Bécsi Napló, 2001 (22. évfolyam, 1-6. szám)

2001-11-01 / 6. szám

2001 november-december BÉCSI NAPLÓ PEREMVIDÉKI ÍRÓ TERÜLETENKÍVÜLISÉGE - Végel László két könyvéről - Peremvidéki élet. Esszék. Fórum Könyvki­adó, Újvidék/Novi Sad 2000., 166 old. Exterritórium. Ezredvégi jelenetek. Jelenkor Kiadó, Pécs 2000. 208 old. Másként akartam kezdeni, de hirtelen belém nyilallt Balassi és a végvári élet. Mikor leterítette az ágyúgolyó, állítólag ezekkel a szavakkal halt meg: Te katonád voltam, Isten. Nem akartam el­lenpólust állítani Végel Lászlónak, de valahonnan a lelkem mélyéről kikívánkozott a szembeállítás. Ennek taglalása helyett azonban meg kell nevezni a tárgyat és a tájat, ahol ill. amiről egymásután ugyanazon írótól két mű tudósít: A Szerbiává zsu­gorodott Jugoszláviáról szól a Vajdaságból, még­hozzá kisebbségi szemmel, és természetesen az ezredvégről, mint ahogyan Exterritórium c. kötete alcímeként is megjelöli. De miről is tudósítanak Végel László esszéi? Bátorkodom leírni, hogy magyar íróként ennyire nyíltan, egyenesen és könyörtelenül még nem val­lott senki sem arról a fizikai félelemmel párosuló kiszolgáltatottságról, mint ahogyan ezt szerény bátorsággal és különösebb hangoskodás nélkül ő megtette. A mindenéből kiforgatott ember teljes lelki válságát írja le, mert rá kellett döbbennie - a körülmények rázták fel -, hogy egész eddigi élete, különösen ifjúsága illúzió volt. Mindazonáltal nem volt elég, hogy „a létező legjobb szocializ­mus” kíméletlen nacionalizmusba váltott át, ha­nem még a rendszerrel korábban ellenkező szer­­bek is megtalálták volt ellenfeleikkel a közös plat­formot, mert végtére ők is a szerb nép elhivatott­ságára esküsznek minden más néppel szemben. Ezen az érintkezési ponton vagy síkon egészen nyilvánvalóan a peremre kell szorulnia a különbö­zőségnek, különösen, ha az nemzetiségi-nyelvi közösségekként van jelen. Az 1941-ben Szenttamáson született Végel László Tito rendszerének köszönhette társadalmi felemelkedését, hitt is rendületlenül a délszláv fö­deráció egyenlőségi elvében. Fiatal volt még ak­kor, ezért csak évtizedek múltán borong fel benne 1956 emléke a Jugoszláviába menekült magyarok­kal kapcsolatosan. Szellemileg inkább 1968 szele csapta meg, úgy látszik, az volt számára politikai önállósulásának legfontosabb állomása. Utólag vi­lágosodott meg előtte, hogy az akkori diákmozgal­maknak a tiltakozáson túl nem volt semmi szelle­mi magva. Érdekes módon 1968-ról a Prágai Ta­vasz alig jut eszébe, mintha inkább a nyugati bal­oldali mozgalmak hatottak volna rá, mint a tábo­ron belüli alternatíva keresése. így érte meg Tito halálát követően Slobodan Milosevic élre törését, akinek szerb nemzeti megszállottként nem akadt sürgősebb dolga, mint elidegeníteni a „társnemzeteket”, tömegsírokkal tetézve kiközösí­teni az albánokat, az 1945-ben hosszú távra meg­félemlített magyaroknak pedig „megadta” a beol­vadás lehetőségét, természetesen a távozással pá­rosultam Végel László Peremvidéki élet c. kötetében szemlélődve végigsétálja Újvidék utcáit, mind­egyikről megírja, milyen változáson ment keresz­tül a város a Mária Terézia féle alapítástól a mo­narchia soknemzetiségű polgári kozmopolitizmu­­sán át egészen a jugoszláv egyenlősdiből kipattant szerb proletár nacionalizmusig. Az általános jelen­ségek, változások, a mindennapok szorongása kö­zepette mégis keresi a maga kisebbségi meghitt­séggel kecsegtető