrikus, központi zónák, ezeket különböző oldalzónák vették körül, s a különböző fejlődési zónák kölcsönhatása adta meg a dinamikáját ennek a modellnek. Ez a modell nem volt statikus. A középkorban máshol volt az európai fejlődés epicentruma, mint később, amikor a XVII. században átkerült Nyugat-Európába, a Német-Alföld vidékére, a XVIII. századtól pedig abban az Angliába, amely a XV. században még annyira peremországnak számított, hogy amikor Zsigmond német-római császár és magyar király 1414-ben összehívta a Konstanci zsinatot, ott a kíséretében lévő püspökök tiltakoztak az ellen, hogy az angolok saját akciókat kezdjenek. Ebbe az európai kultúrába nekünk, magyaroknak nem kell beintegrálódnunk, mert ebben benne vagyunk, már rövidesen ezer esztendeje. A második világháború után a nemzetközi politika alakulása hozta úgy magával, hogy megkérdezésünk nélkül egy olyan politikai rendszer nyomása alá kerültünk, amely bizonyos fokig igenis elszakított minket ettől a kultúrától. Annak ellenére, hogy az az ideológia, amire a szovjet rendszer hivatkozott, eredetileg európai eredetű. De maga ez a rendszer mégis az európai kultúrával szemben álló rendszer volt és sok kárt okozott. Ennek ellenére nagyon szeretném itt is hangsúlyozni, hogy a magyar történelem és az európai kultúra magyar változatának kontinuitása, folyamatossága nem szakadt meg. Valahol a szívek mélyén, a hamu alatt parázsként tovább élt. Ilyen értelemben tehát nem kell visszacsatlakoznunk Európához, mert az európai kultúrának ahhoz a szektorához tartozunk, tartoztunk mindig, szomszédainkkal együtt, amelyet az Európai Közösség még nem tudott magához fogadni. Ez a Kelet-Közép- Európa és benne Magyarország igen nyugati típusú fejlődést képviselt, még akkor is, hogyha regionális változatban, tehát egyszerűbb kivitelben, némi lemaradással. Az persze igaz, hogy a magyaroknak és szomszédaiknak igyekezniük kellett, hogy ezt az egyszerűbb kivitelű civilizációt megpróbálják fejleszteni. De azért gondoljunk arra, hogy az európai fejlődés másutt sem egyenletesen ment. A XIII. században technikailag, gazdaságilag nagy felfutás volt Nyugat-Európában. A XIV-XV. század viszont visszaesést hozott, olyan válságot, amit a legkülönbözőbb okokból próbálnak ma is magyarázni. Tudjuk, hogy a nyomorúságnak ez az időszaka, amelyet igazán senki nem szeretne Franciaországban, vagy akár Angliában újra végigélni, itt, a kelet-közép-európai zónában viszonylag kedvezően, sőt, a gyorsított fejlődés jegyében ment végbe. Annyira, hogy például a Garam-vidéki magyar bányavárosok, éppen a XIV. században, olyan német erők betelepülésével jöttek létre, amelyek az ottani válság elől menekültek ide. A XVIXVII. században kétségtelenül rosszul járt ez a vidék részint a gazdasági megtorpanás, részint a török hódítás miatt, ami egy kellő, másik civilizációnak az agresszív beavatkozása volt Európa belügyeibe. Tulajdonképpen nemcsak gazdaságilag és kulturálisan, hanem politikailag is része voltunk az európai államrendszernek, mert annak ellenére, hogy Európa politikailag látványosan megosztott, ez az államrendszer a maga belső rivalizálásaival Nyugatról kihatott Keletre is. Hogy mást ne mondjak, az évszázados Habsburg-francia rivalizálás egyik velejárója volt, hogy mondjuk a török támadása Magyarország ellen adott