Bécsi Napló, 1998 (19. évfolyam, 1-6. szám)
1998-11-01 / 6. szám
OLVASÓNAPLÓ Egy emlékezetes karácsonyom Ha jól emlékszem, tizenhét éves voltam és karácsonyra készülődtünk. Budapesten éltem szüleimmel és a gimnázium hetedik osztályába jártam. Egy december közepi nap délutánján a Belvárosban kódorogtam és az utcai forgalmat, a házakat, kirakatokat nézegettem. Mint már előtte többször, ezúttal is megálltam a Rákóczi út és a Múzeum körút sarkán—a hajdani Nemzeti Színház helyén—lévő üres telken felállított, fából készült bódéknál. Ezekben régi, használt könyveket, képes folyóiratokat, térképeket árusító antikváriusok kínálták a portékájukat. Az emberek többsége nem vásárolt, hanem a fapolcokra rakott, vagy ládában elhelyezett könyvekben és nyomtatványokban lapozgatott. Beálltam a böngészők közé és hamarosan egy figyelmemet megragadó könyvre bukkantam. Szabó Dezső regénye, Az elsodort falu egy kopott, szakadozott, elrongyolódott példányát tartottam a kezemben. A második kötet hátsó bontóján ceruzával oda volt írva az ára. Olcsó volt. Megvenni azonban nem tudtam, mert zsebemben csak pár tízfilléres lapult. Az az ötletem támadt, hogy megkérem apámat, ajándékozzon meg vele karácsonyra. Szabó Dezső hírét már hallottam. Az elsodort faluról is olvastam valamit. Az iskolában még nem tanultam róla, mert még csak valahol a 18. századnál tartottunk. Az is kétséges volt, hogy szóba kerül-e majd a nyolcadik osztályban, mert az a hír járta, hogy a korabeli irodalom tárgyalása Ady Endrével fejeződik be. (Nem így volt, mert az irodalomtanárunk beszélt róla, mégha a tankönyv — ha jól emlékszem — legfeljebb csak a nevét említette meg.) Az én irodalmi ismereteim akkor még csak az iskolai kötelező olvasmányokra és a tankönyvekre korlátozódtak. A kortárs költők és szépírók csak elvétve jutottak a kezembe. Érdeklődésem egyébként is elsősorban a történelem felé fordult. Amikor túlestem a Verne Gyula és May Károly (mert ezeket a nyugati írókat megmagyarítottuk; később, amikor Jules Verne-t olvastam, az első pillanatban nem is tudtam, hogy ez azonos Verne Gyulával) regényeken, Flammarion múlt századi francia csillagász könyve, A csillagok világa foglalkoztatott, meg az olasz De Amicis A Szív című regénye, főként pedig a Fővárosi Könyvtár Andrássy úti fiókjától kikölcsönzött történelemkönyvek, Marczali Henrik világtörténete és magyar történelmi kötetei, Gracza György könyve a szabadságharc történetéről és egy ma elfelejtettnek látszó történész, Csuday Jenő magyar történelme. Visszapillantva iskoláskoromra, ezek az olvasmányok ugranak be elsőnek az emlékezetembe. Szabó Dezső könyvéhez végül hozzájutottam. Ott volt szépen becsomagolva a karácsonyfa alatt, néhány kisebb ajándék között. Mondanom sem kell, hogy a Szenteste és Újév ünnepe közötti napokban reggeltől estig Az elsodort falut olvastam. Lassan, komótosan, minden mondatán elgondolkodva. Ez a könyv teljesen felzaklatott. Nem a történet hozott izgalomba, hanem a korabeli Magyarország képe, a szembesülés a társadalmi valósággal, a rádöbbenés arra, hogy milyen a hazám és milyen körülmények között él a magyar nép. Azt addig is tudtam, hogy vannak szegények (mert az én családom is az volt) és vannak gazdagok, vannak, akik elégedetten és boldogan élnek, és vannak, akik szívfacsaróan