Bécsi Napló, 1998 (19. évfolyam, 1-6. szám)
1998-03-01 / 2. szám
BÉCSI NAPLÓ MÍTOSZKERESÉS CSAK AZ ÖTVENHATOSOK? Ötvenhatos vagyok színes-lélekkel, egész egyéniségemmel. Az voltam 56 előtt már tizenöt évvel, az maradtam és maradok halálomig. Éppen ezért döbbentett meg egy nőismerősöm szomorú kérdése, aki paplányként árván nőtt fel, mert apját még a Duna-csatornánál megölték: „Olyan sokat beszélnek ma az ötvenhatosokról. Az azelőttieket már mindenki elfelejtette?” Nagyon megszégyelltem magam. Én is megfeledkeztem róluk. Ez a kérdés villámlásként idézte elém azokat a szörnyű éveket, 1945—53 között, a „dicsőséges felszabadulástól” a Nagy Sztálin „gyászos” haláláig. Amikor az erdélyi magyarság minden tekintélyes, a politikai küzdelemben jártas vezetőjét vagy elüldözték, vagy ha makacsul kitartott a helyén, erkölcsileg és fizikailag gyalázatosan megsemmisítették. Az ipar és kereskedelem gyakorlott, sikeres képviselőit, akikre most a legnagyobb szükség lenne, kizsákmányoló burzsujként rabolták ki és tették legjobb esetben földönfutóvá, gyakrabban egészen, vagy félig halott roncsokká. A falvak legkülönb gazdáit, akik éjt nappallá tevő munkával Európa legkülönb földművelését tudták megvalósítani, hónapokon át éjszakánként a falu szélén, vagy a községháza pincéiben verték, de nappal kemény rabszolgamunkát végeztettek velük. Gheorghiu- Dej kijelentette, hogy a Duna-csatorna a burzsoázia temetője lesz , és ezt meg is valósították. És aki egy szót mert szólni mindezek ellen, az már indulhatott is a Csatornához — saját újságjaink és „élcsapatunk” harsány ökölrázása mellett. Mindezek gyermekeit pedig az iskolában — ha egyáltalán oda engedték őket — szégyenpadra ültették, mocskolták, a többiekkel kiközösítették. S az értelmiség zöme, akik ezt ideig-óráig elkerülték, éjszakánként félelemmel leste, hol állnak meg a fekete autók. És még sorolhatnám hosszú oldalakon át, így vált aztán rabszolgává, lehajtott fejű, befogott szájú helóta néppé erdélyi magyarságunk 90 %-a. Nem tudom én ezt kellőképpen leírni. Úgy sem tudnám érzékeltetni azokkal, akik nem élték át. De már nem is szükséges, tökéletesen mondja el e korszak tragédiáját a XX. század második felének Kodolányi János után a legnagyobb magyar írója, Wass Albert, legújabban megjelent könyvében: „Adjátok vissza a hegyeimet” címűben. Aki tudni szeretné, hogy éltünk és éreztünk akkor sok százezren, elég, ha azt elolvassa — ha kibírja. Ez volt a Duna-csatorna szomorú korszaka. A Szász Pál — Márton Áron csoport, a legkülönb magyar vezetők elítélésétől (közülük 1964 előtt egyedül Márton Áron szabadul ki, nagyobb része sohasem) a kulákok tízezreiig. Ezek azok, akikről még mi, ötvenhatos utódaik is elfeledkeztünk megemlékezni. Sokan voltak akkor, akik mindezt teljes egyetértéssel szemlélték, sőt, szolgálták. A „Fényes szellők” korszaka volt — a másik oldal számára. Lelkes fiatalok százai üvöltötték meggyőződéssel a „Sztálin, Sztálin”-szerű jelszavakat. A kolozsvári „Világosság” élen járt „a nép ellenségeinek leleplezésében”. Nagy nyilatkozatok: Meg kell tisztítani jövendőnket a múlt söpredékétől! A ma nevezetes alakjai, Sütő András, Benkő Samu, Katona Szabó István