esetben megfelelt a francia érdekeknek, de nem felelt meg a Habsburg érdekeknek. Nem lehetett ez alól kibújni, nem lehetett azt mondani, hogy kérem a nyugatiak hadakozzanak Nyugaton, Európa egységes államrendszert alkotott, minden rivalizálásával együtt. És ebben a rivalizálásban sorra leáldozott a napja azoknak a nagyhatalmi törekvéseknek, amelyek egyetlen birodalom keretében szerették volna egyetlen hatalom uralma vagy irányítása, hegemóniája alatt Európát egyesíteni. Folytatás a 4. oldalon Innsbruck, május 14. A Richard Wagner Strasse-i Magyar Diákotthonban tárgyalunk. A főtárgy a kisebbségi kérdés, középpontjában hangsúlyosan a romániai magyarokkal. Aztán a különböző eshetőségekkel, megoldásokkal kapcsolatosan szóba kerül a határok állandóságának ill. megváltoztatásának kérdése. Innen a figyelem a tegnapelőtt ratifikált ukrán—magyar alapszerződésre terelődik, amelynek 2. cikkelye kimondja: A felek tiszteletben tartják egymás területi épségét és kijelentik, hogy egymással szemben nincs és nem is lesz területi követelésük. A hírek persze egyenesben kijutottak Nyugatra, itt az SZDSZ-es magyarországi látogató már előzőleg kiosztotta egyes magyarországi tudósítások fénymásolatát. A parlamenti szavazás eredménye: 223 „igen", 39 „nem", 17 tartózkodás, 106 képviselő nem vett részt a szavazáson. Antall Józsefet senki sem vádolhatja „hazaárulással" — mint ahogy a vita hevében ez is elhangzott a magyar Parlamentben. Csakis tekintélyét és személyiségének erkölcsi súlyát emelte azáltal, hogy személyesen vállalta a felelősséget a múlt év december 3-án Kijevben aláírt szerződésért, melynek ratifikálását végülis nagy többséggel megszavazták, a kettős nekifutás ellenére a parlamentáris demokrácia izmosodását jelzi a hosszas, szenvedélyes vita. Látszólag tehát minden rendben történt, utólag pedig ésszerűtlennek tűnhet minden kritikus észrevétel. Mégsem hagyható szó nélkül ez a jelentős külpolitikai esemény, amely az önállóságát visszanyert Magyarország első, a magyar kisebbségek jövőjét érintő (17. cikkely) jelentős cselekménye. Különösen visszásnak hatnak a kritikus észrevételek az ellenszavazók viszonylatában, akiknek politikai beállítottsága (pártpolitikai hovatartozástól függetlenül) kellőképpen ismert. A sajtótájékoztatások tükrében mégis fel kell vetni három kérdést, amik — bárhogyan is nézzük — a magyar külpolitika gyenge oldalait villantják fel. Mindjárt a parlamenti vitára utalva kitűnik, hogy a szerződést minden különösebb előkészítés, előzetes megvitatás nélkül bocsátották szavazásra. Bármilyen szélsőséges felszólalások hangzottak is el, ezek nem teszik vitathatóvá az említett tényt. Vagyis a miniszterelnök — talán akaratlanul is — szavazógépezetté kívánta avatni a parlamentet. Nincs más megoldás: az ukránok már ratifikálták az alapszerződést, magyar részről ellátták aláírással, a kellemetlenségek elkerülése végett tehát a parlament mintegy kész tények elé állítva nem tehet mást, minthogy elfogadja a véglegesnek szánt szöveget, különben... Különben összekuszálódnak az ukránokkal annyira ígéretesnek mutatkozó kapcsolatok, a Nyugat szemében pedig komolytalanná válik az a Magyarország, amelyik most szomszédait megelőzve igyekszik az „Európa-házba". Eljátssza az alig észrevett „jó fiú" szerepét. Szavazzanak tehát a