Bécsi Napló, 2000 (21. évfolyam, 1-6. szám)
2000-01-01 / 1. szám
BÉCSI NAPLÓ XXI. ÉVFOLYAM 1. SZÁM 2000. JANUÁR—FEBRUÁR MEGJELENIK KÉTHAVONTA ÁRA 20.— OS Erscheinungsort Wien P. b. b. • 74643W80E VERLAGSPOSTAMT 1011 WIEN EGYÜTT A KÖZÖS EURÓPÁBA Ausztria irigylésre méltó helyzetben van. Nincs sok ország, mely megengedheti magának, hogy 120 nappal a választások után érdeklődéssel figyelje a két eddigi koalíciós párt birkózását azzal a céllal, hogy ne kelljen egymással kormányozni. Mikor e sorok íródtak, még nem volt új kormány. Szociáldemokraták és Néppárt azon veszett össze, hogy ki legyen az új pénzügyminiszter — a „feketék" egy olyan személyiséget akartak, aki elvállalja, amit nem lehet elvállalni, úgymond bíróként eldönteni, melyik kormányzópárt melyik minisztériuma kap több pénzt és melyiknek kell takarékoskodni. A lakosságnak az elkövetkező években úgyis utóbbit kell tennie. Egy pontban a két párt látszólag eleve megegyezett a lakosság ügyesen manipulált többsége ellen: Ausztria az Európai Unió bővítésén akar munkálkodni. És ez nem kis meglepetés. Még nem is olyan régen szociáldemokrata szakszervezeti tisztségviselők és néppárti gazdasági kamarások vallották, amit Jörg Haider, a Szabadságpárt főnöke sikeresen beszélt be a lakosságnak. Az Európai Unió bővítése gyarapítja az alacsony bérnívójú kelet-közép-európai országok már most nehezen elviselhető konkurenciáját. És ugyanakkor — állította Haiderrel együtt nem egy szakszervezeti képviselő — a szomszédos országokból beáramlik Ausztriába az olcsó munkavállalók egész hadserege. A változás a tények nyomása alatt következett be. A most már több mint tíz éve elmúlt rendszerváltás óta mindenki belátta, hogy Ausztriában csak olyan területen létezik szabad munkavállalás, ahol nehezen, vagy egyáltalán nem akar belföldi dolgozni. És ami a vállalatokat illeti: cseh, magyar, vagy szlovák cégek inkább azáltal lettek itt ismertek, hogy megvette őket egy osztrák konkurens, és nem azáltal, hogy sikerült volna nekik Ausztriában huzamosabb időre jó üzleteket kötniük. Egy osztrák gazdaságkutató így fogalmazott: „Ma a kelet-közép-európai országokban még hiányzik az a struktúra, mely az ottani vállalatokat valóban versenyképessé teszi. Mire csatlakozni tudnak a közös piachoz, már nem lesz Ausztriának a jobb helyzetéből eredő vonzásereje." És hozzátette: „Mellékesen: olyan országokról van szó, melyek nagyon előnyös asszociációs szerződéseket kaptak — mégsem árasztották el az Európai Uniót." Felelősséget vállaló politikusok már rég tudják — és halkan, nem a lakosság fülének szánva vallják is: az Európai Unió bővítése a jövő, nem a bővítés megakadályozása. A világban még a legelkeseredettebb konkurensek is a „competition" elvét követik: „Cooperation and competition", vagyis együttműködés és verseny. Egyszerre. Ha tehát az osztrák élelmiszeripar fél az olcsóbb magyar konzervtől, akkor vagy gyártson jobbat vagy olcsóbban, vagy működjön együtt a magyar vállalattal. (Utóbbi már néha sikerült, például az Ybbstaler Obstverwertung által, mely ma Magyarország egyik legnagyobb gyümölcslékészítője.) Az osztrák politika pontosan tudja, milyen előnyös a szomszédos országokkal kiépített gazdasági kapcsolatrendszer. Ezt már akkor is tudta, mikor Csehszlovákiában és Magyarországon (vagy éppenséggel az NDK-ban) ötéves tervben szabták meg, hány milliárdért építhet osztrák vállalat acélöntődét vagy vízierőművet. Irracionális idegenellenesség használhat egy populista