szerencsétlenek, nyomorultak és boldogtalanok. Azt hittem, hogy ez Isten rendelése, az egyéni sorsok alakulásának esetlegessége, a véletlenek műve, amiből ki lehet törni, erős akarattal, tehetséggel, szívós munkával, de ez csak keveseknek sikerül. Szabó Dezső ébresztett rá, hogy a magyar társadalom végzetes bajban van, milliók élnek emberhez méltatlan módon, a magyarságot megoldatlan problémák gyötrik és nem lehet nemesebb feladat, mint a gyógyulás útját keresni és a megújulás módozatait kutatni. Életem ezzel első tudatosan elindított fordulatához érkezett. A történelem iránt továbbra is érdeklődtem, de elkezdtem társadalomleírásokat és társadalomtudományi munkákat olvasni. Elsőnek Szabó Dezső elérhető műveit, füzetalakban megjelent kisebb írásait és vitairatait, majd a kibontakozó népi irodalom alkotásait, Illyés, Erdélyi, József Attila verseit, a paraszti származású írók regényeit és elbeszéléseit, majd a húszas-harmincas éveikben járó falukutatók és szociográfusok, tehát a fiatal írók munkáit. Az 1937-es könyvnapoktól kezdődően a magyar könyv évi ünnepein a fővárosban felállított könyvsátrakban ennek az irodalomnak a termékeit kerestem. Kevés pénzemet erre költöttem, és amire nem tellett, könyvtárakban olvastam. Azóta, valahányszor eljön a karácsony és a karácsonyfa előtt állok, óhatatlanul arra a régmúlt ünnepi estre gondolok, amikor egy könyvajándék egy életre szólóan új irányt adott irodalmi tájékozódásomnak és szellemi fejlődésemnek. BORBÁNDI GYULA Kabdebó Tamás Duna-trilógiájához Számos dolog fűz engem Kabdebó Tamáshoz. Hogy csak néhányat említsek: ugyanabban az évben születtünk (noha bátyám, mert két hónappal idősebb nálam), mindketten történelembúvárok és földrajz-kedvelők vagyunk, mindketten 1956-ban távoztunk Magyarországról, hogy Angliában kössünk ki, s végül persze összeköt bennünket — a magyar nyelvű irodalom művelésén túl — maga a Duna. Nem mintha vadevezős lennék, vagy a pecázás megszállottja, a csónakázás sem tartozik kedvenc időtöltéseim közé, van azonban valami, amit leegyszerűsítve mint „Duna-élményt” említenék. Én inkább tóparti vagyok, a minden rendű és rangú tavakat kedvelem, de ha a lírikus a patakot, vagy a tavat, az epikus természeténél fogva a nagy folyókat, erős sodrású folyamokat részesíti előnyben. Viszont mégis úgy hiszem, volt egy közös gyermekkori élményünk Tamással. Mindketten buzgó olvasói voltunk az Én újságom című gyereklapnak, amelyik hajdan —jaj de réges-régen! — folytatásokban közölt egy fölöttébb izgalmas történetet: a hősei ifjú vízicserkészek voltak, akik csónakkal lecsorogtak a Fekete-erdőtől a Fekete tengerig. Pósa bácsi tehát valamit elültetett a fejünkben. Amennyire én tudom, Tamás jóval később maga is megtette ezt az utat a Duna forrásától annak deltájáig; én ugyan nem, de bennem maradt a sajnálkozás amiatt, hogy sohasem volt időm, módom, vagy energiám arra, hogy végigcsináljam ezt a természeti élményekben bizonyára bővelkedő dunai hajóutat. Minden írónak, még a legsokoldalúbbnak is van egy központi témája, esetleg rögeszméje. Mint az évek során kiderült, Tamásnak ez az Isterből és Danubiusból összeállt Duna. Predestinálta erre bajai születése, a Sugovica homokos strandja, no meg József Attila nagyívű verse „A Dunánál”; családjának halász-vadász-hagyományai, az