és jó néhányan, élen jártak az áldozatok meggyalázásában. Aztán jött ötvenhat és sokaknak kinyílt a szeme. (T.i. azoknak, akik valóban nem láttak azelőtt.) Másoknak még ötvenhat sem jelentett fordulatot, pedig azután már nem lehetett senki előtt kétséges, ki áll a népünk oldalán, ki szolgálja elnyomóit. De mi, ötvenhatosok, ötvenhat szellemében testvérünknek tartunk mindenkit, aki hátat fordítva múltjának népe ellenségei helyett népe mellé áll. Nekünk eszményképünk a parasztnyúzó Nagy Imre, az osztályidegen családját is megtagadó Maléter Pál, közelebb Jordáky Lajos, vagy az egyetem megmentéséért életét áldozó Szabédi László és Csendes Zoltán, és még sokan mások, akik a döntő pillanatban megérezték, hol van a helyük és azt keményen meg is állták. De Szolzsenyicinnek, századunk aljasságai nagy orosz leleplezőjének van egy történelmi jelentőségű mondása: „Mi, keresztyének, nem kívánjuk senkinek sem a halálát, sem a szenvedését. De annak, hogy az európai társadalom egyensúlya helyre álljon, van egy feltétele. Akik a túlsó oldalon álltak, mondjanak annyit: Igen, én vétkeztem. Én gyilkoltam, én másokat börtönbe juttattam, én nyomorba döntöttem, én írásban gyaláztam, én egyetértettem becsületes emberek megnyomorításával. Különben hogy lehet felmenteni azt, aki tettét be sem ismeri?” Ama korszak embereinek fiatalkori botlásaikra van egy komoly mentségük. Elmondhatják: Olyan tekintélyes, nagy egyéniségek, mint Balogh Edgár, a nagy leleplező, Gaál Gábor, a sztálini filozófia lánglelkű prófétája, Demeter János, az egyetem nagy tisztogatója, stb, stb. olyan nagy hatással voltak ránk, az olyan jelszavak, mint József Attila sorai: „Ej, döntsd a tőkét, ne siránkozz, ne szisszenj minden kis szilánkhoz!” — elvették az ítélőképességünket. Fiatalok, naivak voltunk, ne haragudjatok ránk! Ahogy a budapesti rádió szerkesztőinek volt bátorságuk kimondani: „Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhoszszon” — és senki egy rossz szót nem mondott reájuk többé. Vagy mondják meg nyugodtan: Igenis, helyesen cselekedtünk, hasonló helyzetben ma is úgy tennénk, vállaljuk tetteinket! Ez is becsületes magatartás, tudjuk, kivel fogunk kezet. Csak egyet ne mondjanak: hogy akkor ilyen volt a világ. Mert abban a világban mindenkinek megvolt rá a lehetősége, hogy a maga kezébe fogja a botot vagy a tollat, ha vállalta, hogy hűségesen fogja táncoltatni azt a többiek hátán, mégse vállalta több egy százaléknál. Nem tudok róla, hogy ez a mondat a mi mostani élenjáróink ajkáról elhangzott volna. Bocsánatot kérek attól, aki kimondta, s hozzám nem jutott el. De várjuk, de kérjük őket, nem a magunk, népünk megnyomorított, elhallgattatott, meggyalázott 90 %-ának nevében, hogy ember módra nézhessük szomorú szavú asszonyismerősöm és sorstársai szemébe. Mondják ki közös megtisztulásunknak ezt a drága igéjét! VARGA LÁSZLÓ A Bornemisza Péter Társaság irodalmi estjén 1997. december 8-án hangzott el Ács Margit, a „Kortárs’’ magyarországi folyóirat munkatársa mélyen elgondolkoztató esszéje, melynek rövidített változatát a Bécsi Napló legutóbbi száma közölte. Az esszé a magyarságtudatot lényegében érintő kérdéseket vetett fel, melyekre