Bécsi Napló, 1998 (19. évfolyam, 1-6. szám)

1998-11-01 / 6. szám

OLVASÓNAPLÓ Egy emlékezetes karácsonyom Ha jól emlékszem, tizenhét éves voltam és kará­csonyra készülődtünk. Budapesten éltem szüleim­mel és a gimnázium hetedik osztályába jártam. Egy december közepi nap délutánján a Belvárosban kó­­dorogtam és az utcai forgalmat, a házakat, kiraka­tokat nézegettem. Mint már előtte többször, ezút­tal is megálltam a Rákóczi út és a Múzeum körút sarkán—a hajdani Nemzeti Színház helyén—lévő üres telken felállított, fából készült bódéknál. Ezek­ben régi, használt könyveket, képes folyóiratokat, térképeket árusító antikváriusok kínálták a porté­kájukat. Az emberek többsége nem vásárolt, ha­nem a fapolcokra rakott, vagy ládában elhelyezett könyvekben és nyomtatványokban lapozgatott. Beálltam a böngészők közé és hamarosan egy fi­gyelmemet megragadó könyvre bukkantam. Szabó Dezső regénye, Az elsodort falu egy kopott, szakado­zott, elrongyolódott példányát tartottam a kezemben. A második kötet hátsó bontóján ceruzával oda volt ír­va az ára. Olcsó volt. Megvenni azonban nem tudtam, mert zsebemben csak pár tízfilléres lapult. Az az ötletem támadt, hogy megkérem apámat, ajándékozzon meg vele karácsonyra. Szabó Dezső hírét már hallottam. Az elsodort faluról is olvastam valamit. Az iskolában még nem tanultam róla, mert még csak valahol a 18. századnál tartottunk. Az is kétséges volt, hogy szóba kerül-e majd a nyolcadik osztályban, mert az a hír járta, hogy a korabeli iro­dalom tárgyalása Ady Endrével fejeződik be. (Nem így volt, mert az irodalomtanárunk beszélt róla, mégha a tankönyv — ha jól emlékszem — legfel­jebb csak a nevét említette meg.) Az én irodalmi ismereteim akkor még csak az is­kolai kötelező olvasmányokra és a tankönyvekre korlátozódtak. A kortárs költők és szépírók csak el­vétve jutottak a kezembe. Érdeklődésem egyéb­ként is elsősorban a történelem felé fordult. Ami­kor túlestem a Verne Gyula és May Károly (mert ezeket a nyugati írókat megmagyarítottuk; később, amikor Jules Verne-t olvastam, az első pillanatban nem is tudtam, hogy ez azonos Verne Gyulával) re­gényeken, Flammarion múlt századi francia csilla­gász könyve, A csillagok világa foglalkoztatott, meg az olasz De Amicis A Szív című regénye, főként pe­dig a Fővárosi Könyvtár Andrássy úti fiókjától ki­kölcsönzött történelemkönyvek, Marczali Henrik világtörténete és magyar történelmi kötetei, Gracza György könyve a szabadságharc történetéről és egy ma elfelejtettnek látszó történész, Csuday Jenő ma­gyar történelme. Visszapillantva iskoláskoromra, ezek az olvasmányok ugranak be elsőnek az em­lékezetembe. Szabó Dezső könyvéhez végül hozzájutottam. Ott volt szépen becsomagolva a karácsonyfa alatt, néhány kisebb ajándék között. Mondanom sem kell, hogy a Szent­este és Újév ünnepe közötti na­pokban reggeltől estig Az elsodort falut olvastam. Lassan, komótosan, minden mondatán elgondol­kodva. Ez a könyv teljesen felzaklatott. Nem a tör­ténet hozott izgalomba, hanem a korabeli Magyar­­ország képe, a szembesülés a társadalmi valósággal, a rádöbbenés arra, hogy milyen a hazám és milyen körülmények között él a magyar nép. Azt addig is tudtam, hogy vannak szegények (mert az én csalá­dom is az volt) és vannak gazdagok, vannak, akik elégedetten és boldogan élnek, és vannak, akik szív­­facsaróan