Bécsi Napló, 1994 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1994-01-01 / 1. szám
BÉCSI NAPLÓ DR. VARGA LÁSZLÓ KIRÁLYI TEMETÉS A NÉP RÉSZVÉTÉVEL Dr. Antall József volt miniszterelnök temetése királyi méretű volt és úgy vélem, hasonlót századunkban idehaza népünk nem látott. Nem is igen láthatott. Ferenc József osztrák császár és magyar király 1916-ban meghalt, temetése Bécsben volt, amit az I. világháború csatazajai kísértek. A megkoronázott IV. Károly külföldön halt meg, úgyszintén Horthy Miklós volt kormányzó is. Idehaza már csak családi temetésben volt része, de még ennek a jogosságát és méreteit is vitatták. A század egyik nagy miniszterelnöke gróf Bethlen István a Szovjetunióban halt meg és a végtisztesség lerovása még hátra van. Gróf Teleki Pál volt miniszterelnök, az ország jövőjéért aggódva, a nemzet becsületét akarta megvédeni és Horthy Miklós kormányzóhoz 1941 áprilisában írt elítélő levele után önkezével vetett véget életének. A nemzet megdöbbent, de a temetését már a véresen folyó II. világháború eseményei beárnyékolták. A nemzet lelkiismerete volt, méltó megbecsülését még nem kapta meg. New Yorkban halt meg a bátor, németellenes miniszterelnök, Kállay Miklós is, családi temetése idehaza megtörtént. Ugyancsak az Egyesült Államokban halt meg a II. világháború utáni kisgazda miniszterelnök, Nagy Ferenc is, aki Amerikában jelentős tekintélyt szerzett hazánknak. Dr. Antall József halálával megkapta azt az elismerést, amivel a nemzet életében adósa maradt. A politikára születni kell, ahogy költőnek is. De ez sem elég, mert az eredményhez számos tényező, nem utolsósorban a szerencse és a történelmi körülmények is szükségesek. Antall József sejtjeiben magával hozta a politikai tehetséget. Szenvedélyesen szerette amit csinált. Benne élt. Hét napot dolgozott és ha néha-néha baráti társaságban megpihent, ott is a politikáról folyt a szó. Korának született, mert a rendkívüli nehézségek ellenére, negyven év szellemi és gazdasági romjain, a békés átmenetet biztosította és ha nehezen is, de elindultunk az új kószák felé. Természetesen ő sem volt hibák nélkül, ahogy minden közéleti emberek megvannak a fogyatékosságai. Egyik észrevehető gyöngesége az emberek kiválasztásában volt látható, ahol többször a hűség fontosabb szerepet játszott, mint a tehetség. Ez is érthető volt, mert a közéletben az intrika, a hűtlenség, a volt barát hátbatámadása olyan természetes jelenségek, mint a fának a levele. Ettől akart megszabadulni, ami részben sikerült. Aki valaha is beszélt vele, érezte, hogy olyan magyar ő, akiből az ezeregyszáz éves magyarság szelleme sugárzik és feladata a Szent István-i Magyarország folytatása. Ebben a testet-lelket őrlő munkában teljesen feláldozta magát, aminek elismerése életében — sajnos — hiányzott. Minden közéleti embernek szüksége van munkáját segítő tárgyilagos bírálatra, de elismerésre is. Amikor a gyász idejében országszerte elhangzottak a munkásságát dicsérő beszédek, méltató cikkek jelentek meg, arra gondoltam, hogy jó lett volna, ha ezekből az életében többet kapott volna. Megrázó volt látni, ahogy százezrek 4-5 órát várva meneteltek, hogy leróják kegyeletüket a parlamentben elhelyezett koporsója előtt. Sajnos életében