Bécsi Napló, 2001 (22. évfolyam, 1-6. szám)
2001-01-01 / 1. szám
4 BÉCSI NAPLÓ 2001 január-február MAGÁNTÖRTÉNELEM 2001-re esik az 1956-os forradalom 45. évfordulója. Ezen alkalomból „kisemberektől” közlünk beszámolókat arról, hogyan élték meg a forradalom napjait, mit jelentett számukra életük további alakulásában. Budapesten, Kőbányán születtem. 1956-ban a Pongrácz-telepen laktunk. Másodikos gimnazista voltam és kamasz eszemmel éppen csak elkezdtem felfogni a felnőttek világának jelenségeit. A természetesen párttag osztályfőnököm, akit magyar- és történelemtanárként bálványoztam, bár szigorúságáért tartottam tőle, az osztályfőnöki órán Rajk rehabilitálása kapcsán elmondta, hogy ő is elhitte bűnösségét azon a bizonyos nagybudapesti pártgyűlésen, ahol Rákosi elvtárs leleplezte az árulót. Megdöbbentem, ilyen okos ember hogyan hihetett el valamit, csupán azért, mert egy szónok azt állította? Október 21-én vasárnap matinén a János Vitézt néztem meg. Mikor Sárdy a huszárok élén, kezében egy címer nélküli piros-fehér-zöld zászlóval futott a színpadra, tapsvihar tört ki. Sárdy állt, várta, hogy elkezdhessen énekelni, majd látva, hogy a taps nem szűnik, meglengette a zászlót, mire a taps orkánná fokozódott. Kedden este úszóedzésem lett volna a Rudasban. Ehhez a Kálvin-téren kellett átszállnom. Itt már nagy tömeg állt, illetve áramlott be a Nemzeti Múzeum előtti parkba. A lépcsősor jobb oldali párkányáról állva néhány fiatalember beszélt, majd felolvasták a pontokba szedett követeléseket, s a tömeg felmorajlott: ezt be kell olvastatni a rádióban! Eddig eléggé hátul álltam a tömegben. Tudtam, hogy a Bródy Sándor utca felé van a Múzeum-kertből egy oldalkapu, így mindenkit megelőzve a Rádió épülete elé mentem, mely a Múzeum mögötti háztömbben volt. Néhány járókelőn kívül senki nem volt ott. Jó sokára, már kezdtem azt hinni, hogy nem is jönnek, amikor oszlopba tömörülve a Múzeum-körútról befordultak az utcába. Az élükön érkező fiatalok, akik a Múzeum lépcsőiről is beszéltek, megálltak a Rádió kapuja előtt, és a tömeg hangoztatni kezdte követelését a pontok beolvasására. Közben már kinyílt az utcában az összes ablak, a Rádió épületében is, és a fiatalok küldöttsége bement a Rádió épületébe a beolvasásról tárgyalni. Az embereken keresztül egy stúdiókisbusz áttört az épület elé, hogy hangfelvételt készítsen. Erre is felmászott egy-két ember. Egyik szomszédom megkérdezte mellettünk álló barátját: mondd az nem zsidó? Barátja letorkolta: Na és? Ne törődj vele! Közben a küldöttség már a főbejárat fölötti erkélyen tárgyalt a Rádió akkori vezetőivel. Néhányan a földszint ablakrácsaiba kapaszkodtunk, hogy jobban lássunk. Hogy közelebb legyünk az erkélyen állókhoz, felkapaszkodtunk az első emelet párkányára, és ott a nyitott ablakokból kinéző rádiós alkalmazottakkal figyeltük az eseményeket. A szemben lévő házak lakói kitették rádióikat az ablakba, hogy a tömeg hallhassa a pontok beolvasását, s amikor ez egyre késett, a stúdióautót faltörő kosként használva be akarták törni a főkaput. Az kinyílt, és egyenruhások könnyfakasztógáz-gránátokat gurítottak a hirtelen megtorpanó és szétszaladó tömeg közé. Bennünket az erkélyről és az ablakokból is egyenruhások szedtek be és kísértek le az udvarra. Az már tele volt fegyveres egyenruhással. A fegyveresek kikísértek minket a Rádió és a Múzeum közötti utcába, ahol az ávós teherautók parkoltak. Úgy gondoltam, hogy már nem megyek edzésre, és hazafelé indultam. A Szentkirályi utca sarkán felszálltam egy trolira. A következő megállónál, a Körútnál mintha a Belváros felől durranásokat hallottam volna. Valószínűleg akkor kezdődött a Rádiónál a