úszásban és vízipólózásban kiélt vízimádata és történelmi kirándulásai. Marsiglitől Magrisig hosszú a Dunát írásban megörökítők sora, de Kabdebó Tamás ebben a műfajban is újat alkotott, amikor megírta Danubius Danubia gyűjtőnév alatt összefoglalt Duna-trilógiáját. Az Árapály—Pezsdülés—Forrás címen kötetekre osztott hármaskönyv nyolcszáznál több oldalon ott hullámzik nem csupán a mi életünk — a Nyugaton élőké csakúgy, mint a hazaiaké —, hanem még 6—7 korábbi nemzedék élete is. Nemcsak Szendrő D. József (alias Dé) saját sorsának alakulásáról olvashatunk, hanem bepillantást nyerünk felmenőinek izgalmasan pergő, vagy lassan folydogáló életébe. Kabdebó olvasóköreibe hozza Mária Terézia testőrét, annak „Garabonciás” néven számontartott fiát (a Martinovics összeesküvés résztvevőjét), Szendrő Gábor negyvennyolcas honvédtisztet és feleségét, a másnyelvű Fettich Johannát egyrészről, Dé fiának, Gyúrónak felcseperedését és nászát a galaci illetőségű, ám elbűvölő Biával másrészről. De ez csak a regényfolyam egyik ága, a másik és harmadik ágon más családok sorsa folydogál, illetve folyik bele a főágba. Ezen a polifónián kívül a trilógia egyszerre diakrónikus és szinkronikus — a cselekmény hol régen folyik, hol most, hol egyszerre két időben (!) és néhol, bizonyos metszőpontokon, titokzatos módon egybeesik a halál és a fogamzás időpontja. Minden vég egyszersmind kezdet, s minden kezdetbe bele van programozva a létfolyamat földi vége. Függetlenül attól, hogy mi a véleményem Kabdebó Tamás egyéb írói kvalitásairól, meg kell mondanom, hogy nagyon ért a cselekmény-bonyolításhoz. A trilógia tele van önmagukban is kerek, jóízű, egymáshoz illeszkedő történetekkel, ahol nagyjából hihető alakok élnek át nem mindennapi (tehát nem feltétlenül „tipikus”) élményeket. De a fiktív alakok sorsa is hihető; korábban például én sem tudtam, hogy Türr István, Garibaldi tábornoka, bajai születésű, vagy hogy Joseph Andrew Blackwell, magyarországi angol ügynök 1848-ban vagy 49-ben nemcsak gróf Batthyány Lajossal, hanem Kossuth-tal vagy akár Szendrő Gáspárral is találkozhatott. Még a Garabonciás néven emlegetett Szendrő-és franciaországi küldetése sem teljesen hihetetlen (K.T. szerint Martinovics levelet küldött vele Robespierre-nek) csak azt jegyeznénk meg, hogy a Petőfi által is tisztelt Camille Desmoulins nem Thermidor áldozata lett (689. lap), hanem még előbb, a dantonisták elleni perben került nyaktiló alá. És rendkívüli, de hihetővé sorsa is, akit az 56-os forradalomban való részvétele miatt később Ausztriában a magyar titkosrendőrség próbál eltenni láb alól, hajszál híján sikerrel. A harmadik, befejező kötetben nagy tér jut Gyúrónak, Dé és Búbáj fiának, aki ökológus lesz és vízügyes, de szembefordul a bős— nagymarosi gátrendszer felépítésével. Hiszen a Duna jövőjéről van szó! S a Duna sorsa minden magyar szívügye kell ene), hogy legyen — kissé mintha ezzel a gondolattal zárulna a trilógia. Nem állítom, hogy a hármaskönyvnek nincsenek részei, ahol ne tengene túl kissé a romantika, de a szerző történeteit és helyenként érzelmesebb tónusát általában egészséges iróniával és öniróniával fűszerezi. Rengeteg élő alak is fel-felbukkan a Danubius Danubia lapjain, Kéri Lászlón és Cs. Szabón kezdve és ma is élő újvidéki, vagy