százan sem voltak, akik felvonultak volna a parlament elé, hogy munkájáért kifejezzék köszönetüket és megerősítsék abban a küzdelemben, amellyel hazájáért és a halálos betegség ellen harcolt. Dr. Antall Józsefet nagy megbecsülés övezte külföldön, ebből idehaza — tisztelet a pár kivételnek — nagyon keveset kapott. Sokszor elmondtam, ami egy hazai napilapban nov. 22-én meg is jelent, hogy „a miniszterelnök a politikai keresztet viszi a politikai Golgotán, Cirenei Simonokkal nem találkozik, de ostorcsapásokat bőven kap.” Shakespeare Antoniusa mondja Julius Caesar sírjánál, közéles emberekre utalva: — A jó mit ember tesz, gyakorta sírbaszáll vele, a rossz túléli őt. Ez legyen Caesar sorsa is? Dr. Antall József sorsa nem ez volt. A rossz sírba szállt vele, a jó túléli, amit a nemzet hatalmas megmozdulása is igazolt. Századunk nagy temetése lezajlott és töprengéseink közben, talán azon is elgondolkozunk, hogy ne csak a temetésben legyünk nagyok, hanem a hazájukért önzetlenül munkálkodók elismerésében is.... életükben. •• AZ ÖREG HÍD Folytatás a 3. oldalról monarchia alkotórészeiből, de ilyen terv nem jelent meg a nyilvánosság előtt. Jugoszlávia kettéválása pedig katolikus és ortodox részre nehezebbnek bizonyult, mint azt az illetékesek hitték volna. Marad tehát Közép- és Dél- Kelet-Európa, az egykori népi demokráciák övezete, ez az észak-déli sáv, amelyből Kelet- Németország kiment, és amelybe a balti államok bekerültek, és amelybe voltaképpen a volt Jugoszlávia is beletartozik. Mind külön állam, egymással ideges versenyben, hogy ki kerül elsőnek át a sorompón, hogy kit húznak ki a fiókból. SZÁMOT LEHET VETNI azzal a lehetőséggel is, hogy egyiket sem. Vagy mindez egyszerre valami átfogó félmegoldás keretében. A nyugati hatalmak tudhatják, hogy ha valóban különböző lépcsőkön állomásoztatnák a zóna lakóit, ez növelné a feszültséget közöttük, és ezzel egyszersmind az instabilitást. Föltételezem, hogy nem fognak világos határvonalat húzni az új demokráciák közé, hogy ne ingereljék a kimaradókat. Vagy mindet, vagy egyiket sem. Mindet? Az túl sok volna? Hát akkor sajnos egyiket sem. • INDOKOLATLAN, hogy ezzel az eséllyel ne vessünk számot. Mivelhogy nem szeretnénk, ennélfogva ne is beszéljünk róla? Ha így adódna, ez erős érv volna a közép-európai integráció mellett, nem azért, hogy bajnokok legyünk, hanem hogy egymást támogatva a legnehezebbet átvészeljük, fel nem adva szuverenitásunkat egyik szomszédos nagy nemzet javára sem, érettebben az európai integrációra, kapósabban tehát, ha tudunk egymással és a nagyvilággal együttműködni. Nyugat-Európa Kelet-Európát szívesebben képzeli el vendéglátóként, mint vendégként. Adekvát válasz erre a vendéglátó mesterség, kivált, ha az ember jobban szeret házigazda lenni, mint vendég. Optimistának lenni annyit jelent, hogy nem látjuk tárgyunkat, most éppen Közép- Európát kényszerpályán, hogy jövőnket még A BÉCSI „EURÓPA"-CLUB ÉVKÖNYVE „ Verba volent, szcipta manent” — mondja a latin szállóige. A szó elszáll, az Írás megmarad. Mi sem jobb megfogalmazása a 30. születésnapjára készülő bécsi magyar egyesület, az „Európa”- Gub évkönyve jelentőségének. A marosvásárhelyi Molnár Dénes fametszeteivel díszített kicsiny könyvecske az 1993. folyamán