Bécsi Napló, 1996 (17. évfolyam, 1-6. szám)
1996-11-01 / 6. szám
LELETMENTÉS (Könyvek sorsa a „nemlétező” cenzúra korában 1948—1989, Osiris Kiadó, 1996) Amikor a kádári puha diktatúra felváltotta Rákosi és társai kemény diktatúráját, néhány hazai újságíró büszkén hangoztatta nyugati útjain, hogy Magyarországon nincs cenzúra, majd magyarázólag hozzátette, hogy minden szerkesztő magától tudja, mi az ami „átmegy” és mi az, ami nem. Tehát a sajtóban nagyrészt öncenzúra volt, hol aggályoskodó, hol merészebb. De azért ott is voltak hatóságok és hivatalok, legfőképp pedig pártpotentátok, amelyek és akik a szerkesztők orrára koppinthattak. A könyvkiadás lassabb folyamat, ott a nagyokosok jobban ráértek mérlegelni és akadékoskodni, felsőbb véleményeket kikérni. Tehát minden regény, novella- vagy versgyűjtemény ami nem a szocialista realista sematizmus jegyében fogant: feltárt valamit a szovjetvilág valóságából, vagy stilárisan az irodalom klasszikus kifejező eszközeit használt az előírt zsdanovi panelek helyett, gyanússá vált. Különösen, ha a szerzőt a rezsim nem szerette, azt gyanította róla — nem alaptalanul —, hogy a pillanatnyi érvényesülés és díjéhség szolgalelkűsége helyett az örökérvényűség igénye vezeti a tollát. Domokos Mátyás 1953-ban, a Nagy Imre által előidézett enyhülés idején került a Szépirodalmi Könyvkiadóhoz lektornak és szerkesztőnek, ott dolgozott a New York palota negyedik emeletén 1991-ig. E hosszú évek során főként az író Illés Endre volt az igazgatója, akit megtűrt helyén a rezsim polgári úriember múltja ellenére, mert kisujjában volt a könyvcsinálás mestersége, mert végtére mégis csak pontosan tudta, hogy mi a jó és mi a rossz írás, amellett többnyire kész volt a megalkuvásra, olykor a gonoszkodásra is. Domokos mindazonáltal nagyrabecsüléssel emlékezik meg róla. Az ország első kiadóvállalatának, e vezérhajónak, voltak elsőrangú szerkesztő munkatársai, hogy ezúttal csak Vas Istvánt, Kolozsvári Grandpierre Emilt, Örkény Istvánt és a Réz testvérpárt említsük Domokos Mátyáson kívül. Ők mindig abszolút bizonyosak voltak abban egy kézirat olvastán, hogy mit tartanak a kezükben: értéket vagy klapanciát, becsületes vagy becstelen munkát, nemzetközi összehasonlításban is remekbe sikerült költeményeket vagy opportunista, pártos rímkovács-terméket. A jóért igyekeztek kiállni; egy-egy lektori jelentés a diplomácia csúcsteljesítménye. De azokban az időkben könnyen repült állásából minden felelős beosztású „dolgozó". S az intellektuellek mellé beosztott pártbugrisok — akik szenvedtek a többiekkel szembeni kisebbségi érzéstől, de ezt a kezükbe adott hatalom kiélésével kompenzálták — szünet nélkül áskálódtak a hozzáértő kollégák ellen. S maga Illés Endre panaszkodott így levelében Komlós Aladárnak: „Azt írod: tőlem függ versesköteted megjelenése... látom, nem ismered könyvkiadásunk összefüggő fogaskerékrendszerét. Irodalmi vezető vagyok. Hát persze, hogy tőlem is függ. De mint egy óraszerkezetben: kerekeket mozgatok, s engem is kerekek mozgatnak.” (1962) A rezsim kulturális felépítménye volt ez a fogaskerékrendszer, kezdetben az intelligens, de eszmeféltésében elvakult és mindenre hajlandó Révai Józseffel, majd az irodalomhoz mit sem értő, aggályos Szirmai Istvánnal és végül a magyar kultúra szerencséjére sznob, de a diktatúra természetéből és e ránk kényszerített ördögi machináció jellegéből fakadólag mégis hatalmas károkat okozó Aczél Györggyel. Domokos Mátyás tizennyolc, kronológiai rendbe sorolt példán mutatja be, min akadhatott fenn, milyen kálváriára kényszerült egyegy mű, hogyan aláztak meg olyan írókat és költőket, mint Kodolányi János, Jékely Zoltán, Pilinszky János (aki a kiadó külső