Bécsi Napló, 1994 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1994-11-01 / 6. szám
OLVASÓNAPLÓ ELLENPONTOZOTT MÚLT Nemrég újra láthattuk az újságokban az öt év előtti fotókat, sugárzó arcú politikusokról, amint a pillanat történelmi jelentőségétől átszellemülten drótvágó ollóval bontogatni kezdik a vasfüggönyt. Nem kevesen kérdezik azóta másoktól vagy önmaguktól, hogy mi történt akkor, mi ért véget a páratlan 1989-es esztendővel — azt most hadd ne firtassuk, mi kezdődött el vagy folytatódott éppen szemrebbenés nélkül... Ha tehát valaki ma ezt a kérdést nem tartja avíttnak és az elmúlt nagyven és története nem untatja, annak ajánljuk Molnár János könyvét, mely az Ellenpontok nevű szamizdat folyóirat történetét járja körül. E lap neve ma már kissé mitikussá vált és Molnár kötete engem egyébként is egy mítoszra emlékeztet: a szerző a kíváncsiság és a személyes élmények, az emlékezet Ariadné-fonalát követve visszafordul a jelenből, a szabadság tengerpartjáról a kusza és veszélyes labirintus, a múlt útvesztője felé. A labirintus mélyén Erdély (Nagyváradtól Kolozsvárig, Temesvártól Brassóig és tovább) az aranykor egyik tündöklően sötét pillanatában, 1982-1983 fordulóján idéztetik fel. S a történet: Ara-Kovács Attila nagyváradi filozófus, a helybéli Ady Endre irodalmi kör teoretikusa, Szőcs Géza kolozsvári költő és Tóth Károly váradi tanárember a kor magyarországi és lengyelországi precedensei után titokban létrehozza az első és egyedüli erdélyi magyar szamizdat folyóiratot, az Ellenpontokat. 1981-1983 között nyolc szám jelent meg. Erdélyi magyar értelmiségiek, érthető módon szerzői álnéven vallanak bennük a kisebbségi helyzetről a bölcs kárpáti tölgy országában és a kelet-európai demokratikus ellenzék más nyelvű képviselőinek tollából is közölnek fordításokat, tanulmányokat és interjúkat. A legnagyobb feltűnést a madridi Utókonferencián résztvevő küldötteknek eljuttatott Memorandum és Programjavaslat szövege keltette: ebben a kisebbségi jogfosztottságot vázolták fel és bátor javaslatokkal, követelésekkel léptek fel ennek orvoslására. (A kötet végén lévő dokumentumgyűjteményből hiányoltam eme Memorandum szövegét.) Sajnos bekövetkezett a szamizdat-gyártás elkerülhetetlen velejárója, a Nagy Lebukás. Ez valamikor 1982 novemberében történt és Molnár János, a szerző, akkor maga is az ellenzéki folyóirat munkatársa, ezen a ponton döfi sebészkését a múlt formátlan, beteg testébe, mélyen felhasítva azt. Viviszekció tanúi leszünk — hisz él még a múlt! — s a történet hősein kívül még sok, hozzájuk szorosabban-lazábban kapcsolódó személy visszaemlékezései kerülnek nyilvánosságra. Molnár János mindenre érzékeny és kíváncsi mikrofonja elé ülteti valamennyiüket és kérdez, rákérdez, utánakérdez vagy keresztkérdéseket tesz fel. Majd a kapott válaszokat rendszerezi, összehasonlítja és szembesíti, hogy minél pontosabban rekonstruálhassa azt, ami történt s az események időpontját. Nagyon elevenek, életszerűek ezek a beszélgetések: az emlékezőkben sok régi esemény elevenedik fel — az interjúk 1990 után készültek, tehát immár a Ceausescu-éra hátborzongatóan véres kimúlását követően. És nemcsak egykori önmagukra, nemcsak a hősök akkori tetteire-szavaira, nemcsak az eseményekre emlékeznek vissza — nem, nemcsak erre, nemcsak a híres-bűvös-rettegettutált-gyűlölt Szeku elevenedik fel, annak ilyen-amolyan fő- vagy kevésbé főkolomposaival, például a magyar kultúrában fantasztikusan járatos titokzatos sötétöltönyös bukaresti 007-től a bihari-vidéki bárgyú vagy esetleg jámbor verőlegényekig — mindezeken túl felelevenedik valami, aminek