szerencsétlenek, nyomorultak és boldog­talanok. Azt hittem, hogy ez Isten rendelése, az egyéni sorsok alakulásának esetlegessége, a véletle­nek műve, amiből ki lehet törni, erős akarattal, te­hetséggel, szívós munkával, de ez csak keveseknek sikerül. Szabó Dezső ébresztett rá, hogy a magyar társadalom végzetes bajban van, milliók élnek em­berhez méltatlan módon, a magyarságot megoldat­lan problémák gyötrik és nem lehet nemesebb fel­adat, mint a gyógyulás útját keresni és a megújulás módozatait kutatni. Életem ezzel első tudatosan el­indított fordulatához érkezett. A történelem iránt továbbra is érdeklődtem, de elkezdtem társadalomleírásokat és társada­lomtudományi munkákat olvasni. Elsőnek Szabó Dezső elérhető műveit, füzetalakban megjelent ki­sebb írásait és vitairatait, majd a kibontakozó népi irodalom alkotásait, Illyés, Erdélyi, József Attila verseit, a paraszti származású írók regényeit és el­beszéléseit, majd a húszas-harmincas éveikben járó falukutatók és szociográfusok, tehát a fiatal írók munkáit. Az 1937-es könyvnapoktól kezdődően a magyar könyv évi ünnepein a fővárosban felállított könyvsátrakban ennek az irodalomnak a termékeit kerestem. Kevés pénzemet erre költöttem, és ami­re nem tellett, könyvtárakban olvastam. Azóta, valahányszor eljön a karácsony és a kará­csonyfa előtt állok, óhatatlanul arra a régmúlt ün­nepi estre gondolok, amikor egy könyvajándék egy életre szólóan új irányt adott irodalmi tájékozódá­somnak és szellemi fejlődésemnek. BORBÁNDI GYULA Kabdebó Tamás Duna-trilógiájához Számos dolog fűz engem Kabdebó Tamáshoz. Hogy csak néhányat említsek: ugyanabban az év­ben születtünk (noha bátyám, mert két hónappal idősebb nálam), mindketten történelembúvárok és földrajz-kedvelők vagyunk, mindketten 1956-ban távoztunk Magyarországról, hogy Angliában kös­sünk ki, s végül persze összeköt bennünket — a magyar nyelvű irodalom művelésén túl — maga a Duna. Nem mintha vadevezős lennék, vagy a pecá­­zás megszállottja, a csónakázás sem tartozik ked­venc időtöltéseim közé, van azonban valami, amit leegyszerűsítve mint „Duna-élményt” említenék. Én inkább tóparti vagyok, a minden rendű és rangú tavakat kedvelem, de ha a lírikus a patakot, vagy a tavat, az epikus természeténél fogva a nagy folyó­kat, erős sodrású folyamokat részesíti előnyben. Vi­szont mégis úgy hiszem, volt egy közös gyermekkori élményünk Tamással. Mindketten buzgó olvasói voltunk az Én újságom című gyereklapnak, ame­lyik hajdan —jaj de réges-régen! — folytatásokban közölt egy fölöttébb izgalmas történetet: a hősei ifjú vízicserkészek voltak, akik csónakkal lecsorogtak a Fekete-erdőtől a Fekete tengerig. Pósa bácsi tehát valamit elültetett a fejünkben. Amennyire én tu­dom, Tamás jóval később maga is megtette ezt az utat a Duna forrásától annak deltájáig; én ugyan nem, de bennem maradt a sajnálkozás amiatt, hogy sohasem volt időm, módom, vagy energiám arra, hogy végigcsináljam ezt a természeti élményekben bizonyára bővelkedő dunai hajóutat. Minden írónak, még a legsokoldalúbbnak is van egy központi témája, esetleg rögeszméje. Mint az évek során kiderült, Tamásnak ez az Is­­terből és Danubiusból összeállt Duna. Predesti­­nálta erre bajai születése, a Sugovica homokos strandja, no meg József Attila nagyívű verse „A Dunánál”; családjának halász-vadász-hagyomá­­nyai, az