korrektoraként klapancia-kötetek nyomdahibáinak a kolhászásával kereste ínséges kenyerét), Déry Tibor, Illyés Gyula, Nagy László vagy Németh László. Azért különösen érdekes ez a munka, mert a szerző hozzájutott az eredeti lektori jelentésekhez és ezekből bőven idéz — ha valaki megérdemli, akkor névvel, ha kíméletre érdemes, akkor név nélkül. (Pándi Pálnak különösen nem felejti el, hogy hasonszőrű társaival szétrombolta az Eötvös Kollégiumot, mielőtt a magyar irodalom legkiválóbbjait támadta volna, pártosan túllihegett, de fondorlatosan intellektuálisra hangolt cikkeivel és jelentéseivel.) Emellett betekintést nyert Domokos Mátyás írók magánlevelezésébe is, hogy kiemeljen a szövegből releváns passzusokat. Tulajdonképpen szomorú könyv lenne ez, ha nem volna a gáncsoskodás a maga szánalmasságában olykor tragikomikus és ha nem tudnánk: végül az üldözöttek javára alakult az irodalomtörténet örökreszóló értékrendje, míg a senkik hiába tapostak és lihegtek, eltűnnek a feledés homályában. A gimnazisták és egyetemisták számára akár segédtankönyvként is forgatható munka tulajdonképpen elhangzott rádióműsorok átdolgozása. Autentikusságát csak növeli, hogy - OLVASÓNAPLÓ -------- ÖNBECSÜLÉSÜNK JEGYÉBEN A nagyobbik (?) liberális párt egyik — azóta visszavonult — vezéregyénisége néhány hónappal ezelőtt — korábbi megnyilatkozásaihoz képest — meglepő kijelentést tett. Egy interjúban a következőket mondta: „Meg kell szűnnie ennek a végtelenül unalmas, magyar kisebbrendűségi érzésnek, szemérmességnek és önlebecsülésnek.” Ha valaminek meg kell szűnnie, akkor az létezik: a magyarokat kisebbrendűségi érzés jellemzi, szemérmesek, vagyis nem tényleges értékeiknek tudatában gérálják magukat, sőt, lebecsülik saját teljesítményeiket. Tehát ezen kell változtatni. De igazak-e ezek az állítások? Valóban ilyenek vagyunk-e? Nyilvánvaló, hogy nem minden magyar ilyen, de a magyarság egészére jellemző ez a magatartás. Lengyel történészek fejezték ki csodálkozásukat, hogy bár nagyszerű volt, amit Magyarország és a magyar nép tett a lengyelekért a háború alatt, mi évtizedekig hallgattunk erről, s ma sem hivatkozunk rá eleget. Hazánk volt utolsó menedéke Európa zsidóságának, de a világ attól hangos, hogy a német megszállás után Magyarországról is deportálták a zsidókat, elhallgatva azt, hogy ez csak a náci megszállás után volt lehetséges. S hogy a kisebbrendűségi érzés ne gyengüljön bennünk, egyesek túlhangsúlyozzák hibáinkat és vereségeinket. Ezt cselekedve még attól sem riadnak vissza, hogy meghamisítsák a tényeket. Eme egyesek között még történészek és politikusok is akadnak. Mindennek ellensúlyozására kiváló alkalom lett volna az 1100 éves évforduló, hiszen kevés európai, még kevesebb kárpát-medencei nép mondhatja el, hogy több, mint ezeréves államalkotói múltra tekinthet vissza, és éppen Európának eme „huzatos” régiójában. Ma már megállapítható, hogy az ország vezetői elszalasztották ezt az alkalmat. Annál örvendetesebbek azok az eredmények, amelyeket az ünnepi év folyamán a különböző kis közösségek, kis szervezetek, kis intézmények produkáltak. Nem lehet feladatunk, hogy ezeket a teljesítményeket itt bemutassuk, csupán egy igen örvendetes ténnyel kívánunk foglalkozni. A Corvina kiadásában megjelent egy könyv, László Gyula „The Magyars: Their Life and Civilisation” című alkotása. A szerző személye eleve rangot ad a kiadványnak, de az a körülmény, hogy világnyelven kerül az érdeklődők kezébe, jelentősen növeli értékét. (Angolul nem tudó olvasóink számára eláruljuk, hogy „A honfoglaló magyarok” címmel magyarul is megjelent a mű, lényegében azonos tartalommal, ugyancsak a Corvina kiadásában.) Az angol nyelvű kiadással kapcsolatban először