Bécsi Napló, 1994 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1994-01-01 / 1. szám

BÉCSI NAPLÓ DR. VARGA LÁSZLÓ KIRÁLYI TEMETÉS A NÉP RÉSZVÉTÉVEL Dr. Antall József volt miniszterelnök teme­tése királyi méretű volt és úgy vélem, hason­lót századunkban idehaza népünk nem látott. Nem is igen láthatott. Ferenc József osztrák császár és magyar ki­rály 1916-ban meghalt, temetése Bécsben volt, amit az I. világháború csatazajai kísértek. A megkoronázott IV. Károly külföldön halt meg, úgyszintén Horthy Miklós volt kormány­zó is. Idehaza már csak családi temetésben volt része, de még ennek a jogosságát és méreteit is vitatták. A század egyik nagy miniszterelnöke gróf Bethlen István a Szovjetunióban halt meg és a végtisztesség lerovása még hátra van. Gróf Teleki Pál volt miniszterelnök, az or­szág jövőjéért aggódva, a nemzet becsületét akarta megvédeni és Horthy Miklós kormány­zóhoz 1941 áprilisában írt elítélő levele után önkezével vetett véget életének. A nemzet megdöbbent, de a temetését már a véresen fo­lyó II. világháború eseményei beárnyékolták. A nemzet lelkiismerete volt, méltó megbecsü­lését még nem kapta meg. New Yorkban halt meg a bátor, németelle­nes miniszterelnök, Kállay Miklós is, családi temetése idehaza megtörtént. Ugyancsak az Egyesült Államokban halt meg a II. világhábo­rú utáni kisgazda miniszterelnök, Nagy Ferenc is, aki Amerikában jelentős tekintélyt szerzett hazánknak. Dr. Antall József halálával megkapta azt az elismerést, amivel a nemzet életében adósa maradt. A politikára születni kell, ahogy költőnek is. De ez sem elég, mert az eredményhez szá­mos tényező, nem utolsósorban a szerencse és a történelmi körülmények is szükségesek. Antall József sejtjeiben magával hozta a po­litikai tehetséget. Szenvedélyesen szerette a­­mit csinált. Benne élt. Hét napot dolgozott és ha néha-néha baráti társaságban megpihent, ott is a politikáról folyt a szó. Korának született, mert a rendkívüli ne­hézségek ellenére, negyven év szellemi és gazdasági romjain, a békés átmenetet biztosí­totta és ha nehezen is, de elindultunk az új kószák felé. Természetesen ő sem volt hibák nélkül, a­­hogy minden közéleti emberek megvannak a fogyatékosságai. Egyik észrevehető gyöngesé­ge az emberek kiválasztásában volt látható, ahol többször a hűség fontosabb szerepet játszott, mint a tehetség. Ez is érthető volt, mert a közéletben az intrika, a hűtlenség, a volt barát hátbatámadása olyan természetes jelenségek, mint a fának a levele. Ettől akart megszabadulni, ami részben sikerült. Aki valaha is beszélt vele, érezte, hogy olyan magyar ő, akiből az ezeregyszáz éves magyarság szelleme sugárzik és feladata a Szent István-i Magyarország folytatása. Ebben a testet-lelket őrlő munkában teljesen feláldozta magát, aminek elismeré­se életében — sajnos — hiányzott. Minden közéleti embernek szüksége van munkáját segítő tárgyilagos bírálatra, de elis­merésre is. Amikor a gyász idejében ország­szerte elhangzottak a munkásságát dicsérő beszédek, méltató cikkek jelentek meg, arra gondoltam, hogy jó lett volna, ha ezekből az életében többet kapott volna. Megrázó volt látni, ahogy százezrek 4-5 órát várva meneteltek, hogy leróják kegyeletüket a parlamentben elhelyezett koporsója előtt. Sajnos életében százan sem