kecskeméti magyartanárokon végezve, s mellékalakként néha a szerző (régi jó piktorok módján) saját magát is odapingálja a sarokba. Ezek közül a legmulatságosabb talán az az 1956-os egyetemi gyűlés, ahol az egyik felszólalóban Dé felismeri a sporttársát, a mellúszó Kabdebó Tamást. Befoghatná a száját — gondolta (Dé). (58. lap) De szerencsére az író nem fogta be mesélőkedvű száját, s így sok más fontos információ mellett megtudjuk azt is, milyen volt Passau, Baja és Smederevo századunk hatvanas éveiben, milyen madár a méhfaló gyurgyalag, milyen slágereket dúdolt hajdan a magyar ifjúság és hogyan oldaná meg Szendrő Gyúra a globalizálódóanarchizálódó világ problémáit. Ha most kritikát írnék és nem bevezetőt, külön szólnék a trilógia Karácsonyi remény E sorok írója segítség reményében fordul a Bécsi Napló áldozatkész olvasóihoz A maholnap 18 esztendős erdélyi, baráti fiú, Toma István kamaszkora legszebb idejét élte, 16-ik évét épp csak hogy betöltötte, amikor diagnosztizálták fehérvérűségét, ezt a rémületes betegséget — orvosi neve: krónikus myeloid leukémia Családjának szembesülni kellett azzal a kilátással hogy István életét csak az egy éven belül elvégzett csontvelő-átültetés mentheti meg. A budapesti Szent László Kórház két orvosa vállalta a műtétet, a családon volt a sor, hogy valamiképpen előteremtse az operáció árát, 11 millió forintot. Ez az elképzelhetetlenül nagy összeg szinte a csodával határos módon, időre rendelkezésre állt. Egyszerre mozdultak meg három ország: Románia, Németország Magyarország különféle segélyegyletei szeretetszolgálatai alapítványai, egyházak, iskolatársak pedagógusok színházak egy-egy napi bevételükkel ismerős és ismeretlen magánszemélyek hogy a családot ebben a kétségbeesés és az anyagi összeomlás szélére sodró helyzetben megsegítsék Kellett persze mozgósító erő is: „lármafa”. Erdélyben — Sylvester Lajos sepsiszentgyörgyi újságíró személyében —, továbbá egy minden más feladatát István megmentésének ügye mögé soroló áldozatos budapesti rokon. Akadt támogatás természetben is: egy sepsiszentgyörgyi autóbusz-vállalat például ingyen vállalta és vállalja a családtagok utaztatását, amikor csak és ameddig csak szükséges, egy szeretetszolgálat jóvoltából pedig jutott egy időre ingyenes szálláshely is. Nincs tér név szerint felsorolni a támogatókat — sokan eleve névtelenségben is maradik —, de talán nem is kell, mert mint Sylvester Lajos ma: „...ez a segítség nem kényszerű, nem kirótt adó, hanem belső erkölcsi parancsból egy fiatalember életének megmentéséért összehalmozott ének..” Illesse valamennyiüket köszönet. A csontvelő-átültetésre tavaly május végén került sor. A testvére életéért a kockázatot vállaló, alkalmas donor, István nővére volt. Nagyon szigorú feltételeknek kellett megfelelni az előkészítés időszakában, és szoros velejárója a műtétnek a hosszú hónapokig tartó, igen kemény kikötéseket tartalmazó utókezelés. István heteket töltött egy üvegkamrában, hermetikusan elzárva a külvilágtól ezt az állapotot volt a legnehezebb elviselnie. Még ezután is félsteril körülmények között élt a kórház közeli bérlakásában, édesanyján és orvosain kívül úgyszólván senkivel nem érintkezve. Az idetépő szobafogság egy ideje szerencsére enyhülhetett (elviseléséhez István többféle, nem-pénzbeli