harc. Otthon lassan összegyűlt a család, édesapám, aki a Szabad Nép székházánál járt, beszámolt az ottani tüntetésről. Nem mertem elmondani a megélteket, tartván tőle, hogy szüleim megszidnak, csak villamoson hallottakként mondtam el, mit láttam. Másnap reggel a belváros felől ágyúdörgés hallatszott. A rádióban kihirdették a kimeneteli tilalmat és beolvasták a szovjet csapatok segítségül hívásáról szóló hírt, s a rendzavarok szigorú megbüntetéséről beszéltek, azonban a bemondó beszéde közben világosan kivehető volt a háttérben a fegyverropogás, hol egyes lövések, hol géppisztolysorozatok. Kimentem a Kőbányai útig. Itt élénk forgalom volt, címertelen, lyukas zászlós teherautókon mentek az emberek, akiket az ingásjáratok behoztak Kőbánya-Alsóig vagy Felsőig, tovább a belváros felé. Volt, akinél már fegyver is volt. Ettől kezdve összemosódnak emlékezetemben a napok. Azzal a füllentéssel, hogy a nagymamát megyek meglátogatni, néha hozzá is felmentem, de főleg a várost jártam. Lőttek utánam a Józsefvárosi telefonközpontból, és láttam a József körúton egy meglincselt ávós véres sapkáját. Borzongással vegyes kíváncsisággal nézegettem a szétlőtt Ferencköri úton a kiégett szovjet teherautóroncsok mellett az összeégett szovjet katonák hulláit. Később, mikor valamilyen dokumentumfilmen láttam őket, a fekete-fehér felvételek semleges-sterilen hatottak véres-kormos emlékeim mellett. A Szabad Nép székháza környékén még mindig égett papír szaga volt érezhető, mely a kiégett épületből áradt. A Sztálin-szobrot már szétverték és széthordták. És újságok mindenütt, régi, szüleimtől hallott és új címekkel, általában kétoldalasak. Ezekből, és a rádióból tájékozódtunk, meg abból, amit apám és sógorom mesélt a munkahelyükről, vagy élelmiszerbeszerzési útjaikról hazatérve. Néha én is elmesélhettem valamit a látottakból, amit kenyérért sorban állva, vagy a nagymamánál járva láthattam, vagy „hallottam”. Az emberek kezdetben még bátortalanul, azután lassanként egyre őszintébben mertek beszélni. Mindenki egyetértett abban, hogy „az oroszok“ vonuljanak ki, hogy a Kossuth-címer legyen a zászlón, de főleg mindenki kezdett megnyílni, bizakodóvá vált, barátságossá, közvetlenné, segítőkésszé. Ott ültem a rádió mellett, mikor beolvasták az emlékezetes „...Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon...“ kezdetű bocsánatkérést. Ettől kezdve Szabad Magyar Rádióként jelentkeztek be. A Köztársaság térre akkor értem, mikor az utolsó lövéseket adták le a pártházra. Az egyik civil ruhás, akit az épületből kikísértek, hangosan bizonygatta, hogy nem ávós, és az Andrássy úton lakik. Mellettem valaki odakiáltotta: ott csak ávósok laknak...“ Karszalagos nemzetőrök védték a tömeg ütései elől, míg egy autóba ültették és elhajtottak vele. A páncélosok magyar katonái az emberekkel együtt cigarettáztak. A színház melletti fákon a már halott egyenruhások felakasztott hullái lógtak. A következő napokban itt óriási gödröt ástak ki markológépekkel, a pártház alatti titkos pincebörtön után kutatva. Mindszenty kiszabadult, megalakult a Nagy Imre-kormány, a szovjetek tárgyalásokat kezdtek a kivonulásról, és mindenki a szabadságról beszélt. A Korvin-köz és az Üllői út sarkán szemben a Kilián-kaszárnyával egy klórmésszel leszórt hullahegyet megpróbáltak bádogkoporsókba elosztani. Mindenki lelkes volt, az utcán vadidegenek beszélgetésbe kezdtek, és azt tervezték, milyen lesz a szebb magyar jövő. Igaz, már kósza hírek keringtek arról, hogy a szovjetek nem igazán vonulnak ki, de ezt inkább rémhírnek tartottuk. November 4-én hajnalban megint ágyúdörgésre ébredtünk, és a rádióban Nagy Imre nyilatkozott, majd Maléter Pált