a válaszok kollektíven és individuálisan továbbra is kereshetők. Az érintett első probléma a sokaknál tapasztalható egyidejű nosztalgia az 1848/49- es forradalom és szabadságharc és a kiegyezés (1867) utáni Monarchia iránt (I. Ács Margit „Bécs felől nézve"). Az írónő olyan pszichológiai témákat érint, melyeknél a „magyar" kifejezést nyugodtan az „ember" megjelöléssel helyettesíthetnénk, szerintem, hiszen sok nép önmegnevezését nyelve „ember” szavából alakította; az ötlet visszafordítható. Történelemtudatunk torzulásai nyomán elvezet bennünket Ács Margit az 1956-os forradalomig és szabadságharcig meg a rákövetkező időkig, s úgy találja: „Nem következett ötvenhatról legenda, ...nem formálhatott ki egy egyszerűen értelmezhető és könnyen átélhető képet az írói és népi epikai ösztön”. Szerintem 1956 maga volt a valósággá lett mítosz, az ideálok csodaszerű győzelme egy villanásban. S ez a villanás volt a legszebb, a kezdet s szinte egyben a vég. A történelem rögtön győzedelmes, „állandósult” forradalmai mutatják, hogy a kezdet a legszebb és legnemesebb. A mi forradalmunk után több, mint harminc évnek kellett eltelnie, mire félelem nélkül kiállhat manapság bárki eszméiért. Addig az utolérhetetlen helyi spiclirendszer, valamint a soha nem látott világmanipuláció (médiarendszer) könnyedén stabilizálhatta a kádári ellenforradalmat. A „Bécs felől nézve" cikke szerint: „a forradalom sok belső ellentmondást hordozott” s ez akadályozta „az egynemű mítoszi mag” keletkezését. Írója (annak idején 12— 13 éves) csak egyetlen „mítoszmagra” emlékszik: „az érintetlen kirakatok és pénzesdobozok lelkesítő emlékére”. Úgy van, az is fontos koordinátája volt akkori idealizmusunknak. De más is élteti ötvenhatot, melynek szellemét a sok összegyűlt igazságos kívánság, az ellenállhatatlan szabadságvágy hozta létre s tette egységessé. Ez a forradalom egyszerre volt az elnyomott tömegé és az egyéné, a diákoké, értelmiségieké, munkásoké és parasztoké. Igen, le mertem írni az előző mondatot! Mert az elnyomó rendszer éppen az említettekhez fordulva élt vissza a szabadságról és egyenlőségről alkotott jelszavakkal, ők ezt átlátva fordultak ellene, a hazugság rendszere ellen. De ez a forradalom elsősorban az egyének forradalma volt a személyiség kibontakozásának reményében: ők alkották a tömeget, s nem a tömeg részei voltak (ez is ellentmondás látszólag). A „népvezér” jelentőségét éppen eléggé lejáratta a múlt, a tudatalattiban ott feszült mindegyikünkben a bizalmatlanság. Amikor 1956. október huszonharmadikán főiskolás társaimmal egymásba karolva, láncot alkotva vonultunk a Bem-szoborhoz s azután a Parlamenthez, kórusban követeltük a szabadságjogokat, önrendelkezési jogokat: „Ruszkik, haza! Hová lett a magyar urán? Lengyel utat!” S énekeltük az 1848-as dalokat, menetelés közben. Amerre mentünk, sok ablakban volt nemzetiszínű zászló, némelyik a gyűlölt és utált csillagos címert viselte, — ezt látva megálltunk, s addig énekeltünk, míg a tulajdonos észre nem vette, hogy hol a hiba, s ki nem vágta a zászlóból a diktatúra jelképét. A diákok 15 pontját a pesti Petőfi-szobornál olvasták fel először (bízom benne, hogy jól