Bécsi Napló, 1996 (17. évfolyam, 1-6. szám)

1996-11-01 / 6. szám

LELETMENTÉS (Könyvek sorsa a „nemlétező” cenzúra ko­rában 1948—1989, Osiris Kiadó, 1996) Amikor a kádári puha­ diktatúra felváltotta Rá­kosi és társai kemény­ diktatúráját, néhány hazai újságíró büszkén hangoztatta nyugati útjain, hogy Magyarországon nincs cenzúra, majd ma­­gyarázólag hozzátette, hogy minden szerkesztő magától tudja, mi az ami „átmegy” és mi az, ami nem. Tehát a sajtóban nagyrészt öncenzúra volt, hol aggályoskodó, hol merészebb. De azért ott is voltak hatóságok és hivatalok, legfő­képp pedig párt­potentátok, amelyek és akik a szerkesztők orrára koppinthattak. A könyvki­adás lassabb folyamat, ott a nagyokosok job­ban ráértek mérlegelni és akadékoskodni, fel­sőbb véleményeket kikérni. Tehát minden re­gény, novella- vagy versgyűjtemény ami nem a szocialista realista sematizmus jegyében fo­gant: feltárt valamit a szovjetvilág valóságából, vagy stilárisan az irodalom klasszikus kifejező eszközeit használt az előírt zsdanovi panelek helyett, gyanússá vált. Különösen, ha a szerzőt a rezsim nem szerette, azt gyanította róla — nem alaptalanul —, hogy a pillanatnyi érvénye­sülés és díj­éhség szolgalelkűsége helyett az örökérvényűség igénye vezeti a tollát. Domokos Mátyás 1953-ban, a Nagy Imre által előidézett enyhülés idején került a Szépirodalmi Könyvkiadóhoz lektornak és szerkesztőnek, ott dolgozott a New York pa­lota negyedik emeletén 1991-ig. E hosszú évek során főként az író Illés Endre volt az igazgatója, akit megtűrt helyén a rezsim pol­gári úriember múltja ellenére, mert kisujjá­ban volt a könyvcsinálás mestersége, mert végtére mégis csak pontosan tudta, hogy mi a jó és mi a rossz írás, amellett többnyire kész volt a megalkuvásra, olykor a gonosz­kodásra is. Domokos mindazonáltal nagy­rabecsüléssel emlékezik meg róla. Az or­szág első kiadóvállalatának, e vezérhajó­nak, voltak elsőrangú szerkesztő munkatár­sai, hogy ezúttal csak Vas Istvánt, Kolozs­vári Grandpierre Emilt, Örkény Istvánt és a Réz testvérpárt említsük Domokos Mátyá­son kívül. Ők mindig abszolút bizonyosak voltak abban egy kézirat olvastán, hogy mit tartanak a kezükben: értéket vagy klapanci­át, becsületes vagy becstelen munkát, nem­zetközi összehasonlításban is remekbe sike­­rült költeményeket vagy opportunista, pár­tos rímkovács-terméket. A jóért igyekeztek kiállni; egy-egy lektori jelentés a diplomácia csúcsteljesítménye. De azokban az időkben könnyen repült állásából minden felelős be­osztású „dolgozó". S az intellektuellek mellé beosztott pártbugrisok — akik szenvedtek a többiekkel szembeni kisebbségi érzéstől, de ezt a kezükbe adott hatalom kiélésével kom­penzálták — szünet nélkül áskálódtak a hoz­záértő kollégák ellen. S maga Illés Endre pa­naszkodott így levelében Komlós Aladárnak: „Azt írod: tőlem függ versesköteted megjele­nése... látom, nem ismered könyvkiadásunk összefüggő fogaskerékrendszerét. Irodalmi vezető vagyok. Hát persze, hogy tőlem is függ. De mint egy óraszerkezetben: kerekeket mozgatok, s engem is kerekek mozgatnak.” (1962) A rezsim kulturális felépítménye volt ez