Bécsi Napló, 1998 (19. évfolyam, 1-6. szám)

1998-11-01 / 6. szám

Néhai Szilágyi Domokos 60. születésnapjára Szilágyi Domokos élete és költészete súlyokkal megrakott értelmiségi bárka. Költői stációi bővel­kedtek rejtélyekben. Élete sokak által vitatott, de költészete a megkésett elfogadás ellenére is mindig európai mércével mérendő. Szinte nincs olyan iro­dalommal foglalkozó, akit ne érintett volna meg ez a hol „garabonciás”, hol költő-próféta. Hadd említ­­tessék meg néhány név, természetesen a teljesség vállalása nélkül: Cs. Gyimesi Éva, Kántor Lajos, Láng Gusztáv, Ágoston Vilmos, Szakolczay Lajos, K. Jakab Antal, Pomogáts Béla, Pécsi Györgyi, Bertha Zoltán, Polgárdy Géza és három jeles ro­mán kortársa: Nichita Stanescu, Paul Drumaru és Stefan Augustin Doinas. A visszaemlékezést, köl­tészet-értelmezést,­ egész könyvet felölelő művek sorát Cs. Gyimesi Éva Álom és értelem címen meg­jelentetett műve nyitja, melynek alcíme Szilágyi Domokos lírai értelmezése (Kriterion Kiadó, 1990). Ezt követi a Visszavont remény c. kötet Ágoston Vilmos szakmai ügyszeretetének és em­pátiájának köszönhetően, mely Szilágyi Domokos Mélius Józsefhez írott leveleit gyűjtötte egybe (Szépirodalmi Kiadó, 1990). És most, íme a nemes folyamat következő igaz pillére: Kántor Lajos: Ki vagy te, Szilágyi Domo­kos? című műve. E cím már sejteti, hogy itt a költő­re és természetesen a tőle elválaszthatatlan költé­szetére történik összegző, szemléltető versértelme­zés, kortársi anekdotázás, visszaemlékezés, vallo­más és egyfajta korsummázat. Kántor Lajos több kötetében foglalkozott már Szilágyi Domokos köl­tészetével és jó néhány könyvének előszava szintén az ő nevéhez fűződik. A költő halálának tízéves év­fordulójára megjelentetett emlékkötet. A költő éle­tei, Kántor Lajos válogatásában, szerkesztésében került az olvasók elé. A könyv tiszteletgesztus. A kolozsvári lelkes kultúra-misszionárius, Szilágyi Domokos kevéssé ismert verseinek, paródiáinak, családi levelesládájának, cikkeinek, világirodalmi versfordításainak anyagából állította össze e kötetet s mellette a különböző művészetek kor- és pálya­társai emlékeznek vissza a könyv további részében a fiatalabb generációk irodalmi várományosai, Szi­lágyi Domokos eszmei értékeinek átvállalói és to­­vábbvivői szerepelnek versükkel, prózájukkal. Pá­ratlan szereplők, pazar válogatás! És mindez 1976- ban! Térjünk vissza e kicsinyke kitérő után Kántor Lajos jelenlegi könyvére, mely a Balassi Kiadó vállalásának eredményeként jutott el hozzánk. A kiváló és sokoldalú kritikus- és kor-„közér­­zetkrónikás” (KL. önelnevezése) bevallottan nem tartozott Szilágyi Domokos legszűkebb baráti köré­hez, ám a Korunk folyóirat állandó pilléreként min­dig is kapcsolatot tartott, ápolt a költővel, és versei­nek elfogadtatásánál avagy csorbítatlan közlésénél szinte mindig érvelt, ágált, bábáskodott. Vallomás ez a mű. Elfogulatlan, őszinte önle­leplezés is. A ’89-es romániai események most már lehetővé teszik a tabu-témák tényszerű kör­bejárását, a máig titkolt és féltve őrzött, óvott kulcsszavak, gondolati rejtjelek feloldását, meg­magyarázását. Ezáltal a sorok között is könnyeb­ben tudunk olvasni, egy-egy felkínált fogódzó se­gítségével tisztábban belepillanthatunk e csodás költő-birodalomba, a végletekig megszenvedett „élveboncolás” folyamataiba. A könyv több szer­kezeti egységre tagolható. Az első fejezetben