Bécsi Napló, 1993 (14. évfolyam, 2-6. szám)

1993-05-01 / 3. szám

BÉCSI NAPLÓ KOSÁRY DOMOKOS „ „ „ „ MAGYARORSZAGINTEGRÁLODÁSA EURÓPÁBA UKRÁN-MAGYAR ALAPSZERZŐDÉS: KÉNYSZERPÁLYÁN A MAGYAR KÜLPOLITIKA? Nemrég volt egy ünnepély Budapesten az Akadémia Dísztermében, amelyet a francia és a német nagykövetség rendezett harmin­cadik évfordulójára annak, hogy aláírták a német—francia megállapodást. Ez a megálla­podás két egymással századokon át viaskodó, rivalizáló hatalom közt jött létre. Majdnem olyan ez, mintha a magyarok és románok nyújtanának egymásnak kezet. Kezet nyúj­tottak egymásnak és tulajdonképpen ez alkot­ja a bázisát mindmáig az európai integráció­nak. Mik voltak ennek az egyezségnek akkor a feltételeit? Az első az, hogy mind a két or­szág nagyon lepusztult a két világháború­ban. Mert a franciák ugyan mind a két alka­lommal végül a győztes oldalon álltak, de mégis szörnyen tönkrementek. Úgy látszik, ahhoz, hogy egy ilyen történelmi jelentőségű kibékülés végbemenjen, a sors csapásainak földre kell kényszerítenie azokat az országo­kat, amelyek egy ilyen kézfogásban érdekel­tek lennének. Magyarország részéről ez meg­történt. A másik feltétel szerintem az volt, hogy volt egy fenyegető keleti nagyhatalom, a Szovjetunió. Ez, mint utólag kiderült, talán nem volt olyan erejű, igazi tigris, mint aminek látták, mert azóta, a kremlinológusok nagy szégyenére, akik még a bukását sem tudták megjósolni a világon sehol, sem Európában, sem Amerikában, kiderült, hogy katonai nagyhatalmat nem lehet gazdasági nagyhatal­mi bázis nélkül fenntartani. De ezt akkor nem nagyon sejtették, és ez a félelmetes nagy­hatalom már ott állt Ausztria határánál, Nyu­­gat-Németország határánál. E külső, történel­mi méretű fenyegetés buzdító, serkentő, jó­tékony hatással volt arra, hogy a nyugatiak elfelejtsék az egymással való vitát. Ezért viszont ez az európai integráció automatiku­san Európa nyugati felére korlátozódott, te­hát a szovjet szférától Nyugatra eső területre, és a keleti rész pedig szovjet befolyás alatt maradt, a maga sok nyugtalanságával, több-ke­vesebb elmaradottságával. Amikor a Szovjet­unió nyomása enyhült, vagy a Szovjetunió gyakorlatilag összeomlott, akkor ez egyrészt nagy megkönnyebbülést hozott, mert meg­szabadultak egy tényleg fantasztikus veszede­lemtől, de a másik oldalon nyugtalanság forrá­sa is lett, nemcsak olyan értelemben, hogy mi lesz az atomfegyverekkel, vagy mi lesz a szov­jet politikai struktúra szétesett elemeivel, mi­kor mennek egymásnak, hanem azért is, mert van egy nagy térség, és ki fog itt rendet tarta­ni? Ez zavarba ejtő dolog volt, nem győztek kihátrálni belőle. Ez magyarázza az Európa Mozgalomnak ezt az említett óvatos maga­tartását is, amit csak történeti perspektívá­ból lehet nézni. Európa nemcsak földrajzi fogalom, és nem is az Európai Közösséggel azonos foga­lom. Az Európai Közösség olyan politikai szervezet, amely, mint az előbb láttuk, Európa megosztottságának az állapotában alakult ki, és ennél fogva geográfiailag jóval kisebb an­nál, amit az európai kultúra körének nevez­hetünk. Ez az európai kultúra a földgolyón létrejött emberi kultúrák egyike. Azok a történészek, akik az European Science Foundation megbízásából az európai expanzi­ót próbálták feldolgozni, egy holland pro­fesszor vezetésével arra az eredményre jutot­tak, hogy Európát az expanzív jelleg külön­böztette meg más emberi kultúráktól. Az expanzív, cselekvő, céltudatos jelleg, az, hogy nem kell belenyugodni a sorsba, hanem inkább valamit változtatni rajta, ilyen