ismert), utána a Rádiónál követelte az ifjúság a pontok beolvasását, majd eldördültek a fegyvertelen tüntetők ellen az első lövések, meghalt az első áldozat, — úgy emlékszem, azt mondták, hogy egy diáklány volt. De én ezt nem láttam, mert a Parlament előtti végeláthatatlan tömegben várakoztam, ahol elhangzott a „Nagy Imrét a vezetésbe!" követelés, ahol csak eloltották a tér megvilágítását, remélvén, hátha megijedünk a sötétben, rendbontás lesz, s hazamegyünk. Újságokat gyújtottunk meg, így láthattuk egymás arcát, — de aztán kigyulladt a fény és megjelent Nagy Imre a Parlament erkélyén. Beszéde — kisebb megszakításokkal — megelégedésünkre szolgált, — azután további követeléseinkre vártuk a választ; türelmetlenség hömpölygött a késői, kellemesen enyhe estében, egyesek elindultak a Rádió, a Sztálin-szobor, vagy hazafelé. Megindultam én is, elbúcsúzva iparművészeti főiskolás kollégáimtól a sétálók közé vegyülve. A Körúton lövések süvítettek hirtelen körülöttem, földrevetve magam valami oszlop mögött vártam a többiekkel a tűzszünetet s azután amilyen gyorsan tudtam, indultam a Kálvin tér felé és egyben haza, a 18. kerület irányába. Éjjel 2 óra felé értem el családi házunkat. Ez a ház főútvonalon állt, sérüléseket is kapott a harcok folyamán. Lakói pontosan követték szemtanúként a szovjet tankok hadmozdulatait: először fejvesztett menekülésüket, majd november 4-én hajnalban mindent elsöprő újabb bevonulásukat. A forradalom bukásával legszemélyesebb reményem a boldogságra, a családi életre is elveszett. Otthonunkban kétszer tartottak fegyveres házkutatást azért, mert vőlegényem illegalitásban élt. Nem maradt más hátra: november végén útrakeltünk a „boldogabb hazába”, Ausztriába, ahol valóban néhány boldog év következett. Valóra váltak-e ideáljaink, mi történt az idők múltán sorstársainkkal határokon innen és túl? A multikulturálisan darwini küzdelemben ki-ki megkísérelheti egyfajta virtuális valóság megalkotását, látszólag függetlenül és szabadon. PRIHODA-BORSOS ANIKÓ Folytatás az 1. oldalról A leopoldstadti polgárok éjjel ágyúdörgésre ébredtek. A magyar országgyűlési ifjúság újabb küldöttsége érkezett meg gőzhajón Bécsbe, és a jurátusok, még mielőtt partra szálltak, üdvlövésekkel köszöntötték a város lakosságát. Mivel a csendbiztosok éjszaka nem engedték be őket a belvárosba, hajnalig a leopoldstadti utcákon ittak, nótáztak és ünnepelték a szabadságot. Egy osztrák újságíró feljegyzése szerint, a bécsieknek tetszett a magyar fiatalok virtusa, rajongtak vidám vendégeikért és az örök barátságra ittak velük... Kossuth Lajos beszédei nagy hatással voltak a bécsiekre. Széchenyi találóan jegyzi meg naplójában: ha Kossuth akarja, a Burgot is szétrombolják. A magyar küldöttség, amikor március 17-én délután elutazott a császárvárosból, négyszázezer bécsi baráttól vett búcsút... A gőzhajó ötven zászlót és sok száz koszorút vitt magával, egy baráti nép szolidaritásának jelképeként. Hogy a márciusi rajongás nemcsak múló fellángolás volt, azt Jellasics magyarországi betörésekor bizonyította be a bécsi nép. Az osztrák forradalom legkiválóbb szónoka, Tausenau tízezer ember előtt a magyar forradalom szentségéről beszélt, amely ha elbukik, egész Európában győz a reakció... 