is egy sajnálatos hiányt kell megemlíteni: a mű illusztráció nélkül jelent meg. Itt talán fontosabb lett volna, mint a magyar nyelvűben. Pedig nyilvánvaló, hogy az illusztrációk sem a könyv terjedelmét, sem az árát nem növelték volna meg jelentősen. László Gyula könyvével foglalkozva nem szólhatunk a szokványos módon sem a szerzőről, sem a műről. A szerzőről azért nem, mert ő maga sem szokványos tudós, a könyvről pedig azért nem, mert több, mint tudományos összegezés. László Gyuláról, a magyar történettudomány „nagy öreg”-jéről elmondható, hogy már fiatalon is „öreg”, érett tudós volt, s a ma kilencedik évtizedét taposó régész ifjú szerzőket megelőzve, egymás után jelenteti meg könyveit (a magyar könyvkiadás nehéz helyzete ellenére is). Kevés kutató mondhatja el magáról, hogy harminckét éves korában megírt és kiadott műve („A honfoglaló magyarok élete”) mintegy negyven évvel később változatlan tartalommal újra megjelent, de az sem megszokott jelenség, hogy elismert tudósként, saját munkájával kapcsolatban annyi kérdést vessen fel. A könyv két részből áll: a honfoglaló magyarok életét sokoldalúan bemutató műből és az „Olvasókönyv”-ből. Az első részben a nem szakember számára is könnyen érthető módon megírt ismeretek találhatók, az Olvasókönyv pedig hosszabb-rövidebb idézeteket közöl a krónikákból és egyéb forrásértékű művekből, majd az „Őshaza, ősi műveltség” című részben főleg magyar szerzők műveiből hoz gazdag válogatást. E válogatást a szerzőtől megszokott tárgyilagosság jellemzi. Egyik—talán legvitatottabb—tézisével, a „kettős honfoglalás”-sal kapcsolatban például nemcsak az őt támogató szerzők műveiből idéz, hanem azoktól is, akik nem értenek vele egyet. A remélt olvasókat felnőtteknek tekintve még megjegyzéseket sem fűz az ilyen idézetekhez. Ha nem ismernénk László Gyulát, azt gondolnánk, hogy nem minden malícia nélkül közli Lederer Emma értekezését a „pásztortársadalom válságáéról, mely annyira naivul marxista-leninista, hogy „szóra sem érdemes”, de Molnár Erik túlzóan szlavofil elmélkedései sem ingerelnek vitára. Talán sokat foglalkoztam az Olvasókönyvvel, de ez érthető is, hiszen főleg a benne található részletek sokszínűsége jellemzi igazán László Gyulát, aki — természetesen — a saját „felfogását és magyarázatát jobb megoldásnak” érzi, de tiszteli mások tudományos álláspontját is. Mind a tanulmányban, mind az Olvasókönyvben sokoldalú tájékoztatást kap a figyelmes olvasó például az őshazáról, a kettős honfoglalásról, a magyar társadalom honfoglaláskori fejlettségéről (állattenyésztésről, földművelésről, iparról, hadviselésről, stb.) vagy a magyar hitvilágról. (Itt kell zárójelben megemlítenem, hogy néha még az ő tárgyilagosságán is áttör „szubjektivitása”. Mikor Diószegi Vilmos „A pogány magyarok hitvilága” című művéből idéz, a szöveg végére csak odaírja: „Diószegi Vilmos csodálatos munkát végzett, emléke tiszteletet követel.” Hiába, a tudós is ember! S itt a legjobb pillanat, hogy a könyv alapvető értékeiről is szóljak. A könyv önértékét hangsúlyozva még egyszer ki kell emelni azt a tiszteletre méltó tudósi magatartást, amit ő így fejez ki: a sajátomon kívül „más megoldás is lehetséges”, íme az igazi tudós talán még a saját eredményeinél is többre értékeli a továbbkutatásra ösztönző kérdések felvetését, hiszen a kétely és a vita a tudományos teljesítmény próbája. A bevezetőben arról írtam, hogy meg kell szabadulnunk kisebbrendűségi érzésünktől, és meg kell teremtenünk önbecsülésünket. Az első feladat egy negatívum megszüntetését írja elő, a második egy pozitívum megvalósítását. A Kárpát-medence birtokba vételét egy önmagában (és vezetőiben) nem bízó nép nem tudta volna végbe vinni. László