pontos megnevezése hiú ábránd. A váradi univerzum jelenik meg e lapokon, a körösparti határváros, az egykori kozmopolita, fényes Peceparti kis Párizs, mely szinte fuldoklik (mióta is már?) az elnyomás és hazugság híg mocskában, ami már mellig, nyakig, szájig ér... S az egyetemes borúlátás és kiúttalanságérzés tengeréből kiemelkedik a kis sziget, az Ady-kör és hősei, a bátor, jövőbelátó értelmiségiek. Furcsán kanyarog a történet a múlt labirintusában. Molnár János könyvéből megtudhatjuk, ki, mikor, hogyan, kivel és miért konspirált, kapcsolataikat egymással, a magyarországi szamizdatosokkal és rajtuk keresztül a vasfüggönyön is túl, Bécsbe, Münchenbe, Párizsba, Washingtonba. Emlékezni kell itt arra, hogy az akkori bécsi magyar emigrációnak igen fontos szerepe volt abban, hogy az Ellenpontokat megismerte a nyugati nyilvánosság, hogy szerzőik leleplezése után megpróbáltatásaikról tudósították a médiumokat, végső soron abban, hogy a román titkosrendőrséget éppen a mindaddig precedens nélküli, szinte azonnali nyugati nyilvános reagálások, az Erdélyben történtekről való folyamatos tájékoztatás akadályozta meg abban, hogy a folyóirat létrehozóit a bevett szokás szerint valamiféle ürüggyel vagy véletlen balesetekkel egyszerűen eltegyék láb alól. Nagy, szemkápráztató vállalkozás volt, fellobanó fény az aranykor fekete egén, erős és férfias hittétel a jövő és az önmaguk vesztébe rohanó rendőrrezsimeken túli szép új világ mellett. A nyolvanas évek Váradjának és általában az akkori erdélyi lelkiállapotnak, az ellenállásnak és a megadásnak valamiféle emlékműve ez a könyv, melyben nemcsak az egykori váradi ismer rá azokra az évekre, de hiteleset, érvényeset nyújt az egész régió múltjáról, bizonytalan és értékzavart jelenének eredetéről, mai hőseinek furcsaságairól a nagy munkával öszszegyűjtött anyag. Midőn Ariadné fonala mentén visszafelé a labirintus legmélyére s egyúttal a könyv lapjainak végére érünk, valaki felgyújtja a villanyt,é s erről eszünkbe jut: a rémálomnak vége és az aranykort jól megérdemelt „történelmi” szemétdombján lassan teljesen belepi a rozsda. (Molnár János: Az egyetlen — Az Ellenpontok és az ellenpontosok története. Szeged 1993, 349 oldal) GYULAI ISTVÁN KULTÚRAKÖZVETÍTÉS ÉSZAKON Ki kell törnünk az elszigeteltségből! Kárpátmedencei fojtogatottságunkban nincs más megoldás, mint támaszpontok létesítése a nagyvilágban, ahonnan Archimédeszként mozdítható, billenthető ki tehetetlenségi állapotából Magyarország, a magyar nép. Ezzel a talán túlságosan nagyképűnek tűnő utalással lényegében érzékeltetni lehet mindazt, hogyan fordíthatók visszájukra a tragikus sorsfordulók. Kossuth Lajos óta immár közhelyszámba megy, mi dolguk van a magyaroknak Nyugaton. Emlékeztetőül álljon itt az ismétlés: küldött, közvetítő szerepvállalás. Sokan vannak, akik általában végletekben gondolkodnak: az egyik oldal felkészületlenül a politikába veti magát helyes szemmérték nélkül, a másik — tagadva a közösségi elvet — saját világába burkolózva kuporog, anélkül, hogy ügyet vetne arra, hol van eszkimóéknál a legközelebbi iglu. Utóbbiak között kereshetők azok, akik kizárólag egyéni csillagzatuk útját követik, nem érezve elkötelezettséget nép, nemzet iránt. Akadnak aztán olyanok is, akik középkori szerzetesek módján működnek egy életen át siker, ellenszolgáltatás nélkül, mert alkatukban van az a közösségi szolgálat, ami nélkül minden a jégmezőkbe kiáltott szó, óhaj marad. Költészetén túl ebben az összefüggésben kell említeni az Oslóban élő és dolgozó SULYOK VINCE nevét, akit példaértékűen számon kell tartanunk. Aki nem