vagy olyan formában és ilyen vagy olyan indoklá­sok kíséretében végigkísérte Európa történe­tét. Az expanzió először belső expanzió volt. A középkorban az történik, hog­y Kelet felé bővül Európa. Magyarország nemcsak egyedül kapcsolódott ide, hanem egy olyan nagy félkörívben, amely a skandináv orszá­goktól terjed Lengyelországon, Csehországon keresztül le a Duna vidékéig, az ezredforduló körül. Egy kicsit megkésve, mint a peremvi­dékek egyike. Több ilyen peremvidék volt. Az egész európai civilizáció történeti modell­je, mozgása úgy ment végbe, hogy voltak bizonyos epicentrikus, központi zónák, eze­ket különböző oldalzónák vették körül, s a különböző fejlődési zónák kölcsönhatása ad­ta meg a dinamikáját ennek a modellnek. Ez a modell nem volt statikus. A középkorban máshol volt az európai fejlődés epicentruma, mint később, amikor a XVII. században át­került Nyugat-Európába, a Német-Alföld vidékére, a XVIII. századtól pedig abban az Angliába, amely a XV. században még annyi­ra peremországnak számított, hogy amikor Zsigmond német-római császár és magyar ki­rály 1414-ben összehívta a Konstanci zsina­tot, ott a kíséretében lévő püspökök tiltakoz­tak az ellen, hogy az angolok saját akciókat kezdjenek. Ebbe az európai kultúrába nekünk, ma­gyaroknak nem kell beintegrálódnunk, mert ebben benne vagyunk, már rövidesen ezer esztendeje. A második világháború után a nemzetközi politika alakulása hozta úgy ma­gával, hogy megkérdezésünk nélkül egy olyan politikai rendszer nyomása alá kerültünk, a­­mely bizonyos fokig igenis elszakított minket ettől a kultúrától. Annak ellenére, hogy az az ideológia, amire a szovjet rendszer hivatko­zott, eredetileg európai eredetű. De maga ez a rendszer mégis az európai kultúrával szem­ben álló rendszer volt és sok kárt okozott. Ennek ellenére nagyon szeretném itt is hang­súlyozni, hogy a magyar történelem és az európai kultúra magyar változatának konti­nuitása, folyamatossága nem szakadt meg. Va­lahol a szívek mélyén, a hamu alatt parázsként tovább élt. Ilyen értelemben tehát nem kell visszacsat­lakoznunk Európához, mert az európai kul­túrának ahhoz a szektorához tartozunk, tar­toztunk mindig, szomszédainkkal együtt, amelyet az Európai Közösség még nem tu­dott magához fogadni. Ez a Kelet-Közép- Európa és benne Magyarország igen nyugati típusú fejlődést képviselt, még akkor is, hogy­ha regionális változatban, tehát egyszerűbb kivitelben, némi lemaradással. Az persze igaz, hogy a magyaroknak és szomszédaik­nak igyekezniük kellett, hogy ezt az egy­szerűbb kivitelű civilizációt megpróbálják fej­leszteni. De azért gondoljunk arra, hogy az európai fejlődés másutt sem egyenletesen ment. A XIII. században technikailag, gaz­daságilag nagy felfutás volt Nyugat-Európá­­ban. A XIV-XV. század viszont visszaesést hozott, olyan válságot, amit a legkülönbö­zőbb okokból próbálnak ma is magyarázni. Tudjuk, hogy a nyomorúságnak ez az idő­szaka, amelyet igazán senki nem szeretne Franciaországban, vagy akár Angliában újra végigélni, itt, a kelet-közép-európai zónában viszonylag kedvezően, sőt, a gyorsított fej­lődés jegyében ment végbe. Annyira, hogy például a Garam-vidéki magyar bányaváro­sok, éppen a XIV. században, olyan német erők betelepülésével jöttek létre, amelyek az ottani válság elől menekültek ide. A XVI­­XVII. században kétségtelenül rosszul járt ez a vidék részint a gazdasági megtorpanás, részint a török hódítás miatt, ami egy kellő, másik civilizációnak az agresszív beavatkozá­sa volt Európa belügyeibe. Tulajdonképpen nemcsak