Bécsi Napló, 1994 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1994-11-01 / 6. szám

OLVASÓNAPLÓ ELLENPONTOZOTT MÚLT Nemrég újra láthattuk az újságokban az öt év el­őtti fotókat, sugárzó arcú politikusokról, amint a pil­lanat történelmi jelentőségétől átszellemülten drót­­vágó ollóval bontogatni kezdik a vasfüggönyt. Nem kevesen kérdezik azóta másoktól vagy ön­­maguktól, hogy mi történt akkor, mi ért véget a pá­ratlan 1989-es esztendővel — azt most hadd ne fir­tassuk, mi kezdődött el vagy folytatódott éppen szemrebbenés nélkül... Ha tehát valaki ma ezt a kérdést nem tartja avíttnak és az elmúlt nagyven és története nem untatja, annak ajánljuk Molnár János könyvét, mely az Ellenpontok nevű szamizdat fo­lyóirat történetét járja körül. E lap neve ma már kissé mitikussá vált és Mol­nár kötete engem egyébként is egy mítoszra emlé­keztet: a szerző a kíváncsiság és a személyes él­mények, az emlékezet Ariadné-fonalát követve visszafordul a jelenből, a szabadság tengerpartjá­ról a kusza és veszélyes labirintus, a múlt útvesztő­je felé. A labirintus mélyén Erdély (Nagyváradtól Kolozsvárig, Temesvártól Brassóig és tovább) az aranykor egyik tündöklően sötét pillanatában, 1982-1983 fordulóján idéztetik fel. S a történet: Ara-Kovács Attila nagyváradi filozó­fus, a helybéli Ady Endre irodalmi kör teoretikusa, Szőcs Géza kolozsvári költő és Tóth Károly váradi tanárember a kor magyarországi és lengyelországi precedensei után titokban létrehozza az első és egyedüli erdélyi magyar szamizdat folyóiratot, az Ellenpontokat. 1981-1983 között nyolc szám jelent meg. Erdélyi magyar értelmiségiek, érthető módon szerzői álnéven vallanak bennük a kisebbségi helyzetről a bölcs kárpáti tölgy országában és a kelet-európai demokratikus ellenzék más nyelvű képviselőinek tollából is közölnek fordításokat, ta­nulmányokat és interjúkat. A legnagyobb feltűnést a madridi Utókonferencián résztvevő küldötteknek eljuttatott Memorandum és Programjavaslat szöve­ge keltette: ebben a kisebbségi jogfosztottságot vázolták fel és bátor javaslatokkal, követelésekkel léptek fel ennek orvoslására. (A kötet végén lévő dokumentumgyűjteményből hiányoltam eme Me­morandum szövegét.) Sajnos bekövetkezett a szamizdat-gyártás elke­rülhetetlen velejárója, a Nagy Lebukás. Ez valami­kor 1982 novemberében történt és Molnár János, a szerző, akkor maga is az ellenzéki folyóirat munka­társa, ezen a ponton döfi sebészkését a múlt for­mátlan, beteg testébe, mélyen felhasítva azt. Vivi­­szekció tanúi leszünk — hisz él még a múlt! — s a történet hősein kívül még sok, hozzájuk szorosab­­ban-lazábban kapcsolódó személy visszaemléke­zései kerülnek nyilvánosságra. Molnár János min­denre érzékeny és kíváncsi mikrofonja elé ülteti va­­lamennyiüket és kérdez, rákérdez, utánakérdez vagy keresztkérdéseket tesz fel. Majd a kapott vá­laszokat rendszerezi, összehasonlítja és szembesíti, hogy minél pontosabban rekonstruálhassa azt, ami történt s az események időpontját. Nagyon elevenek, életszerűek ezek a beszélge­tések: az emlékezőkben sok régi esemény eleve­nedik fel — az interjúk 1990 után készültek, tehát immár a Ceausescu-éra hátborzongatóan véres ki­múlását követően. És nemcsak egykori önmaguk­ra, nemcsak a hősök akkori tetteire-szavaira, nem­csak az eseményekre emlékeznek vissza — nem, nemcsak erre, nemcsak a híres-bűvös-rettegett­­utált-gyűlölt Szeku elevenedik fel, annak ilyen-amo­lyan fő- vagy kevésbé főkolomposaival, például a magyar kultúrában fantasztikusan járatos titokzatos sötétöltönyös bukaresti 007-től a bihari-vidéki bár­gyú vagy esetleg jámbor verőlegényekig — mind­ezeken túl felelevenedik