úszásban és vízipólózásban kiélt vízimá­data és történelmi kirándulásai. Marsiglitől Mag­­risig hosszú a Dunát írásban megörökítők sora, de Kabdebó Tamás ebben a műfajban is újat al­kotott, amikor megírta Danubius Danubia gyűj­tőnév alatt összefoglalt Duna-trilógiáját. Az Ár­apály—Pezsdülés—Forrás címen kötetekre osz­tott hármaskönyv nyolcszáznál több oldalon ott hullámzik nem csupán a mi életünk — a Nyuga­ton élőké csakúgy, mint a hazaiaké —, hanem még 6—7 korábbi nemzedék élete is. Nemcsak Szendrő D. József (alias Dé) saját sorsának ala­kulásáról olvashatunk, hanem bepillantást nye­rünk felmenőinek izgalmasan pergő, vagy lassan folydogáló életébe. Kabdebó olvasóköreibe hoz­za Mária Terézia testőrét, annak „Garabonciás” néven számontartott fiát (a Martinovics összees­küvés résztvevőjét), Szendrő Gábor negyven­­nyolcas honvédtisztet és feleségét, a másnyelvű Fettich Johannát egyrészről, Dé fiának, Gyúró­nak felcseperedését és nászát a galaci illetőségű, ám elbűvölő Biával másrészről. De ez csak a re­gényfolyam egyik ága, a másik és harmadik ágon más családok sorsa folydogál, illetve folyik bele a főágba. Ezen a polifónián kívül a trilógia egyszer­re diakrónikus és szinkronikus — a cselekmény hol régen folyik, hol most, hol egyszerre két idő­ben (!) és néhol, bizonyos metszőpontokon, ti­tokzatos módon egybeesik a halál és a fogamzás időpontja. Minden vég egyszersmind kezdet, s minden kezdetbe bele van programozva a létfo­lyamat földi vége. Függetlenül attól, hogy mi a véleményem Kab­debó Tamás egyéb írói kvalitásairól, meg kell mon­danom, hogy nagyon ért a cselekmény-bonyolítás­hoz. A trilógia tele van önmagukban is kerek, jóízű, egymáshoz illeszkedő történetekkel, ahol nagyjából hihető alakok élnek át nem mindennapi (tehát nem feltétlenül „tipikus”) élményeket. De a fiktív alakok sorsa is hihető; korábban például én sem tudtam, hogy Türr István, Garibaldi tábornoka, bajai szüle­tésű, vagy hogy Joseph Andrew Blackwell, magyar­­országi angol ügynök 1848-ban vagy 49-ben nem­csak gróf Batthyány Lajossal, hanem Kossuth-tal vagy akár Szendrő Gáspárral is találkozhatott. Még a Garabonciás néven emlegetett Szendrő-és fran­ciaországi küldetése sem teljesen hihetetlen (K.T. szerint Martinovics levelet küldött vele Robespier­­re-nek) csak azt jegyeznénk meg, hogy a Petőfi által is tisztelt Camille Desmoulins nem Thermidor ál­dozata lett (689. lap), hanem még előbb, a danto­­nisták elleni perben került nyaktiló alá. És rendkí­vüli, de hihető­vé sorsa is, akit az 56-os forrada­lomban való részvétele miatt később Ausztriában a magyar titkosrendőrség próbál eltenni láb alól, haj­szál híján sikerrel. A harmadik, befejező kötetben nagy tér jut Gyúrónak, Dé és Búbáj fiának, aki öko­lógus lesz és vízügyes, de szembefordul a bős— nagymarosi gátrendszer felépítésével. Hiszen a Du­na jövőjéről van szó! S a Duna sorsa minden ma­gyar szívügye kell­ ene), hogy legyen — kissé mintha ezzel a gondolattal zárulna a trilógia. Nem állítom, hogy a hármaskönyvnek nincsenek részei, ahol ne tengene túl kissé a romantika, de a szerző történeteit és helyenként érzelmesebb tónu­sát általában egészséges iróniával és öniróniával fű­szerezi. Rengeteg élő alak is fel-felbukkan a Danu­bius Danubia lapjain, Kéri Lászlón és Cs. Szabón kezdve és ma is élő újvidéki, vagy