utcáit, tereit, esetenként már csak házait, mert odáig zsugorodott a kisebbségi lét. Persze még ott sem leli helyét, sőt, éppenség­gel ekkor kell rádöbbennie hontalanságára. Emel­lett azt a felismerést közvetíti, hogy a kisebbség világa a zártság, behatároltság; minél kisebb, a bi­zonyos értelemben vett lokálpatriotizmus annál inkább nyújthatja a póthaza érzetét. Végel László olvasásakor nyílik meg a szem, miért érik be a ki­sebbségi magyarok az egyetemes magyar tájéko­zódás helyett a teljesen beszűkült táji, sőt, helyi magyarságképpel. Az őket befogadó állam egy­részt ugyan sikeresen elidegenítette őket az anya­nemzettől és kellő ismeretek, kapcsolatok híján nem is tudnának sokat elkezdeni a nagyobb ma­gyar világgal, éppen ezért, másrészt a túlságosan nagyra méretezett köntös helyett beérik a testresz­­abott népviselettel vagy lábbelivel, mert az leg­alább nem lötyög rajtuk és nem kelt bennük ide­­genséget, szorongást, otthon tudják magukat ben­ne. A kisebbségi lét mindennapjain keresztül mu­tatja be Végel László azokat a külső mozgásokat, amik változásként az önhittel és a mássággal szemben nem is annyira érzéketlen, mint inkább kíméletlen szerb nacionalizmusról nyújtanak meg­hökkentően közvetlen és merész képet. Merészet már csak azért is, mivel a Peremvidéki élet cím­mel egybegyűjtött huszonegy esszé eredetileg szerb nyelven 1991 márciusa és 1992 áprilisa kö­zött jelent meg az újvidéki Star c. politikai maga­zinban. Lehet, hogy az időközben eltelt nyolc-ki­­lenc évből következik, hogy a magyar kiadás két másik esszével bővült. Az 1998-ban írt kötetzáró Hatvannyolc a vázolt ellenszegülési kísérlet nem egészen elmélyült mérlegelési vázlata, ugyanis amit az egész rögeszmés önámításnak nevezett mozgalom kapcsán ír, mintegy ürügyül szolgál ar­ra, hogy itt is felfakadjanak a sebek, amiket, ha másként nem, feltárással, kimondásukkal lehet al­kalmasint tisztítani. Az embernek fel kell kapnia a fejét pl. az ilyen, felkiáltással felérő következteté­sen: „A felszabadult Közép-Kelet-Európa sok or­szágában nyelvi genocídium készül, a demokrácia befejezi azt, amit a diktatúra elkezdett. Csak mo­dernebb technikával, morálisan látszólag igazol­ható eszközökkel." (160. old.). Végel László an­nak veszélyére is rámutat, milyen következmé­nyekkel jár, ha a kisebbségek az anyaországgal szembesülve a sajátjukat az agónia kultúrájának kezdik tekinteni. Szolgáljon tanulságul, amit a kisebbség(ek)nek intésként és vezérelvként meg­fogalmazott: „ Ez ellen kell védekeznie, úgy, hogy vállalja a kényszerhelyzetéből következően [az] européerséget, tehát a széthulló mozaikokból saját öntörvényű világot ötvöz össze. Teremt, tehát vál­lalja saját kultúráját. Amely csak akkor nem agó­nia, ha teremtő jellegű. ” „ Ha a kisebbség nem be­csüli saját autonóm értékeit, akkor örökös kisebb­rendűségi érzésben szenved, s azon siránkozik, hogy az anyaországban nem becsülik eléggé, s so­hasem tudja felülmúlni gyermekei sértődöttségét. A saját értékét viszont csak akkor becsüli, ha úgy véli, hogy fennmarad az anyaország nélkül is, ha törik, ha szakad..." (160. old. folyt.) Milyen az a legkisebb szellemi térség, amit az ember sajátjának vallhat - jegyzi meg keresően a Peremvidéki élet magyar kiadásához 1999-ben írt bevezetőjében, egyes szám első személyben, mint ahogyan az egész kötetben. Az elszabadult pokol, amit végül is a Nato bombázásai fojtottak