Bécsi Napló, 2001 (22. évfolyam, 1-6. szám)

2001-01-01 / 1. szám

4 BÉCSI NAPLÓ 2001 január-február MAGÁNTÖRTÉNELEM 2001-re esik az 1956-os forradalom 45. évfor­dulója. Ezen alkalomból „kisemberektől” köz­lünk beszámolókat arról, hogyan élték meg a forradalom napjait, mit jelentett számukra életük további alakulásában. Budapesten, Kőbányán születtem. 1956-ban a Pongrácz-telepen laktunk. Másodikos gimnazista voltam és kamasz eszemmel éppen csak elkezdtem felfogni a felnőttek világának jelenségeit. A ter­mészetesen párttag osztályfőnököm, akit magyar- és történelemtanárként bálványoztam, bár szi­gorúságáért tartottam tőle, az osztályfőnöki órán Rajk rehabilitálása kapcsán elmondta, hogy ő is el­hitte bűnösségét azon a bizonyos nagybudapesti pártgyűlésen, ahol Rákosi elvtárs leleplezte az árulót. Megdöbbentem, ilyen okos ember hogyan hihetett el valamit, csupán azért, mert egy szónok azt állította? Október 21-én vasárnap matinén a János Vitézt néztem meg. Mikor Sárdy a huszárok élén, kezében egy címer nélküli piros-fehér-zöld zászlóval futott a színpadra, tapsvihar tört ki. Sárdy állt, várta, hogy elkezdhessen énekelni, majd látva, hogy a taps nem szűnik, meglengette a zászlót, mire a taps orkánná fokozódott. Kedden este úszóedzésem lett volna a Rudasban. Ehhez a Kálvin-téren kellett átszállnom. Itt már nagy tömeg állt, illetve áramlott be a Nemzeti Múzeum előtti parkba. A lépcsősor jobb oldali párkányáról állva néhány fiatalember beszélt, majd felolvasták a pontokba szedett követeléseket, s a tömeg felmorajlott: ezt be kell olvastatni a rádióban! Eddig eléggé hátul álltam a tömegben. Tudtam, hogy a Bródy Sándor utca felé van a Múzeum-kertből egy oldalkapu, így mindenkit megelőzve a Rádió épülete elé mentem, mely a Múzeum mögötti háztömbben volt. Néhány járókelőn kívül senki nem volt ott. Jó sokára, már kezdtem azt hinni, hogy nem is jönnek, amikor osz­lopba tömörülve a Múzeum-körútról befordultak az utcába. Az élükön érkező fiatalok, akik a Múzeum lép­csőiről is beszéltek, megálltak a Rádió kapuja előtt, és a tömeg hangoztatni kezdte követelését a pontok beolvasására. Közben már kinyílt az utcában az összes ablak, a Rádió épületében is, és a fiatalok küldöttsége bement a Rádió épületébe a beolvasás­ról tárgyalni. Az embereken keresztül egy stúdió­kisbusz áttört az épület elé, hogy hangfelvételt készítsen. Erre is felmászott egy-két ember. Egyik szomszédom megkérdezte mellettünk álló barátját: mondd az nem zsidó? Barátja letorkolta: Na és? Ne törődj vele! Közben a küldöttség már a főbejárat fölötti erkélyen tárgyalt a Rádió akkori vezetőivel. Néhányan a földszint ablakrácsaiba kapaszkod­tunk, hogy jobban lássunk. Hogy közelebb legyünk az erkélyen állókhoz, felkapaszkodtunk az első emelet párkányára, és ott a nyitott ablakokból ki­néző rádiós alkalmazottakkal figyeltük az ese­ményeket. A szemben lévő házak lakói kitették rádióikat az ablakba, hogy a tömeg hallhassa a pon­tok beolvasását, s amikor ez egyre késett, a stúdióautót faltörő kosként használva be akarták törni a főkaput. Az kinyílt, és egyenruhások könny­­fakasztógáz-gránátokat gurítottak a hirtelen meg­torpanó és szétszaladó tömeg közé. Bennünket az erkélyről és az ablakokból is egyenruhások szedtek be és kísértek le az udvarra. Az már tele volt fegy­veres egyenruhással. A fegyveresek kikísértek minket a Rádió és a Múzeum közötti utcába, ahol az ávós­ teherautók parkoltak. Úgy gondoltam, hogy már nem megyek edzésre, és hazafelé indul­tam. A Szentkirályi utca sarkán felszálltam egy trolira. A következő megállónál, a Körútnál mintha a Belváros felől durranásokat hallottam volna. Valószínűleg akkor kezdődött a Rádiónál a harc. Otthon lassan