segítséget kapott és kap ma is: nyelvkönyveket, némi szépirodalmat, eszközöket, hogy rajzolhasson, kölcsönbe egy másutt éppen nélkülözhető számítógépet...). Nem enyhül azonban az anyagi gondok szorítása. Amióta nyilvánvalóvá lett, hogy a kezelés a heti gyakoriságú szigorú kontrollal a tervezettnél sokkal tovább fog tartani, felhívást tettünk közzé néhány lapban. Számos kisebb-nagyobb adomány érkezett, hálával gondolunk a jószívű adakozókra, segítségük azonban csak rövid ideig való megkönnyebbülést jelentett. Tornáé a napokban az utókezelésre a műtét árán felül tartalékolt összeg utolsó forintjait fizetik ki. Havi 170 ezer forint, amit csupán a vírusferőzések megelőzéséhez és az ellenállóképesség növeléséhez nélkülözhetetlen gyógyszereivé mindenképpen elő kell teremteniük , emellett létezniük is kell. A család kényszerű szétszakítottságában szerencse ugyan, hogy az édesanya biztosnak ígérkező munkát talált, amióta nem szükséges egész nap fia mellett lennie, csekély jövedelme azonban a kettejük puszta megélhetésére is alig elég. Otthon — még a műtétre készülve — már jóformán mindenüket pénzzé tették Az édesapa csak részfizetést kap egy megszűnés szélén álló gyárban. Mindemellett a Kolozsvárt tanuló, kiváló előmenetelű egyetemista lányukat is el kell tartaniuk Félő, hogy veszélybe kerül a nagyobbik gyermek taníttatása, miközben István félbeszakadt iskolai tanulmányainak folytatásáról is gondoskodni kell.. Hogyan is lennének képesek minderre a maguk erejéből? Kérem a Bécsi Napló olvasóit — mindazokat, akik megtehetik —, küldjék el adományukat, amellyel hozzájárulnának Torna István felépüléséhez, ígéretes képességei kibontakozásához, ezáltal a család gondjainak enyhítéséhez, az alábbi címre: Dunatáj Alapítvány, H- 016 Budapest, Mészáros utca 48—54., „gyógykezelés” megjelöléssel Átutalási lehetőség (forint, deviza): Dunatáj Alapítvány, Magyar Külkereskedelmi Bank Rt., számlaszám: 10300002-20363598-00003285, „gyógykezelés” megdőléssel. Remélt segítségüket Torna István és családja nevében is szívből köszöni DR. BÓNA ISTVÁNNÉ hangulatos, nagy műgonddal megírt szerelmi jeleneteiről, így csak utalok rájuk, meg arra is, hogy az Argumentum kiadásában megjelent hármaskönyvet számos szép, 1881-ben készült fekete-fehér illusztráció (városkép-metszet) díszíti. Mármint az első két kötetet, mert a harmadik kötet metszetei még korábbiak, 1824-ből valók. Van hát min elidőzni szemnek és szívnek; végezetül hadd kívánjam, akadjon minél több olvasója ennek a nagyigényű és polihisztori tudással megírt magyar folyamregénynek, amelynek legfőbb hőse mégiscsak ez a Budát Pesttől elválasztó, sokféle arculatú, nem mindig jószagú, de mindig lenyűgözően hatalmas, tekintélyes folyó: a Duna. GÖMÖRI GYÖRGY Új könyvek CSÁKY Pál: Két világ között. Mécs László Társulás, Bratislava—Pozsony 1998, 230 old. BITTER T. Ákos: Vigasz nélkül. Válogatott versek és prózák. Uránusz Kiadó, Budapest 1998, 92 old. ZALÁN Tibor: Papírváros. Egy lassúdad regény, egy kimerülve. Kortárs Kiadó, Budapest 1998, 248 old. Statistisches Jahrbuch Burgenland. 