le, rá­döbbentette, hogy időközben az események túlha­ladták újvidéki lokálpatriotizmusát. Erre a túlhala­dott helyzetre alkalmazva foglalta össze tömören súlyos vallomását, amiben mindennel él- és leszá­mol, egyben tudatosítva, mármost tulajdonképpen mi lehet neki, kisebbségi írónak a feladata: „Csu­pán le akartam írni, csak ez maradt hátra még. Nem vagyok többé cselekvő, csak tanú. A tanúnak kötelessége elmondani mindent, még azt is, amit a cselekvő helyes erkölcsi megfontolásból ideiglene­sen elhallgat. ” (14. old.). Az Exterritorium helyszíne, igaz, a Vajdaság különböző pontjainak bevonásával, ugyanaz mint a Peremvidéki életé. A tizennégy jelenet „cselek­ménye” nem más, mint az éppen idézett tanúkénti tudósítás a Nato bombázások hónapjairól ugyan­azon alapállásból, de különböző szemszögből ill. megvilágításban. Végel László, immár nagyobb távolságtartással - mintha még kevesebb köze len­ne mindahhoz, ami egyrészt a szeme előtt lejátszó­dott, másrészt személyesen érintve is átélt - egyes szám második személyben számol be ronda, vagy nevezzük délszlávosan, kolo formában arról, ami 1999. március 24-től június 10-ig lejátszódott. Shakespear-i dráma, ahol a csatajeleneteket in­kább érzékeltetik, a színpadról a néző csupán futá­roktól tudja meg, mi történt a fordulatot jelentő cselekmény hátterében. A szerző még azzal az írói fogással is él, hogy a fegyverszünet megkötésével kezdi mondanivalóját és mitizálva magatehetetlen végül megállapítja: „Hogy mi történt itt, az csak pár évtized múlva derül ki. ” (203. old.). Apokaliptikus háború folyt, homéroszi eposzba illően ecsetel, rendkívüli jelenségeket jegyez, pl. a kakasok a légiriadók és a bombázások hatására éj­félkor elkezdtek kukorékolni. A külső jelenségek, az éjszakai bombázások kiváltotta „színjáték” mégis inkább keret, kulissza, a tulajdonképpeni esemény az, hogy a „nyugati fasiszták” mintegy felszínre bombázták a szerb mítoszt, amit most már - akár a kollektív bűnösségig - védeni kell közösségileg, mert ebben a vezértől az utolsó szerb proletárig mindenki hisz. Történelmi őrület­nek és őrjöngésnek tekinthető az a megrészegedés, amit a fegyverszünet megkötése kiváltott az embe­rekben. 1999. június 10-nek éjszakáján a szerbek nem tényleges vereségüket, hanem képzelt győ­zelmüket ünnepelték. „Vegye mindenki tudomá­sul, hogy beteljesült a Koszovó-mítosz, Szerbia megvédte Európát Amerika ellenében. Ugyanúgy, mint egykor a törökök ellen, Európa meg­menekült" (205. old.). A Temerinben megélt örömünnepről azt írja a szerző, úgy lövöldöztek, mint a szerb lakodalmakban . Időközben gépfegy­verkattogás is bekapcsolódott az ünneplésbe. Fő­leg a telepesek által lakott városrészekben ropog­tak szenvedélyes ritmusban a fegyverek, az öröm­mámort ezzel a kattogással, dörgéssel lehetett leg­jobban kifejezni." (u.o.). A repülőgépek átvitt értelemben felszínre bom­bázták, tudatosították a tömegsírokat is, amiken felépült Jugoszlávia. Ebben a szenvedélyektől eszelős világban nincs többé semmi helye és létjo­gosultsága a kisebbségi létnek. Maga az író is be­leroppan saját múltjába, és a másik kötetétől elté­rően kifárad, nem lát már semmi célt, feladatot. Szinte szemrehányóan jegyzeteli, másoktól eltérő­en ő ugyan maradt, de nem hűségből hősiességből, hanem mint szerencsétlen, korhadt karóhoz lán­colt hontalan, akinek nincs semmiféle küldetése. A bombázások által kiváltott szerb