a fogaskerékrendszer, kezdetben az intelli­gens, de eszmeféltésében elvakult és min­denre hajlandó Révai Józseffel, majd az iro­dalomhoz mit sem értő, aggályos Szirmai Istvánnal és végül a magyar kultúra szeren­cséjére sznob, de a diktatúra természetéből és e ránk kényszerített ördögi machináció jellegéből fakadólag mégis hatalmas káro­kat okozó Aczél Györggyel. Domokos Mátyás tizennyolc, kronológiai rendbe sorolt példán mutatja be, min akadha­tott fenn, milyen kálváriára kényszerült egy­­egy mű, hogyan aláztak meg olyan írókat és költőket, mint Kodolányi János, Jékely Zoltán, Pilinszky János (aki a kiadó külső korrektora­ként klapancia-kötetek nyomdahibáinak a kolhászásával kereste ínséges kenyerét), Déry Tibor, Illyés Gyula, Nagy László vagy Németh László. Azért különösen érdekes ez a munka, mert a szerző hozzájutott az eredeti lek­tori jelentésekhez és ezekből bőven idéz — ha valaki megérdemli, akkor névvel, ha kíméletre érdemes, akkor név nélkül. (Pándi Pálnak külö­nösen nem felejti el, hogy hasonszőrű társaival szétrombolta az Eötvös Kollégiumot, mielőtt a magyar irodalom legkiválóbbjait támadta volna, pártosan túllihegett, de fondorlatosan intellektu­álisra hangolt cikkeivel és jelentéseivel.) Emellett betekintést nyert Domokos Mátyás írók magán­­levelezésébe is, hogy kiemeljen a szövegből re­leváns passzusokat. Tulajdonképpen szomorú könyv lenne ez, ha nem volna a gáncsoskodás a maga szá­­nalmasságában olykor tragikomikus és ha nem tudnánk: végül az üldözöttek javára ala­kult az irodalomtörténet örökreszóló érték­rendje, míg a senkik hiába tapostak és liheg­tek, eltűnnek a feledés homályában. A gim­nazisták és egyetemisták számára akár se­gédtankönyvként is forgatható munka tulaj­donképpen elhangzott rádióműsorok átdol­gozása. Autentikusságát csak növeli, hogy - OLVASÓNAPLÓ -------- ÖNBECSÜLÉSÜNK JEGYÉBEN A nagyobbik (?) liberális párt egyik — azóta visszavonult — vezéregyénisége néhány hónappal ezelőtt — korábbi megnyilatkozásaihoz képest — meglepő kijelentést tett. Egy interjúban a követke­zőket mondta: „Meg kell szűnnie ennek a végtele­nül unalmas, magyar kisebbrendűségi érzésnek, szemérmességnek és önlebecsülésnek.” Ha valaminek meg kell szűnnie, akkor az léte­zik: a magyarokat kisebbrendűségi érzés jellem­zi, szemérmesek, vagyis nem tényleges értékeik­nek tudatában gérálják magukat, sőt, lebecsülik saját teljesítményeiket. Tehát ezen kell változtat­ni. De igazak-e ezek az állítások? Valóban ilye­nek vagyunk-e? Nyilvánvaló, hogy nem minden magyar ilyen, de a magyarság egészére jellemző ez a magatartás. Lengyel történészek fejezték ki csodálkozásukat, hogy bár nagyszerű volt, amit Magyarország és a magyar nép tett a lengyele­kért a háború alatt, mi évtizedekig hallgattunk erről, s ma sem hivatkozunk rá eleget. Hazánk volt utolsó menedéke Európa zsidóságának, de a világ attól hangos, hogy a német megszállás után Magyarországról is deportálták a zsidókat, el­hallgatva azt, hogy ez csak a náci megszállás után volt lehetséges. S hogy a kisebbrendűségi érzés ne gyengüljön bennünk, egyesek túlhangsúlyoz­zák hibáinkat és