Bécsi Napló, 1998 (19. évfolyam, 1-6. szám)
1998-11-01 / 6. szám
Néhai Szilágyi Domokos 60. születésnapjára Szilágyi Domokos élete és költészete súlyokkal megrakott értelmiségi bárka. Költői stációi bővelkedtek rejtélyekben. Élete sokak által vitatott, de költészete a megkésett elfogadás ellenére is mindig európai mércével mérendő. Szinte nincs olyan irodalommal foglalkozó, akit ne érintett volna meg ez a hol „garabonciás”, hol költő-próféta. Hadd említtessék meg néhány név, természetesen a teljesség vállalása nélkül: Cs. Gyimesi Éva, Kántor Lajos, Láng Gusztáv, Ágoston Vilmos, Szakolczay Lajos, K. Jakab Antal, Pomogáts Béla, Pécsi Györgyi, Bertha Zoltán, Polgárdy Géza és három jeles román kortársa: Nichita Stanescu, Paul Drumaru és Stefan Augustin Doinas. A visszaemlékezést, költészet-értelmezést, egész könyvet felölelő művek sorát Cs. Gyimesi Éva Álom és értelem címen megjelentetett műve nyitja, melynek alcíme Szilágyi Domokos lírai értelmezése (Kriterion Kiadó, 1990). Ezt követi a Visszavont remény c. kötet Ágoston Vilmos szakmai ügyszeretetének és empátiájának köszönhetően, mely Szilágyi Domokos Mélius Józsefhez írott leveleit gyűjtötte egybe (Szépirodalmi Kiadó, 1990). És most, íme a nemes folyamat következő igaz pillére: Kántor Lajos: Ki vagy te, Szilágyi Domokos? című műve. E cím már sejteti, hogy itt a költőre és természetesen a tőle elválaszthatatlan költészetére történik összegző, szemléltető versértelmezés, kortársi anekdotázás, visszaemlékezés, vallomás és egyfajta korsummázat. Kántor Lajos több kötetében foglalkozott már Szilágyi Domokos költészetével és jó néhány könyvének előszava szintén az ő nevéhez fűződik. A költő halálának tízéves évfordulójára megjelentetett emlékkötet. A költő életei, Kántor Lajos válogatásában, szerkesztésében került az olvasók elé. A könyv tiszteletgesztus. A kolozsvári lelkes kultúra-misszionárius, Szilágyi Domokos kevéssé ismert verseinek, paródiáinak, családi levelesládájának, cikkeinek, világirodalmi versfordításainak anyagából állította össze e kötetet s mellette a különböző művészetek kor- és pályatársai emlékeznek vissza a könyv további részében a fiatalabb generációk irodalmi várományosai, Szilágyi Domokos eszmei értékeinek átvállalói és továbbvivői szerepelnek versükkel, prózájukkal. Páratlan szereplők, pazar válogatás! És mindez 1976- ban! Térjünk vissza e kicsinyke kitérő után Kántor Lajos jelenlegi könyvére, mely a Balassi Kiadó vállalásának eredményeként jutott el hozzánk. A kiváló és sokoldalú kritikus- és kor-„közérzetkrónikás” (KL. önelnevezése) bevallottan nem tartozott Szilágyi Domokos legszűkebb baráti köréhez, ám a Korunk folyóirat állandó pilléreként mindig is kapcsolatot tartott, ápolt a költővel, és verseinek elfogadtatásánál avagy csorbítatlan közlésénél szinte mindig érvelt, ágált, bábáskodott. Vallomás ez a mű. Elfogulatlan, őszinte önleleplezés is. A ’89-es romániai események most már lehetővé teszik a tabu-témák tényszerű körbejárását, a máig titkolt és féltve őrzött, óvott kulcsszavak, gondolati rejtjelek feloldását, megmagyarázását. Ezáltal a sorok között is könnyebben tudunk olvasni, egy-egy felkínált fogódzó segítségével tisztábban belepillanthatunk e csodás költő-birodalomba, a végletekig megszenvedett „élveboncolás” folyamataiba. A könyv több szerkezeti egységre tagolható. Az első