Bécsi Napló, 2001 (22. évfolyam, 1-6. szám)

2001-01-01 / 1. szám

BÉCSI NAPLÓ XXII. ÉVFOLYAM 1. SZÁM 2001. JANUÁR-FEBRUÁR MEGJELENIK KÉTHAVONTA ÁRA: 20.- OS Erscheinungsort Wien P. b. b. • 74643W80E VERLAGSPOSTAMT 1010 WIEN BÚCSÚ A MÚLTTÓL, REMÉNY A JÖVŐBEN... Hazánk 1100 éves történelmében az elmúlt évszázad volt az egyetlen, ahol három megszállás alól szabadultunk fel. Az első világháború után a Habsburg uralomnak lett vége, a második világháborúval a rövid, de kegyetlen nácizmus alól szabadultunk fel, míg 1990-ben a Szovjetunió katonái hagyták el az országot és a kommunista u­­ralom összeomlott. Idegen megszállások abban hasonlóak, hogy területet birtokolnak, népeket elnyomnak és a saját hatalmukat kiterjesztik. A fasizmus már a politikai ideológiáját is rákényszerítette az elnyomottakra, míg a Szovjetunió megszállása egy lépéssel tovább ment és az embert, annak gondolatát, szándékát, cselekvését is megszállta. 1100 éves történelmünkben a volt Szovjetunió fél évszázados uralma volt az egyetlen, amely az ember belső világát is hatalmában tartotta, így: az ember életét nem saját maga formálta, hanem őt formálta a rendszer: véleménynyilvánítás szabad­sága­­ egyik legnagyobb kincse az embernek - nem létezett, mert nyilvánosan csak azt mondhat­ta el, amit a rendszer a szájába adott: az ember a személyi méltóságot nem igényelhette, mert a kommunista rendszer csak a hasznosságát mér­legelte: felebaráti szeretet gyakorlásáról szó sem lehetett, mert ha valaki az üldözötteket védte, ő lett üldözött. Az ember véleményének szabad és félelem­­mentes kifejezésével, akaratának végrehajtásával formálja érvényesülését, egyéniségét és jellemét. A Szovjetunió elnyomása alatt eltorzult jelle­mek és egyéniségek szolgálták a megszállót és a Magyar Kommunista Pártot. Egy-egy megszállás után az ország közéletében az elmúlt korszak nyomai fellelhetők. Az első világháború után a megcsonkított ország, a rettenetes szegénység, a pár hónapos kommunista uralom borzalmai után, a nép lassan magához tért, életösztöne, tehetsége és tisztessége segítették, hogy talpra álljon. Az ezer év példaképei erőt adtak: legyen független ország és tartomány, a nép legyen szabad és ne alattvaló, nyelvünket megőrizzük, sőt, erősítsük és Szent István örökségét, a kereszténységet ápoljuk. Kétségtelen, hogy az első háború utáni közel két évtizedes korszakban a Habsburg megszállás nyomai a származási előnyökben, címek és rangok kiváltságában érezhetőek voltak és ezért a magyar élet egy új reneszánszát hozták a keresztény re­formmozgalom vezetői és résztvevői, akik minden külsőség félretevésével az ember belső értékének elismeréséért harcoltak. Egyetemi hallgató koromban a munkásifjúsági gyűléseken meglepetve hallgatták, amikor azt mondtam: az ember megítélésénél elsősorban az értéke az irányadó és nem a rangok, vagy címek. A keresztény reformmozgalom tagjai (KÁLÓT, Katolikus Agrár Legények Országos Testülete, EMSZO, Egyházközségi Munkás Szakosztály, Hivatásszervezet, KIOE, Keresztény Ifjak Országos Egyesülete, stb.) szinte forradalmi munkát végeztek az ember értékének felis­meréséért és elismeréséért. A második világháború vége felé - 1944-ben - megalakult a Demokrata Néppárt (DNP), amely politikai képviselete volt a keresztény reformmoz­galomnak. Úgy éreztük, hogy elérkezett az ideje, hogy a kereszténydemokrácia elveit meg­valósíthassuk. 