vereségeinket. Ezt cselekedve még attól sem riadnak vissza, hogy meghamisít­sák a tényeket. Eme egyesek között még történé­szek és politikusok is akadnak. Mindennek ellensúlyozására kiváló alkalom lett volna az 1100 éves évforduló, hiszen kevés európai, még kevesebb kárpát-medencei nép mondhatja el, hogy több, mint ezeréves államal­kotói múltra tekinthet vissza, és éppen Európá­nak eme „huzatos” régiójában. Ma már megálla­pítható, hogy az ország vezetői elszalasztották ezt az alkalmat. Annál örvendetesebbek azok az eredmények, amelyeket az ünnepi év folyamán a különböző kis közösségek, kis szervezetek, kis intézmények produkáltak. Nem lehet feladatunk, hogy ezeket a teljesítményeket itt bemutassuk, csupán egy igen örvendetes ténnyel kívánunk foglalkozni. A Corvina kiadásában megjelent egy könyv, László Gyula „The Magyars: Their Life and Civilisati­on” című alkotása. A szerző személye eleve ran­got ad a kiadványnak, de az a körülmény, hogy világnyelven kerül az érdeklődők kezébe, jelen­tősen növeli értékét. (Angolul nem tudó olvasó­ink számára eláruljuk, hogy „A honfoglaló ma­gyarok” címmel magyarul is megjelent a mű, lé­nyegében azonos tartalommal, ugyancsak a Cor­vina kiadásában.) Az angol nyelvű kiadással kapcsolatban elő­ször is egy sajnálatos hiányt kell megemlíteni: a mű illusztráció nélkül jelent meg. Itt talán fonto­sabb lett volna, mint a magyar nyelvűben. Pedig nyilvánvaló, hogy az illusztrációk sem a könyv terjedelmét, sem az árát nem növelték volna meg jelentősen. László Gyula könyvével foglalkozva nem szól­hatunk a szokványos módon sem a szerzőről, sem a műről. A szerzőről azért nem, mert ő ma­ga sem szokványos tudós, a könyvről pedig azért nem, mert több, mint tudományos összegezés. László Gyuláról, a magyar történettudomány „nagy öreg”-jéről elmondható, hogy már fiatalon is „öreg”, érett tudós volt, s a ma kilencedik évti­zedét taposó régész ifjú szerzőket megelőzve, egymás után jelenteti meg könyveit (a magyar könyvkiadás nehéz helyzete ellenére is). Kevés kutató mondhatja el magáról, hogy harminckét éves korában megírt és kiadott műve („A hon­foglaló magyarok élete”) mintegy negyven évvel később változatlan tartalommal újra megjelent, de az sem megszokott jelenség, hogy elismert tu­dósként, saját munkájával kapcsolatban annyi kérdést vessen fel. A könyv két részből áll: a honfoglaló magya­rok életét sokoldalúan bemutató műből és az „Olvasókönyv”-ből. Az első részben a nem szak­ember számára is könnyen érthető módon meg­írt ismeretek találhatók, az Olvasókönyv pedig hosszabb-rövidebb idézeteket közöl a krónikák­ból és egyéb forrásértékű művekből, majd az „Őshaza, ősi műveltség” című részben főleg ma­gyar szerzők műveiből hoz gazdag válogatást. E válogatást a szerzőtől megszokott tárgyilagos­ság jellemzi. Egyik—talán legvitatottabb—tézisé­vel, a „kettős honfoglalás”-sal kapcsolatban például nemcsak az őt támogató szerzők műveiből idéz, ha­nem azoktól is, akik nem értenek vele egyet. A re­mélt olvasókat felnőtteknek tekintve még megjegy­zéseket sem fűz az ilyen idézetekhez. Ha nem is­mernénk László Gyulát, azt gondolnánk, hogy