hívták vissza, és a szovjet csapatokhoz intézett felszólítást olvasták be oroszul, azután még a négynyelvű segélykérés hangzott el, majd zene következett, míg végleg elhallgatott a Szabad Magyar Rádió. Sokan a felnőttek közül még bizakodtak az amerikaiak segítségében, az ENSZ beavatkozásában, de én kezdtem újra érezni az eluralkodó félelmet, amiről az Egy mondat a zsarnokságról című Illyés-vers szól. Csatornába dobtam az addig rejtegetett puskát, amihez már úgysem volt töltényem, és a padlásunkon elrejtettem egy nagy köteg forradalom alatt osztogatott újságot. Édesapám időnként a gyárban aludt, mert a gyár sztrájkolt és ő munkástanácstag volt. A Szabad Európát hallgattuk a menekültek üzeneteivel. Kőbányára, az Isten háta mögé üzent egyik barátom, akinek szülei a Szent László téren, a templom mögött laktak. A rádió újra hazudott, és az emberek féltek, és én nem akartam többet félni és hazugságokat hallgatni. 1956. január 2-án elindultunk egyik barátommal Budapestről, és 3-án este Rohonc/Rechnitz körül átszöktünk a határon. • Azóta eszmeileg abból a néhány napból élek. Az a közös élmény, s amit az emberek, velem egyidős pesti srácok és felnőttek egyaránt, a szabadságért mertek tenni, és kiegyenesedett gerinccel jártak legalább néhány napig, azt soha nem fogom elfelejteni. Tudom, hogy a magyarságnak sok ezer halottba és sebesültbe, sok száz börtönévbe és kivégzettbe került az a néhány nap szabadság, de anélkül szinte értelmetlen lenne az életem. Azoknak a napoknak a tükrében vált élő, eleven, megtapasztalt élménnyé számomra sok magyar irodalmi alkotás, a magyar történelem sorsfordulatai. Ezek a napok határozták meg öntudatomat és hovatartozásomat egész életemre. Tudom, hogy a múlt és az ifjúkor megszépíti az emlékeket, de itt nem erről van szó. Azáltal, hogy átéltem, mikor egy közösség kivívta szabadságát, amíg élek, kötelességemnek érzem, hogy küzdjek a félrevezetés és megfélemlítés ellen. ________________________SZEMERÉDI TIBOR 2000. november 9-én került sor a londoni Lengyel Kulturális Intézetben a Cambridgeben élő Gömöri György új angol nyelvű könyvének, a „Magnetic Poles”-nak a bemutatására. A könyv, amely a szerző modern lengyel irodalomról írt tanulmányait és esszéit gyűjti össze, a többi közt olyan ismert lengyel írókkal foglalkozik, mint Witold Gombrowicz, Marek Hlasko, Zbigniew Herbert és a Nobel-díjas Czeslaw Milosz. A novemberi londoni bemutatón Norman Davies, az ismert brit történész méltatta a könyvet, majd a szerző beszélt lengyel írókkal való kapcsolatairól. A „Magnetic Poles” c. kötetet a londoni Polish Cultural Foundation adta ki. 32 ÉV BÉCS SZOLGÁLATÁBAN - Politikai arckép Maria Hampel-Fuchsról Dr. Michael Häupl Bécs polgármestere tavaly Bécs tartományért kifejtett tevékenysége érdemeiért Arany Érdemrenddel tüntette ki Maria Hampel-Fuchsot. A sok irányban elkötelezett néppárti politikus jelen volt és felszólalt a Központi Szövetség Schwedenplatz-i helyiségének múlt év június 16-i avatóján, de ott láthattuk a magyar államalapítás ezredik évfordulójára rendezett Nyolcágú síp folklór fesztiválon is a bécsi városháza nagytermében szeptember 23-án. Maria Hampel-Fuchs 1969 óta lát el különböző politikai feladatköröket az Osztrák Néppártban. 