voltak, akik felvo­nultak volna a parlament elé, hogy munkájáért kifejezzék köszönetüket és megerősítsék ab­ban a küzdelemben, amellyel hazájáért és a halálos betegség ellen harcolt. Dr. Antall Józsefet nagy megbecsülés ö­­vezte külföldön, ebből idehaza — tisztelet a pár kivételnek — nagyon keveset kapott. Sok­szor elmondtam, ami egy hazai napilapban nov. 22-én meg is jelent, hogy „a miniszterel­nök a politikai keresztet viszi a politikai Gol­gotán, Cirenei Simonokkal nem találkozik, de ostorcsapásokat bőven kap.” Shakespeare Antoniusa mondja Julius Cae­sar sírjánál, közéles emberekre utalva: — A jó mit ember tesz, gyakorta sírbaszáll vele, a rossz túléli őt. Ez legyen Caesar sorsa is? Dr. Antall József sorsa nem ez volt. A rossz sírba szállt vele, a jó túléli, amit a nemzet ha­talmas megmozdulása is igazolt. Századunk nagy temetése lezajlott és töp­rengéseink közben, talán azon is elgondolko­zunk, hogy ne csak a temetésben legyünk na­gyok, hanem a hazájukért önzetlenül munkál­kodók elismerésében is.... életükben. ••­­ AZ ÖREG HÍD Folytatás a 3. oldalról monarchia alkotórészeiből, de ilyen terv nem jelent meg a nyilvánosság előtt. Jugoszlávia kettéválása pedig katolikus és ortodox részre­­ nehezebbnek bizonyult, mint azt az illeté­kesek hitték volna. Marad tehát Közép- és Dél- Kelet-Európa, az egykori népi demokráciák ö­­vezete, ez az észak-déli sáv, amelyből Kelet- Németország kiment, és amelybe a balti álla­mok bekerültek, és amelybe voltaképpen a volt Jugoszlávia is beletartozik. Mind külön állam, egymással ideges versenyben, hogy ki kerül elsőnek át a sorompón, hogy kit húz­nak ki a fiókból.­­ SZÁMOT LEHET VETNI azzal a lehető­séggel is, hogy egyiket sem. Vagy mindez egy­szerre valami átfogó félmegoldás keretében. A nyugati hatalmak tudhatják, hogy ha való­ban különböző lépcsőkön állomásoztatnák a zóna lakóit, ez növelné a feszültséget közöt­tük, és ezzel egyszersmind az instabilitást. Föltételezem, hogy nem fognak világos határ­vonalat húzni az új demokráciák közé, hogy ne ingereljék a kimaradókat. Vagy mindet, vagy egyiket sem. Mindet? Az túl sok volna? Hát akkor sajnos egyiket sem. • INDOKOLATLAN, hogy ezzel az eséllyel ne vessünk számot. Mivelhogy nem szeret­nénk, ennélfogva ne is beszéljünk róla? Ha így adódna, ez erős érv volna a közép-európai in­tegráció mellett, nem azért, hogy bajnokok le­gyünk, hanem hogy egymást támogatva a leg­nehezebbet átvészeljük, fel nem adva szuvere­nitásunkat egyik szomszédos nagy nemzet ja­vára sem, érettebben az európai integrációra, kapósabban tehát, ha tudunk egymással és a nagyvilággal együttműködni. Nyugat-Európa Kelet-Európát szívesebben képzeli el vendég­látóként, mint vendégként. Adekvát válasz erre a vendéglátó mesterség, kivált, ha az em­ber jobban szeret házigazda lenni, mint ven­dég. Optimistának lenni annyit jelent, hogy nem látjuk tárgyunkat, most éppen Közép- Európát kényszerpályán, hogy jövőnket még A BÉCSI „EURÓPA"-CLUB ÉVKÖNYVE „ Verba volent, szcipta manent” — mondja a latin szállóige. A szó elszáll, az Írás megmarad. Mi sem jobb megfogalmazása a 30. születésnap­jára készülő bécsi magyar egyesület, az „Európa”- Gub évkönyve jelentőségének. A marosvásárhelyi Molnár Dénes fametszeteivel díszített kicsiny könyvecske az 1993. folya­mán