1997., Eisenstadt 1998, 210 old. A Magyar PEN Club szeptember 15-én irodalmi estet rendezett a budapesti magyar irodalom házában, amelynek keretében Clive Wilmer cambridgei angol költő és Gömöri György közösen készített fordításaikból adtak elő Kosztolányitól Rakovszky Zsuzsáig. Az estet Hubay Miklós, a Magyar PEN elnöke nyitotta meg, utána Clive Wilmernek átnyújtották a Magyar PEN emlékérmét, amivel a magyar irodalomból más nyelvekre történő legkiemelkedőbb fordításokat jutalmazzák. Néhai Szilágyi Domokos 60. születésnapjára Folytatás all. oldalról Természetesen a (magyar) országos értetlenség valamicskét helyrezökkent, ugyanis Nagy László Glossza bocsánatért c. verse ennek jegyében íródott: „S mert vállaltalak vállamon vagy te / vegye tudomásul a rotációs”. Szilágyi Domokost sokszor érték olyan vádak, hogy az emberiség főbb kérdéseinek problematikája csak hőzöngés nála. Viszonylag c. verse kiváló cáfolat erre: „hisz ti — én vagyok” — és folytathatnánk nagy merészen, én pedig ti vagytok. Mi ez, ha nem beszédes ellenérv a koholt rágalmazásokra. Kántor Lajos ajánlott könyve nagyon jelentős állomás Szilágyi Domokos életművének, életének szakszerű, vagyis tudományos értelmezéséhez, kutatásához és helyes irányú megértéséhez. SZLAFKAY ATTILA BÉCSI NAPLÓ AZ AUSZTRIAI MAGYAROK LAPJA Kiadja az Ausztriai Magyar Egyesületek és Szervezetek Központi Szövetsége Levelezési cím: A-1011 Wien, Postfach 358. Zweimonatsblatt der Ungarn in Österreich. Eigentümer, Herausgeber, Hersteller und Verleger: Zentralverband Ungarischer Vereine u. Organisationen in Österreich. A-1040 Wien, Danhausergasse 6/1. SZERKESZTŐ BIZOTTSÁG: Borbándi Gyula (München), Dobos László (Pozsony), Gömöri György (Cambridge), K. Lengyel Zsolt (München), Monoszlóy Dezső (Bécs), Sárközi Mátyás (London), Szakály Sándor (Budapest). SZERKESZTŐSÉG: Böröndi Lajos, S. Csorna János, Deák Ernő (főszerkesztő), Kántás János, Pogány Jenő Géza, Szemerédi Tibor, Székely Szabó Zoltán, Varga Sándor. BANKKONTO: 004—46793 Die Erste österreichische Spar-Casse-Bank, Wien I., Graben. ELŐFIZETÉS egy évre: Ausztriában 120,- US, Magyarországon 600,- Ft, Németországban 25,DM, Svájcban 22,- Str. Más európai országokban 25,- DM vagy annak megfelelő összeg. Amerikában, Kanadában (légipostával) 22,- US dollár, Dél-Amerikában és Ausztráliában 22,US dollár. TERJESZTŐINK: Amerikában: Szakács Ervin, 1041 Capri Isles Bui. #228, Venice, FL 34292. Tel.: 941 483 3365 — FRAMO Et LYRA Books, 561, W. Driversey Parkway Room 219, Chicago, IL 60614. Angliában: Hungarian Book Agency, 87 Sewardstone Road, London E2 9HN. Hollandiában: Ács Zoltán, Drakestein 14., NL- 2352 JV Leiderdorp. Kanadában: Pannónia Books Ltd., 472 Bloor St. W. 2nd floor, Toronto, Ontario M5S 1X8. Magyarországon: Librotrade Kft., H-1656, P. O. B. 126, H-1173, Budapest, Pesti út 237. Bank folyószámla: OTP 219-98007 760-315 640. Németországban: ANTON-Verlag, Szutrély Beatrix, Grünewalder Str. 55, D-42657 Solingen, Stadtsparkasse Solingen, BLZ 342 50000, Kt 515 8886. Svájcban: Laczkó Zsuzsanna Éva, Höglerstr. 53, CH-8600 Dübendorf. Bank folyószámla: Zürcher Kantonalbank 8600 Dübendorf, Konto: 1140-0043.177 Svédországban: Szöllösi Antal, S-127 04 Skarholmen, Box 4062. Postai csekkszámla: 75 69 87—4. Névvel vagy betűjellel megjelent cikkekért szerzőik felelnek és nem feltétlenül fejezik ki a szerkesztőség véleményét. Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. Druck: ALWA Druckerei Ges. m. b. H. A—1140 Wien, Flachgasse 5 12