Bécsi Napló, 1994 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1994-01-01 / 1. szám

BÉCSI NAPLÓ XV. ÉVFOLYAM 1. SZÁM 1994. JANUÁR FEBRUÁR MEGJELENIK KÉTHAVONTA ÁRA 15.- ÖS Erscheinungsort Wien P.b.b. VERLAGSPOSTAMT 1040 WIEN ERHARD BUSEK EURÓPA Mi osztrákok „öreg európaiaknak" tartjuk magunkat. A vasfüggöny megszűnése óta — amely Európát oly hosszú ideig kettészakí­totta — azt érezzük, hogy földrészünk földraj­zilag úgyszólván helyreigazodott. A mi eddigi, két nagy tömb közötti helyzetünk úgy válto­zott meg, hogy az sokkal jobban illik hozzánk: egy kis ország a kontinens szívében. Ugyanakkor egy újkeletű európai peremvi­dékre kerültünk. A kontinens egyik fele a fo­kozódó konszolidálódás után már az integrá­ció útján van, a másik fele pedig — egyelőre — a nemzeti és etnikai „identitáskeresés" örvé­nyeibe, illetve annak melléktüneteibe vetette magát. A kettő közt helyezkedik el Ausztria. Számunkra azonban Európa nem érhet véget egyetlen irányban sem valahol Európa földraj­zi közepénél. A kommunista uralmi rendszer összeomlá­sával és kontinensünk megosztottságának meg­szűntével mi, európaiak történelmünk új kor­szakába érkeztünk. A kelet-nyugat ellentét és a háború utáni rendszer megszűnte alap­vetően megváltoztatta az európai politika ke­retfeltételeit. Az integráció Európája jó úton hand. De mi, európaiak felelősek vagyunk az egész kontinens biztonságáért. Európa iránti felelősségünk nem rekedhet meg azon mester­ségesen létrehozott határok vagy intézmények szűk keretei között, amelyek az utóbbi évti­zedekben keletkeztek. Közép-, Kelet- és Délkelet-Európa orszá­gainak jelentős gazdasági és politikai támoga­tásra van szükségük. Demokratikus, gazdasági, szociális és biztonságpolitikai stabilizálódás nélkül belső zavargások és államközi konflik­tusok fenyegetik ezeket az országokat, ame­lyek a többi európai ország érdekeit és bizton­ságát közvetlenül érinthetik. Alapvető célkitűzésünk csakis az lehet, hogy egész Európában megvalósítsuk azt, amit Nyugat-Európában és Közép-Európa szeren­csésebb felében elértünk: békét, szabadságot, az emberi jogok betartását és az életkörülmé­nyek javítását. Világunk részei összébb húzód­tak. A technika fejlődése, a globális kommuni­káció által, a gazdasági szövődmények és az ökológiai veszélyek révén - országhatároktól függetlenül — össze vagyunk kötve és egy­másra vagyunk utalva. A kelet—nyugat kon­fliktus megszűntével több lehetőségünk van, mint bármikor a történelemben volt, hogy vi­lágméretű problémákat oldjunk meg. Hábo­rúk, a menekültek áradata, a környezetrombo­lás, népességszaporulat, valamint a politikai, nemzeti és vallási szélsőségesség közös cselek­vést tesznek szükségessé. Európában az Európai Közösség az utolsó 40 évben stabil béke- és szabadságrend magva­ként, közös értékek alapján valósult meg, s bi­zonyult időtállónak. Általa, valamint az Észak-atlanti Szövetség által a globális kon­­frontálódás ellenére is megmaradt a béke és a szabadság. Azok a testvérharcok, amelyek év­századokon át történelmünket képezték, ma elképzelhetetlenek az Európai Közösségben. Ezért fáradozunk az Európai Unió továbbfej­lesztéséért és megvalósításáért, hogy földré­szünk a béke és jólét térsége legyen, s ki tud­jon terjedni az EFTA-országokra (Európai Szabadkereskedelmi Társulás), Közép-Kelet- Európa, Kelet-Európa reformországaira. Min­den demokrata feladata megakadályozni azt, hogy újabb szakadék válassza ketté Európát, az a szakadék, amely választóvonal a bizton­ság és bizonytalanság, a stabilitás és az insta­bilitás, a háború és a béke között. Keleti testvérnépeink számára lehetővé kell tenni, hogy alapcélként láthassák az egységes Európa perspektíváját. Európa nem kiközösí­tésre, hanem integrációra van hivatva. A