összegyűlt a család, édesapám, aki a Szabad Nép székházánál járt, beszámolt az ottani tüntetésről. Nem mertem elmondani a megélteket, tartván tőle, hogy szüleim megszidnak, csak vil­lamoson hallottakként mondtam el, mit láttam. Másnap reggel a belváros felől ágyúdörgés hal­latszott. A rádióban kihirdették a kimeneteli tilal­mat és beolvasták a szovjet csapatok segítségül hívásáról szóló hírt, s a rendzavarok szigorú meg­büntetéséről beszéltek, azonban a bemondó beszéde közben világosan kivehető volt a háttérben a fegyverropogás, hol egyes lövések, hol géppisztolysorozatok. Kimentem a Kőbányai útig. Itt élénk forgalom volt, címertelen, lyukas zászlós teherautókon mentek az emberek, akiket az ingás­­járatok behoztak Kőbánya-Alsóig vagy Felsőig, tovább a belváros felé. Volt, akinél már fegyver is volt. Ettől kezdve összemosódnak emlékezetemben a napok. Azzal a füllentéssel, hogy a nagymamát megyek meglátogatni, néha hozzá is felmentem, de főleg a várost jártam. Lőttek utánam a Józsefvárosi telefonközpontból, és láttam a József­ körúton egy meglincselt ávós véres sapkáját. Borzongással ve­gyes kíváncsisággal nézegettem a szétlőtt Ferenc­­köri úton a kiégett szovjet teherautóroncsok mellett az összeégett szovjet katonák hulláit. Később, mikor valamilyen dokumentumfilmen láttam őket, a fekete-fehér felvételek semleges-sterilen hatottak véres-kormos emlékeim mellett. A Szabad Nép székháza környékén még mindig égett papír szaga volt érezhető, mely a kiégett épületből áradt. A Sztálin-szobrot már szétverték és széthordták. És újságok mindenütt, régi, szüleimtől hallott és új címekkel, általában kétoldalasak. Ezekből, és a rádióból tájékozódtunk, meg abból, amit apám és sógorom mesélt a munkahelyükről, vagy élelmiszerbeszerzési útjaikról hazatérve. Néha én is elmesélhettem valamit a látottakból, amit kenyérért sorban állva, vagy a nagymamánál járva láthattam, vagy „hallottam”. Az emberek kezdetben még bátortalanul, azután lassanként egyre őszintébben mertek beszélni. Mindenki egyetértett abban, hogy „az oroszok“ vonuljanak ki, hogy a Kossuth-címer legyen a zász­lón, de főleg mindenki kezdett megnyílni, biza­kodóvá vált, barátságossá, közvetlenné, segítőkésszé. Ott ültem a rádió mellett, mikor be­olvasták az emlékezetes „...Hazudtunk éjjel, hazud­tunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon...“ kezdetű bocsánatkérést. Ettől kezdve Szabad Magyar Rádióként jelentkeztek be. A Köztársaság térre akkor értem, mikor az utol­só lövéseket adták le a pártházra. Az egyik civil ruhás, akit az épületből kikísértek, hangosan bi­zonygatta, hogy nem ávós, és az Andrássy úton lakik. Mellettem valaki odakiáltotta: ott csak ávó­­sok laknak...“ Karszalagos nemzetőrök védték a tömeg ütései elől, míg egy autóba ültették és elhaj­tottak vele. A páncélosok magyar katonái az em­berekkel együtt cigarettáztak. A színház melletti fákon a már halott egyenruhások felakasztott hullái lógtak. A következő napokban itt óriási gödröt ás­tak ki markológépekkel, a pártház alatti titkos pincebörtön után kutatva. Mindszenty kiszabadult, megalakult a Nagy Imre-kormány, a szovjetek tár­gyalásokat kezdtek a kivonulásról, és mindenki a szabadságról beszélt. A Korvin-köz és az Üllői út sarkán szemben a Kilián-kaszárnyával egy klór­­mésszel leszórt hullahegyet megpróbáltak bá­dogkoporsókba elosztani. Mindenki lelkes volt, az utcán vadidegenek beszélgetésbe kezdtek, és azt tervezték, milyen lesz a szebb magyar jövő. Igaz, már kósza hírek keringtek arról, hogy a szovjetek nem igazán vonulnak ki, de ezt inkább rémhírnek tartottuk. November 4-én hajnalban megint ágyúdörgésre ébredtünk, és a rádióban Nagy Imre nyilatkozott, majd Maléter