fejezetben érdekes életadalék részesei lehetünk. Nevezetesen Szilágyi Domokos és Kántor Lajos néhol humorral, nyelvi sziporkával fűszerezett levélváltásáról értesülhetünk: „Aki a papír közé keveredik” címet viseli a fejezet, s a költő gondolata ekként folytatódik: „megeszik a szerkesztők”. Aztán amint a költő élete kerül középpontba, beleláthatunk a korabeli egyetemi korhangulatba. A költővé érés első meghatározó színhelye a kolozsvári Bölcsészkar. Az 1956-os év eseményei, a kor levegője már a szülőkhöz írt levelekben is mély nyomot hagy. Hadd idézzük ide a könyv erre vonatkozó részletét: „Máskülönben künn voltunk a temetőben. Az utóbbi két hétben fölfordult az egész Bolyai a magyarországi események hatására. Persze, velünk mindennap gyűléseztek, hogy csillapítsuk e népet. Mélyen tisztelt felsőbb szerveink ugyanis szörnyen begazoltak, hogy nehogy kivonuljon a kolozsvári diákság tüntetni, úgy szép békésen, s ezért igyekeztek a Babest és a Bolyait (a román és a magyar egyetemet) összeugrasztani... A temesvári román diákok (műegyetemi hallgatók) rokonszenvtüntetést rendeztek a magyar forradalommal. Marosvásárhelyen az orvosin is „forr a világ bús tengere, ó, magyar”. Testi épségünk nincsen veszélyben, mert Szászfenesről behozták a katonaságot, és géppisztolyos járőrök cirkálnak estétől reggelig minden diákotthon és egyetemi épület körül. Máskülönben a temetőben is több volt halottak napján a hekus, mint a gyászoló. Ilyenkor az ember négyszer gondolja meg, amíg lépik egyet. Úgy, hogy most már nem kell félni semmitől.” Kántor Lajos könyvének gerincét a költő-költészet-játék hármasának szerves életfolyamata képezi. Már a fejezetcímek is igen beszédesek: a játék rangja; hívő-játék; sors-játék; játék költészettel és szintézissel; játék halállal. „Szilágyi Domokos babitsi módon ismeri a költői mesterséget” — mondja róla egyik legértőbb költészetismerője, K. Jakab Antal. A durva és mind jobban fenyegető diktatúra és a bizonytalanságot, az értelmiség lejáratását, harsogó kifigurázását megcélzó személyi kultusz kegyetlen lépéseinek elviseléséhez önvédekezésként kitalálja a játékos nyelvezetet, így a legnegatívabb események, a váratlan megszégyenítő, pimasz rendelkezések, törvények is meghökkennek és vitriolos hatásuk elviselhetőbbé válik. Az irónia abszurd, szarkazmus, paródia köntösében tálalt valóság, ha ideigóráig is, de hatásos védekezésnek bizonyul a szubjektum, az értelmiségi (önkéntes) őrületbe hajszolása ellen. Kiváló formaművész, a történelmi korokon brillírozó stílusakrobata, a klasszikus és a modern versformákat egyformán otthonosan kezeli és alkalmazza, szövi a vers mondanivalójának megfelelően poétikájának szövetébe. A kortárs kritikus, pályatárs számos versen át szemlélteti Szilágyi Domokos költészetének poétikai és értelmi bravúrjait. (Kitűnő verselemzések, gondolati és stilisztikai szemszögű megvilágításban.) A magyar- és világkultúra értékközvetítő személyeinek példáját, példás magatartását átemelve választ kaphatunk, ki mindenki volt hatással Szilágyi Domokosra, az irodalom, képző- és zeneművészet területéről (Bartók, Mozart, Honegger, Derkovits, Bolyai János, Beethoven, Mestrovic, Weöres Sándor stb.). A magyar költészet nagy klasszikusa előtt önleleplező hitelességű kismonográfiával tiszteleg: „Egy XX. századi nonkonformista költő irodalomtörténeti esszébe