1848 tavaszán nemcsak az utca népe és az egyetemi ifjúság támogatta Bécsben a forradalmunkat, a költők is felemelték a szavukat mellettünk. Közülük Moritz Hartmann volt a magyar szabadság ügyének leglelkesebb híve, aki verseiben azt bizonygatta, hogy a magyarság nemcsak önmagáért, hanem Európa szabadságáért is harcol. Az „Éljen Kossuth” című versében a világ lelkiismeretéhez szólt, az alvókat igyekezett felrázni: „Óh álmodó, nyisd fel szemed / Lásd a hősök serege, hada / Hol elterül a magyar haza, / Ott dönti el történelmed!” Egy másik osztrák költő, Ludwig August Frankl, a Johann nevű gőzhajó fedélzetén, útban Pest-Buda felé írta a „Duna” című versét, amelyben így lelkesedett: „Ez a büszke folyam hatalmas érként / Két föld, két nép szívén fut át / És innen túlra hordja habjain / Mindkettő kedvét, kínját, bánatát / Ha itt sebeznek, ott érzik gyökérig, / Ha ott irtanak itt fagy / Két nép, de eggyé fűzve általad: / Két testvéri sereg, egy lobogó.” Különös módon Adolf Buchheim, a bécsi Studenten Kurier szerkesztője is hajón, mégpedig a Zrínyi gőzösön írta, 1848. április 9-én a „Die Tapferen Magyaren” című versét, amelyet a „nemesszívű magyar nemzetnek” ajánlott. Nem március idusának boldog forradalmi hangulatában, hanem a fegyveres harc kitörése után született Julius Schwenda „Hungária” című költeménye, Hartmann „Magyar anya bölcsődala” című verse, és jelent meg több más osztrák szerző olyan műve, amelyeknek egy közös vonása volt a magyarok iránti szolidaritás. Mindez a költemény megtalálható abban a nagyszerű antológiában, amely Tollas Tibor szerkesztésében, a szabadságharc 125. évfordulóján jelent meg Münchenben, „Gloria Victis 1848” címen. Ezzel a rövid irodalmi tallózással csupán azt kívántam bizonyítani, hogy a magyar ügy iránti rokonszenv nem elszigetelt jelenség volt 1848- ban Bécsben, hiszen a költészetből is kicsendült a Kossuth harcát támogató lelkesedés. Igaz ugyan, hogy az idézett osztrák költők mind huszonévesek voltak, de hát Pest-Budán sem az irodalom aggastyánjait lelkesítette a forradalom szelleme. Tudjuk például, hogy a nagy osztrák drámaíró Grillparzer másképp gondolkodott a forradalomról és rólunk magyarokról, mint Hartmann és társai, az ő öreguras, rosszindulatú zsörtölődését azonban 1848 tavaszán elnyomta a bécsi forradalmi ifjúság diadalmas hangja. Meggyőződésem szerint, ennél a bécsi jubileumi ünnepélynél méltóbb alkalmat nem találhatnánk arra, hogy megemlékezzünk a magyar szabadságharc osztrák vértanúiról. Csak kevesen tudják, hogy a császári önkény nem egy magyar forradalmárra sújtott le elsőnek Pest-Budán, hanem a szabadságszerető tiroli nép fiára. Vitalis Sollt, a Kossuth oldalán harcoló tiroli vadászzászlóalj 24 éves őrnagyát, akit a Váci utcában fogtak el a Pestre bevonuló Windischgraetz katonái, 1849 január 30-án a budai József kaszárnyában kivégezték. Az aradi tizenhárom között két osztrák arisztokrata halt meg a magyar szabadságért: Graf Leiningen Westerburg és Ritter von Pöltenberg honvéd tábornokok. Utóbbi többször hangoztatta: „Csak a nyelvem német, a szívem az magyar, mert a szabadságért dobog...” Ez