kecskeméti ma­gyartanárokon végezve, s mellékalakként néha a szerző (régi jó piktorok módján) saját magát is oda­­pingálja a sarokba. Ezek közül a legmulatságosabb talán az az 1956-os egyetemi gyűlés, ahol az egyik felszólalóban Dé felismeri a sporttársát, a mellúszó Kabdebó Tamást. Befoghatná a száját — gondol­ta (Dé). (58. lap) De szerencsére az író nem fogta be mesélő­kedvű száját, s így sok más fontos információ mellett megtudjuk azt is, milyen volt Passau, Ba­ja és Smederevo századunk hatvanas éveiben, milyen madár a méhfaló gyurgyalag, milyen slá­gereket dúdolt hajdan a magyar ifjúság és ho­gyan oldaná meg Szendrő Gyúra a globalizálódó­­anarchizálódó világ problémáit. Ha most kritikát írnék és nem bevezetőt, külön szólnék a trilógia Karácsonyi remény E sorok írója segítség reményében fordul a Bécsi Napló áldozatkész olvasóihoz A maholnap 18 esztendős erdélyi, baráti fiú, To­ma István kamaszkora legszebb idejét élte, 16-ik évét épp csak hogy betöltötte, amikor diagnosztizálták fe­hérvérűségét, ezt a rémületes betegséget — orvosi ne­ve: krónikus myeloid leukémia Családjának szem­besülni kellett azzal a kilátással hogy István életét csak az egy éven belül elvégzett csontvelő-átültetés mentheti meg. A budapesti Szent László Kórház két orvosa vállalta a műtétet, a családon volt a sor, hogy valamiképpen előteremtse az operáció árát, 11 millió forintot. Ez az elképzelhetetlenül nagy összeg szinte a cso­dával határos módon, időre rendelkezésre állt. Egy­szerre mozdultak meg három ország: Románia, Né­metország Magyarország különféle segélyegyletei szeretetszolgálatai alapítványai, egyházak, iskolatár­sak pedagógusok színházak egy-egy napi bevételük­kel ismerős és ismeretlen magánszemélyek hogy a családot ebben a kétségbeesés és az anyagi összeom­lás szélére sodró helyzetben megsegítsék Kellett per­sze mozgósító erő is: „lármafa”. Erdélyben — Sylvester Lajos sepsiszentgyörgyi újságíró személyé­ben —, továbbá egy minden más feladatát István megmentésének ügye mögé soroló áldozatos buda­pesti rokon. Akadt támogatás természetben is: egy sepsiszentgyörgyi autóbusz-vállalat például ingyen vállalta és vállalja a családtagok utaztatás­át, amikor csak és ameddig csak szükséges, egy szeretetszolgálat jóvoltából pedig jutott egy időre ingyenes szálláshely is. Nincs tér név szerint felsorolni a támogatókat — sokan eleve névtelenségben is maradik —, de talán nem is kell, mert mint Sylvester Lajos m­a: „...ez a se­gítség nem kényszerű, nem kirótt adó, hanem belső erkölcsi parancsból egy fiatalember életének meg­mentéséért összehalmozott ének..” Illesse vala­­mennyiüket köszönet. A csontvelő-átültetésre tavaly május végén került sor. A testvére életéért a kockázatot vállaló, alkalmas donor, István nővére volt. Nagyon szigorú feltételeknek kellett megfelelni az előkészítés időszakában, és szoros velejárója a mű­tétnek a hosszú hónapokig tartó, igen kemény kiköté­seket tartalmazó utókezelés. István heteket töltött egy üvegkamrában, hermetikusan elzárva a külvilágtól ezt az állapotot volt a legnehezebb elviselnie. Még ez­után is félsteril körülmények között élt a kórház kö­zeli bérlakásában, édesanyján és orvosain kívül úgy­szólván senkivel nem érintkezve. Az idetépő szoba­fogság egy ideje szerencsére enyhülhetett (elviselésé­hez István többféle, nem-pénzbeli