Pált hívták vissza, és a szovjet csapa­tokhoz intézett felszólítást olvasták be oroszul, azután még a négynyelvű segélykérés hangzott el, majd zene következett, míg végleg elhallgatott a Szabad Magyar Rádió. Sokan a felnőttek közül még bizakodtak az amerikaiak segítségében, az ENSZ bea­vatkozásában, de én kezdtem újra érezni az elu­ralkodó félelmet, amiről az Egy mondat a zsarnok­ságról című Illyés-vers szól. Csatornába dobtam az addig rejtegetett puskát, amihez már úgysem volt töltényem, és a padlásunkon elrejtettem egy nagy köteg forradalom alatt osztogatott újságot. Édes­apám időnként a gyárban aludt, mert a gyár sztrájkolt és ő munkástanácstag volt. A Szabad Európát hallgattuk a menekültek üzeneteivel. Kőbányára, az Isten háta mögé üzent egyik bará­tom, akinek szülei a Szent László téren, a templom mögött laktak. A rádió újra hazudott, és az emberek féltek, és én nem akartam többet félni és hazugsá­gokat hallgatni. 1956. január 2-án elindultunk egyik barátommal Budapestről, és 3-án este Rohonc/Rechnitz körül átszöktünk a határon. • Azóta eszmeileg abból a néhány napból élek. Az a közös élmény, s amit az emberek, velem egyidős pesti srácok és felnőttek egyaránt, a szabadságért mertek tenni, és kiegyenesedett gerinccel jártak legalább néhány napig, azt soha nem fogom elfelej­teni. Tudom, hogy a magyarságnak sok ezer ha­lottba és sebesültbe, sok száz börtönévbe és kivégzettbe került az a néhány nap szabadság, de anélkül szinte értelmetlen lenne az életem. Azoknak a napoknak a tükrében vált élő, eleven, megtapasztalt élménnyé számomra sok magyar iro­dalmi alkotás, a magyar történelem sorsfordulatai. Ezek a napok határozták meg öntudatomat és ho­vatartozásomat egész életemre. Tudom, hogy a múlt és az ifjúkor megszépíti az emlékeket, de itt nem erről van szó. Azáltal, hogy átéltem, mikor egy közösség kivívta szabadságát, amíg élek, köte­lességemnek érzem, hogy küzdjek a félrevezetés és megfélemlítés ellen. ________________________SZEMERÉDI TIBOR 2000. november 9-én került sor a londoni Lengyel Kulturális Intézetben a Cambridgeben élő­ Gömöri György új angol nyelvű könyvének, a „Magnetic Poles”-nak a bemutatására. A könyv, amely a szerző modern lengyel irodalomról írt tanulmányait és esszéit gyűjti össze, a többi közt olyan ismert lengyel írókkal foglalkozik, mint Witold Gombrowicz, Marek Hlasko, Zbigniew Herbert és a Nobel-díjas Czeslaw Milosz. A no­vemberi londoni bemutatón Norman Davies, az is­mert brit történész méltatta a könyvet, majd a szer­ző beszélt lengyel írókkal való kapcsolatairól. A „Magnetic Poles” c. kötetet a londoni Polish Cultural Foundation adta ki. 32 ÉV BÉCS SZOLGÁLATÁBAN - Politikai arckép Maria Hampel-Fuchsról­­ Dr. Michael Häupl Bécs polgármestere tavaly Bécs tartományért kifejtett tevékeny­sége érdemeiért Arany Érdemrenddel tün­tette ki Maria Hampel-Fuchs­ot. A sok irány­ban elkötelezett néppárti politikus jelen volt és felszólalt a Központi Szövetség Schwe­­denplatz-i helyiségének múlt év június 16-i a­­vatóján, de ott láthattuk a magyar államala­pítás ezredik évfordulójára rendezett Nyolcá­gú síp folklór fesztiválon is a bécsi város­háza nagytermében szeptember 23-án. Maria Hampel-Fuchs 1969 óta lát el különböző politikai feladatköröket az Osztrák Néppártban. 