a bécsi születésű kemény katona, amikor Aradon kivégezni vitték, így szólt az őt kísérő paphoz: „Ugyan szép küldöttséget menesztenek Önök az Úristenhez, hogy a magyarokért közbenjárjanak...” Kossuth Lajos az általa 1851-ben külföldről szervezett felszabadító háború bécsi előkészítésével Josef May volt császári tisztet bízta meg, aki a szabadságharcot a magyar oldalon harcolta végig, résztvett Komárom védelmében, majd a kapituláció után menlevéllel tért haza Bécsbe. Amikor egy könnyelműség következtében az összeesküvés kulcsa a bécsi titkosrendőrség kezébe jutott, May alezredest azonnal elfogták és a Kriminal Gabaeube, a mai Landesgericht börtönébe zárták. Az osztrák tiszt, nehogy kínvallatás közben elárulja társait, 1851. december 15-én éjszaka a cellájában meggyújtotta maga alatt a szalmazsákot és jajszó nélkül tűrte a borzalmas szenvedést. Hősies magatartásával, önfeláldozásával sok ember életét mentette meg. A honvéd tüzérség egyik legkiválóbb szervezője volt az osztrák Moritz Psotta von Baerenfels főhadnagy, akit 1849 őszén hosszú várfogságra ítéltek. Szabadulása után, 1863-ban öngyilkosságot követett el a honvéd síremlékműnél, mert úgy érezte, hogy elárulták a szabadságharc ügyét. Még sokáig sorolhatnánk a magyar szabadságharc osztrák mártírjait, akiknek áldozatára a 48-as forradalom 150. évfordulóján tisztelettel, kegyelettel és hálával emlékezünk. Tisztes Ünneplő Közönség, 150 évvel ezelőtt a magyar történelem legnagyobb politikai földrengése rázta meg az országot, amely ledöntötte a feudalizmus füstös, penészes, ódon falait. Az elavult hűbéri rendszer helyén akarták felépíteni a márciusi ifjak a szabad és egyenlő polgárok demokratikus társadalmát. Ennek a feladatnak a megvalósításához — a zsarnokság összefogása és átmeneti győzelme miatt — csak 18 évvel később láthatott hozzá az ország. 1848 lánglelkű, ifjú hőseinek hervadhatatlan érdeme, hogy a magyarságban megerősödött a szabadságvágy, ami a nemzeti fennmaradás legfőbb záloga. Ők az utókor emlékezetében megmaradtak örök ifjaknak, akiknek szellemi utódaira ma is építhet az ország. A közvéleménykutató intézetek felmérései szerint, napjainkban Magyarországon, nyolc évvel a rendszerváltás után a 60 éven felüli idős nemzedék többsége, a börtön nosztalgiától vezetve nem a jövőt, hanem a múltat támogatja. Akárcsak 1848-ban, ma is csak az ifjúságban, a mai márciusi ifjakban bízhatunk, akiknek elegendő hitük és erejük van ahhoz, hogy befejezzék azt a történelmi folyamatot, amit 150 évvel ezelőtt, 1848. március 15-én őseik elindítottak. Népünknek ma, a jelenlegi sorsdöntő időszakban, ugyanolyan erős hitre, szilárd akaratra és önzetlen hazaszeretetre van szüksége, mint amely az 1848-as forradalomban és a szabadságharc csatáiban a magyarságot vezette. Egyszerre kell merítenünk Deák Ferenc józan bölcsességéből, Petőfi Sándor lelkesedéséből és a márciusi ifjak önfeláldozó bátorságából. Úgy érzem, hogy itt és most, a 48-as forradalom 150. évfordulója alkalmából megtartott bécsi jubileumi ünnepségen, 1998. március idusán, nekünk, ausztriai magyaroknak és rajtunk keresztül a nemzetnek Kossuth Lajos ezt üzente! DR. JUHÁSZ LÁSZLÓ KOSSUTH ÜZENETE 4