1945 januárjában kiadtuk a „Debreceni Kiáltványunkat”, amelyben összegez­tük politikai hitvallásunkat: az Emberi Jogok gya­korlása felebaráti szeretettel, személyi méltóság megbecsülése, a család megerősítése, iskolában a legmagasabb tudás mellett a nemzeti és keresztény értékek elsajátítása, esélyegyenlőség, szociális igazságosság. Ezekkel az elvekkel indultunk az 1947-es országgyűlési választáson, amit 820 000 érvényes szavazattal meg is nyertünk. A Magyar Kommunista Pártnak szám szerint több szavazata volt, de kiderült, hogy azokat hamis „kékcédulák” felhasználásával szerezték meg. A Demokrata Néppárt 1949-ben válaszút elé ért, mivel Rákosi azt követelte, hogy a DNP ítélje el Mindszenty József bíboros hercegprímást, akit akkor már a titkosrendőrség letartóztatott. Rákosi követelését a párt egyhangúan megta­gadta és a 62 képviselőből egy sem hajtott fejet az önkénynek. A párt 1949 februárjában működését felfüggesztette és 1989 szeptemberében alakult újjá. A kereszténydemokráciáról több mint 40 éven át beszélni, írni nem lehetett, két ifjú nemzedék ezekről nem hallott, tanulási és ismeretük köréből kiestek. Az 1990-ben a politikailag újjá­éledő országban új pártok jöttek létre: FIDESZ, Fiatal Demokraták Szövetsége, MDF, Magyar Demokrata Fórum, SZDSZ, Szabad Demokraták Szövetsége. A Kis­gazdapártot a régiek alakították újjá, mint fentebb írtam, a Kereszténydemokrata Pártot is. A megszállás idejéből a Magyar Kommunista Párt (MKP ill. MSZMP), új néven Magyar Szocialista Párt (MSZP) új vezetőséggel folytatta politikai tevékenységét. Ez a társadalmi békének és a demokratikus kibontakozásnak egyik leg­nagyobb akadálya, mert az MSZP gyökerei nem demokratikus rendszerbe nyúlnak vissza, hanem az idegen megszálló és az elnyomó MKP együtt­működésének következménye, antidemokratikus együttélésüknek a szülöttje. Az MSZP 10 éve nem tudott igazi szo­ciáldemokrata párttá átalakulni és a nemzet nagy történelmi eseményével az 1956-os forradalom és szabadságharccal a mai napig nem tud egységesen azonosulni. Az MSZP tehát viszi magával a régi terheket és működését nem az építő bírálat jellemzi, hanem a hatalom mindenáron való visszaszerzése, így munkája negatív, mert lénye­gében csupán kormányellenes tevékenységre össz­pontosít. Az MSZP és köreiben többször elhang­zik, hogy ők a baloldali értéket képviselik. Úgy másfél éve a parlamenti ülésen megkérdeztem a párt elnökét, hogy mondja el, mik azok a baloldali értékek, amiket a pártjuk képvisel. Én röviden el­mondtam a fentebb felsorolt kereszténydemokrácia értékeit. A pártelnök válaszában meglepetésének adott kifejezést, mondván: csodálkozik, hogy én nem tudom, mik a baloldali értékek, majd ígéretet tett, hogy elküldi nekem a Szociáldemokrata Pártok erre vonatkozó nemzetközi határozatát. A mai napig nem kaptam meg. Úgy érzem, Magyarország az Európai Unió felé haladva, a kereszténydemokrácia programjának megvalósításával nemcsak hasznos tagja lehet, de kulturálisan és gazdaságilag is megerősödik. A globalizálódó és elgépesedő világban nagy a ve­szély, mert mi nem tudunk a gépekbe lelket lehel­ni, viszont a gépek lelketlenné tehetnek bennünket. A kereszténydemokrácia érvényesüléséért, az em­ber értékének megbecsülésével és gyakorlásával, ha küzdelmekkel is, eredményesen folytathatjuk munkánkat az új évezredben. DR. VARGA