valami, aminek pontos megnevezése hiú ábránd. A váradi univerzum jele­nik meg e lapokon, a körösparti határváros, az egykori kozmopolita, fényes Peceparti kis Párizs, mely szinte fuldoklik (mióta is már?) az elnyomás és hazugság híg mocskában, ami már mellig, nya­kig, szájig ér... S az egyetemes borúlátás és kiútta­lanságérzés tengeréből kiemelkedik a kis sziget, az Ady-kör és hősei, a bátor, jövőbelátó értelmiségiek. Furcsán kanyarog a történet a múlt labirintusá­ban. Molnár János könyvéből megtudhatjuk, ki, mi­kor, hogyan, kivel és miért konspirált, kapcsolatai­kat egymással, a magyarországi szamizdatosokkal és rajtuk keresztül a vasfüggönyön is túl, Bécsbe, Münchenbe, Párizsba, Washingtonba. Emlékezni kell itt arra, hogy az akkori bécsi magyar emigráci­ónak igen fontos szerepe volt abban, hogy az El­lenpontokat megismerte a nyugati nyilvánosság, hogy szerzőik leleplezése után megpróbáltatásaik­ról tudósították a médiumokat, végső soron abban, hogy a román titkosrendőrséget éppen a mindad­dig precedens nélküli, szinte azonnali nyugati nyil­vános reagálások, az Erdélyben történtekről való folyamatos tájékoztatás akadályozta meg abban, hogy a folyóirat létrehozóit a bevett szokás szerint valamiféle ürüggyel vagy véletlen balesetekkel egyszerűen eltegyék láb alól. Nagy, szemkápráztató vállalkozás volt, fellobanó fény az aranykor fekete egén, erős és férfias hittétel a jövő és az önmaguk vesztébe rohanó rendőr­­rezsimeken túli szép új világ mellett. A nyolvanas évek Váradjának és általában az akkori erdélyi lel­kiállapotnak, az ellenállásnak és a megadásnak va­lamiféle emlékműve ez a könyv, melyben nemcsak az egykori váradi ismer rá azokra az évekre, de hi­teleset, érvényeset nyújt az egész régió múltjáról, bizonytalan és értékzavart jelenének eredetéről, mai hőseinek furcsaságairól a nagy munkával ösz­­szegyűjtött anyag. Midőn Ariadné fonala mentén visszafelé a labi­rintus legmélyére s egyúttal a könyv lapjainak vé­gére érünk, valaki felgyújtja a villanyt,é s erről eszünkbe jut: a rémálomnak vége és az aranykort jól megérdemelt „történelmi” szemétdombján las­san teljesen belepi a rozsda. (Molnár János: Az egyetlen — Az Ellenpontok és az ellenpontosok története. Szeged 1993, 349 oldal) GYULAI ISTVÁN KULTÚRAKÖZVETÍTÉS ÉSZAKON Ki kell törnünk az elszigeteltségből! Kárpát­medencei fojtogatottságunkban nincs más megoldás, mint támaszpontok létesítése a nagyvilágban, ahonnan Archimédeszként moz­dítható, billenthető ki tehetetlenségi állapotá­ból Magyarország, a magyar nép. Ezzel a talán túlságosan nagyképűnek tűnő utalással lénye­gében érzékeltetni lehet mindazt, hogyan for­díthatók visszájukra a tragikus sorsfordulók. Kossuth Lajos óta immár közhelyszámba megy, mi dolguk van a magyaroknak Nyuga­ton. Emlékeztetőül álljon itt az ismétlés: kül­dött, közvetítő szerepvállalás. Sokan vannak, akik általában végletekben gondolkodnak: az egyik oldal felkészületlenül a politikába veti magát helyes szemmérték nél­kül, a másik — tagadva a közösségi elvet — saját világába burkolózva kuporog, anélkül, hogy ügyet vetne arra, hol van eszkimóéknál a legközelebbi iglu. Utóbbiak között kereshetők azok, akik kizárólag egyéni csillagzatuk útját követik, nem érezve elkötelezettséget nép, nemzet iránt. Akadnak aztán olyanok is, akik középkori szerzetesek módján működnek egy életen át si­ker, ellenszolgáltatás nélkül, mert alkatukban van az a közösségi szolgálat, ami nélkül minden a jégmezőkbe kiáltott szó, óhaj marad. Költésze­tén túl ebben az összefüggésben kell említeni az Oslóban élő és dolgozó SULYOK VINCE ne­vét, akit példaértékűen számon kell tartanunk. Aki nem