öltöztetett ars poeticája” — mondja róla Kántor— Láng a Kortársunk, Arany János c. könyvéről. A könyv harmadik egysége a műhelyekről, vagyis Szilágyi Domokos életművének közlési fórumairól szól. Kántor Lajos végigjárja a költő romániai szerkesztőségeinek lényeges színhelyeit: Kolozsvártól Bukaresten át Marosvásárhelyig (Korunk — Utunk — Igaz szó — Előre). A kritikus mindenhol jelzi, hogy ezek az emékezet szövevényes készletéből megmentett, visszahívott életrajzi hiteles történetek Szilágyi Domokos életének csak kicsinyke részét képezik és természetesen nem törekszik monográfiát követendő teljességre. Kántor Lajos kötetének zárófejezete szomorú tapasztalatként közli a kritikus-pályatárs kanosszajárását az egyik országos hírű irodalmi lapunk szerkesztőjével, aki hozzá nem értéséről eklatáns példát szolgáltatva lebecsülte és félreértelmezte Szilágyi Domokos tehetségét és (talán) szakma iránti felelőtlenségből avagy egyéb okok híján el sem olvasta a küldött könyveket. Folytatás a 12. oldalon MONOSZLÓY DEZSŐ BÚCSÚ Délután indultak útnak első nap nem aludtak és másnap sem mert tudták meg kell halni nem marad legfeljebb maroknyi ki hirdeti bátran istenné válhatsz a halálban voltak kik el se mentek belőlük lettek a szentek BENJAMIN Ki hitte volna Benjamin Matuzsálemként ülsz a parton nézed a tenger meddig ér hová tűnik az égbe hajlón s hová tűnsz te is Benjamin kit dédelgetett egy felnőtt asszony most csontváz kezével hívogat a csillagokra hogy felakasszon ott kalimpálsz majd Benjamin tenger és ég közt végtelen pajkos mennyei kavicsok ugrándoznak a térdeden OLVASÓNAPLÓ Monoszlóy Dezső 75. születésnapjára Egy korszakváltás lázában — ennek köznapi gyötrelmei és reményei közepette — élünk, midőn nemcsak a bennünket körülvevő civilizáció alakul át igen radikálisan, hanem a társadalom által hagyományosan elfogadott eszmények és értékek is. A huszadik század néhány gyorsan futó esztendő múltán véget ér, és az utánunk következő nemzedékek számára ez a zaklatott és félelmetes évszázad már nem jelent személyes ismeretet, élményt és tapasztalatot. Ha tudni akarnak róla valamit, a művészethez, az irodalomhoz kell fordulniok. Monoszlóy Dezső, aki most a Magyar Köztársaság elnökének elismerő kitüntetését veszi át, még személyes közelből ismeri ezt a most lezáruló (a történelem rendje szerint valójában már le is zárult) huszadik századot. Életműve: regények, elbeszélések, költemények, rádiójátékok sora valóságos huszadik századi példatár. Ez a gazdag és panorámikus példatár mindazt bemutatja, ami az évszázad eseménytörténetének, sőt, lelki történetének sajátja volt. Bemutatja a nagy társadalmi megrázkódtatásokat, történelmi kataklizmákat, és bemutatja ennek szellemi, lelki hátterét és következményeit. Nem csupán epikai műveiben, hanem költészetében is, amely egy lázas és vergődő korszak lírai tükre, egyszersmind a lélek ellenálló készségének és önvédelmének eszköze. Egy író természetesen nem úgy ábrázolja a történelem menetét, zsákutcáit és kanyargásait, mint egy histórikus. Monoszlóy Dezső epikus művei, így a még Pozsonyban, igaz megcsonkítva (és csak az 1991-es második kiadásban helyreállítva) közreadott A milliomos halála, az 1975- ben Rómában, megjelent Menekülés Szodomából című regények vagy az 1983-ban New Yorkban napvilágot látott Utolsó vadászat és az 1992- ben Szombathelyen