gazdaságilag és kulturálisan, hanem politikailag is része vol­tunk az európai államrendszernek, mert annak ellenére, hogy Európa politikailag lát­ványosan megosztott, ez az államrendszer a maga belső rivalizálásaival Nyugatról kihatott Keletre is. Hogy mást ne mondjak, az évszá­zados Habsburg-francia rivalizálás egyik vele­járója volt, hogy mondjuk a török támadása Magyarország ellen adott esetben megfelelt a francia érdekeknek, de nem felelt meg a Habsburg érdekeknek. Nem lehetett ez alól kibújni, nem lehetett azt mondani, hogy ké­rem a nyugatiak hadakozzanak Nyugaton, Európa egységes államrendszert alkotott, min­den rivalizálásával együtt. És ebben a rivali­zálásban sorra leáldozott a napja azoknak a nagyhatalmi törekvéseknek, amelyek egyetlen birodalom keretében szerették volna egyetlen hatalom uralma vagy irányítása, hegemóniája alatt Európát egyesíteni. Folytatás a 4. oldalon Innsbruck, május 14. A Richard Wagner Strasse-i Magyar Diákotthonban tárgyalunk. A főtárgy a kisebbségi kérdés, középpontjában hangsúlyosan a romániai magyarokkal. Aztán a különböző eshetőségekkel, megoldásokkal kapcsolatosan szóba kerül a határok állandó­ságának ill. megváltoztatásának kérdése. Innen a figyelem a tegnapelőtt ratifikált ukrán—ma­gyar alapszerződésre terelődik, amelynek 2. cikkelye kimondja: A felek tiszteletben tart­ják egymás területi épségét és kijelentik, hogy egymással szemben nincs és nem is lesz terü­leti követelésük. A hírek persze egyenesben kijutottak Nyugatra, itt az SZDSZ-es ma­gyarországi látogató már előzőleg kiosztotta egyes magyarországi tudósítások fénymásola­tát. A parlamenti szavazás eredménye: 223 „igen", 39 „nem", 17 tartózkodás, 106 kép­viselő nem vett részt a szavazáson. Antall Józsefet senki sem vádolhatja „ha­zaárulással" — mint ahogy a vita hevében ez is elhangzott a magyar Parlamentben. Csakis tekintélyét és személyiségének erkölcsi súlyát emelte azáltal, hogy személyesen vállalta a felelősséget a múlt év december 3-án Kijevben aláírt szerződésért, melynek ratifikálását vé­­gülis nagy többséggel megszavazták, a kettős nekifutás ellenére a parlamentáris demokrácia izmosodását jelzi a hosszas, szenvedélyes vita. Látszólag tehát minden rendben történt, utó­lag pedig ésszerűtlennek tűnhet minden kri­tikus észrevétel. Mégsem hagyható szó nélkül ez a jelentős külpolitikai esemény, amely az önállóságát visszanyert Magyarország első, a magyar kisebbségek jövőjét érintő (17. cik­kely) jelentős cselekménye. Különösen visszás­nak hatnak a kritikus észrevételek az ellensza­vazók viszonylatában, akiknek politikai beállí­tottsága (pártpolitikai hovatartozástól függet­lenül) kellőképpen ismert. A sajtótájékoztatások tükrében mégis fel kell vetni három kérdést, amik — bárhogyan is nézzük — a magyar külpolitika gyenge oldalait villantják fel. Mindjárt a parlamenti vitára utalva kitűnik, hogy a szerződést minden kü­lönösebb előkészítés, előzetes megvitatás nél­kül bocsátották szavazásra. Bármilyen szélső­séges felszólalások hangzottak is el, ezek nem teszik vitathatóvá az említett tényt. Va­gyis a miniszterelnök — talán akaratlanul is — szavazógépezetté kívánta avatni a parlamentet. Nincs más megoldás: az ukránok már ratifikál­ták az alapszerződést, magyar részről ellátták aláírással, a kellemetlenségek elkerülése végett tehát a parlament mintegy kész tények elé állítva nem tehet mást, minthogy elfogadja a véglegesnek szánt szöveget, különben... Külön­ben összekuszálódnak az ukránokkal annyira ígéretesnek mutatkozó kapcsolatok, a Nyugat