elhangzott előadásokból nyújt válogatást. Olyan kitűnő tudósok, írók, újságírók munkáit, mint többek között, Kosáry Domokos történész, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, Czeizel Endre genetikus, Dobos László pozsonyi író, a Magyarok Világszövetségének alelnöke, Beke György erdélyi publicista,Varga Zoltán személyében a Vajdaság, Monoszlóy Dezső személyében az ausztriai magyar szellemiség is jelen van. S nem hallgatnám el Borbándi Gyüri író, az Új Látóhatár egykori főszerkesztője érdekfeszítő beszámolóját a klub tagjainak Erdélybe tett kirándulásáról. Kár lett volna, ha ezek a gondolatok a feledés homályába merültek volna. A függelék az 1993. évi programot és a vendégkönyv 1991-1993 közötti érdekesebb bejegyzéseit közli. A magyarországi rendszerváltás óta a nyugati magyarság - így a bécsi is - fokozott érdeklődéssel fordult Magyarország felé. Olyannyira, hogy szinte megfeledkezett saját kisközösségi gondjairól. „Mert a mi elsődleges tennivalónk törődni egyházainkkal, egyesületeinkkel, egyáltalán szervezeti életünkkel. Nem nyugodhatunk bele, hogy kiapadásra ítélt emigrációs holtágakká váljunk, csupán mert szem elől tévesztettük parancsoló tennivalónkat magunk medrének gondozását” - írja az előszóban Dr. Smuk András főtitkár. Megszívlelendő mindannyiunknak, nyitottnak látjuk, tőlünk, útválasztásunktól, műveinktől függenek. Ünnepi előadás a Institut für den Donauraum und Mitteleuropa fennállásának 40. évfordulójára 1993. nov. 24-én rendezett díszülésen. Helyszűke miatt az utolsó, a balkáni válságot érintő bekezdést elhagytunk (Szerk.) HONI LÁTÓSZÖG A NŐKRŐL MANAPSÁG Örömmel hallom, hogy a magzatvédelmi törvény hatásaként - az elmúlt öt esztendőhöz viszonyítva - az idén átlagosan 20 százalékkal csökkent az abortuszok száma és növekedett a harmadik gyermeküket váró kismamák csoportja is. Ami azt illeti, erősen szükségeltetik a családi életek megerősítése a gyermekáldással, mert ma kevesebb öt éven aluli kislány él Magyarországon, mint nagymama. Tehát, bravo, mondom magamban, mert nem csak hogy nem teljesedett be a híres hírhedt 18. századi, Károly Ágost herceg udvari lelkészének, Herdernek jóslata, mely szerint a magyar nyelv elszigeteltsége miatt is kipusztulásra ítéltetett a magyar nép, hanem még halovány növekedéssel is ballagdálhatunk — főként ha kedves szeretteink hajlandók az anyaságot vállalni, — az ezredforduló felé. Csakhogy ez a hajlandóság és gyermeknevelés ébreszt némi kételyt bennem. Nem tudom elhessenteni magamtól a gondolatot, hogy némi — nem éppen előnyös, — változást tapasztalok egy-két éve a magyar nőket, lányokat, asszonyokat figyelgetve. Olykor az jut eszembe: már megint beszüremkedik valami az országhatáron túlról, most éppen Nyugatról, amit rosszul utánozunk, és talán a hétköznapi életünk elleni merénylet is. Európa Intézeti ösztöndíjjal időnként hoszszabb időt töltök Bécsben, hazautazásokkal meg-megszakítva. Férfi ember nyilván a gyengébb nemet is érdeklődve nézegeti, ha alkalomadtán közelebbi kapcsolatba kerül velük, viselkedésüket akaratlanul is hasonlítgatja a honi hölgykoszorúhoz. S itt kezdődik a bog, ugyanis a mi honi kedves és kevésbé kedves hölgyeink és leánykáink, a nyílni kész tulipánt sejtető tini