LÁSZLÓ Palmettás, szarvassal díszített tálka, 15 cm, ezüst. (részlet) Tolerancia és pluralitás Felszólalás az Európai Protestáns Szabad­­egyetem erdélyi csoportjának konferenciáján, Kolozsváron, december 1-én A tolerancia fogalma egyidejű azzal a társadal­mi tapasztalattal, miszerint az emberek vagy az embercsoportok (vallási, etnikai, kulturális közösségek) identitása különbözik (vagy külön­bözhet) egymástól, és nem ésszerű, mert az emberi társadalom működőképességét veszélyezteti, ha valaki ezeket a különbségeket, kivált erőszakos módon, megpróbálja eltüntetni. A tolerancia eszméje valójában a szabadság eszméjéből következik, ez okozta azt is, hogy a „türelmesség" ideológiájának kidolgozása tulajdonképpen a liberális eszmék felbukkanásával volt egyidejű. Igaz, a vallási és etnikai tolerancia bizonyos mértékig és módon jelen volt a liberális eszmerendszer fellépését megelőző társadalmak­ban is, például a középkori Magyarországon (erre utalnak Szent István Intelmeinek sokat idézett so­rai is, amelyek az „egynyelvű és egyszokású ország “ gyönge voltára hivatkozva kívánják meg a betelepülők megbecsülését). A vallási tolerancia egyetemesen is kiemelkedő példái voltak az erdé­lyi országgyűlések határozatai, amelyek még a vallási háborúk korában ismerték el a keresztény hitfelekezetek egyforma jogait. A tolerancia gyakorlata, ha nem elvi síkon deklarálva is, jelen volt a nem európai és nem keresztény társadal­makban is, a török birodalomban például csak ritkán háborgatták az orthodox egyházat, például a konstantinápolyi pátriárka híveit, és csak háborús időkben került sor erőszakos kilengésekre a nem muzulmánokkal szemben. A „türelmesség" gyakorlata mindazonáltal, mint mondottam, a liberalizmus fellépéséhez fűződik, és ennyiben a polgári társadalmak, a pol­­gárosulás kísérőjelensége. A vallási tolerancia gyakorlatának elméleti megalapozását Locke Levél a vallási türelemről című 1689-ben megje­lent munkájának szokás tulajdonítani, mellette olyan gondolkodók hirdették a vallási türelem eszméjét, mint Bodin, Althusius, Spinoza és Milton, azaz a polgárosulás eszméinek más létre­hozói. A társadalmi és politikai tolerancia elméletének kidolgozása pedig John Stuart Mill A szabadságról című 1859-es röpiratához fűződik, ezt a művet a liberalizmus klasszikus alapvetései között szokás számontartani. „Az emberiség - írta itt az angol gondolkodó - többet nyer, ha eltűri, hogy mindenki úgy él, ahogy neki tetszik, mint ha arra kényszerítik egymást, hogy úgy éljenek, ahogy a többieknek tetszik. “ A tolerancia eszméje ilyen módon a felvilá­gosodás, a liberális ideológia és a polgárosulás gyümölcse, és általában azokban a társadalmak­ban vert gyökerei, amelyek elfogadták a józan értelem útmutatását, tisztelték a személyes és kö­zösségi szabadságot, és értékeknek fogadták el a polgári társadalom eszményeit. Mindazonáltal magam most arról szeretnék beszélni, hogy maga a tolerancia valamiféle „közbülső" és „közvetítő" mentalitásfom­a az emberi társadalmakon belül létező sokféleség fel­ismerése és ennek a sokféleségnek a törvényes rendbe illesztett elismerése között. Tolerancia csak ott képzelhető el, ahol valóban léteznek különféle vallási, etnikai és kulturális változatok egymás mellett, a tolerancia kiindulása ennyiben a pluralitás felismerése. Monolitikus társadalmak­ban, ahol a „másság" meg sem jelenik, nincs szükség toleranciára, ilyen volt például a régi japán társadalom, amely vallási, etnikai és kul­turális tekintetben teljes mértékben egynemű közegnek volt tekinthető. A tolerancia a felismert pluralitás világában jöhetett létre, például az an­golszász országokban, különösen az Egyesült Ál­lamokban, amely különféle etnikai, vallási, tradi­cionális, kulturális csoportok és identitások gyűjtőmedencéje volt és a tolerancia eszméje, valamint gyakorlata éppen azt szolgálta, hogy ezek a különféle identitású csoportok hatékony módon együtt tudjanak működni a közös állam fenntartásában, a közös gazdaság és társadalom fejlesztésében. Ugyancsak a társadalmi, politikai és kulturális tolerancia valamiféle „mintája" volt a kései, soknemzetiségű Habsburg-monarchia, amely he­ves (cseh vagy román) bírálóinak nézeteivel ellen­tétben nem a „népek börtöne" volt, hanem inkább az etnikai, vallási és kulturális sokféleség érvényesülését tette lehetővé, és ezzel a kelet­közép-európai együttélés „műhelye" lett. Nagy kár, hogy ennek a „műhelynek" a teljes kifejlő­désére nem adott időt a történelem. A tolerancia azonban nem pusztán arra való, hogy valamiféle - a türelem gyakorlatára épülő - együttműködés jöjjön létre a különféle csoportok és identitások között, hanem arra, hogy előkészítse ezeknek a csoportoknak és identitásoknak a teljes mértékű törvényes elismerését, hogy a társadalom plurális voltát a jogrend is méltányolja, következésképp olyan törvények szülessenek, ame­lyek a társadalmat plurális képződménynek is­merik el és a különböző, főként a kisebbségi cso­portok és identitások fennmaradását, fejlődését ne pusztán mások, a többség türelme tegye lehetővé, hanem maga a jogrend, amely minden csoportot és identitást egymással egyenrangúnak tételez. A vallási, etnikai és kulturális tolerancia ezért olyan mentalitás vagy politikai stratégia, amely a felismert pluralitásra épül és az elismert plura­litást készíti elő. Ezért nevezném „közvetítő" vagy „közbülső" fogalomnak a társadalomban létező sokféleség és a jogrendben érvényesülő sokféleség fogalmi képletei között. Ha a létező sokféleségből a tolerancia közvetítésével jogilag elismert és sza­bályozott sokféleség lesz, a tolerancia mint men­talitás és stratégia elérte célját. Ha ez a cél nem valósul meg, maga a tolerancia is elhal, és az uralkodó állami ideológia visszaszorítja a létező sokféleséget, vagyis az állam arra fog törekedni, hogy manipulatív politikával vagy éppen erőszak­kal, ideológiai vagy éppen rendőri módszerekkel elnyomja a létező más identitásokat: a kisebbségi etnikai, vallási és kulturális csoportokat. A tole­rancia eszméjének ezt a kétes helyzetét igen szem­léletesen példázza a közép- és kelet-európai tár­sadalmak története. Ha ugyanis egy uralkodó kor­mányzat pusztán a tolerancia keretében próbálta megoldani az állami identitástól eltérő csoportok, mindenekelőtt a nemzeti kisebbségek kérdését, és nem törekedett arra, hogy ezek a csoportok és identitások a jogrenden belül is elnyerjék a helyüket, akkor előbb-utóbb a tolerancia eszméje is háttérbe szorult, és a liberálisnak látszó elveket a nyílt erőszak, a kisebbségek kendőzetlen elnyo­mása váltotta fel. A romániai magyarság és egyáltalán Erdély ép­pen ezért ma ismét kritikus körülmények közé ke­rült. A négy esztendőn keresztül kormányzó