ér­dekes életadalék részesei lehetünk. Nevezetesen Szilágyi Domokos és Kántor Lajos néhol humor­ral, nyelvi sziporkával fűszerezett levélváltásáról értesülhetünk: „Aki a papír közé keveredik” cí­met viseli a fejezet, s a költő gondolata ekként folytatódik: „megeszik a szerkesztők”. Aztán amint a költő élete kerül középpontba, belelát­hatunk a korabeli egyetemi korhangulatba. A költővé érés első meghatározó színhelye a ko­lozsvári Bölcsészkar. Az 1956-os év eseményei, a kor levegője már a szülőkhöz írt levelekben is mély nyomot hagy. Hadd idézzük ide a könyv er­re vonatkozó részletét: „Máskülönben künn vol­tunk a temetőben. Az utóbbi két hétben fölfor­dult az egész Bolyai a magyarországi események hatására. Persze, velünk mindennap gyűlésez­­tek, hogy csillapítsuk e népet. Mélyen tisztelt fel­sőbb szerveink ugyanis szörnyen begazoltak, hogy nehogy kivonuljon a kolozsvári diákság tün­tetni, úgy szép békésen, s ezért igyekeztek a Ba­best és a Bolyait (a román és a magyar egyete­met) összeugrasztani... A temesvári román diá­kok (műegyetemi hallgatók) rokonszenvtünte­­tést rendeztek a magyar forradalommal. Maros­­vásárhelyen az orvosin is „forr a világ bús tenge­re, ó, magyar”. Testi épségünk nincsen veszély­ben, mert Szászfenesről behozták a katonaságot, és géppisztolyos járőrök cirkálnak estétől regge­lig minden diákotthon és egyetemi épület körül. Máskülönben a temetőben is több volt halottak napján a hekus, mint a gyászoló. Ilyenkor az em­ber négyszer gondolja meg, amíg lépik egyet. Úgy, hogy most már nem kell félni semmitől.” Kántor Lajos könyvének gerincét a költő-köl­­tészet-játék hármasának szerves életfolyamata képezi. Már a fejezetcímek is igen beszédesek: a játék rangja; hívő-játék; sors-játék; játék költé­szettel és szintézissel; játék halállal. „Szilágyi Do­mokos babitsi módon ismeri a költői mestersé­get” — mondja róla egyik legértőbb költészet­ismerője, K. Jakab Antal. A durva és mind job­ban fenyegető diktatúra és a bizonytalanságot, az értelmiség lejáratását, harsogó kifigurázását megcélzó személyi kultusz kegyetlen lépéseinek elviseléséhez önvédekezésként kitalálja a játékos nyelvezetet, így a legnegatívabb események, a váratlan megszégyenítő, pimasz rendelkezések, törvények is meghökkennek és vitriolos hatásuk elviselhetőbbé válik. Az irónia abszurd, szarkaz­mus, paródia köntösében tálalt valóság, ha ideig­­óráig is, de hatásos védekezésnek bizonyul a szubjektum, az értelmiségi (önkéntes) őrületbe hajszolása ellen. Kiváló formaművész, a történel­mi korokon brillírozó stílusakrobata, a klasszikus és a modern versformákat egyformán otthono­san kezeli és alkalmazza, szövi a vers mondaniva­lójának megfelelően poétikájának szövetébe. A kortárs kritikus, pályatárs számos versen át szemlélteti Szilágyi Domokos költészetének poé­tikai és értelmi bravúrjait. (Kitűnő verselemzé­sek, gondolati és stilisztikai szemszögű megvilágí­tásban.) A magyar- és világkultúra értékközvetítő személyeinek példáját, példás magatartását át­emelve választ kaphatunk, ki mindenki volt ha­tással Szilágyi Domokosra, az irodalom, kép­ző- és zeneművészet területéről (Bartók, Mo­zart, Honegger, Derkovits, Bolyai János, Beet­hoven, Mestrovic, Weöres Sándor stb.). A ma­gyar költészet nagy klasszikusa előtt önleleple­­ző hitelességű kismonográfiával tiszteleg: „Egy XX. századi nonkonformista költő iroda­lomtörténeti