1978-ban tartományi képviselővé választották, alig öt évre rá pedig városi tanácsos lett. 1996 óta a bécsi tartománygyűlés első elnökének tisztét tölti be. A többi politikai párttal való eredményes és elmélyült együttműködésének köszönhetően konstruktív légkör alakult ki, amely különböző területeken - így a tartománygyűlés ügyviteli rendjében ill. az egyészségügyi és a társadalompolitika terén - lehetővé tette a reformokat. A cselekvő és elkötelezett politikusnak a különböző hivatalokban és tisztségekben gyűjtött gazdag tapasztalatai mindenekelőtt személyes kezdeményezéseiben nyilvánulnak meg. Mind a társadalmi, mind pedig az egészségügyi kérdéseket szívén viseli. Véleménye szerint különös súlyt kell helyezni az önkormányzati politikában mind a főváros szociális hálózatának, mind pedig szomszédságközpontok kiépítésében, mivel a szociális szolgáltatások, különösen az otthoni betegápolás szinte teljességgel magába foglalja az öregkori ápolást. Egészen sajátos tervezet, az ápoló foglalkozás akadémiai szintre emelése mint egyéni tanulmányi ill. egyetemi szak, ún. ápolási tudomány, amely a ápoló személyzet számára ebben a még mindig jellegzetes női foglalkozáságban új távlatokat nyitna, ami természetesen nem zárja ki azt, hogy férfiak is választhatják ezt a foglalkozást ill. pályát. Mint a Bécsi Segítő-szolgálat Egyesület elnöknője nagyon jól ismeri az ápolásban dolgozó nők és férfiak kiemelkedő bevetését, de azokét is, akik társadalmi tevékenységként ingyenesen látják el ezt a becses szolgálatot. Bécsi Segítő-szolgálatban kifejtett tevékenységük azáltal is kidomborodik, hogy a szegénység leküzdése Bécsben nem csupán bizonyos csoportokra összpontosul, hanem kiterjed az idősebb korosztályokra és a nagyon rászoruló családokra is. Maria Hampel-Fuchs húsz éves tapasztalatokra és személyes szerepvállalásra tekinthet vissza a nőpolitika terén. Az Alphaclub elnöknőjeként kritikusan közelítette meg és alakított a nők betokosodott társadalmi szerepkörén mint háziasszonak, feleségek, ápolók vagy egyszerű munkásnők. A szociális biztonságot érintő elsődleges kérdésekre, mint pl. a nők hátrányos megkülönböztetése, amely sajnos nemzedékről nemzedékre öröklődik, vagy olyan kérdésekre, amelyekre nem helyeződik kellő súly, átláthatóság, együttműködés és párbeszéd segítségével keres megoldást. Együttműködést, egybehangolást és részesedést nem csupán közigazgatási téren sikerült elérnie az elnöknőnek az egyes politikai pártokkal, hanem tényleges demokratikus megoldásokat érintően is. Érdemeket szerzett azáltal is, hogy kiharcolta a felelős ügyvédek - mint a betegek, gyermekek és fiatalok ügyvédje valamint a környezet ügyvédnője - számára a testületi üléseken a felszólalás jogát. A különböző meghívások a politikus életében a politikai valóság fontos részét képezik. Habár a történelmileg létrejött kisebbségeket érintő feladatok az integrációs ügyek városi tanácsosára ill. az integrációs alapra hárulnak, megkérdeztük a néppártbeli politikus asszonytól, hogyan viszonyul a kisebbségi kérdésekhez ill. hogyan éli meg azokat az embereket, akik a történelmi kisebbségek tagjai, történetesen a magyar kisebbséghez tartoznak? Nagyon jól kijövök a magyarokkal - feleli rögtön, habár hozzá kell tennie, hogy tulajdonképpen nem sok tapasztalata van a magyarokkal. Idegenek, „gyüttmentek“ vagy már beépült személyek más nyelven beszélnek; egy-egy nyelv zenéjét Bécsben manapság gyorsabban lehet megszokni mint régebben. Az újak gazdagítják életünket és kultúránkat, és nem utolsósorban egyenrangú társaink a munkában, ezért értékeljük őket és szükség is van rájuk. Ezen a téren Bécs példásan más útra tért, amit a többi tartomány a saját módján követhetne. Bécs ugyanis ténylegesen más. Bécs tartománygyűlése legutóbbi ülésén többségileg megszavazta feloszlását, ennek megfelelően március 25-re új választásokat tűztek ki. Ennek eredményeitől függetlenül Maria Hampel-Fuchs az új tartománygyűlésen nem vállal már szerepet, ugyanis nyugalomba vonul. Lapunk ezzel az politikai arcképpel fejezi ki köszönetét eddigi sokrétű