mi célunk összeurópai keretek kiépítése olyan összeurópai dimenziójú problémák meg­oldására, mint például a biztonság, a népván­dorlás megszüntetése, energiaellátás, környe­zetvédelem, közbiztonság, kisebbségi jogok, stb. Jövőbeli munkánk távlatait ebben látom. Továbbfejleszteni Európa egységesülését az Európai Unióban, ugyanakkor lerakni a nagy Európa alapjait, egy konföderációs együtt­működést biztonsági területen, átfogó érte­lemben. (Fordította: IFJ. HEGEDŰS JÁNOS) Dr. Erhard Busek alkancellár újévi nyilatkozata az Osztrák Néppárt vízkereszti találkozóján Salzburg­ban. A NATO A VARSÓI SZERZŐDÉS MEGSZŰNTE UTÁN Az utóbbi hónapokban a világpolitika elő­terébe került a kérdés, hogy mi lesz a NATO sorsa, jövője? Ami a múltját illeti, vitathatat­lan tényként lehet leszögezni: sikeres katonai (és politikai) szövetségnek bizonyult, garan­tálta Európa eddig leghosszabb békekorszakát. A „jugoszláv" tragédia nem ellenérv, ellenke­zőleg: azt mutatja, hogy milyen sors várhat o­­lyan országokra, amelyek katonailag (és politi­kailag) semleges státust kívánnak maguknak és nem tartoznak semmiféle védelmi szövetség keretébe. Éppenséggel a „jugoszláv" dráma az egyik döntő ösztönző ereje annak a törek­vésnek, hogy a volt keleti tömb országai — ki­vétel nélkül! — keresik a NATO védernyőjét. A másik kétségtelen tény, amit a NATO múltjáról meg lehet állapítani, az, hogy a hi­degháború legdöntőbb eszköze volt. S mint ismeretes, sikerrel. Persze ebben a kérdésben már eltérő véleményeket lehet regisztrálni. Mi okozta az 1989-es forradalmi fordulatot az addig szovjet hegemónia alatt álló kommunis­ta országokban és később a Szovjetunióban is? Nyilván nem egy, hanem több tényező közre­­játszása. De vannak, akik azt emelik ki, hogy elsősorban a Bonn által követett „keleti politi­ka", a „kis lépések" közeledésre irányuló poli­tikája hozta meg gyümölcsét, na meg, nemzet­közileg fontosabb, az 1975-ben megkötött Helsinki-egyezmény. Helytelen lenne ez utób­bi jelentőségét lebecsülni, hiszen Helsinki bizonyos lendületet adott a keleti ún. polgár­jogi mozgalmaknak. Helsinki hivatkozási bá­zissá vált bizonyos értelmiségi körökben, ami itt-ott hozott is valami eredményt. De valóban vaknak kellene lenni ahhoz, ha — legalábbis utólag — nem látnánk, hogy Helsinki csak lát­szateredményeket hozott, kozmetikai korrek­túrákat. A szovjet imperializmust nem fékezte meg. A nyolcvanas évek elején Afganisztánban forró háborút folytatott, Lengyelországot in­tervenciós fenyegetéssel kényszerítette a kato­nai diktatúra bevezetésére, a történelem leg­nagyobb munkásmozgalmának, a Szolidaritás mozgalomnak leverésére. S egy időben megin­dította Nyugat ellen a méreteiben legnagyobb szabású hidegháborús offenzívát. Moszkva ak­cióképes állapotba helyezte újfajta fegyverét, az SS 20-as rakétákat, melyek hatótávolsága csak Nyugat-Európát érte el, Amerikát nem. A katonai demonstráció politikai célja világos volt: Nyugat-Európa megfélemlítése, hogy annak egyes országait — főként Nyugat-Né­­metországot — leválassza Amerikától és szem­beállítsa a NATO-val. Az ördögi terv csaknem sikerült. Amikor a NATO a fenyegetés ellensúlyozá­sára csupán még tervbe vette a Pershing-raké­­ták felállítását, Nyugat-Németország valóban megrengett. Az ún. békemozgalom százezre­ket mozgósított a NATO ellen — aki akkor nem hitte, ma már tudhatja: a „mozgósítás"­­ban nagy szerepet játszottak a Stasi és a KGB agitátorai. De nemcsak az utcákon tombolt a NATO-ellenes hisztéria, hanem vezető poli­tikai körökben is. A nyugatnémet Szociál­demokrata Párt többsége szembefordult saját vezető politikusával, Helmut Schmidt-tel, elv­társa Lafontaine pedig nem kevés demagógiai képességgel követelte, hogy Bonn lépjen ki a NATO (katonai) szervezetéből (erről szóló könyve besztszellerré vált). A NATO mégis keresztülvitte akaratát és ezzel Moszkva elveszítette a legdöntőbb hi­degháborús csatát. Ez a tény ösztökélte aztán később Gorbacsovot arra, hogy 1985-től kezd­ve fokozatosan véget vessen a konfrontáció politikájának. Minden további fejleménynek — 1989-ig és azóta — ez volt a mélyebb gyökere. A volt keleti kommunista tömb teljesen szét­esett, de annak helyén egyelőre katonai­stratégiai vákuum keletkezett. S ezzel lépnek felszínre a NATO jelenlegi, időszerű problé- Foly­tatás a 2. oldalon EGYEK VOLTUNK HALÁLÁBAN Még egy héttel halála előtt pártgyűlésen dörgedezett ellene az elégedetlenség, mi több, olyan kijelentésekkel illették, amik az ötvenes évek kommunista diktátorával helyezték őt egy sorba. Egyik kilépett párthíve rendkívüli sajnálatát fejezte ki emberi tragédiája fölött. Még halálában is úgy emlegették, mint akinek sok ellensége volt, aki egyáltalán nem vitte előbbre az ország sorsát. Aztán jött a hír és a gyász egyre inkább hatalmába ejtette a lakos­ságot. Az Országgyűlés egy ellenszavazattal gyásznappá nyilvánította temetése napját. Ellenben már előző nap feloldották a meghir­detett határidőt és 20 óra helyett éjjel két órá­ig vettek tőle búcsút az Országházban elhelye­zett koporsójánál. Valahogyan a megszeppe­­nés és magábaszállás hangulata uralkodott el a lelkeken. Gyermekek, akik önfeledten hancúroztak, s nem vették észre, milyen felületes és felelőtlen viselkedésük. Valóban, megszeppent gyermekként döbbentek rá a szé­les néptömegek arra, hogy őértük volt, s halá­los betegségében is az ország és a nép sorsát hordozta magában. Hirtelen zúdult a szívekbe és agyakba az árvaság tudata, hogy az ő törődése nélkül na­gyobb a csendesség körülöttünk, hogy egye­dül vagyunk. Ez a rádöbbenés érlelte méltó­ságteljessé a gyászt, a fegyelmezett, szózati e­­melkedettségű szertartást. Erdélyi atyámfia félszázados fejjel jelentette ki, amint a Szózat dallama közben elhantolták a koporsót, életé­ben most élte át teljes horderejében és mély­ségében Vörösmarty szavát. Több, mint jelképes mozzanat: Dobos László lakásán Pozsonypüspökiben néztük a magyar televízió közvetítését. Az eszébe hajló temetés több tízezer gyertyája állt ellen a söté­tedés beálltának. És akkor, amikor a keresz­tény egyházak képviselői után a főrabbi is szólásra emelkedett, s mintegy végrendelkezés­ként jelentette be, hogy elrendelte, 1994- ben emlékezzen Magyarország az ötvenéves évfordulón 600.000 polgárának pusztulására, teljesnek tűnt a kiengesztelődés és egyetértés. Tőkés László a világ magyarságának nevében búcsúzva tőle utalt arra, hogy elsőként fogal­mazta meg tizenöt millió együvétartozását. Valóban, együtt volt az egész ország, temetése a magyarság nagy együvétartozás élményévé terebélyesedett. Trianon óta talán egyszer sem tett ennyire hitet a magyarság önmagáról, lelki egységéről, mint ahogyan ez méltósággal történt Antall József, a Magyar Köztársaság, lélekben tizenöt millió magyar miniszterelnö­kének temetésén 1993. december 18-án. Hi­vatalos jelentés szerint 250.000 ember tisztel­gett koporsója előtt. 52 ország és hét nemzet­közi szervezet képviselői vettek részt temeté­sén. Lech Walesa a Lengyel Köztársaság Nagy­keresztjével, Franz Vranitzky az osztrák Nagy Arany Szalagrenddel tüntette ki a Kossuth té­ri gyászszertartást követően. Akit életében annyian elutasítottak, most, elmúltával mintegy önmagukra ébredve fedezték fel, mennyire övéké is volt, mindnyájuké. A világ magyarsága méltóságteljesen egy volt halálá­ban. Az elkövetkező hetek, hónapok mutatják majd meg, hogy az ismét megtapasztalt nagy­szerű halál élményével telten egyek is lettünk halálában. Ha igen, akkor és abban mutatko­zik meg igazán