esszébe öltöztetett ars poeticája” — mondja róla­ Kántor— Láng a Kortársunk, Arany János c. könyvéről. A könyv harmadik egysége a műhelyekről, vagyis Szilágyi Domokos életm­űvének közlési fórumairól szól. Kántor Lajos végigjárja a költő romániai szer­kesztőségeinek lényeges színhelyeit: Kolozsvártól Bukaresten át Marosvásárhelyig (Korunk — Utunk — Igaz szó — Előre). A kritikus mindenhol jelzi, hogy ezek az emékezet szövevényes készleté­ből megmentett, visszahívott életrajzi hiteles törté­netek Szilágyi Domokos életének csak kicsinyke ré­szét képezik és természetesen nem törekszik mo­nográfiát követendő teljességre. Kánto­r Lajos kötetének zárófejezete szomorú tapasztalatként közli a kritikus-pályatárs kanossza­­járását az egyik országos hírű irodalmi lapunk szer­kesztőjével, aki hozzá nem értéséről eklatáns példát szolgáltatva lebecsülte és félreértelmezte Szilágyi Domokos tehetségét és (talán) szakma iránti fele­lőtlenségből avagy egyéb okok híján el sem olvasta a küldött könyveket. Folytatás a 12. oldalon MONOSZLÓY DEZSŐ BÚCSÚ Délután indultak útnak első nap nem aludtak és másnap sem mert tudták meg kell halni nem marad legfeljebb maroknyi ki hirdeti bátran istenné válhatsz a halálban voltak kik el se mentek belőlük lettek a szentek BENJAMIN Ki hitte volna Benjamin Matuzsálemként ülsz a parton nézed a tenger meddig ér hová tűnik az égbe hajlón s hová tűnsz te is Benjamin kit dédelgetett egy felnőtt asszony most csontváz kezével hívogat a csillagokra hogy felakasszon ott kalimpálsz majd Benjamin tenger és ég közt végtelen pajkos mennyei kavicsok ugrándoznak a térdeden OLVASÓNAPLÓ Monoszlóy Dezső 75. születésnapjára Egy korszakváltás lázában — ennek köznapi gyötrelmei és reményei közepette — élünk, mi­dőn nemcsak a bennünket körülvevő civilizáció alakul át igen radikálisan, hanem a társadalom által hagyományosan elfogadott eszmények és értékek is. A huszadik század néhány gyorsan fu­tó esztendő múltán véget ér, és az utánunk kö­vetkező nemzedékek számára ez a zaklatott és félelmetes évszázad már nem jelent személyes is­meretet, élményt és tapasztalatot. Ha tudni akar­nak róla valamit, a művészethez, az irodalomhoz kell fordulniok. Monoszlóy Dezső, aki most a Magyar Köztár­saság elnökének elismerő kitüntetését veszi át, még személyes közelből ismeri ezt a most lezáruló (a történelem rendje szerint valójában már le is zá­rult) huszadik századot. Életműve: regények, elbe­szélések, költemények, rádiójátékok sora valóságos huszadik századi példatár. Ez a gazdag és panorá­­mikus példatár mindazt bemutatja, ami az évszá­zad eseménytörténetének, sőt, lelki történetének sajátja volt. Bemutatja a nagy társadalmi megráz­kódtatásokat, történelmi kataklizmákat, és bemu­tatja ennek szellemi, lelki hátterét és következmé­nyeit. Nem csupán epikai műveiben, hanem költé­szetében is, amely egy lázas és vergődő korszak lírai tükre, egyszersmind a lélek ellenálló készségének és önvédelmének eszköze. Egy író természetesen nem úgy ábrázolja a történelem menetét, zsákutcáit és kanyargásait, mint egy histórikus. Monoszlóy Dezső epikus művei, így a még Pozsonyban, igaz megcsonkítva (és csak az 1991-es második kiadásban helyreál­lítva) közreadott A milliomos halála, az 1975- ben Rómában, megjelent Menekülés Szodomá­ból című regények vagy az 1983-ban New York­ban napvilágot látott Utolsó vadászat és az 1992- ben Szombathelyen