Gyula könyve azért az évfordulón túl is aktuális mű, mert azt a célt szolgálja, hogy ráébresszen: ma is bíznunk kell önmagunkban és ma is reálisan kell értékelnünk önmagunkat. De nem úgy teszi ezt, hogy szép szavakat, hazafias szólamokat mond, hanem úgy, hogy a magyarság múltjának igazi értékeit, minden tudományos eszközt felhasználva, igyekszik megszabadítani az évszázadok folyamán mások elfogultsága és a saját nem-törődésünk, felelőtlenségünk következtében rárakódott hamis (ezért hazug) elemektől. E könyvből megtanulhatjuk, hogy nem bűn, ha „szeretettel és megbecsüléssel közeledünk őseinkhez”. TÖRÖK BÁLINT VÖRÖS JENŐ „ŐSZIKÉI” Vörös Jenő 1957. január 29-én hagyta el az országot, s 1990. június 10-én tért vissza szülővárosába, Győrbe, a British Gas Corporation nyugdíjasaként Londonból. Nevét az 1943-ban Lázs Sándorral, s a Sopronkőhidán meggyilkolt Német László Jánossal kiadott közös versgyűjtemény őrizte meg a verset szeretőknek. Emigrációjáig újságíróként dolgozott, de tagja volt a Kisfaludy Irodalmi Körnek is, s 1955-ig a megyei napilap olvasó-tördelő szerkesztője, s akkor is többségükben megszólalnak az érintett írók és költők. De Domokos Mátyás üde, eszes, világos előadását olykor megtöri, hogy a szövegnek rádiószerűnek kellett lennie, tehát hangok váltakozásának, vagy versekkel, prózarészletekkel illusztrált anyagnak, így néhány gondolat, utalás vagy tény többszöri ismétlése is becsúszott. A mai fiatalok bizonyára borzongva, a letűnt önkényuralmi rend kortörténeti, irodalomtörténeti dokumentumaként lapozgatják ezt a könyvet, amely egyben az emberi álnokságról szól. A példák mutatják, mire vezet, ha művészet és politika egybefonódik. Lebegjen szemük előtt Márai Sándor intése, miszerint minden író annyit veszt a súlyából, amilyen mértékben a politizálásba ártja magát. SÁRKÖZI MÁTYÁS fegyelmi úton eltávolítják onnét. 1956 közepén a Magyar Írók Szövetségének győri csoportja a lap irodalmi rovatának szerkesztésével bízza meg, majd röviddel a forradalom kitörése előtt ismét visszakerül a Győr-Sopron megyei Hírlap szerkesztőségébe. November 2-án az ő lakásán alapítják meg a Hazánk című független politikai napilapot. Az emigráció által kettétört költő pálya a hazatérés után ismét fölível, s Vörös Jenő „őszikéi” nemrégiben láttak napvilágot az Orpheusz Kiadó Kft. gondozásában Liliputi emberkemmel. Nem véletlenül frtunk ősiikéket, elégikus látásmód, csöndes szemlélődés jellemzi a könyvecske verseit, s formaérzékenység. A csodálatosan tiszta képek, a nemes hang, s az összegző látásmód, s az „idő aranybányáiból” napvilágra hozott tapasztalások teszik a könyvet figyelemre méltóvá, s emelik vissza íróját a legnemesebb értelemben vett irodalomba. Fájdalom, hogy a pálya nem teljesedhetett ki igazán, s hogy ilyen későn szemelgethetünk Vörös Jenő kincseiből! De a költő kései verseiben mégsem a sértettség, a szomorúság érhető tetten. Sokkal inkább az „alanyi” öröm mindazon elértek felett, amivel az élet megajándékozta. Gyűjtőtáborban című négysorosában így összegez: „Négy sorba sem lehet már verset róni, / nincs papír, de gondot ez mégsem okoz, / hisz a test helye alig koporsónyi, / s a léleknek elég egy gyufásdoboz.” E „gyufásdoboznyi” lélek érintése érződik a Liliputi emberke versein. Érdemesek az opuszok a gyarló utókor figyelmére. BÖRÖNDI LAJOS ÚJ KÖNYVEK GÖRÖMBEI András: A szavak értelme. Püski Kiadó, Budapest 1996, 464 old. SZÉPFALUSI István: Ahogy Bécsben megindultam 1983 — 1955 — 1983, 1955—1956. 