lányoktól az édes-érett őszibarackra emlékeztető asszony koszorúig, mintha, a már felénk is röpködő szabadság angyalának szárnysuhogását hallva, a századvég önmegvalósító és teljesítményt növelő hangulatának rosszul értelmezett fondorkodásaiba bonyolódnának. Minden épeszű és egészséges férfi szereti a nőket, jómagam is természetesen, de ismert a férfinyavalygás: olykor sem velük, sem nélkülük nem boldogulunk. Gyorsan hozzáteszem: szerintem akárhogyan is, de csak velük együtt, lehetőleg társat találva járhatjuk végig rövidre szabott földi utunkat. Azonba az örök nőférfi hadakozásban, ha a nők, önként és dalolva, eldobják maguktól legnagyobb vonzerejüket, a gyengédséget, az odafigyelést, a lelkitesti gondoskodást, az odabújós szeretetet, akkor a szocialista akolból kiszabaduló országocskánkban is eluralkodó teljesítmény centrikus, önérdek érvényesítő hétköznapi hajszában, igen nagy esélyt adnak a békétlen és zavaros családi életeknek, nem is beszélve a gyermekáldás vállalásáról. Persze nem lehet és nem is szabad általánosítani az emberi viszonylatokban, de sajnos úgy tapasztalom, kezd általánossá válni az energikus, emancipált, majdhogynem feminista nők típusa, a nyugati, látszatra független, önálló, agresszíven dolgozó és magánéletet élő nőket utánozva. Mert mit is látok időnként? Például, hogy Bécsből a buszon hazafelé utazva, elegáns, piros kis blézer kabátjában ül mellettem egy negyven körüli nő és amint beszállunk a bécsi Wien-Mitte pályaudvaron, azonnal számológépet és füzetet vesz elő kódjellel biztosított táskájából, vörös körmű ujjacskáival pötyögtet a gépen néhányat, majd két számot bevezet a füzetecskébe, aláhúzza, összeadja. Ennyi. Aztán visszateszi a gépet s a füzetecskét a táskába és utazási prospektusokat kezd böngészni Hawairól, Mallorcáról. Másik szomszédjával folytatott csevegéséből megtudom, néhány autóhoz szükséges visszapillantó tükör vásárlásáért utazott Bécsbe, mert hogy valami autókereskedési ügyletben szorgoskodik. Természetesen szidja az adózást, majd thaiföldi nyaralásáról tart élménybeszámolót, ahova jelenlegi élettársával utazott, de gimnazista fiát nem vitte magával. Hogyisne, zavarná a szórakozását a „kicsi fiam”. Amúgy házasságról hallani sem akar, a budai villalakás és Mazda kocsi még kevés a boldogsághoz, vélekedik. Ő, az üzletasszony, arcán sok smink, ruhája, kölnije külföldről. Naná, honnan is lenne? Ő egy érett, önmegvalósító hölgy. Más. Telve a város csicsás, drága butikokkal, ahol huszonéves, feltehetően érettségizett hölgyek unatkoznak. (Nem a munkanélküli és továbbtanulási lehetőségtől elesett, egy-egy butikba, ruhaüzletbe időlegesen beálló leánykáról beszélek.) Ezek a vevőktől ritkán zavartatott hölgyek, néha még azt sem tudják, mit árulnak, de egy bécsi butikost is megszégyenítő módon felékszerezve, feltűnően kifestve, kegygyakorlás gyanúsan szolgálnak ki, szakértelem nélkül. És így van ez gyakorta az újonnan megnyílt, drága árukkal kereskedő, nagy hasznot élvező, gombamódon szaporodó éjjelnappal nyitvatartó élelmiszerüzletektől, a bizsu-bóvlit áruló trafikokon át az ékszerboltokig. Ők a Rosa Luxemburg és Clara Zetkin agresszivitásával, de nyugati üzletasszonyt utánzó önmegvalósítók, csak éppen azt nem tudják, hogy