hiúságból, érvényesülési mániából, ha­nem egyéni alkatából kifolyólag vállalkozott a magyarságismeret elhintésére, terjesztésére a vi­kingek földjén. Csak azok tudnák megítélni, mi­lyen eredménnyel, akikhez eljutottak az általa készített fordítások a magyar költészetből, vagy fordítva a norvég költők fordítása magyarra. Ezen a csapáson különös figyelmet érdemel a magyar történelem és kultúra átfogó tolmácsolá­sa norvégul, amely Ungarns Historie og Kultur címmel 705 oldalon reprezentatív kiállításban nemrég hagyta el a nyomdát. Ugyancsak a köz­helyek közé tartozik, hogy egy népről aligha le­het véleményt alkotni történetének, kultúrájának ismerete nélkül. Nos, ezt az úttörő feladatot vál­lalta fel északi (választott) hazájában Sulyok Vince. Hadd jegyezzük meg még egyszer: a si­kerre, elismerésre való pályázás nélkül. Bizony, jó lenne Borbándi Gyula nyomkeresésén folytat­va számba venni, megbecsülni, magyar közössé­geinkbe bevonni az ilyen szerény, visszahúzódó, de annál inkább felkészült személyeket. Vajon hányan ismerik a nyugati magyarok értékeiket saját körükben, akik sokszor ugyanazon város­ban élnek? Vajon megbecsülik-e őket, igénybe veszik-e tudásukat, felkészültségüket? Mindezt kérdésként, rövid tűnődésként lehet, kell felvetni Sulyok Vince nevének említésekor. Ehhez hozzátartozik természetesen az is, hogy a független Magyarország — ha nem is túlságosan nyitott szemmel — azért kezdi figyelembe venni elcsángorott fiait, akik nem tékozlókként vették nyakukba a világot és nem is fordítottak hátat soha azoknak, akikhez eredendően tartoztak és ma is tartozónak vallják magukat. Sulyok Vince a Bethlen Gábor Alapítvány idei díjazottai kö­zött átvehette kitüntetését az Országos Széche­nyi Könyvtár dísztermében, november 2-án, amit élete legszebb emlékei közé sorol. Gondolom, nem követek el indiszkréciót, ha november 17- én írt leveléből kiemelem, hogyan is vélekedik mindarról, amit eddig cselekedett — hangsúlyo­zottan — mindennapi munkája elvégzése mel­lett: „A kitüntetés teljesen váratlanul ért, sose gondoltam arra, hogy akár esélyes is lehetek rá vagy más kitüntetésre, munkám végzése. Észa­kon töltött évtizedeim során egyáltalán nem gondoltam soha arra, hogy azért, amit teszek, kitüntetést is kaphatok.” Íme egy újabb tanulság, példa arra, hogyan le­hetett­ 1956 tragédiájából olyan tőkét kovácsol­ni, amire a magyarságnak manapság nagyon is szüksége lenne az általános infláció és devalváció közepette! Sulyok Vince 1932-ben született a Győr megyei Ménfőcsanakon és 1956-ban főis­kolásként hagyta el Magyarországot. A mór megtette kötelességét; ezek után a Skandináviában élő magyarokra hárul a norvég nyelvű magyar tárgyú kézikönyv terjesztése. Mert így szerezhetünk barátokat. Az Ungarns Historie og Kultur c. könyv megrendelhető a Norvégiai Magyarok Baráti Köre egyesület cí­mén. Postboks 25, N-1413 Tarnasen. Ára 300 norvég korona + postaköltség. -deák- A BÉCSI ESTERHÁZY-PALOTA TÖRTÉNETE Ki ne ismerné — legalább hírből — Bécsben az Es­­terházy-palotát és méginkább az alatta húzódó pince­­rendszert, ahol ma is a „herceg” borát mérik. Ha az idelátogató magyarok meg is gondolják, hogy itt költ­sék el a pénzüket, annál többen teszik ezt az osztrá­kok, közülük is elsősorban az idősebb generációk tag­jai. A bécsi belvárosban, a Wallnerstrassén emelkedő hatalmas épület négy utca által határolt tömbje azon­ban korántsem borpincéjével lett a magyar történelem nevezetes helye. A Wallnerstrasse-i palota, melynek történetét Ri­chard Perger Bécs város középkori történetének egyik legavatottabb ismerője, a magyar kapcsolatok szakér­tője dolgozta fel, elsősorban