segítséget kapott és kap ma is: nyelvkönyveket, némi szépirodalmat, esz­közöket, hogy rajzolhasson, kölcsönbe egy másutt éppen nélkülözhető számítógépet...). Nem enyhül azonban az anyagi gondok szorítá­sa. Amióta nyilvánvalóvá lett, hogy a kezelés a heti gyakoriságú szigorú kontrollal a tervezettnél sok­kal tovább fog tartani, felhívást tettünk közzé né­hány lapban. Számos kisebb-nagyobb adomány érkezett, hálával gondolunk a jószívű adakozók­ra, segítségük azonban csak rövid ideig való meg­könnyebbülést jelentett. Tornáé a napokban az utókezelésre a műtét árán felül tartalékolt összeg utolsó forintjait fizetik ki. Havi 170 ezer forint, amit csupán a vírusferőzések megelőzéséhez és az ellenállóképesség növeléséhez nélkülözhetetlen gyógyszereivé mindenképpen elő kell teremteniük , emellett létezniük is kell. A család kényszerű szétszakítottságában szerencse ugyan, hogy az édesanya biztosnak ígérkező munkát talált, amió­ta nem szükséges egész nap fia mellett lennie, cse­kély jövedelme azonban a kettejük puszta megél­hetésére is alig elég. Otthon — még a műtétre ké­szülve — már jóformán mindenüket pénzzé tették Az édesapa csak részfizetést kap egy megszűnés szé­lén álló gyárban. Mindemellett a Kolozsvárt tanuló, kiváló előmenetelű egyetemista lányukat is el kell tar­taniuk Félő, hogy veszélybe kerül a nagyobbik gyer­mek taníttatása, miközben István félbeszakadt isko­lai tanulmányainak folytatásáról is gondoskodni kell.. Hogyan is lennének képesek minderre a ma­guk erejéből? Kérem a Bécsi Napló olvasóit — mindazokat, akik megtehetik —, küldjék el adományukat, amellyel hozzájárulnának Torna István felépülésé­hez, ígéretes képességei kibontakozásához, ezáltal a család gondjainak enyhítéséhez, az alábbi címre: Dunatáj Alapítvány, H-­ 016 Budapest, Mészáros ut­ca 48—54., „gyógykezelés” megjelöléssel Átutalási lehetőség (forint, deviza): Dunatáj Alapítvány, Ma­gyar Külkereskedelmi Bank Rt., számlaszám: 10300002-20363598-00003285, „gyógykezelés” megdőléssel. Remélt segítségüket Torna István és családja ne­vében is szívből köszöni DR. BÓNA ISTVÁNNÉ hangulatos, nagy műgonddal megírt szerelmi je­leneteiről, így csak utalok rájuk, meg arra is, hogy az Argumentum kiadásában megjelent hár­­maskönyvet számos szép, 1881-ben készült feke­te-fehér illusztráció (városkép-metszet) díszíti. Mármint az első két kötetet, mert a harmadik kötet metszetei még korábbiak, 1824-ből valók. Van hát min elidőzni szemnek és szívnek; vége­zetül hadd kívánjam, akadjon minél több olvasója ennek a nagyigényű és polihisztori tudással megírt magyar folyamregénynek, amelynek legfőbb hőse mégiscsak ez a Budát Pesttől elválasztó, sokféle ar­culatú, nem mindig jószagú, de mindig lenyűgöző­en hatalmas, tekintélyes folyó: a Duna. GÖMÖRI GYÖRGY Új könyvek CSÁKY Pál: Két világ között. Mécs László Társulás, Bratislava—Pozsony 1998, 230 old. BITTER T. Ákos: Vigasz nélkül. Válogatott versek és prózák. Uránusz Kiadó, Budapest 1998, 92 old. ZALÁN Tibor: Papírváros. Egy lassúdad re­gény, egy kimerülve. Kortárs Kiadó, Budapest 1998, 248 old. Statistisches Jahrbuch Burgenland. 