Antall József történelmi nagy-Sdga■ -de- Corpus, 1985, részlet NOSZTALGIA HELYETT A magyarságot jellemző tulajdonságok kö­zött, legalábbis saját tapasztalataim szerint, előkelő helyet foglal el a nosztalgia - „a tá­voli, elveszett, elmúlt dolgok utáni sóvárgás, vágyakozás” (Bakos Ferenc: Idegen szavak és kifejezések szótára. Budapest, Akadémiai K. 1974).Talán a rég elveszett dicsőség, múltbéli nagyság utáni mindig újra és újra fellobbanó (vagy fellobbantott) vágy, a visszatérés re­ménye táplálja bennünk ezt az érzést. Pusztító történelmi viharokat követően, ha tenni a­­karással párosult, akár erőt adó is lehetett a nosztalgia: igenis talpra állunk s amit elveszí­tettünk, azt hamarosan visszaszerezzük. Más­ként van azonban akkor, ha nagyritkán mega­datik a történelmi lehetőség, hogy tiszta lap­pal kezdhessünk el valamit. Mint most, 1990 után! Visszanyert függetlenségünk, önmagunk által teremtett (mégha botladozó és útját ke­reső is) demokratikus közéletünk talán először ad valódi esélyt modernkori történetünkben a magyar polgári társadalom kiépítésére. Az iram, amellyel e hatalmas feladat elvégzéséhez az ország hozzálátott, párját ritkítja és méltó a küszöbön álló XXI. század kihívásához. Két­ségkívül sokat kell még tanulni - meg kell ér­teni, hogy a polgárosodás nem az anyagi javak korlátok nélküli halmozásának lehetőségét jelenti, hanem egy életformát. Tanulni kell a türelmet, a megértést, a tisztességet és ön­mérsékletet, nem utoljára pedig a politikai kultúrát. Az 1994-es választásokra való fel­készülés már az első eredmények próbaköve lehet. Az előrehaladást gátló tényezők sorában kétségkívül az egyik a sokarcú nosztalgia. Mintha minden politikai erő a maga arculatára formált, nem csekély részben idealizált múlt­képpel akarná a nehezen meghatározható (s valljuk meg még nehezebben eladható) jövő­képet helyettesíteni. A megrázkódtatás nélküli 1990-es átmenet nyomán a magyar politikai élet valamennyi, 1945-ben és azt követően hallgatásra ítélt vo­nulata — a nyilaskeresztesek kivételével — is­mét szóhoz juthatott. Az átélt megrázkódtatá­sok, az „új” megoldások keresésének láza ért­hetően felértékelték a két világháború közötti gazdasági-társadalmi-politikai viszonyokat. A­­melyekben természetesen számos jó és hasz­nos elem volt (mást ne mondjunk, mit a kle­­belsbergi kultúrpolitika bizonyos vonatkozása­it), amely nélkül polgári Magyarország nem létezhet. Ez azonban nem egyenlő azzal, hogy ez a régmúlt világ meghatározó ideált képez­hetne a mai társadalom számára. Szembe kell nézni a ténnyel, bármely fájdalmas is egyesek­nek, hogy Magyarország 1945 után átalakult, miként alapjaiban változott meg az őt körülve­vő világ is. Sem a múlt századi, sem a két há­ború közötti ideálok nem követhetők többé. A visszaállítandó (vagy részben visszállított) magángazdaság nem azonos azzal, amelyet 1945-1948 folyamán felszámoltak. S még ke­vésbé azonos a magyar társadalom tagoltsága, erkölcsi felfogása, szellemisége azzal, ami egy­kor volt. Az sem tagadható, hogy a mobilizált­­ság, az egyfajta kiegyenlítődés, egyenjogúsítás korántsem vált hátrányára népünknek. Arról ábrándozni tehát, hogy ezt a feudális sallan­gokkal terhelt régi „úri” világot rekonstruálni lehetne vagy pláne kellene, súlyos iránytévesz­tés. Nem szeretném megkerülni a Trianonnal kapcsolatos nosztalgiát sem, pontosabban szólva a vágyat a korábbi állapotok helyreállí­tása iránt. Nem vitathatja senki sem, hogy a békediktátum egyik legsúlyosabb pillanata volt nemzetünk ezeréves történetének. Olyan döntés, amelyet az egymással szorosan össze­fonódó modern társadalmak rendszerében az „erősek” nem csupán fegyverrel, de a legalább olyan kemény jogi feltételekkel és gazdasági Folytatás a 6. oldalon

Next