kiadott Csillagóra című el­beszéléskötetek nem történelmi beszámolók és elemzések, hanem többnyire drámai és mitikus lélekrajzok, mégis kibontakozik belőlük a törté­nelem egyik leginkább zaklatott, leginkább véres évszázadának emberi közérzete, lelki története, erkölcsi konfliktusainak természetrajza, mond­hatnám így is: pszichológiája és antropológiája, amely olyan módon hordoz egyetemes jelen­téseket, hogy közben nagyon is konkrét: történel­mileg és társadalmilag helyhez és korhoz kötött. Ez a hely és ez a kor a közép-európai régió a hu­szadik században, midőn a térség korábbi, viszony­lag békében telő életét és polgári fejlődését hábo­rúk és zsarnokságok dúlták fel, civilizációja több­ször is veszélybe került, kulturális identitása több­ször is megroppant az erőszak csapásai alatt. Mo­noszlóy ennek a helynek és kornak a „bennszülött­je”, aki rendre személyes tapasztalatokat szerzett a közép-európai régió mindig ismétlődő történelmi és társadalmi drámáiról. Élt Budapesten, Kolozsvá­ron, Pozsonyban, Újvidéken és Bécsben (vagyis négy országban), megismerte a „fent” és a „lent” vi­lágát, élt mint gondtalan és nagyra hivatott joghall­gató, élt mint kiadóvállalati igazgató és élt mint se­gédmunkás, mint börtönök foglya, mint száműzött és menekült. Bekalandozta a közép-európai világ szociális és lelki változatait, azokat a pokoli „bugy­rokat” is, amelyeket a történelem nyitott meg előtte és sorstársai előtt. Mindegyik „bugyorból” egészséges elmével és alkotó erővel emelkedett ki, talán azért, mert író volt, abban az értelemben, ahogyan az „íróság” fogalmát Kosztolányi Dezső és Krúdy Gyula, Márai Sándor és Tamási Áron gondolta el, vagyis a sorsot és a tapasztalatot kihívásnak tekintette, olyan kihívásnak, amelyre művekkel , egy köl­teménnyel, egy elbeszéléssel, egy regénnyel vagy éppen egy tanulmánnyal — kell válaszolnia. Mindig mélyen élte át tapasztalatainak drámai karakterét, talán innen ered, hogy írásainak alap­színe a fekete. Sötét tónusú történeteket írt, ve­reséget szenvedett emberi sorsokról, sérült vagy éppen eltaposott életekről, a hatalom nyomása alatt vergődő egyéni és közösségi létről, amely ta­lán csak egyetlen megváltó cselekvést enged, ez a menekülés, az önkéntes száműzetés. A számű­zött is jellegzetesen huszadik századi és közép­­európai jelenség, utódaink, remélhetőleg, nem fogják ismerni, legfeljebb egy Márai Sándor, egy Monoszlóy Dezső műveiből. Azok a menekülők és száműzöttek, akikkel Monoszlóy műveiben találkozunk, nem pusztán egy politikai rendszer, egy adott társadalmi szisz­téma számkivetettjei. Ennél végzetesebb lények, magából az emberi létből űzettek ki, a méltó em­beri létezés magaslatáról kerültek az evilági pok­lokba, és a világ, amelyben létezniük kell, egy méltóságát veszített világ. Amilyen a most lezá­ruló huszadik század és a tegnap Közép-Európá­­jának világa volt. A kiűzésnek és méltóságvesz­­tésnek ez a szinte katharzist sem ismerő állapot­rajza okozza, hogy a Monoszlóy műveiben felidé­zett világnak mítoszi természete van, és ennek a világnak az emberi lényei alig elviselhető mitikus terheket hordoznak. Aki nem ismeri Monoszlóy Dezsőt, mindezek után azt hihetné, hogy egy született pesszimistá­val van dolga, aki magányos barlangjában mind­egyre az emberi létezés eleve adott képtelenségé­nek gyötrelmeivel küszködik. Nem így van. Mo­noszlóy tragikus huszadik századi