1978-ban tartományi képviselő­vé választották, alig öt évre rá pedig városi tanácsos lett. 1996 óta a bécsi tartomány­­gyűlés első elnökének tisztét tölti be. A többi politikai párttal való eredményes és elmélyült együttműködésének köszönhetően konstruk­tív légkör alakult ki, amely különböző terü­leteken - így a tartománygyűlés ügyviteli rendjében ill. az egyészségügyi és a társa­dalompolitika terén - lehetővé tette a refor­mokat. A cselekvő és elkötelezett politikusnak a különböző hivatalokban és tisztségekben gyűjtött gazdag tapasztalatai mindenekelőtt személyes kezdeményezéseiben nyilvánul­nak meg. Mind a társadalmi, mind pedig az egészségügyi kérdéseket szívén viseli. Véleménye szerint különös súlyt kell helyezni az önkormányzati politikában mind a főváros szociális hálózatának, mind pedig szomszéd­ságközpontok kiépítésében, mivel a szociális szolgáltatások, különösen az otthoni beteg­ápolás szinte teljességgel magába foglalja az öregkori ápolást. Egészen sajátos tervezet, az ápoló foglalkozás akadémiai szintre emelése mint egyéni tanulmányi ill. egyetemi szak, ún. ápolási tudomány, amely a ápoló személyzet számára ebben a még mindig jel­legzetes női foglalkozáságban új távlatokat nyitna, ami természetesen nem zárja ki azt, hogy férfiak is választhatják ezt a foglalkozást ill. pályát. Mint a Bécsi Segítő-szolgálat Egyesület elnöknője nagyon jól ismeri az ápolásban dolgozó nők és férfiak kiemelkedő bevetését, de azokét is, akik társadalmi tevékenységként ingyenesen látják el ezt a becses szolgálatot. Bécsi Segítő-szolgálat­ban kifejtett tevékenységük azáltal is kidom­borodik, hogy a szegénység leküzdése Bécsben nem csupán bizonyos csoportokra összpontosul, hanem kiterjed az idősebb ko­rosztályokra és a nagyon rászoruló csalá­dokra is. Maria Hampel-Fuchs húsz éves tapasztala­tokra és személyes szerepvállalásra tekinthet vissza a nőpolitika terén. Az Alphaclub el­­nöknőjeként kritikusan közelítette meg és alakított a nők betokosodott társadalmi sz­erepkörén mint háziasszo­nak, feleségek, ápolók vagy egyszerű munkásnők. A szo­ciális biztonságot érintő elsődleges kérdé­sekre, mint pl. a nők hátrányos megkülönböz­tetése, amely sajnos nemzedékről nemze­dékre öröklődik, vagy olyan kérdésekre, amelyekre nem helyeződik kellő súly, átlátha­tóság, együttműködés és párbeszéd segítsé­gével keres megoldást. Együttműködést, egybehangolást és része­sedést nem csupán közigazgatási téren sike­rült elérnie az elnöknőnek az egyes politikai pártokkal, hanem tényleges demokratikus megoldásokat érintően is. Érdemeket szer­zett azáltal is, hogy kiharcolta a felelős ügy­védek - mint a betegek, gyermekek és fiata­lok ügyvédje valamint a környezet ügyvédnő­je - számára a testületi üléseken a felszólalás jogát. A különböző meghívások a politikus éle­tében a politikai valóság fontos részét képe­zik. Habár a történelmileg létrejött kisebbsé­geket érintő feladatok az integrációs ügyek városi tanácsosára ill. az integrációs alapra hárulnak, megkérdeztük a néppártbeli poli­tikus asszonytól, hogyan viszonyul a kisebb­ségi kérdésekhez ill. hogyan éli meg azokat az embereket, akik a történelmi kisebbségek tagjai, történetesen a magyar kisebbséghez tartoznak? Nagyon jól kijövök a magyarokkal - feleli rögtön, habár hozzá kell tennie, hogy tulajdonképpen nem sok tapasztalata van a magyarokkal. Idegenek, „gyüttmentek“ vagy már beépült személyek más nyelven beszél­nek; egy-egy nyelv zenéjét Bécsben manap­ság gyorsabban lehet megszokni mint régebben. Az újak gazdagítják életünket és kultúránkat, és nem utolsósorban egyen­rangú társaink a munkában, ezért értékeljük őket és szükség is van rájuk. Ezen a téren Bécs példásan más útra tért, amit a többi tar­tomány a saját módján követhetne. Bécs ugyanis ténylegesen más. Bécs tartománygyűlése legutóbbi ülésén többségileg megszavazta feloszlását, ennek megfelelően március 25-re új választásokat tűztek ki. Ennek eredményeitől függetlenül Maria Hampel-Fuchs az új tartománygyűlé­­sen nem vállal már szerepet, ugyanis nyuga­lomba vonul. Lapunk ezzel az politikai arc­képpel fejezi ki köszönetét eddigi