hiúságból, érvényesülési mániából, hanem egyéni alkatából kifolyólag vállalkozott a magyarságismeret elhintésére, terjesztésére a vikingek földjén. Csak azok tudnák megítélni, milyen eredménnyel, akikhez eljutottak az általa készített fordítások a magyar költészetből, vagy fordítva a norvég költők fordítása magyarra. Ezen a csapáson különös figyelmet érdemel a magyar történelem és kultúra átfogó tolmácsolása norvégul, amely Ungarns Historie og Kultur címmel 705 oldalon reprezentatív kiállításban nemrég hagyta el a nyomdát. Ugyancsak a közhelyek közé tartozik, hogy egy népről aligha lehet véleményt alkotni történetének, kultúrájának ismerete nélkül. Nos, ezt az úttörő feladatot vállalta fel északi (választott) hazájában Sulyok Vince. Hadd jegyezzük meg még egyszer: a sikerre, elismerésre való pályázás nélkül. Bizony, jó lenne Borbándi Gyula nyomkeresésén folytatva számba venni, megbecsülni, magyar közösségeinkbe bevonni az ilyen szerény, visszahúzódó, de annál inkább felkészült személyeket. Vajon hányan ismerik a nyugati magyarok értékeiket saját körükben, akik sokszor ugyanazon városban élnek? Vajon megbecsülik-e őket, igénybe veszik-e tudásukat, felkészültségüket? Mindezt kérdésként, rövid tűnődésként lehet, kell felvetni Sulyok Vince nevének említésekor. Ehhez hozzátartozik természetesen az is, hogy a független Magyarország — ha nem is túlságosan nyitott szemmel — azért kezdi figyelembe venni elcsángorott fiait, akik nem tékozlókként vették nyakukba a világot és nem is fordítottak hátat soha azoknak, akikhez eredendően tartoztak és ma is tartozónak vallják magukat. Sulyok Vince a Bethlen Gábor Alapítvány idei díjazottai között átvehette kitüntetését az Országos Széchenyi Könyvtár dísztermében, november 2-án, amit élete legszebb emlékei közé sorol. Gondolom, nem követek el indiszkréciót, ha november 17- én írt leveléből kiemelem, hogyan is vélekedik mindarról, amit eddig cselekedett — hangsúlyozottan — mindennapi munkája elvégzése mellett: „A kitüntetés teljesen váratlanul ért, sose gondoltam arra, hogy akár esélyes is lehetek rá vagy más kitüntetésre, munkám végzése. Északon töltött évtizedeim során egyáltalán nem gondoltam soha arra, hogy azért, amit teszek, kitüntetést is kaphatok.” Íme egy újabb tanulság, példa arra, hogyan lehetett 1956 tragédiájából olyan tőkét kovácsolni, amire a magyarságnak manapság nagyon is szüksége lenne az általános infláció és devalváció közepette! Sulyok Vince 1932-ben született a Győr megyei Ménfőcsanakon és 1956-ban főiskolásként hagyta el Magyarországot. A mór megtette kötelességét; ezek után a Skandináviában élő magyarokra hárul a norvég nyelvű magyar tárgyú kézikönyv terjesztése. Mert így szerezhetünk barátokat. Az Ungarns Historie og Kultur c. könyv megrendelhető a Norvégiai Magyarok Baráti Köre egyesület címén. Postboks 25, N-1413 Tarnasen. Ára 300 norvég korona + postaköltség. -deák- A BÉCSI ESTERHÁZY-PALOTA TÖRTÉNETE Ki ne ismerné — legalább hírből — Bécsben az Esterházy-palotát és méginkább az alatta húzódó pincerendszert, ahol ma is a „herceg” borát mérik. Ha az idelátogató magyarok meg is gondolják, hogy itt költsék el a pénzüket, annál többen teszik ezt az osztrákok, közülük is elsősorban az idősebb generációk tagjai. A bécsi belvárosban, a Wallnerstrassén emelkedő hatalmas épület négy utca által határolt tömbje azonban korántsem borpincéjével lett a magyar történelem nevezetes helye. A Wallnerstrasse-i palota, melynek történetét Richard Perger Bécs város középkori történetének egyik legavatottabb ismerője, a magyar kapcsolatok szakértője dolgozta fel, elsősorban