nem minden malícia nélkül közli Lederer Emma érteke­zését a „pásztortársadalom válságáéról, mely annyira naivul marxista-leninista, hogy „szóra sem érdemes”, de Molnár Erik túlzóan szlavofil elmél­kedései sem ingerelnek vitára. Talán sokat foglalkoztam az Olvasókönyvvel, de ez érthető is, hiszen főleg a benne található részletek sokszínűsége jellemzi igazán László Gyulát, aki — természetesen — a saját „felfogá­sát és magyarázatát jobb megoldásnak” érzi, de tiszteli mások tudományos álláspontját is. Mind a tanulmányban, mind az Olvasókönyv­ben sokoldalú tájékoztatást kap a figyelmes olva­só például az őshazáról, a kettős honfoglalásról, a magyar társadalom honfoglaláskori fejlettségé­ről (állattenyésztésről, földművelésről, iparról, hadviselésről, stb.) vagy a magyar hitvilágról. (Itt kell zárójelben megemlítenem, hogy néha még az ő tárgyilagosságán is áttör „szubjektivitása”. Mikor Diószegi Vilmos „A pogány magyarok hitvilága” című művéből idéz, a szöveg végére csak odaírja: „Diószegi Vilmos csodálatos mun­kát végzett, emléke tiszteletet követel.” Hiába, a tudós is ember!­ S itt a legjobb pillanat, hogy a könyv alapvető értékeiről is szóljak. A könyv önértékét hangsú­lyozva még egyszer ki kell emelni azt a tiszteletre méltó tudósi magatartást, amit ő így fejez ki: a sajátomon kívül „más megoldás is lehetséges”, íme az igazi tudós talán még a saját eredményei­nél is többre értékeli a továbbkutatásra ösztönző kérdések felvetését, hiszen a kétely és a vita a tu­dományos teljesítmény próbája. A bevezetőben arról írtam, hogy meg kell sza­badulnunk kisebbrendűségi érzésünktől, és meg kell teremtenünk önbecsülésünket. Az első fel­adat egy negatívum megszüntetését írja elő, a második egy pozitívum megvalósítását. A Kár­pát-medence birtokba vételét egy önmagában (és vezetőiben) nem bízó nép nem tudta volna végbe vinni. László Gyula könyve azért az évfor­dulón túl is aktuális mű, mert azt a célt szolgálja, hogy ráébresszen: ma is bíznunk kell önmagunk­ban és ma is reálisan kell értékelnünk önmagun­kat. De nem úgy teszi ezt, hogy szép szavakat, hazafias szólamokat mond, hanem úgy, hogy a magyarság múltjának igazi értékeit, minden tu­dományos eszközt felhasználva, igyekszik meg­szabadítani az évszázadok folyamán mások elfo­gultsága és a saját nem-törődésünk, felelőt­lenségünk következtében rárakódott hamis (ezért hazug) elemektől. E könyvből megtanulhatjuk, hogy nem bűn, ha „szeretettel és megbecsüléssel közeledünk őseinkhez”. TÖRÖK BÁLINT VÖRÖS JENŐ „ŐSZIKÉI” Vörös Jenő 1957. január 29-én hagyta el az or­szágot, s 1990. június 10-én tért vissza szülőváro­sába, Győrbe, a British Gas Corporation nyugdí­jasaként Londonból. Nevét az 1943-ban Lázs Sándorral, s a Sop­ronkőhidán meggyilkolt Német László Jánossal kiadott közös versgyűjtemény őrizte meg a ver­set szeretőknek. Emigrációjáig újságíróként dolgozott, de tagja volt a Kisfaludy Irodalmi Körnek is, s 1955-ig a me­gyei napilap olvasó-tördelő szerkesztője, s akkor is többségükben megszólalnak az érintett írók és költők. De Domokos Mátyás üde, eszes, világos előadását olykor megtöri, hogy a