kiadott Csillagóra című elbeszéléskötetek nem történelmi beszámolók és elemzések, hanem többnyire drámai és mitikus lélekrajzok, mégis kibontakozik belőlük a történelem egyik leginkább zaklatott, leginkább véres évszázadának emberi közérzete, lelki története, erkölcsi konfliktusainak természetrajza, mondhatnám így is: pszichológiája és antropológiája, amely olyan módon hordoz egyetemes jelentéseket, hogy közben nagyon is konkrét: történelmileg és társadalmilag helyhez és korhoz kötött. Ez a hely és ez a kor a közép-európai régió a huszadik században, midőn a térség korábbi, viszonylag békében telő életét és polgári fejlődését háborúk és zsarnokságok dúlták fel, civilizációja többször is veszélybe került, kulturális identitása többször is megroppant az erőszak csapásai alatt. Monoszlóy ennek a helynek és kornak a „bennszülöttje”, aki rendre személyes tapasztalatokat szerzett a közép-európai régió mindig ismétlődő történelmi és társadalmi drámáiról. Élt Budapesten, Kolozsváron, Pozsonyban, Újvidéken és Bécsben (vagyis négy országban), megismerte a „fent” és a „lent” világát, élt mint gondtalan és nagyra hivatott joghallgató, élt mint kiadóvállalati igazgató és élt mint segédmunkás, mint börtönök foglya, mint száműzött és menekült. Bekalandozta a közép-európai világ szociális és lelki változatait, azokat a pokoli „bugyrokat” is, amelyeket a történelem nyitott meg előtte és sorstársai előtt. Mindegyik „bugyorból” egészséges elmével és alkotó erővel emelkedett ki, talán azért, mert író volt, abban az értelemben, ahogyan az „íróság” fogalmát Kosztolányi Dezső és Krúdy Gyula, Márai Sándor és Tamási Áron gondolta el, vagyis a sorsot és a tapasztalatot kihívásnak tekintette, olyan kihívásnak, amelyre művekkel , egy költeménnyel, egy elbeszéléssel, egy regénnyel vagy éppen egy tanulmánnyal — kell válaszolnia. Mindig mélyen élte át tapasztalatainak drámai karakterét, talán innen ered, hogy írásainak alapszíne a fekete. Sötét tónusú történeteket írt, vereséget szenvedett emberi sorsokról, sérült vagy éppen eltaposott életekről, a hatalom nyomása alatt vergődő egyéni és közösségi létről, amely talán csak egyetlen megváltó cselekvést enged, ez a menekülés, az önkéntes száműzetés. A száműzött is jellegzetesen huszadik századi és középeurópai jelenség, utódaink, remélhetőleg, nem fogják ismerni, legfeljebb egy Márai Sándor, egy Monoszlóy Dezső műveiből. Azok a menekülők és száműzöttek, akikkel Monoszlóy műveiben találkozunk, nem pusztán egy politikai rendszer, egy adott társadalmi szisztéma számkivetettjei. Ennél végzetesebb lények, magából az emberi létből űzettek ki, a méltó emberi létezés magaslatáról kerültek az evilági poklokba, és a világ, amelyben létezniük kell, egy méltóságát veszített világ. Amilyen a most lezáruló huszadik század és a tegnap Közép-Európájának világa volt. A kiűzésnek és méltóságvesztésnek ez a szinte katharzist sem ismerő állapotrajza okozza, hogy a Monoszlóy műveiben felidézett világnak mítoszi természete van, és ennek a világnak az emberi lényei alig elviselhető mitikus terheket hordoznak. Aki nem ismeri Monoszlóy Dezsőt, mindezek után azt hihetné, hogy egy született pesszimistával van dolga, aki magányos barlangjában mindegyre az emberi létezés eleve adott képtelenségének gyötrelmeivel küszködik. Nem így van. Monoszlóy tragikus huszadik