szemében pedig komolytalanná válik az a Ma­gyarország, amelyik most szomszédait meg­előzve igyekszik az „Európa-házba". Eljátssza az alig észrevett „jó fiú" szerepét. Szavazza­nak tehát a honatyák, mert oda lesz az ország tekintélye, a nemzet becsülete. Antall József tudhatja a legjobban, kik, ho­gyan, netán pártközi együttműködés révén előkészítették-e kellőképpen, aláírásra elfogad­ható állapotban a szerződést. A hírverés ugya­nis — természetesen egészen a parlamentig — úgy tudja, hogy ez nem történt meg. Az vi­szont kellőképpen ismert, hogy a szerződést Kijevben előzetesen nem Jeszenszky Géza kü­lügyminiszter, hanem Antall József látta el kézjegyével. Ezáltal hihető az, hogy az utólag aláíró külügyminiszter ténylegesen az ellen­jegyzők előtt közvetlen ismerte meg a végleges szöveget. Ha ez így van, megkockáztatható a kijelentés, hogy Antall József egyszemélyes külpolitikát folytat, a magyar kormány kü­lügyminisztere pedig — bármennyire furcsán hangzik is ez — a miniszterelnök személynöke. Ez természetesen aligha biztosít széles alapo­kat a magyar külpolitikának, és Jeszenszky Gézára nézve egyáltalán nem hálás szerep az övé, habár el kell ismerni, hogy a jelenlegi magyar kormány leginkább külpolitikailag tud felmutatni sikereket. Mindez kellő céltudatos­sággal, kimértségéből, megbízhatóságából ma­gyarázható. A Parlamentben több oldalról is említették, hogy az ukrán—magyar alapszerződés a kár­pátaljai magyar kisebbség megkérdezése nélkül jött létre. Ez talán túlzás (biztosan sor került nem hivatalos, bizalmas eszmecserékre), tény azonban, hogy a Kárpátaljai Magyarok Kultu­rális Szövetsége mint képviselőtestület sehol sem tűnt fel diplomáciai szinten. Mindhiába foglalták keretbe létüket és nagy általánosság­ban jogaikat, végső fokon nélkülük döntöt­tek róluk. Ezzel a besorolással azonban nem tett jó szolgálatot a magyar kormány a ma­gyar kisebbségeknek. Ha már annyira külpo­litikája középpontjába helyezte őket, elemi követelmény lenne — és ezzel nagyban hozzá­járulna súlyuk kellő növeléséhez —, hogy be­vonják képviselőiket az őket is érintő bilaterá­lis tárgyalásokba. Mert ők tudhatják legjob­ban, mik a legégetőbb gondjaik. Ha ezt nem teszik meg, nem lehet csodálkozni azon, ha egyes országok kormányai megkérdőjelezik a magyar kisebbségi érdekképviseletek létjogo­sultságát vagy legalábbis legitimitását. Mind­amellett a legnagyobb törődés is gyámkodássá alacsonyulhat, s a kisebbségek a budapesti kormány,­pártok hatalompolitikai játéksze­révé aljasulhatnak. Nem ártana azon is eltöp­rengeni — ha már állítólag a kisebbségek való­ságos érdekeit tartják szem előtt —, mi használ nekik inkább: az, ha serkentik önállóságukat, erősítik cselekvőképességüket, vagy ha fővá­rosi fejjel szegény, netán elmaradott vidéki rokonokként kezelik őket? A megbeszélésen Innsbruckban a FUEV egyik elnökségi tagja, egyébiránt dél-tiroli szakértő is jelen van. Elmondta, hogy előző nap „átforrósodtak" a telefonok a különböző európai emberjogi, kisebbségi szervezeteknél, annyira felkapták a fejüket az érdeklődők. Még olyan vélemények is elhangzottak, hogy az érintett kisebbség elárulása és eladása (Ver­rat und Verkauf) az, amit most a magyar kor­mány elkövetett — állítja a szakértő. Aztán saját véleményének adva kifejezést úgy nyilat­kozik: Tévedés azt hinni, hogy a magyarok Folytatás a 6. oldalon Nagy Éva: Titkos erők ébredése, 1980, tusrajz XIV. ÉVFOLYAM 3. SZÁM 1993. MÁJUS-JÚNIUS MEGJELENIK KÉTHAVONTA ÁRA 15-öS Erscheinungsort WIEN P. k. k. VERLAGSPOSTAMT 1040 WIEN

Next