szö­vegnek rádiószerűnek kellett lennie, tehát hangok váltakozásának, vagy versekkel, pró­zarészletekkel illusztrált anyagnak, így néhány gondolat, utalás vagy tény többszöri ismétlé­se is becsúszott. A mai fiatalok bizonyára borzongva, a letűnt önkényuralmi rend kortörténeti, iroda­lomtörténeti dokumentumaként lapozgatják ezt a könyvet, amely egyben az emberi álnokságról szól. A példák mutatják, mire vezet, ha művé­szet és politika egybefonódik. Lebegjen szemük előtt Márai Sándor intése, miszerint minden író annyit veszt a súlyából, amilyen mértékben a politizálásba ártja magát. SÁRKÖZI MÁTYÁS fegyelmi úton eltávolítják onnét. 1956 közepén a Magyar Írók Szövetségének győri csoportja a lap irodalmi rovatának szerkesztésével bízza meg, majd röviddel a forradalom kitörése előtt ismét visszake­rül a Győr-Sopron megyei Hírlap szerkesztőségébe. November 2-án az ő lakásán alapítják meg a Ha­zánk című független politikai napilapot. Az emigráció által kettétört költő pálya a hazatérés után ismét fölível, s Vörös Jenő „őszikéi” nemrégiben lát­tak napvilágot az Orpheusz Kiadó Kft. gondozásában Liliputi emberke­­mmel. Nem véletlenül frtunk ősiiké­­ket, elégikus látásmód, csöndes szemlélődés jellemzi a könyvecske verseit, s formaérzékenység. A csodálatosan tiszta képek, a nemes hang, s az összegző látásmód, s az „idő aranybányáiból” napvilágra hozott tapasztalások te­szik a könyvet figyelemre méltóvá, s emelik vissza íróját a legnemesebb értelemben vett irodalomba. Fájdalom, hogy a pálya nem teljesedhetett ki iga­zán, s hogy ilyen későn szemelgethetünk Vörös Je­nő kincseiből! De a költő kései verseiben mégsem a sértettség, a szomorúság érhető tetten. Sokkal in­kább az „alanyi” öröm mindazon elértek felett, amivel az élet megajándékozta. Gyűjtőtáborban cí­mű négysorosában így összegez: „Négy sorba sem lehet már verset róni, / nincs papír, de gondot ez mégsem okoz, / hisz a test helye alig koporsónyi, / s a léleknek elég egy gyufásdoboz.” E „gyufásdoboznyi” lélek érintése érződik a Liliputi emberke versein. Érdemesek az opuszok a gyarló utókor figyelmére. BÖRÖNDI LAJOS ÚJ KÖNYVEK GÖRÖMBEI András: A szavak értelme. Püski Ki­adó, Budapest 1996, 464 old. SZÉPFALUSI István: Ahogy Bécsben megindul­tam 1983 — 1955 — 1983, 1955—1956. 2 kötet, Bethlen Gábor Könyvkiadó, Budapest 1996, 735 old. HEMETEK Ursula (szerk.) — LUBEJ Emil H.: Echo der Vielfalt— Echoes of Diversity. Traditionel­le Musik von Minderheiten/ethnischen Gruppen — Traditional Music of Ethnic Groups/Minorities. Schriften zur Volksmusik, 16. kötet. Böhlau Verlag, Wien — Köln — Weimar 1996, 306 old. FODOR István — DIÓSZEGI György — LEGEZA László: Őseink nyomában. A vándorló, honszerző és kalandozó magyarok képes krónikája. Magyar Könyvklub Helikon Kiadó, Budapest 1996, 136 old. UJVÁRY Gábor: Tudományszervezés — törté­netkutatás — forráskritika. Klebelsberg Kuno és a Bécsi Magyar Történeti Intézet. Historia est magist­­ra vitae? Tanultunk a történelemből? Győr—Mo­son—Sopron Megye Győri Levéltárának kiadvá­nya, Győr 1996, 260 old. GYÖRKEI Jenő — HORVÁTH Miklós (szerk.): Szovjet katonai intervenció 