elhangzott előadásokból nyújt válogatást. Olyan kitűnő tudósok, írók, újságírók munká­it, mint többek között, Kosáry Domokos tör­ténész, a Magyar Tudományos Akadémia el­nöke, Czeizel Endre genetikus, Dobos László pozsonyi író, a Magyarok Világszövetségének alelnöke, Beke György erdélyi publicista,­­Varga Zoltán személyében a Vajdaság, Monoszlóy Dezső személyében az ausztriai magyar szellemiség is jelen van. S nem hallgat­nám el Borbándi Gyüri író, az Új Látóhatár egykori főszerkesztője érdekfeszítő beszámo­lóját a klub tagjainak Erdélybe tett kirándulá­sáról. Kár lett volna, ha ezek a gondolatok a feledés homályába merültek volna. A függelék az 1993. évi programot és a vendégkönyv 1991-1993 közötti érdekesebb bejegyzéseit közli. A magyarországi rendszerváltás óta a nyu­gati magyarság - így a bécsi is - fokozott ér­deklődéssel fordult Magyarország felé. Olyannyira, hogy szinte megfeledkezett saját kisközösségi gondjairól. „Mert a mi elsődleges tennivalónk törődni egyházainkkal, egyesüle­teinkkel, egyáltalán szervezeti életünkkel. Nem nyugodhatunk bele, hogy kiapadásra ítélt emigrációs holtágakká váljunk, csupán mert szem elől tévesztettük parancsoló tenni­valónkat­­ magunk medrének gondozását” - írja az előszóban Dr. Smuk András főtitkár. Megszívlelendő mindannyiunknak, nyitottnak látjuk, tőlünk, útválasztásunktól, műveinktől függenek. Ünnepi előadás a Institut für den Donauraum und Mitteleuropa fennállásának 40. évfordulójára 1993. nov. 24-én rendezett díszülésen. Helyszűke miatt az utolsó, a balkáni válságot érintő bekezdést elhagy­tunk (Szerk.) HONI LÁTÓSZÖG A NŐKRŐL MANAPSÁG Örömmel hallom, hogy a magzatvédelmi törvény hatásaként - az elmúlt öt esztendő­höz viszonyítva - az idén átlagosan 20 száza­lékkal csökkent az abortuszok száma és növe­kedett a harmadik gyermeküket váró kisma­mák csoportja is. Ami azt illeti, erősen szüksé­geltetik a családi életek megerősítése a gyer­mekáldással, mert ma kevesebb öt éven aluli kislány él Magyarországon, mint nagymama. Tehát, bravo, mondom magamban, mert nem csak hogy nem teljesedett be a híres hír­hedt 18. századi, Károly Ágost herceg udvari lelkészének, Herdernek jóslata, mely szerint a magyar nyelv elszigeteltsége miatt is kipusztu­lásra ítéltetett a magyar nép, hanem még halo­­vány növekedéssel is ballagdálhatunk — főként ha kedves szeretteink hajlandók az anyaságot vállalni, — az ezredforduló felé. Csakhogy ez a hajlandóság és gyermekneve­lés ébreszt némi kételyt bennem. Nem tudom elhessenteni magamtól a gondolatot, hogy némi — nem éppen előnyös, — változást ta­pasztalok egy-két éve a magyar nőket, lányo­kat, asszonyokat figyelgetve. Olykor az jut e­­szembe: már megint beszüremkedik valami az országhatáron túlról, most éppen Nyugatról, amit rosszul utánozunk, és talán a hétköznapi életünk elleni merénylet is. Európa Intézet­i ösztöndíjjal időnként hosz­­szabb időt töltök Bécsben, hazautazásokkal meg-megszakítva. Férfi ember nyilván a gyen­gébb nemet is érdeklődve nézegeti, ha alka­lomadtán közelebbi kapcsolatba kerül velük, viselkedésüket akaratlanul is hasonlítgatja a honi hölgykoszorúhoz. S itt kezdődik a bog, ugyanis a mi honi ked­ves és kevésbé kedves hölgyeink és leánykáink, a nyílni kész tulipánt sejtető tini lányoktól az édes-érett