irányzatnak, de nem segít egy államnak. Főleg akkor nem, ha a régióban rejlő piaci kapacitást szeretné a maga javára kihasználni. Az osztrák kormánytárgyalások folyamán az Iparosok Szövetsége három pontban fogalmazta meg, milyen kormányt szeretne. Először is olyat, amelyik „egyértelműen Európa-irányt vesz", mondta Lorenz Fritz főtitkár. És tovább: „aktív EU-bővítési politika e területen a helyes politikának a mércéje.” A másik két pont: váltás a pénzügyi politikában és Ausztria részvétele egy „nagyobb biztonsági szervezetben”. Még hozzátehette volna: Magyarország már tagja a biztonsági szervezetnek. És annak gazdasági vetülete is van. MARTOS PÉTER Franjo Tudjman halálakor gyászba borult Horvátország a politika világa azonban nem méltatta gyászát. Az a tény, hogy a fiatal állam gyászában csak a török államfő Demirel és a magyar kormányelnök Orbán Viktor osztozott, személyesen is részt véve Tudjman temetésén, megmutatta, milyen kényszerhelyzetben van a mai Horvátország. Valójában hova is sorolható Horvátország? A válasz egyértelmű: Természetesen a latin, nyugateurópai kultúrkörhöz Magyarországhoz hasonlóan a kultúrák és a földrajzi meridiánok metszésvonalán. Talán ezért sorolják egyesek a Balkánhoz, vagy még keletebbre, ha legfeljebb EU ismérveit tekintjük. Ma Horvátország azoknak az országoknak még a belső körében sincs, amelyek EU-ba kívánkoznak Akár felületes rangsorolással is Ausztria, a 19. századi közép-európai irányító központ, ma a belső körhöz tartozik és sokfajta furfanggal próbálja valamikori „ örökös tartományait” kiszorítani vagy távoltartani Európától Magyarország a legjobb EU-reputációval rendelkezik, Horvátország viszont csak a mezőny peremén helyezkedik el Ezt a távolságot bizonyította a politikai Ausztria, majdnem hivalkodóan Tudjman temetése alkalmával elfelejtvén, hogy nem is olyan régen Dalmácia, Isztria, Bosznia és Hercegovina osztrák tartományok voltak, hogy Közép-Európa legmodernebb flottájának valamikor Pulában és Kattaróban volt a kikötője és dédapáink valami különleges csillogással a szemükben emlegették a tengert. De menjünk sorjában Amikor 1991/1992-ben Horvátország önállóságáról kellett dönteni, Ausztria és Magyarország az elsők között voltak, akik támogatták habár már akkor félreismerhetetlen volt Ausztria politikájának tétovázó jellege. Azóta Ausztria azok közé szegődött, akik a kioktató tanító bácsi szerepébe estek. Ellenben Magyarország időközben kiépítette a logikus szomszédi, baráti, segítőkész állami kapcsolatait, nem felejtve el, hogy 1100 óta valahogyan több közünk volt egymáshoz mint véletlen távoli ismerősöknek Dieter Genscher, volt német külügyminiszter is jobban megtanulta az európai politika illemtanát, mellőzvén Machiavelli elveit. Miért ez a gyanakvó viselkedés? Nyilvánvaló, hogy Tudjman nem volt demokrata, hanem despotaként kormányzott, hogy pártja, a Horvát Demokrata Unió (HDZ) egyedül uralta a politikai közéletet. A HDZ a legutóbbi választásokig sorjában megnyerte a demokratikus választásokat, kezdetben túlnyomó többséggel ami Nyugaton manapság elképzelhetetlen. Csakhogy Horvátországban a 20. század végén tetemes szavazattöbbséggel lehet bármit is elérni. Úgy látszik Közép-Európa kisállamai elfelejtették már, milyen állapotok uralkodtak a második világháború előtt. A Radic parasztpártját a szerbek véresen elsöpörték 1918-ban. Pavelic usztasái puskatussal és nagyfűrésszel „kezelték Horvátországot" (amit a szerb történetírás az egész horvát népre