2 kötet, Bethlen Gábor Könyvkiadó, Budapest 1996, 735 old. HEMETEK Ursula (szerk.) — LUBEJ Emil H.: Echo der Vielfalt— Echoes of Diversity. Traditionelle Musik von Minderheiten/ethnischen Gruppen — Traditional Music of Ethnic Groups/Minorities. Schriften zur Volksmusik, 16. kötet. Böhlau Verlag, Wien — Köln — Weimar 1996, 306 old. FODOR István — DIÓSZEGI György — LEGEZA László: Őseink nyomában. A vándorló, honszerző és kalandozó magyarok képes krónikája. Magyar Könyvklub Helikon Kiadó, Budapest 1996, 136 old. UJVÁRY Gábor: Tudományszervezés — történetkutatás — forráskritika. Klebelsberg Kuno és a Bécsi Magyar Történeti Intézet. Historia est magistra vitae? Tanultunk a történelemből? Győr—Moson—Sopron Megye Győri Levéltárának kiadványa, Győr 1996, 260 old. GYÖRKEI Jenő — HORVÁTH Miklós (szerk.): Szovjet katonai intervenció 1956. Argumentum Kiadó, Budapest 1996, 314 old. +6 térképpel ill. vázlattal és 26 fényképpel. CZETTLER Anton: Pál Graf Teleki und die Aussenpolitik Ungarns 1939—1941. Studia Hungarica. Schriften des Ungarischen Instituts München, 43. kötet, Verlag Ungarisches Institut, München 1996, 277 old. DEREKY Pál (szerk., bev.): Lesebuch der ungarischen Avantgardeliteratur (1915—1930) — A magyar avantgárd irodalom (1915—1930) olvasókönyve. Német—magyar nyelvű kiadás. Argumentum—Böhlau Kiadó, Budapest—Bécs, 1996. 612 old. Ára 980 Ov. Beszerezhető Bécsben a Minerva könyvesboltban. BEZSÁMI FOKY István: Szabadkanapvirág. Gyermekversek. Grafoprodukt Könyvkiadó, Szabadka 1996, 142 old. MEGJELENT az ŐRSÉG NAPTÁR az 1997-es évre. Megrendelhető a Bécsi Napló címen (Postfach 358, A-1010 Wien). Ára portóval 45,- 6t. 12 BÉCSI NAPLÓ AZ AUSZTRIAI MAGYAROK LAPJA Kiadja az Ausztriai Magyar Egyesületek és Szervezetek Központi Szövetsége Levelezési cím: A-1011 Wien, Postfach 358. Zweimonatsblatt der Ungarn in Österreich. Eigentümer, Herausgeber, Hersteller und Verleger: Zentralverband Ungarischer Vereine u. Organisationen in Österreich. A-1040 Wien, Danhausergasse 6/1. SZERKESZTŐ BIZOTTSÁG: Borbándi Gyula (München), Dobos László (Pozsony), Lecsényi Lajos (Bécs/Győr), Gömöri György (Cambridge), K. Lengyel Zsolt (München), Sárközi Mátyás (London). SZERKESZTŐSÉG: Böröndi Lajos, Brandenstein Mária, S. Csorna János, Deák Ernő (főszerkesztő), Hegedűs János, Kántás János, Pogány Jenő Géza, Székely Szabó Zoltán, Varga Sándor. FŐMUNKATÁRS: Hanák Tibor. BANKKONTO: 004—46793 Die Erste österreichische Spar-Casse-Bank, Wien I., Graben. ELŐFIZETÉS egy évre: Ausztriában 90,- US, Magyarországon 400,- Ft, Németországban 25,DM, Svájcban 22,- Sír. Más európai országokban 25,- DM vagy annak megfelelő összeg. Amerikában, Kanadában (légipostával) 15,- US dollár, Dél-Amerikában és Ausztráliában 17,US dollár. TERJESZTŐINK: Amerikában: Püski-Corvin Hungarian Books, 251E 82 Street, New York, N. Y. 10028. — FRAMO Et LYRA Books, 561, W. Driversey Parkway Room 219, Chicago, IL 60614. Angliában: Hungarian Book Agency, 87 Sewardstone Road, London E2 9HN. Hollandiában: Ács Zoltán, Drakestein 14., NL-2352 JV Leiderdorp. Kanadában: Pannónia Books Ltd., 472 Bloor St. W. 2nd floor, Toronto, Ontario M5S 1X8. Magyarországon: Librotrade Kft., H-1656, P. O. B. 126, H-1173, Budapest, Pesti út 237. Bank folyószámla: OTP 219-98007 760-315 640. Németországban: Musica Hungarica, Romann Strasse 4., D-8000 München 40, Stadtsparkasse München, Konto Nr.: 12235271 BLZ 701500 00. Svájcban: SMIKK Versand, Im Zentrum 21., CH-8604 Volkerswil, Postkonto: 84—14738— 0, Postscheckamt, Winterthur (A befizetőlap hátuljára kérjük feltüntetni: BÉCSI NAPLÓ). Svédországban: Szöllősi Antal, S-127 04 Skarholmen, Box 4062. Postai csekkszámla: 75 69 87—4. Névvel vagy betűjellel megjelent cikkekért szerzőik felelnek és nem feltétlenül fejezik ki a szerkesztőség véleményét. Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. Druck: ALWA Druckerei Ges. m. b. H. A—1140 Wien, Flachgasse 5