1997., Eisenstadt 1998, 210 old. A Magyar PEN Club szeptember 15-én irodalmi estet rendezett a budapesti magyar irodalom házá­ban, amelynek keretében Clive Wilmer cambridgei angol költő és Gömöri György közösen készített fordításaikból adtak elő Kosztolányitól Rakovszky Zsuzsáig. Az estet Hubay Miklós, a Magyar PEN el­nöke nyitotta meg, utána Clive Wilmernek átnyújtot­ták a Magyar PEN emlékérmét, amivel a magyar iro­dalomból más nyelvekre történő legkiemelkedőbb fordításokat jutalmazzák. Néhai Szilágyi Domokos 60. születésnapjára Folytatás all. oldalról Természetesen a (magyar) országos értetlenség va­lamicskét helyrezökkent, ugyanis Nagy László Glossza bocsánatért c. verse ennek jegyében íródott: „S mert vállaltalak vállamon vagy te / vegye tudomásul a rotá­ciós”. Szilágyi Domokost sokszor érték olyan vádak, hogy az emberiség főbb kérdéseinek problematikája csak hőzöngés nála. Viszonylag c. verse kiváló cáfolat erre: „hisz ti — én vagyok” — és folytathatnánk nagy merészen, én pedig ti vagytok. Mi ez, ha nem beszédes ellenérv a koholt rágalmazásokra. Kántor Lajos ajánlott könyve nagyon jelentős állomás Szilágyi Domokos életművének, életé­nek szakszerű, vagyis tudományos értelmezésé­hez, kutatásához és helyes irányú megértéséhez. SZLAFKAY ATTILA BÉCSI NAPLÓ AZ AUSZTRIAI MAGYAROK LAPJA Kiadja az Ausztriai Magyar Egyesületek és Szervezetek Központi Szövetsége Levelezési cím: A-1011 Wien, Postfach 358. Zweimonatsblatt der Ungarn in Österreich. Eigentümer, Herausgeber, Hersteller und Ver­leger: Zentralverband Ungarischer Vereine u. Organisationen in Österreich. A-1040 Wien, Danhausergasse 6/1. SZERKESZTŐ BIZOTTSÁG: Borbándi Gyula (München), Dobos László (Pozsony), Gömöri György (Cambridge), K. Lengyel Zsolt (München), Monoszlóy Dezső (Bécs), Sárközi Mátyás (London), Szakály Sán­dor (Budapest). SZERKESZTŐSÉG: Böröndi Lajos, S. Csorna János, Deák Ernő (főszerkesztő), Kántás János, Pogány Jenő­ Géza, Szemerédi Tibor, Székely Szabó Zoltán, Varga Sándor. BANKKONTO: 004—46793 Die Erste öster­reichische Spar-Casse-Bank, Wien I., Graben. ELŐFIZETÉS egy évre: Ausztriában 120,- US, Magyarországon 600,- Ft, Németországban 25,­­DM, Svájcban 22,- Str. Más európai országok­ban 25,- DM vagy annak megfelelő összeg. Amerikában, Kanadában (légipostával) 22,- US dollár, Dél-Amerikában és Ausztráliában 22,­­US dollár. TERJESZTŐINK: Amerikában: Szakács Ervin, 1041 Capri Isles Bui. #228, Venice, FL 34292. Tel.: 941 483 3365 — FRAMO Et LYRA Books, 561, W. Driversey Parkway Room 219, Chicago, IL 60614. Angliában: Hungarian Book Agency, 87 Se­­wardstone Road, London E2 9HN. Hollandiában: Ács Zoltán, Drakestein 14., NL- 2352 JV Leiderdorp. Kanadában: Pannónia Books Ltd., 472 Bloor St. W. 2nd floor, Toronto, Ontario M5S 1X8. Magyarországon: Librotrade Kft., H-1656, P. O. B. 126, H-1173, Budapest, Pesti út 237. Bank folyószámla: OTP 219-98007 760-315 640. Németországban: ANTON-Verlag, Szutrély Beatrix, Grünewalder Str. 55, D-42657 Solin­gen, Stadtsparkasse Solingen, BLZ 342 50000, Kt 515 8886. Svájcban: Laczkó Zsuzsanna Éva, Höglerstr. 53, CH-8600 Dübendorf. Bank folyószámla: Zürcher Kantonalbank 8600 Dübendorf, Kon­to: 1140-0043.177 Svédországban: Szöllösi Antal, S-127 04 Skar­­holmen, Box 4062. Postai csekkszámla: 75 69 87—4. Névvel vagy betűjellel megjelent cikkekért szer­zőik felelnek és nem feltétlenül fejezik ki a szer­kesztőség véleményét. Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. Druck: ALWA Druckerei Ges. m. b. H. A—1140 Wien, Flachgasse 5 12

Next