századi és közép-európai tapasztalatokkal vet számot, önmagát mégsem egy emberi tragédia szereplőjeként mutatja meg. Ellenkezőleg: az életszeretet, a barátság, a szerelem hőseként, akitől egyáltalán nem idegenek a köznapi élet örömei. Aki bécsi polgárként és szigligeti gazdaként tiszta szívvel tud örvendezni egy baráti társaságban, természetesen ennek középpontjában, ahol ő adja elő a legszínesebb anekdotákat, a legmulatságosabb történeteket. Most, hogy köszöntjük őt kitüntetése és közeledő hetvenötödik születésnapja alkalmából, számot kell vetnünk mindkét arcával: azzal, amelyet sötét tónusú műveiben és azzal, amit színes köznapi valójában mutat. Nem hiszem, hogy a kettő között konfliktus volna: a történelem és az emberi lét kegyetlen drámai valóságával csak az tud igazán szembenézni, aki szereti az embert és az életet. Dezső szívéből ezt a szeretetet a huszadik század gyötrelmes tapasztalatai sem tudták kiirtani. POMOGÁTS BÉLA Szalay Lajos: Hajó és híd (La Boca) L. CSOMA JÁNOS VIDÁM REGGELI ÜZENET Szakály Sándor hadastyántörténész úrnak a hadsereg megint nem ütközött meg, a hadsereg ismét gyáván visszavonult elveszejtve a mundér becsületét, de megőrizvén a mundért magát. Mit is mondhat erre egy historikus, történések továbbgondolója, notábilis cselekmény — ésszerű és szükséges csatavesztés előtt e lépés, ha példaként szemünk előtt lebeg Zalán futása csatavesztés után. 11 Jelen számunk képei Szalay Lajos (1909—1995) a történelem provokálta utazóként, kényszerű Odüsszeuszként négy összefüggő évtizedet töltött szülőhazáján kívül. Ezen életidejében 12 évet (1948—1960) Argentínában tanított, a Tucumáni Egyetemen és a Buenos Aires-i Képzőművészeti Főiskolán. Tanítványai révén hatott a második világháború utáni argentin képzőművészet generációjára. Szalay argentínai munkásságában — a tanítás mellett — kiállításait, rajz- és illusztrált köteteit tartják leginkább számon. Tárlatai közül a legutolsó (Vermeer Galéria de Arte, Buenos Aires, 1997. október 4—24.) bizonyítja a munkássága iránti változatlan érdeklődést. Rajzkönyvei közül a Tucumáni Egyetem kiadásában megjelent gyűjteményt (Dibujos/Drawings 1937—54, Tucumán, 1954) és az 1957-es, jelentős szakmai visszhangot kiváltó kötetet lehet kiemelni (Dibujos/Drawings, Bev.: Jorge Romero Brest Guillermo Kraft Limitada, Buenos Aires, 1957). Szalay illusztrálta, spanyol nyelven megjelent kötetek: Primera antológia Poetica de Tucumán (Comision provincial de Belles Artes, Tucumán, MCMLII), S.O.S. El drama de Hungária, Edition de „Délamerikai Magyarság”, Buenos Aires, 1957 — ennek magyar kiadása: S.O.S. A magyar dráma, Budapest, 1997), Liras en las Catacumbas (Asociation Cultura, Buenos Aires, 1959). Az S.O.S. El drama de Hungária kötetnek az 1956-os magyar forradalomhoz kapcsolódó rajzai zömét újraközölték A magyar szabadságharc költészete című antológiában (In: Sicut et nos dimittimus. A Délamerikai Magyarság Jubileumi Évkönyve, Buenos Aires, 1958). Szalay Impresiones de un inmigrante című, közel fél évszázada megjelent rajzgyűjteménye az Európából Buenos Airesbe került művészvándor rajz-feljegyzéseit, első benyomásait, friss élményeit rögzíti. Ebben az értelemben páratlan, egyedüli a rajzoló életművében. Képeink válogatás Szalay György Egy bevándorló impressziói, 25 tollrajz, Buenos Aires 1949 — Budapest 1998 c. kiadványból.