honatyák, mert oda lesz az ország tekintélye, a nemzet becsülete. Antall József tudhatja a legjobban, kik, hogyan, netán pártközi együttműködés révén előkészítették-e kellőképpen, aláírásra elfogadható állapotban a szerződést. A hírverés ugyanis — természetesen egészen a parlamentig — úgy tudja, hogy ez nem történt meg. Az viszont kellőképpen ismert, hogy a szerződést Kijevben előzetesen nem Jeszenszky Géza külügyminiszter, hanem Antall József látta el kézjegyével. Ezáltal hihető az, hogy az utólag aláíró külügyminiszter ténylegesen az ellenjegyzők előtt közvetlen ismerte meg a végleges szöveget. Ha ez így van, megkockáztatható a kijelentés, hogy Antall József egyszemélyes külpolitikát folytat, a magyar kormány külügyminisztere pedig — bármennyire furcsán hangzik is ez — a miniszterelnök személynöke. Ez természetesen aligha biztosít széles alapokat a magyar külpolitikának, és Jeszenszky Gézára nézve egyáltalán nem hálás szerep az övé, habár el kell ismerni, hogy a jelenlegi magyar kormány leginkább külpolitikailag tud felmutatni sikereket. Mindez kellő céltudatossággal, kimértségéből, megbízhatóságából magyarázható. A Parlamentben több oldalról is említették, hogy az ukrán—magyar alapszerződés a kárpátaljai magyar kisebbség megkérdezése nélkül jött létre. Ez talán túlzás (biztosan sor került nem hivatalos, bizalmas eszmecserékre), tény azonban, hogy a Kárpátaljai Magyarok Kulturális Szövetsége mint képviselőtestület sehol sem tűnt fel diplomáciai szinten. Mindhiába foglalták keretbe létüket és nagy általánosságban jogaikat, végső fokon nélkülük döntöttek róluk. Ezzel a besorolással azonban nem tett jó szolgálatot a magyar kormány a magyar kisebbségeknek. Ha már annyira külpolitikája középpontjába helyezte őket, elemi követelmény lenne — és ezzel nagyban hozzájárulna súlyuk kellő növeléséhez —, hogy bevonják képviselőiket az őket is érintő bilaterális tárgyalásokba. Mert ők tudhatják legjobban, mik a legégetőbb gondjaik. Ha ezt nem teszik meg, nem lehet csodálkozni azon, ha egyes országok kormányai megkérdőjelezik a magyar kisebbségi érdekképviseletek létjogosultságát vagy legalábbis legitimitását. Mindamellett a legnagyobb törődés is gyámkodássá alacsonyulhat, s a kisebbségek a budapesti kormány,pártok hatalompolitikai játékszerévé aljasulhatnak. Nem ártana azon is eltöprengeni — ha már állítólag a kisebbségek valóságos érdekeit tartják szem előtt —, mi használ nekik inkább: az, ha serkentik önállóságukat, erősítik cselekvőképességüket, vagy ha fővárosi fejjel szegény, netán elmaradott vidéki rokonokként kezelik őket? A megbeszélésen Innsbruckban a FUEV egyik elnökségi tagja, egyébiránt dél-tiroli szakértő is jelen van. Elmondta, hogy előző nap „átforrósodtak" a telefonok a különböző európai emberjogi, kisebbségi szervezeteknél, annyira felkapták a fejüket az érdeklődők. Még olyan vélemények is elhangzottak, hogy az érintett kisebbség elárulása és eladása (Verrat und Verkauf) az, amit most a magyar kormány elkövetett — állítja a szakértő. Aztán saját véleményének adva kifejezést úgy nyilatkozik: Tévedés azt hinni, hogy a magyarok Folytatás a 6. oldalon Nagy Éva: Titkos erők ébredése, 1980, tusrajz XIV. ÉVFOLYAM 3. SZÁM 1993. MÁJUS-JÚNIUS MEGJELENIK KÉTHAVONTA ÁRA 15-öS Erscheinungsort WIEN P. k. k. VERLAGSPOSTAMT 1040 WIEN