a Magyar Országos Levéltárban őrzött Esterházy családi levéltár és a bécsi telekkönyvek alapján, az osztrák főváros egyik legrégibb magyar tulajdonú épülete volt a legutóbbi időkig. Az eredetileg 14 telekből és kertből álló épületegyüttes két meghatározó részletét (a mai főfronton) 1550. március 21-én vásárolta meg Oláh Miklós esztergomi érsek, főkancellár a gyámság alá került Inigo de Zerava spanyol nemesúrtól, a királyi udvarban élő nemes ifjak nevelőjétől. Oláh a források szerint nagyvonalúan átépíttette az épületeket, melyekben házi kápolnát és kancelláriát (Kanzleistube) is kialakítottak. Talán ez volt a török elől Bécsbe települt magyar udvari kancellária első székhelye. Oláh halála után a tulajdonjog több örökösre szállt. 1612-ben az egyik birtokrész az Oláh császár ágon rokon Dersffy Orsolya és Esterházy Miklós házasságával az Esterházy-család kezére került. A többnyire bérlők által használt épületeket 1638-ban együttesen „magyar ház” elnevezéssel illették. 1669-ben azután Esterházy tulajdon lett az Oláh Miklós féle ház másik része is. Esterházy Pál láthatóan bécsi rezidenciájának szánta a palotát, mert 1668-ban az Unverzagt-családtól egy további szomszédos épületet vásárolt meg és röviddel Bécs török ostroma után, 1687-1695 között Francesco Martinelli építőmester irányítása alatt (és esetleg tervei szerint) 45.000 forint költséggel lényegében egy épületté formáltatta a Wallnerstassera néző házakat. A munkálatok befejeződésének évéről a hátsó udvarban olvasható tábla tanúskodik. A 18. század közepén (1745-1746, 1751) további kiegészítő munkálatok folytak, mígnem 1756-ban sor került a két évvel korábban vásárolt és a Haarhof elnevezésű utcácskára néző két kisebb polgárház hozzáépítésére. Ezt a 19. század első évtizedeiben a Naglergassera néző hátsó fronton lévő házacskák megszerzése és adaptálása követte. Perger az általa készített és a kötet elején elhelyezett vázlat segítségével tájékoztat a tulajdonviszonyok változásáról, míg az egyes épületek szépszámú középkori tulajdonosát jegyzékbe foglalta össze. Az építkezés-történetet és birtoktörténetet az utolsó száz év eseményeinek rövid áttekintése zárja le, egészen a palota 1990. június 18-án bekövetkezett eladásáig. Külön fejezetekben foglalta össze a szerző a Szent Lipót tiszteletére szentelt házikápolnára, az „Esterházy pince” elnevezésű vendéglőre és a palotában megfordult nevezetes személyekre (J. Haydn, Nelson admirális — 1802, Bessières francia marsall, Napoleon csapatainak parancsnoka — 1809, a híres 1815-ös bécsi kongresszus számos jeles vendége, mint Miklós orosz cár, Bagration herceg) vonatkozó ismereteket. Szemmel láthatóan ez az időszak volt a ház fénykora, amikor a császárváros előkelő társadalma egyik legfontosabb találkozóhelyének számított. Az illusztrációk között a tervrajzok mellett az Esterházy-család számos tagjáról készült portrét láthatunk. A függelék az Esterházy család fiági leszármazásának adatait és a tulajdonosok rövid életrajzi összefoglalóit közli be irodalmi utalásokkal. Ezekből a történész számára az Oláh Miklós bécsi tulajdonszerzéseivel kapcsolatos eddig ismeretlen adatokat és az utolsó férfi családtag, Esterházy (IV.) Pál herceg első ízben olvasható életrajzát emelhetjük ki. A magyar recenzens csakis örülhet, hogy a bécsi magyar emlékek feldolgozása és az osztrák közönséggel történő megismertetése Richard Perger személyében ily szakavatott tudósra talált. Perger, Richard: Das Palais Esterházy in der Wallnerstrasse zu Wien. (Franz Deuticke, Wien 1994) 91 old. GECSÉNYI LAJOS Deák Előd: Fogoly természet HÁBEL GYÖRGY (Budapest) A DUNASZERDAHELYI KORTÁRS MAGYAR GALÉRIÁRÓL Szlovákiában, Dunaszerdahelyen a Csallóközi Múzeum kiállítási csarnokában október 20-án, csütörtökön. „Kortárs Magyar Galéria” ünnepélyes megnyitására került sor, nagyszámú érdeklődő közönség részvételével. Az erre a célra alakult alapítvány kuratóriuma 70 beküldött műből — mindenkitől csak egyet —, összesen 61-et fogadott el kiállításra. Az adományozó művészek ezzel beléptek a Galéria alapító tagjainak sorába. Az adományozott alkotások a városi önkormányzat tulajdonába kerültek, értékük eléri a 2 millió koronát. Az alkotóművészek közül 52-en magyarországiak, 8-an szlovákiai magyarok. A Galéria létrehozásában a városi önkormányzat, a Magyarok Világszövetsége, a Rákóczi Szövetség, a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete és a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége vett részt. Luzsica Lajos érsekújvári származású, Budapesten élő és alkotó festőművész, a Kuratórium egyik alelnöke, a Rákóczi Szövetség vezetőségének tagja, a Galéria létrehozásában kiemelkedően aktív kezdeményező és szervező tevékenységet végzett. A kiállítást a házigazda dr. Mag Gyula múzeumigazgató, kuratóriumi alelnök, szlovák és magyar nyelvű beszéddel méltatta és mutatta be, hangsúlyozva annak jelentőségét és reményét fejezte ki, hogy Békéscsabán hasonló módon kerül majd sor a Kortárs Szlovák Galéria megszervezésére. Ünnepi megnyitó beszédet szlovák részről dr. Milan Jankovsky, a Kulturális Minisztérium műemlékeket, múzeumokat és galériákat felügyelő igazgatója, a város részéről Pázmány Péter alpolgármester, kuratóriumi elnök, magyar részről dr. Szűrös Mátyás országgyűlési képviselő, az Interparlamentáris Unió magyar tagozatának elnöke mondott. Hangsúlyozták, hogy a művészek fontos szerepet tölthetnek be a népek közötti közeledésben, egymás megértésében és a barátság fejlesztésében. A Galériában kiállított alkotások egy hónapig voltak megtekinthetők (november 20-ig) Dunaszerdahelyen, s amíg ottani végleges elhelyezésük megoldódik, addig Dél-Szlovákia városaiba vándorkiállításra küldi a Kuratórium. A Kuratórium köszönettel fogad adományként képzőművészeti alkotásokat, hogy idővel minél gazdagabb gyűjtemény alakuljon ki a Csallóköz központjában, az egész szlovákiai magyar és az egyetemes magyar kultúra javára. Az adományok, információk postacíme: Ing. Pázmány Péter kuratóriumi elnök Kortárs Magyar Galéria, Csallóközi Múzeum SK-929 01 Dunajská Streda SLOVENSKÁ REPUBLIKA 11 N BORONDI LAJOS IGERAGOZÁS vér szivárog a csöndből jövő idő jele? mintha havazna nyár ez? odafagy a múlthoz Isten lehelete Odatapad a nyelv is fagyott tegnapi üveghez bábeli csönd zászlók kivégzőkarón lengnek igét ragozunk fázunk tanulunk hallgatásul széttépett himnuszok csöndje nyelv a némaság is az anyaság is elárvul jelen időnek nulla a tarkólövés jele? odafagyunk a nyelvhez csontmetsző hideg szél fúj áldjon? ver sors keze __________________________________) JELEN SZÁMUNK KÉPEI Deák Előd felvételei. Bécsben született 1969-ben; nyugtalan, helyét kereső alkat. Gyermekkora óta érdekelte a fényképezés, ami idők folyamán szenvedélyévé vált. Sokat utazik, ismételten járt az Egyesült Államokban, megfordult Tunéziában és természetesen Európa több országában. A fényképezést az önkifejezés egyik eszközének tekinti. Leginkább fekete-fehér filmet használ, mert — véleménye szerint — így jobban ki tudja fejezni a fény és árnyék összefonódását, egyben ellentétét. Nemcsak a felvételek, hanem a kidolgozás is többnyire saját munkája. Demeter Automobile Service Total Austria Tel.: (0043) 2162/64136-0