hata­lom kétségtelenül liberális elveket és toleranciát hirdetett, de nem kívánt eljutni addig, hogy a való­di tolerancia belső logikájának érvényesítése által kiépítse azokat a jogi intézményeket (például az erdélyi magyar kulturális autonómiát, a székely­­földi területi autonómiát), amelyek a nem román nemzeti közösségek alkotmányos helyzetét meg­alapozták volna. A tolerancia belső logikája ilyen módon törést szenvedett, maga a tolerancia eszméje, mint „közvetítő” fogalom nem érvé­nyesülhetett. Nagy kérdés, hogy a most (négy esz­tendőre) berendezkedő új kormányzat egyáltalán megtartja-e stratégiai kelléktárában magát a tole­ranciát, és nem következik-e el ismét egy olyan korszak, midőn a célját el nem érő tolerancia gyakorlatát ismét a másfajta identitások ellen for­duló állami erőszak váltja fel. POMOGÁTS BÉLA Népszavazás az EU-csatlakozásról? Legyen-e népszavazás az Európai Unió tagálla­maiban a tagjelöltek felvételéről? Németországban (és főleg a sajtóban) élénk vita folyik, amióta a brüsszeli Európa Bizottság egyik német tagja (ép­pen a „keleti bővítés" irányításával megbízott), Günther Verheugen, felvetette ezt a kérdést, amit nem kevesen javaslatként értelmeztek. Míg a hiva­talos német kormánypolitika elutasítja (még?) a népszavazás gondolatát, szociológusok és publi­cisták igyekeznek felmérni egy esetleges népsza­vazás várható eredményét. A Rheinischer Merkur c. tekintélyes hetilap egyik októberi számában ezt olvashattuk: a közvé­leménykutatás eredménye alapján az EU-tagságra pályázó államok közül egyik sem nyerné el az ab­szolút többséget. (Az „Emnid-TV" jelentése). E­­szerint a legjobb eredményre Magyarország számíthatna: minden második német javasolná felvételét az Európai Unióba. A többi pályázó csak egyharmados támogatottságot élvezne. Sőt, Bul­gáriát és Szlovéniát csak a szavazók 25, Romá­niát mindössze 20 százaléka juttatná az EU-ba. Mi az oka az értékelés e nagymérvű eltérésé­nek? A lap cikkének értelmezése szerint: az ország­­imázs. Magyarország már a kommunista korszak­ban a kelet nyugatjának számított, és ha a néme­tek ma Magyarországra gondolnak, akkor elsősor­ban a Balaton, a nyaralás, a szalámi jut az eszük­be. Romániával kapcsolatban viszont az ottani ár­vaházak és a Németországban dúló román betörő­bandák alakítják az országképet. A felmérésből nyilván kiderül, hogy a véle­ményeket nem tárgyi szakismeretek motiválják. Maga a cikkíró, berlini szociológus mutat rá: teljes mértékben téved a „közvélemény” Szlovénia ese­tében. A mindössze 25 %-os támogatottságot élvező Szlovénia valójában a legérettebb tagjelölt. Életszínvonala eléri az EU-átlag 70 %-át, ez a leg­magasabb a volt kommunista államok körében, csaknem olyan magas, mint Görögországban és Portugáliában. S e két ország már régóta tagja az EU-nak. Szlovénia előnyére szolgál az is, hogy lakosainak csak 12 %-a dolgozik a kritikusnak te­kintett mezőgazdasági szektorban, míg Lengyel­­országban 20, Romániában 38 % ez az arány­szám. De vajon ki ismeri Németországban Szlovéniát és szinte kimondhatatlan nevű fővárosát, Ljubljanát - veti fel a kérdést a szerző, és összegzésül meg­állapítja: a németek számára Kelet-Európa a peri­férián fekszik és kevés érdeklődést kelt. Ezért el kell utasítani a gondolatot, hogy nép­szavazással döntsenek eme országok EU-felvéte­­léről. DR. BEZERÉDJ ZOLTÁN, Köln

Next