általánosított és mint a horvát nép jellemvonását igyekezett elhitetni egész Európában) Tito kommunistái viszont véres csapást hagytak maguk után. Kétségtelen, Tudjman Horvát Demokrata Uniója nem látott, nem tanult, nem akart egyebet mint erős kézzel irányítani a közügyeket, nem ügyelve a korrupció, nepotizmus, megfélemlítés, pénzmosás stb. romboló hatására napjainkban. Már a rómaiak tudták milyen ügykezeléssel lehet válságos időkben eredményesen kormányozni. Milyen módszerekkel lehet megvédeni egy ország szuverenitását, amelynek azt üzenik ellenségei, hogy a zágrábi Szent István katedrális tornyából lehet majd belátni fennhatósága területét. Tudott dolog hogy a diplomáciai elismerés és területi sértetlenség megőrzése még manapság is két különböző pár csizma. A horvátoknak táltosi erőket adott az a tudat, hogy hazájukat, nyelvüket, a keresztény nyugati kultúrához tartozásukat védhették meg Európa egyik legerősebb (szerb) hadserege ellen. Tudjuk ebben előbb a magyarok a későbbiekben az amerikaiak segítették őket. Ez mind pénzbe került, a megoldás kulcsát pedig a nagyszámú horvát (gazdag) emigrációnál kell keresnünk A új horvát önálló állam eszméje legalább olyan régi keletű mint az újjabbkori magyar államiság 1848 után. A horvátok kerülőúton, a szerbiai kiábránduláson és Tudjman személyén keresztül jutottak a nemzeti állam megvalósításához Mindenki Marx és Engels áruló bélyegét véli még manapság is felismerni Horvátország homlokán, és most, mikor megvalósították a horvátok azt, aminek más nemzetek már régesrég birtokában vannak mivel számukra az önálló haza és a saját államiság egészen természetes adottságot jelent, akkor cserben hagyták eloldalogtak mellőle, hátat fordítottak neki és Pilátus módjára mossák kezüket. Sőt, történelmi hazugságokkal igyekeztek az európai népeket elriasztani Horvátországtól Vagy minek is vélhetnénk a pénzelnevezésről (kuna), vagy a horvát nemzeti címerről (sakktábla) szóló vitát és diszkriminálást az usztasa időkre való utalással a történelmi tények teljes mellőzésével egyetemben? Be kell ismerni Horvátország sok okot adott a negatív megítélésre. Mi volt tulajdonképpen a vétke Tudjmannak? Hogy önálló államot próbált kovácsolni a 19. sz módszereivel? Szlovénia és Horvátország már 1989/90-ben javasolta Jugoszlávia alkotmányos átalakítását. Ki vetheti rájuk az első követ ? Hogy Tudjmanin nem követte mindenben a nyugati nagyhatalmak elképzeléseit és Krainát, a Plitvicei tavakat, Szlavónia egyes részeit rajtacsapásszerű viharos akcióban (Oluja, Bjesak) kiszabadította a szerb csetnik alakulatok kezéből? Hogy felfegyverezte Horvátországot? Hagyta volna talán, hogy a nép legjobbjait tömegsírokba lőjék mint Szrebrenicában a bosnyákokat, vagy Ovcsarában a vukovári kórház betegeit? Ez természetesen nem jelenti azt, mintha a horvát nép, politikusai pártjai egyénileg vagy különböző alakulatokban nem cselekedtek volna a háború pszichózisa hatása alatt, vagy nem lettek volna kihágások gondoljunk csak Mosztár híres hídjára, vagy a hágai nemzetközi bíróság által emelt vádakra horvát állampolgárok ellen. Ami a sikerek után következett, általában a forradalmi időknek az átka, vagyis a hősök nem tudnak beilleszkedni a mindennapi életbe, mások hátrányára követelnek maguknak vélt jogokat, olyanok rovására, akik tétlenek közönyösek maradtak gyávák voltak vagy történetesen az átlagon felül kedvezőbb körülmények között éltek gondoljunk csak Isztria autonomista (elszakadási) törekvéseire. Olyanokra, akik az első sorokba igyekeztek félrelökvén azokat, akik vérének sőt, életüket adták valami olyasmiért, amit különben még mindig hazának neveznek Amikor a gyávák is a horvátországi szerb kisebbségen töltötték ki bosszújukat leégetett házaikért, felkoncolt fiaikért, meggyalázott lányaikért, porrá égett könyvtáraikért és lerombolt templomaikért. Európa könnyen felejt és csodálkozik mint most Koszovóban, ahol a nemzetközi csapatokat nem fogadja túláradó lelkesedés. Tudjman erős kézzel, diktatórikus eszközökkel a HDZ leple alatt elkövetett túlkapásokkal valósította meg Horvátország államiságát. Ezt az érdemét még a belgrádi független rádiónak is el kellett ismernie halálakor. Igaz, hogy hajthatatlanságával Dayton teljes, vagy részleges ignorálásával Horvátországot elszigetelte, és még támogatói sem tudtak segíteni rajta, mintha vaksággal verte volna meg őket Klió istennő. Ezért határtalannak vélhetjük Európa optimizmusát amellyel a horvát oppozíciós erőket illette a 2000. január 3-i választásokon. Horvátországban 55 párt indult a választásokon. A szociáldemokraták és a szociálliberálisok Drazen Budisa és Ivica Racan vezetésével, a valamikori kommunista párt és a később elégedetlen HDZ táborából kapták szavazataikat. Ugyanúgy mint Tudjmant is a volt kommunista párt tagjai választották, legyőzvén vagy leplezve marxista pártérzelmeiket egyszerűen nacionalistákká lettek. Tíz évvel ezelőtt közülük még sokan a belgrádi Szoborban ültek Lehetséges volna, hogy feladták korábbi gondolkodásukat? Horvátország csak álmodozik, ugyanakkor ipara, mezőgazdasága fejletlen, idegenforgalmában egyik válság követi a másikat. A külföldi befektetőket sok minden elrémisztő a számottevő horvát (gazdag) emigrációt csak addig dédelgették, míg fegyverkezésre kellett a pénz, (most e terhet a népre rótta az állam magas adók formájában). Fiatal, tehetséges, magas képzettségű horvát menedzsert alig találunk, mivel 1990-ig elzárták előlük a legmagasabb állami, közügyi és gazdasági funkciókat és ezt a hiányt nem lehet máról holnapra kiküszöbölni Ivica Racán (*1944), jogász, a jugoszláv KB volt tagja, 1990 óta a horvát a Szociáldemokrata Párt (SDP) elnöke, a jelek szerint az új horvát kormányfő, Drazzen Budisa (*1948), szociológus, a zágrábi egyetemi ifjúság nemzeti demokratikus mozgalmának a vezetője, amiért 4 évi börtönbüntetéssel sújtották, 1990 óta a Horvát Szociálliberális Párt (HSLS) vezetője, az ellenzéki pártok jelöltje az államelnöki székbe január 24-re kitűzött választásokon. Az ellenzéki pártok már a választások előtt koalíciós megegyezést kötöttek számítva a horvát nép elégedetlenségére, amiben igazuk is lett. Több és nyitottabb demokráciát, Európához való közeledést, erős horvát hadsereget, modernizálódást és főleg munkát ígértek a munkanélküliségtől gyötört horvát népnek. A HDZ a kereszténydemokrata Mate Granicot (*1947) küldi az államelnöki tisztségért folyó csatába. Ő egyébként orvos, 1993 óta Horvátország külügyminisztere, aki Európában ismert és elismert személy, aki egyedül tudta megvédeni a HDZ-ből szavahihetőségét. Európa optimizmusa egyelőre csak ígéreteken alapszik, világos tehát, hogy bizalommal várja az ígéretek beváltását. A január 23-ai elnöki választások meglepetést okoztak ugyanis 4 ellenzéki kispárt jelöltje, az 5. helyről induló Stipe Mesic kapta a legtöbb szavazatot. Az abszolút többség kivívásáért ettől függetlenül második fordulóra kerül sor Mesic és Budisa között. Egy