és közép-euró­pai tapasztalatokkal vet számot, önmagát még­sem egy emberi tragédia szereplőjeként mutatja meg. Ellenkezőleg: az életszeretet, a barátság, a szerelem hőseként, akitől egyáltalán nem idege­nek a köznapi élet örömei. Aki bécsi polgárként és szigligeti gazdaként tiszta szívvel tud örven­dezni egy baráti társaságban, természetesen en­nek középpontjában, ahol ő adja elő a legszíne­sebb anekdotákat, a legmulatságosabb törté­neteket. Most, hogy köszöntjük őt kitüntetése és közele­dő hetvenötödik születésnapja alkalmából, számot kell vetnünk mindkét arcával: azzal, amelyet sötét tónusú műveiben és azzal, amit színes köznapi való­jában mutat. Nem hiszem, hogy a kettő között konfliktus volna: a történelem és az emberi lét ke­gyetlen drámai valóságával csak az tud igazán szembenézni, aki szereti az embert és az életet. De­zső szívéből ezt a szeretetet a huszadik század gyöt­­relmes tapasztalatai sem tudták kiirtani. POMOGÁTS BÉLA Szalay Lajos: Hajó és híd (La Boca) L. CSOMA JÁNOS VIDÁM REGGELI ÜZENET Szakály Sándor hadastyántörténész úrnak a hadsereg megint nem ütközött meg, a hadsereg ismét gyáván visszavonult elveszejtve a mundér becsületét, de megőrizvén a mundért magát. Mit is mondhat erre egy historikus, történések továbbgondolója, notábilis cselekmény — ésszerű és szükséges csatavesztés előtt e lépés, ha példaként szemünk előtt lebeg Zalán futása csatavesztés után. 11 Jelen számunk képei Szalay Lajos (1909—1995) a történelem provo­kálta utazóként, kényszerű Odüsszeuszként négy összefüggő évtizedet töltött szülőhazáján kívül. Ezen életidejében 12 évet (1948—1960) Argentí­nában tanított, a Tucumáni Egyetemen és a Bue­nos Aires-i Képzőművészeti Főiskolán. Tanítvá­nyai révén hatott a második világháború utáni ar­gentin képzőművészet generációjára. Szalay argentínai munkásságában — a taní­tás mellett — kiállításait, rajz- és illusztrált kö­teteit tartják leginkább számon. Tárlatai közül a legutolsó (Vermeer Galéria de Arte, Buenos Aires, 1997. október 4—24.) bizo­nyítja a munkássága iránti változatlan érdeklő­dést. Rajzkönyvei közül a Tucumáni Egyetem ki­adásában megjelent gyűjteményt (Dibujos/Dra­­wings 1937—54, Tucumán, 1954) és az 1957-es, jelentős szakmai visszhangot kiváltó kötetet lehet kiemelni (Dibujos/Drawings, Bev.: Jorge Romero Brest Guillermo Kraft Limitada, Buenos Aires, 1957). Szalay illusztrálta, spanyol nyelven megje­lent kötetek: Primera antológia Poetica de Tucu­mán (Comision provincial de Belles Artes, Tucu­mán, MCMLII), S.O.S. El drama de Hungária, Edition de „Délamerikai Magyarság”, Buenos Ai­res, 1957 — ennek magyar kiadása: S.O.S. A ma­gyar dráma, Budapest, 1997), Liras en las Cata­­cumbas (Asociation Cultura, Buenos Aires, 1959). Az S.O.S. El drama de Hungária kötetnek az 1956-os magyar forradalomhoz kapcsolódó rajzai zömét újraközölték A magyar szabad­ságharc költészete című antológiában (In: Sicut et nos dimittimus. A Délamerikai Magyarság Jubi­leumi Évkönyve, Buenos Aires, 1958). Szalay Impresiones de un inmigrante című, közel fél évszázada megjelent rajzgyűjteménye az Európából Buenos Airesbe került művész­vándor rajz-feljegyzéseit, első benyomásait, friss élményeit rögzíti. Ebben az értelemben pá­ratlan, egyedüli a rajzoló életművében. Képeink válogatás Szalay György Egy beván­dorló impressziói, 25 tollrajz, Buenos Aires 1949 — Budapest 1998 c. kiadványból.

Next