1956. Argumentum Ki­adó, Budapest 1996, 314 old. +6 térképpel ill. váz­lattal és 26 fényképpel. CZETTLER Anton: Pál Graf Teleki und die Aussen­­politik Ungarns 1939—1941. Studia Hungarica. Schrif­ten des Ungarischen Instituts München, 43. kötet, Ver­lag Ungarisches Institut, München 1996, 277 old. DEREKY Pál (szerk., bev.): Lesebuch der unga­rischen Avantgardeliteratur (1915—1930) — A ma­gyar avantgárd irodalom (1915—1930) olvasó­könyve. Német—magyar nyelvű kiadás. Argumen­tum—Böhlau Kiadó, Budapest—Bécs, 1996. 612 old. Ára 980 Ov. Beszerezhető Bécsben a Minerva könyvesboltban. BEZSÁMI FOKY István: Szabadkanapvirág. Gyermekversek. Grafoprodukt Könyvkiadó, Sza­badka 1996, 142 old. MEGJELENT az ŐRSÉG NAPTÁR az 1997-es év­re. Megrendelhető a Bécsi Napló címen (Postfach 358, A-1010 Wien). Ára portóval 45,- 6t. 12 BÉCSI NAPLÓ AZ AUSZTRIAI MAGYAROK LAPJA Kiadja az Ausztriai Magyar Egyesületek és Szervezetek Központi Szövetsége Levelezési cím: A-1011 Wien, Postfach 358. Zweimonatsblatt der Ungarn in Österreich. Eigentümer, Herausgeber, Hersteller und Ver­leger: Zentralverband Ungarischer Vereine u. Organisationen in Österreich. A-1040 Wien, Danhausergasse 6/1. SZERKESZTŐ BIZOTTSÁG: Borbándi Gyula (München), Dobos László (Pozsony), Lecsényi Lajos (Bécs/Győr), Gö­­möri György (Cambridge), K. Lengyel Zsolt (München), Sárközi Mátyás (London). SZERKESZTŐSÉG: Böröndi Lajos, Brandenstein Mária, S. Csorna János, Deák Ernő (főszerkesztő), Hegedűs Já­nos, Kántás János, Pogány Jenő­ Géza, Székely Szabó Zoltán, Varga Sándor. FŐMUNKATÁRS: Hanák Tibor. BANKKONTO: 004—46793 Die Erste öster­reichische Spar-Casse-Bank, Wien I., Graben. ELŐFIZETÉS egy évre: Ausztriában 90,- US, Magyarországon 400,- Ft, Németországban 25,­­DM, Svájcban 22,- Sír. Más európai országok­ban 25,- DM vagy annak megfelelő összeg. Amerikában, Kanadában (légipostával) 15,- US dollár, Dél-Amerikában és Ausztráliában 17,­­US dollár. TERJESZTŐINK: Amerikában: Püski-Corvin Hungarian Books, 251E 82 Street, New York, N. Y. 10028. — FRAMO Et LYRA Books, 561, W. Driversey Parkway Room 219, Chicago, IL 60614. Angliában: Hungarian Book Agency, 87 Se­­wardstone Road, London E2 9HN. Hollandiában: Ács Zoltán, Drakestein 14., NL-2352 JV Leiderdorp. Kanadában: Pannónia Books Ltd., 472 Bloor St. W. 2nd floor, Toronto, Ontario M5S 1X8. Magyarországon: Librotrade Kft., H-1656, P. O. B. 126, H-1173, Budapest, Pesti út 237. Bank folyószámla: OTP 219-98007 760-315 640. Németországban: Musica Hungarica, Romann Strasse 4., D-8000 München 40, Stadtsparkasse München, Konto­ Nr.: 12235271 BLZ 701500 00. Svájcban: SMIKK Versand, Im Zentrum 21., CH-8604 Volkerswil, Postkonto: 84—14738— 0, Postscheckamt, Winterthur (A befizetőlap hátuljára kérjük feltüntetni: BÉCSI NAPLÓ). Svédországban: Szöllősi Antal, S-127 04 Skar­­holmen, Box 4062. Postai csekkszámla: 75 69 87—4. Névvel vagy betűjellel megjelent cikkekért szer­zőik felelnek és nem feltétlenül fejezik ki a szer­kesztőség véleményét. Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. Druck: ALWA Druckerei Ges. m. b. H. A—1140 Wien, Flachgasse 5

Next