őszibarackra emlékeztető asszony koszorúig, mintha, a már felénk is röpködő szabadság angyalának szárnysuhogását hallva, a századvég önmegvalósító és teljesítményt nö­velő hangulatának rosszul értelmezett fondor­­kodásaiba bonyolódnának. Minden épeszű és egészséges férfi szereti a nőket, jómagam is természetesen, de ismert a férfinyavalygás: olykor sem velük, sem nélkü­lük nem boldogulunk. Gyorsan hozzáteszem: szerintem akárhogyan is, de csak velük együtt, lehetőleg társat találva járhatjuk végig rövidre szabott földi utunkat. Azonba az örök nő­férfi hadakozásban, ha a nők, önként és dalol­va, eldobják maguktól legnagyobb vonzerejü­ket, a gyengédséget, az odafigyelést, a lelki­testi gondoskodást, az odabújós szeretetet, akkor a szocialista akolból kiszabaduló orszá­­gocskánkban is eluralkodó teljesítmény centri­kus, önérdek érvényesítő hétköznapi hajszá­ban, igen nagy esélyt adnak a békétlen és za­varos családi életeknek, nem is beszélve a gyermekáldás vállalásáról. Persze nem lehet és nem is szabad általáno­sítani az emberi viszonylatokban, de sajnos úgy tapasztalom, kezd általánossá válni az energikus, emancipált, majdhogynem feminis­ta nők típusa, a nyugati, látszatra független, önálló, agresszíven dolgozó és magánéletet élő nőket utánozva. Mert mit is látok időnként? Például, hogy Bécsből a buszon hazafelé utazva, elegáns, pi­ros kis blézer kabátjában ül mellettem egy negyven körüli nő és amint beszállunk a bécsi Wien-Mitte pályaudvaron, azonnal számológé­pet és füzetet vesz elő kódjellel biztosított táskájából, vörös körmű ujjacskáival pötyögtet a gépen néhányat, majd két számot bevezet a füzetecskébe, aláhúzza, összeadja. Ennyi. Az­tán visszateszi a gépet s a füzetecskét a táská­ba és utazási prospektusokat kezd böngészni Hawairól, Mallorcáról. Másik szomszédjával folytatott csevegéséből megtudom, néhány autóhoz szükséges visszapillantó tükör vásárlá­sáért utazott Bécsbe, mert hogy valami autó­kereskedési ügyletben szorgoskodik. Termé­szetesen szidja az adózást, majd thaiföldi nya­ralásáról tart élménybeszámolót, ahova jelen­legi élettársával utazott, de gimnazista fiát nem vitte magával. Hogyisne, zavarná a szóra­kozását a „kicsi fiam”. Amúgy házasságról hallani sem akar, a budai villalakás és Mazda kocsi még kevés a boldogsághoz, vélekedik. Ő, az üzletasszony, arcán sok smink, ruhája, köl­nije külföldről. Naná, honnan is lenne? Ő egy érett, önmegvalósító hölgy. Más. Telve a város csicsás, drága butikokkal, ahol huszonéves, feltehetően érettségizett höl­gyek unatkoznak. (Nem a munkanélküli és to­vábbtanulási lehetőségtől elesett, egy-egy bu­tikba, ruhaüzletbe időlegesen beálló leányká­ról beszélek.) Ezek a vevőktől ritkán zavarta­tott hölgyek, néha még azt sem tudják, mit árulnak, de egy bécsi butikost is megszégyení­tő módon felékszerezve, feltűnően kifestve, kegygyakorlás gyanúsan szolgálnak ki, szakér­telem nélkül. És így van ez gyakorta az újon­nan megnyílt, drága árukkal kereskedő, nagy hasznot élvező, gombamódon szaporodó éjjel­nappal nyitvatartó élelmiszerüzletektől, a bi­zsu-bóvlit áruló trafikokon át az ékszerbol­tokig. Ők a Rosa Luxemburg és Clara Zetkin agresszivitásával, de nyugati üzletasszonyt u­­tánzó önmegvalósítók, csak éppen azt nem tudják, hogy ott szakértelem