biztos, Horvátország is elindult a 21. századba. NARDAI MIKLÓS MERRE TART HORVÁTORSZÁG? • •Önbizalommal, humánusabb 21. századba! Magyarságunknak minden oka megvan arra, hogy a következő századba lépve önbizalommal, optimizmussal, hittel foglalja el új helyét Európa és a világ nemzetei közösségében. Hagyományai értékes energiaforrások. Amit Bibó István 1978-ban, egy évvel halála előtt mondott a 30-as és 40-es évek népi mozgalmáról, hogy „A magyar népi mozgalom teljes mértékben azonos az európai szabadságmozgalmak nagy vonalával” (B.I. Összegyűjtött munkái, 3., Bern, 1983, 824. o.), az érvényes a magyarság számos többi reformmozgalmára, történelmi erőfeszítésére is. A Hunyadiaktól a Zrínyiekig, Bethlenig és Rákócziig, Széchenyiéktől, Petőfiéktől, Kossuthéktól, Eötvöséktől Adyig, József Attiláig, Illyésig és 1956-ig az egyetemes emberiségével azonos szabadságmozgalmak célkitűzéseit álmodta — küzdötte — munkálta gondolkodóink, hőseink és gyakran mártírjaink legjava. Van miből merítsünk, van mit folytassunk! Kulturális, tudományos képességei világviszonylatban is kiemelkedően magas színvonalúak. Zene- és képzőművészeinktől kezdve Nobel-díjas természettudósainkig hosszú a névsora azoknak a magyaroknak, akiket rendkívüli alkotásaikért, felfedezéseikért, teljesítményeikért tartanak számon és értékelnek világszerte. Nemzetközi megbecsülése olyan kedvező, ami rendkívül ígéretes együttműködési folyamatok lehetőségeit, kilátásait jelzi. Modern történelmünkben talán először — és kimutathatóan döntő érvénnyel az 1956-os forradalom eredményeként, meg a nagyvilágban élő magyarság munkássága eredményeként — olyan minősítés méltányolja a magyarságot nemzetközi körökben, amelyre a jövőt építő kapcsolatalakítások során számítani, támaszkodni lehet. Milyen legyen Magyarország — „mit kívánjunk magyar nemzetünknek” — a 21. század elején? Legyen, mert lehet a fenti módon és okok miatt is optimista! És legyen olyan is, amilyen eszményeket múltja és jelene legjobb gondolkodói állítottak, állítanak elő példaként: — nemzettudatában egyenjogúságot elváró és biztosító, emelt fejű, büszke patrióta, a Kárpát-medence és a nyugati országok magyarságával is együttérző, együttgondolkodó, együttműködő közösség; — polgári mivoltában öntudatos és felelős, családgyarapító, országát szerető gonddal rendező, építő citoyenek társadalma; — kulturális, tudományos, nevelésügyi, egészségügyi, jogi, közéleti területein a legmagasabb színvonalat nyújtó és elváró közösség; — gazdasági életében olyan ország, amely nem téveszti össze az együttműködő globalizálódást a dehumanizáló társadalmi problémákat is importáló, a szolgai módon imitáló Amerikanizálódással, és amelynek lakói a hagyományosan kemény munka és magas teljesítmény felelőssége és erkölcse mellett felismerik és elvárják önmaguktól és egymástól a közösség, a nemzetépítő felelős adózás, adakozás, a támogatásra szorulók felemelése, az esélyegyenlőségek biztosítása etikáját is. jelenleg túlhangsúlyos politikai életében kezdjen a Bibó István-fogalmazta konklúzió irányába haladni, miszerint a forradalmak és reformok, meg a modern demokráciák feladata nem egyszerű uralomváltás, vagy csak a sokak uralmának biztosítása kell legyen, hanem a mindennemű erőszak mennyiségének csökkentése, magának az uralom jelenségének megszüntetése egy humánus, kölcsönös szolgáltatásokon alapuló társadalom szervezése folyamatában. NAGY KÁROLY Gyurián György: Vasútállomás Berencsen, Olajvásznon, 1995.