ott szakértelem nélkül, felcicomázva, be sem állhatnának a pult mögé. De emlegethetném a bankokba és OTP- kben, egykori, szürke ügyintézőkből mostanság új, csinos kis blúzocskákba, kosztümökbe bújtatott - a pénz, a valuta közelségétől? - fennhéjázóan viselkedő leánykákat és asszonyokat, a vegyesvállalatok és a vállalkozói szféra kihívóan dekoratív ruhákba öltözködő „ügybonyolítóit”, akik az újgazdag, olykor politikus-elit összejövetelein villognak csokornyakkendős (naná, hogy mindenki csokornyakkendős!) párjuk oldalán. Egy merész gondolati ugrással ezeknek a hölgyeknek a viselkedése erősen emlékeztet engem az ötvenes évek Magyarországának „egyenjogú” füttyös kalauznőire, traktorista és esztergályos leánykáira és asszonyaira, mert más módon, hogy korhű legyek, a marxistaleninista spirál elmélet szerint, magasabb fokon, de őket idézik képzeletemben. Természetesen nem a „baba-szobát” hiányolom, az Ibsen megírta Nóra-állapotot, a négy fal közé bezártságot, az ágy-munkahelyi konyha, katonai kifejezéssel élve, háromszögelésében zajló mindennapi női létet, hanem a nyugati mintára agresszíven önmegvalósítók, és a szabadabb légkörben „férfias egyéniségként” viselkedők gyakorisága ellen szólok. Tudom, örvendetes az abortusztörvény, és ez segíti az igyekvő női lélekakarást, de ez önmagában még kevés. Hol vannak a férfiak, akik megkönnyíthetik a nők életét, hol van a társadalom gazdasági háttere, ahol nem a hétköznapi hajszában megfáradt asszonyok várják férjüket, társukat? És mi lesz majd az 1995- ről évről évre folyamatosan emelkedő, kétezerre már elérve a hatvanéves nyugdíjkorhatár idején? Lehet, hogy ezért is igyekeznek a mai harminc-harmincöt év körüliek „férfiasan” bebiztosítani magukat? Talán a példák kirívóak, de az úton-útfélen egyre energikusabb honi hölgyeket figyelgetve, nem éppen a hosszantartó kapcsolatból születő gyermekek jutnak gyakorta a férfiak eszébe. Mert a férfiak már csak ilyenek, már csak így működnek. S mert a gyengédséget nélkülöző, erőszakosan önmegvalósítókat magukra hagyják, aztán bolyonghatnak, mint eltévedt postagalambok a viharban. És talán feltehetjük Hamlet után szabadon fogalmazva a kérdést is: emancipáció vagy ejakuláció? Ez utóbbi, ugyebár, a gyermek világrajöttének férfiúi előfeltétele. Bár, attól tartok, az „önmegvalósító” hölgyek úgysem tudnak ellenállni a lepedők ördögeinek s igy, hála Istennek, előbb-utóbb gyermekek születnek. A „CHRISTIANA HUNGÁRIA" 1993. december 20-án d. u. 4 órakor a szokásos bensőséges keretek között tartotta az „Erzherzog Johann" szálloda különtermében idei 45. karácsonyi ünnepélyét. • A LINZI KARÁCSONYI ÜNNEPÉLYT 1993. december 19-én a 80. sz. „ÁRPÁD" cserkészcsapat cserkészei nagy sikerrel rendezték meg a „Magyar Otthonban". Monoszlóy Dezsőt, a Bécsben élő jeles írót ünnepelte 70. születésnapja alkalmából a magyar és osztrák közélet. A számos rendezvény közül: december 2-án az „Europa” -Gub-ban Valentiny Géza, pápai prelátus, december 7-én a Collegium Hungaricumban a Magyar Írószövetség elnöke, Tornai József, december 9-én az osztrák PEN-Gub köszöntötték. December 16-án került sor az osztrák köztársasági elnök által adományozott Tudományok és művészetek első fokú érdemkeresztrendjének átadására. 4