a Magyar Országos Le­véltárban őrzött Esterházy családi levéltár és a bécsi telekkönyvek alapján, az osztrák főváros egyik legré­gibb magyar tulajdonú épülete volt a legutóbbi időkig. Az eredetileg 14 telekből és kertből álló épületegyüt­tes két meghatározó részletét (a mai főfronton) 1550. március 21-én vásárolta meg Oláh Miklós esztergomi érsek, főkancellár a gyámság alá került Inigo de Zera­­va spanyol nemesúrtól, a királyi udvarban élő nemes ifjak nevelőjétől. Oláh a források szerint nagyvonalú­an átépíttette az épületeket, melyekben házi kápolnát és kancelláriát (Kanzleistube) is kialakítottak. Talán ez volt a török elől Bécsbe települt magyar udvari kancellária első székhelye. Oláh halála után a tulajdonjog több örökösre szállt. 1612-ben az egyik birtokrész az Oláh császár ágon ro­kon Dersffy Orsolya és Esterházy Miklós házasságával az Esterházy-család kezére került. A többnyire bérlők által használt épületeket 1638-ban együttesen „ma­gyar ház” elnevezéssel illették. 1669-ben azután Ester­házy tulajdon lett az Oláh Miklós féle ház másik része is. Esterházy Pál láthatóan bécsi rezidenciájának szán­ta a palotát, mert 1668-ban az Unverzagt-családtól egy további szomszédos épületet vásárolt meg és rö­viddel Bécs török ostroma után, 1687-1695 között Francesco Martinelli építőmester irányítása alatt (és esetleg tervei szerint) 45.000 forint költséggel lénye­gében egy épületté formáltatta a Wallnerstassera néző házakat. A munkálatok befejeződésének évéről a hát­só udvarban olvasható tábla tanúskodik. A 18. század közepén (1745-1746, 1751) további kiegészítő munká­latok folytak, mígnem 1756-ban sor került a két évvel korábban vásárolt és a Haarhof elnevezésű utcácskára néző két kisebb polgárház hozzáépítésére. Ezt a 19. század első évtizedeiben a Naglergassera néző hátsó fronton lévő házacskák megszerzése és adaptálása kö­vette. Perger az általa készített és a kötet elején elhe­lyezett vázlat segítségével tájékoztat a tulajdonviszo­nyok változásáról, míg az egyes épületek szépszámú középkori tulajdonosát jegyzékbe foglalta össze. Az építkezés-történetet és birtok­történetet az utolsó száz év eseményeinek rövid áttekintése zárja le, egészen a palota 1990. június 18-án bekövetkezett eladásáig. Külön fejezetekben foglalta össze a szerző a Szent Lipót tiszteletére szentelt házikápolnára, az „Ester­házy pince” elnevezésű vendéglőre és a palotában megfordult nevezetes személyekre (J. Haydn, Nelson admirális — 1802, Bessières francia marsall, Napole­on csapatainak parancsnoka — 1809, a híres 1815-ös bécsi kongresszus számos jeles vendége, mint Miklós orosz cár, Bagration herceg) vonatkozó ismereteket. Szemmel láthatóan ez az időszak volt a ház fénykora, amikor a császárváros előkelő társadalma egyik leg­fontosabb találkozóhelyének számított. Az illusztrációk között a tervrajzok mellett az Es­terházy-család számos tagjáról készült portrét látha­tunk. A függelék az Esterházy család fiági leszármazá­sának adatait és a tulajdonosok rövid életrajzi össze­foglalóit közli be irodalmi utalásokkal. Ezekből a tör­ténész számára az Oláh Miklós bécsi tulajdonszerzése­ivel kapcsolatos eddig ismeretlen adatokat és az utol­só férfi családtag, Esterházy (IV.) Pál herceg első íz­ben olvasható életrajzát emelhetjük ki. A magyar recenzens csakis örülhet, hogy a bécsi magyar emlékek feldolgozása és az osztrák közönség­gel történő megismertetése Richard Perger személyé­ben ily szakavatott tudósra talált. Perger, Richard: Das Palais Esterházy in der Wallnerstrasse zu Wien. (Franz Deuticke, Wien 1994) 91 old. GECSÉNYI LAJOS Deák Előd: Fogoly természet HÁBEL GYÖRGY (Budapest) A DUNASZERDAHELYI KORTÁRS MAGYAR GALÉRIÁRÓL Szlovákiában, Dunaszerdahelyen a Csallóközi Múze­um kiállítási csarnokában október 20-án, csütörtökön. „Kortárs Magyar Galéria” ünnepélyes megnyitására került sor, nagyszámú érdeklődő közönség részvételével. Az erre a célra alakult alapítvány kuratóriuma 70 beküldött műből — mindenkitől csak egyet —, össze­sen 61-et fogadott el kiállításra. Az adományozó mű­vészek ezzel beléptek a Galéria alapító tagjainak sorá­ba. Az adományozott alkotások a városi önkormány­zat tulajdonába kerültek, értékük eléri a 2 millió koro­nát. Az alkotóművészek közül 52-en magyarországiak, 8-an szlovákiai magyarok. A Galéria létrehozásában a városi önkormányzat, a Magyarok Világszövetsége, a Rákóczi Szövetség, a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete és a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége vett részt. Luzsica Lajos érsekújvári származású, Budapesten élő és alkotó festőművész, a Kuratórium egyik alelnöke, a Rákóczi Szövetség vezetőségének tagja, a Galéria lét­rehozásában kiemelkedően aktív kezdeményező és szervező tevékenységet végzett. A kiállítást a házigazda dr. Mag Gyula múzeum­igazgató, kuratóriumi alelnök, szlovák és magyar nyel­vű beszéddel méltatta és mutatta be, hangsúlyozva an­nak jelentőségét és reményét fejezte ki, hogy Békés­csabán hasonló módon kerül majd sor a Kortárs Szlo­vák Galéria megszervezésére. Ünnepi megnyitó beszé­det szlovák részről dr. Milan Jankovsky, a Kulturális Minisztérium műemlékeket, múzeumokat és galériá­kat felügyelő igazgatója, a város részéről Pázmány Péter alpolgármester, kuratóriumi elnök, magyar rész­ről dr. Szűrös Mátyás országgyűlési képviselő, az In­terparlamentáris Unió magyar tagozatának elnöke mondott. Hangsúlyozták, hogy a művészek fontos sze­repet tölthetnek be a népek közötti közeledésben, egymás megértésében és a barátság fejlesztésében. A Galériában kiállított alkotások egy hónapig vol­tak megtekinthetők (november 20-ig) Dunaszerda­helyen, s amíg ottani végleges elhelyezésük megol­dódik, addig Dél-Szlovákia városaiba vándorkiállí­tásra küldi a Kuratórium. A Kuratórium köszönettel fogad adományként képzőművészeti alkotásokat, hogy idővel minél gaz­dagabb gyűjtemény alakuljon ki a Csallóköz köz­pontjában, az egész szlovákiai magyar és az egyete­mes magyar kultúra javára. Az adományok, információk postacíme: Ing. Pázmány Péter kuratóriumi elnök Kortárs Magyar Galéria, Csallóközi Múzeum SK-929 01 Dunajská Streda SLOVENSKÁ REPUBLIKA 11 ­­N BORONDI LAJOS IGERAGOZÁS vér szivárog a csöndből jövő idő jele? mintha havazna nyár ez? odafagy a múlthoz Isten lehelete Odatapad a nyelv is fagyott tegnapi üveghez bábeli csönd zászlók kivégzőkarón lengnek igét ragozunk fázunk tanulunk hallgatásul széttépett himnuszok csöndje nyelv a némaság is az anyaság is elárvul jelen időnek nulla a tarkólövés jele? odafagyunk a nyelvhez csontmetsző hideg szél fúj áldjon? ver sors keze­ ­__________________________________) JELEN SZÁMUNK KÉPEI Deák Előd felvételei. Bécsben született 1969-ben; nyugtalan, helyét kereső alkat. Gyermekkora óta érdekelte a fényképezés, ami idők folyamán szenvedélyévé vált. So­kat utazik, ismételten járt az Egyesült Álla­mokban, megfordult Tunéziában és termé­szetesen Európa több országában. A fény­képezést az önkifejezés egyik eszközének tekinti. Leginkább fekete-fehér filmet hasz­nál, mert — véleménye szerint — így job­ban ki tudja fejezni a fény és árnyék össze­fonódását, egyben ellentétét. Nemcsak a felvételek, hanem a kidolgozás is többnyire saját munkája. Demeter Automobile Service Total Austria Tel.: (0043) 2162/64136-0

Next