nélkül, felcico­­mázva, be sem állhatnának a pult mögé. De emlegethetném a bankokba és OTP- kben, egykori, szürke ügyintézőkből mostan­ság új, csinos kis blúzocskákba, kosztümökbe bújtatott - a pénz, a valuta közelségétől? - fennhéjázóan viselkedő leánykákat és asszo­nyokat, a vegyesvállalatok és a vállalkozói szféra kihívóan dekoratív ruhákba öltözködő „ügybonyolítóit”, akik az újgazdag, olykor politikus-elit összejövetelein villognak csokor­nyakkendős (naná, hogy mindenki csokor­nyakkendős!) párjuk oldalán. Egy merész gondolati ugrással ezeknek a hölgyeknek a viselkedése erősen emlékeztet engem az ötvenes évek Magyarországának „e­­gyenjogú” füttyös kalauznőire, traktorista és esztergályos leánykáira és asszonyaira, mert más módon­­, hogy korhű legyek, a marxista­­leninista spirál elmélet szerint,­­ magasabb fo­kon, de őket idézik képzeletemben. Természetesen nem a „baba-szobát” hiá­nyolom, az Ibsen megírta Nóra-állapotot, a négy fal közé bezártságot, az ágy-munka­helyi konyha, katonai kifejezéssel élve, há­romszögelésében zajló mindennapi női létet, hanem a nyugati mintára agresszíven önmegva­lósítók, és a szabadabb légkörben „férfias e­­gyéniségként” viselkedők gyakorisága ellen szólok. Tudom, örvendetes az abortusztörvény, és ez segíti az igyekvő női­ lélekakarást, de ez önmagában még kevés. Hol vannak a férfiak, akik megkönnyíthetik a nők életét, hol van a társadalom gazdasági háttere, ahol nem a hét­köznapi hajszában megfáradt asszonyok várják férjüket, társukat? És mi lesz majd az 1995- ről évről évre folyamatosan emelkedő, két­ezerre már elérve a hatvanéves nyugdíjkorha­tár idején? Lehet, hogy ezért is igyekeznek a mai harminc-harmincöt év körüliek „férfia­san” bebiztosítani magukat? Talán a példák kirívóak, de az úton-útfélen egyre energikusabb honi hölgyeket figyelget­ve, nem éppen a hosszantartó kapcsolatból születő gyermekek jutnak gyakorta a férfiak eszébe. Mert a férfiak már csak ilyenek, már csak így működnek. S mert a gyengédséget nélkülöző, erőszakosan önmegvalósítókat ma­gukra hagyják, aztán bolyonghatnak, mint el­tévedt postagalambok a viharban. És talán fel­tehetjük Hamlet után szabadon fogalmazva a kérdést is: emancipáció vagy ejakuláció? Ez utóbbi, ugyebár, a gyermek világrajöttének férfiúi előfeltétele. Bár, attól tartok, az „ön­­megvalósító” hölgyek úgysem tudnak ellenáll­ni a lepedők ördögeinek s igy, hála Istennek, előbb-utóbb gyermekek születnek. A „CHRISTIANA HUNGÁRIA" 1993. december 20-án d. u. 4 órakor a szokásos bensőséges keretek között tartotta az „Erzherzog Johann" szálloda kü­löntermében idei 45. karácsonyi ünnepélyét. • A LINZI KARÁCSONYI ÜNNEPÉLYT 1993. de­cember 19-én a 80. sz. „ÁRPÁD" cserkészcsapat cserkészei nagy sikerrel rendezték meg a „Magyar Otthonban". Monoszlóy De­z­ső­t, a Bécsben é­­lő jeles írót ünnepelte 70. születésnapja alkal­mából a magyar és osztrák közélet. A számos rendezvény közül: december 2-án az „Euro­pa” -Gub-ban Valentiny Géza, pápai prelátus, december 7-én a Collegium Hungaricumban a Magyar Írószövetség elnöke, Tornai József, de­cember 9-én az osztrák PEN-Gub köszön­tötték. December 16-án került sor az osztrák köztársasági elnök által adományozott Tudo­mányok és művészetek első fokú érdemke­­resztrendjének átadására. 4

Next