sokrétű munkásságához és egyben kívánja, hogy a nyugalom évei ne jelentsék a közgyógyekkel való törődésből való visszavonulást. FAZEKAS KATALIN DRÁVASZÖGI JEGYZET A haza védelmének megkérdőjelezett tisztasága Nyomott, rossz légkör ült rá az ezredkezdő Horvátországra. A kilencvenes évek elejére jellemző összefogás és elszántság hangulata sehol sem lelhető föl. Nincs nyoma az 1994-97 közötti évek büszkeségének sem. Nyoma veszett az elmúlt évezred utolsó évei bizakodásának is. A nemzetközileg elismert, önálló Horvátor­szágért legtöbbet tevő, lényegében tíz éven át kor­mányon lévő Horvát Demokratikus Közösség (HDZ) választási vereségét követően állandó bel­ső feszültségek jellemzik az országot. A nemzeti jellegű Horvát Demokratikus Közösség hatalom­ból való kivonulását követően mintha visszapör­gették volna a történelem kerekét. Az új győztes SDP (Szocialista Demokrata Párt) és a vele koalícióra lépett HSLS (Horvát Szocialista-liberális Párt) elsősorban az ország külpolitikájának megváltoztatásán szorgoskodik. Programokat dolgoznak ki az országtól eddig távol tartott nyugati beruházók részére, és átér­tékelik a Horvát Honvédő Háborút is. Ez utóbbi miatt lett teljes az országos közhan­gulat mélyrepülése, hiszen a szabadságba és nem­zeti önállóságba éppen csak belekóstoló lakossá­got most arról próbálják meggyőzni, hogy amiért az elmúlt évtizedben harcolt az jelentős részben önámítás és tévhit volt. A volt kommunisták pártja (SDP) a napi tájékoztatástól kezdve a művelődéspolitikán át az iskolai történelemtanításig változtatásokat esz­közölt ki. Mindezek célja a demokratikus változá­sok idején alakult pártok országépítő értékének csökkentése, és ezzel párhuzamban az 1987-1991 közötti reformkommunisták tevékenységének felértékelése áll. Ezen politikai átértékelések élén a nyolcvanas évek Horvát Kommunista Pártja két kiemelkedő reformvezére Stipe Mesic mostani államfő és Ivica Racan mostani kor­mányfő áll. Az ország ezen vezetőihez fűződik a horvát közvéleményt legjobban megosztó két esemény is. A tavaly decemberben Zágrábban megtartott Dél-nyugat Balkáni Értekezletet az új kormány a nyugat felé nyitás egyik kulcskérdéseként, szinte feltételeként minősíti. Ezek szerint Horvátor­szágnak jelét kellett adnia a szomszédaival való minimális együttműködési szándéknak, amin a gazdasági kapcsolatok felvételét és határforgalom megnyitását értik. A kormány állítása szerint ez a nyitás annak a feltétele, hogy az ország nem­zetközi (EU, Világbank) kölcsönökhöz jus­son. A közvélemény és a politikai élet nagy része viszont az ország nemzeti érdekeinek meg­sértéseként vette tudomásul ezt a találkozót, mert az csakis annak a Szerbiának nemzetközi életbe való bekapcsolását és támogatását szolgálta, amely háborút indított szomszédai ellen és ezért még nem szolgáltatott elégtételt. Az ellenzéki értékelés szerint a Dél-nyugat Balkáni Értekezlet egy lépést jelent nyugat felé és százat a Balkán, vagyis Jugoszlávia egyfajta újraélesztése felé. Ennek a véleménynek egyfajta békés támogatását jelentette Franjo Tudjman, egykori elnök halálának évfordulójára való meg­emlékezés. Az egykori elnök sírjánál megjelent több, mint százezer ember a politikai értékelések szerint a mostani jelenségek elleni tiltakozás is volt, amely jelenségek élén a Hangai Nemzetközi Bíróság legújabb lépése áll. Az európai háborús bűnökkel foglalkozó bíróság már több hónapja kutat, nyomoz az ország­ban. Munkájuktól függetlenül a horvát hatóságok már eddig is több olyan személyt állított bíróság elé, aki egyéni cselekedetével háborús bűnt követett el. A horvát hatóságok tíznél is több neves félkatonai vezetőt adott ki Hangának. Folytatás a 12. oldalon

Next