munkásságához és egyben kívánja, hogy a nyugalom évei ne jelentsék a közgyógyekkel való törődésből való visszavonulást. FAZEKAS KATALIN DRÁVASZÖGI JEGYZET A haza védelmének megkérdőjelezett tisztasága Nyomott, rossz légkör ült rá az ezredkezdő Horvátországra. A kilencvenes évek elejére jellemző összefogás és elszántság hangulata sehol sem lelhető föl. Nincs nyoma az 1994-97 közötti évek büszkeségének sem. Nyoma veszett az elmúlt évezred utolsó évei bizakodásának is. A nemzetközileg elismert, önálló Horvátországért legtöbbet tevő, lényegében tíz éven át kormányon lévő Horvát Demokratikus Közösség (HDZ) választási vereségét követően állandó belső feszültségek jellemzik az országot. A nemzeti jellegű Horvát Demokratikus Közösség hatalomból való kivonulását követően mintha visszapörgették volna a történelem kerekét. Az új győztes SDP (Szocialista Demokrata Párt) és a vele koalícióra lépett HSLS (Horvát Szocialista-liberális Párt) elsősorban az ország külpolitikájának megváltoztatásán szorgoskodik. Programokat dolgoznak ki az országtól eddig távol tartott nyugati beruházók részére, és átértékelik a Horvát Honvédő Háborút is. Ez utóbbi miatt lett teljes az országos közhangulat mélyrepülése, hiszen a szabadságba és nemzeti önállóságba éppen csak belekóstoló lakosságot most arról próbálják meggyőzni, hogy amiért az elmúlt évtizedben harcolt az jelentős részben önámítás és tévhit volt. A volt kommunisták pártja (SDP) a napi tájékoztatástól kezdve a művelődéspolitikán át az iskolai történelemtanításig változtatásokat eszközölt ki. Mindezek célja a demokratikus változások idején alakult pártok országépítő értékének csökkentése, és ezzel párhuzamban az 1987-1991 közötti reformkommunisták tevékenységének felértékelése áll. Ezen politikai átértékelések élén a nyolcvanas évek Horvát Kommunista Pártja két kiemelkedő reformvezére Stipe Mesic mostani államfő és Ivica Racan mostani kormányfő áll. Az ország ezen vezetőihez fűződik a horvát közvéleményt legjobban megosztó két esemény is. A tavaly decemberben Zágrábban megtartott Dél-nyugat Balkáni Értekezletet az új kormány a nyugat felé nyitás egyik kulcskérdéseként, szinte feltételeként minősíti. Ezek szerint Horvátországnak jelét kellett adnia a szomszédaival való minimális együttműködési szándéknak, amin a gazdasági kapcsolatok felvételét és határforgalom megnyitását értik. A kormány állítása szerint ez a nyitás annak a feltétele, hogy az ország nemzetközi (EU, Világbank) kölcsönökhöz jusson. A közvélemény és a politikai élet nagy része viszont az ország nemzeti érdekeinek megsértéseként vette tudomásul ezt a találkozót, mert az csakis annak a Szerbiának nemzetközi életbe való bekapcsolását és támogatását szolgálta, amely háborút indított szomszédai ellen és ezért még nem szolgáltatott elégtételt. Az ellenzéki értékelés szerint a Dél-nyugat Balkáni Értekezlet egy lépést jelent nyugat felé és százat a Balkán, vagyis Jugoszlávia egyfajta újraélesztése felé. Ennek a véleménynek egyfajta békés támogatását jelentette Franjo Tudjman, egykori elnök halálának évfordulójára való megemlékezés. Az egykori elnök sírjánál megjelent több, mint százezer ember a politikai értékelések szerint a mostani jelenségek elleni tiltakozás is volt, amely jelenségek élén a Hangai Nemzetközi Bíróság legújabb lépése áll. Az európai háborús bűnökkel foglalkozó bíróság már több hónapja kutat, nyomoz az országban. Munkájuktól függetlenül a horvát hatóságok már eddig is több olyan személyt állított bíróság elé, aki egyéni cselekedetével háborús bűnt követett el. A horvát hatóságok tíznél is több neves félkatonai vezetőt adott ki Hangának. Folytatás a 12. oldalon