őrjöngésben idegennek érzi magát, aki önkéntes száműzetésbe került, ami viszont neki természetes állapotnak számít. Mintegy utolsó állomásként jelenül meg előtte az országhatárt övező keskeny sáv, a senkiföldje, annak lett polgára. Közben kíméletle­nül leszámol írói és kisebbségi önmagával, a re­mény legkisebb szikráját sem villantva fel: „Be­szélsz egy nyelvet, amely ezen a tájon lassan hal­doklik, tengődsz egy kultúrában, amely belátható időn belül eltűnik." (134. old.). Végel Lászlótól idegen minden gyűlölet, el­nyomja fájdalmát, tompítottan, fegyelmezetten, mintegy médiumként sugallatra tudósít. Ennek el­lenére, mint érzékeltettük, józanul és hitelesnek tű­nően apró jelenetekből mozaikszeresen építi fel a valóságot, tanúként szólaltat meg embereket, akik önfeledten, a maguk természetellenes közvetlensé­gükkel mondják el véleményüket, amikhez aztán mintegy hűvös magyarázatként fűzi hozzá elméle­tét, arról, hogy minek indult a Mária Terézia által 1748-ban alapított Neoplanta, mivé fejlődött a mo­narchia idején és mivé torzult a délszláv állam ál­tali bekebelezése, jelesen a II. világháború után. Végkövetkeztetése, hogy a tragikus fejlődés Tria­nonban vette kezdetét nyugati vezérlettel, s ha egy­általán van még kiút, akkor mindenáron azon kell munkálkodni. Hősködés nélkül szögezi le a kilenc­venes évek tragédiája tapasztaltán: „Az ezredvégen a nyugati politikusoknak azt a szellemet kellett vol­na visszazárniuk a palackba, amit nagyapáik az Osztrák-Magyar Monarchia szétzúzásával felelőt­lenül kiszabadítottak. A balkanizmus a szabadság­­vággyal kezdődött, végül pedig a demokratikus ér­tékek nevében a pokolba vezetett. Szabadság és tö­megsír, a kettő úgy vegyült egymásba, mint a kö­zépkorban a rózsa és a vér illata. " (94. old.). Végel László íróként a Jugoszlávia szétesését kísérő válságról készített diagnózist. Beavatott­ként írja le mind a szerb nacionalizmus, mind pe­dig a kisebbségi sors - nevezetesen a magyarok­nak az évtizedeken át elhallgatott tömegvérengzé­sek által megnyomorított pszichózisát. Tanulni kell tőle, mert így talán érthetőbbé válnak jelensé­gek és összefüggések, kitapinthatókká azok a góc­pontok, ahol nagy körültekintéssel, hozzáértéssel és persze ráérzéssel be lehetne indítani a gyógy­ulás folyamatát. Olvasni és tanulmányozni kellene ezeket a tudósításokat a szakértőknek és a politi­kusoknak, hogy annyi melléfogás után végre egészséges életkörülmények között az egymásra­utaltság tudatában élhesse valamennyi nép a maga természetes életetét. Ehhez persze mindenekelőtt sürgősen szüksé­ges lenne mindkét kötet lefordítása világnyelvek­re, aminek az előkészületei bizonyos átfésülést igényelnének. Ügyelni kellene nem csupán kifeje­zések, hanem epizódok ismétlődésének kiküszö­bölésére, hogy ezáltal a munka szervesebb és fo­lyamatos egészet képezzen. Magyar kiadásában - különösen egymásutáni olvasásban - nem válik a kötetek előnyére, hogy egyes részeik különböző időben keletkeztek, így aztán nem került sor a már megjelent esszék tartalmi összehasonlítására, és talán több időt kellett volna szentelni helyenként a nyelv csiszolására. Ez azért is kár, mert Végel László eredeti és találó kifejezéseiből egész gyűj­teményre valót lehetne összeállítani. Végezetül a szedési és elválasztási hibákra utalva mindkét könyv gondosabb lektorálást érdemelt volna. DEÁK ERNŐ Duna Televízió az Osztrák Kábeltévében Végső stádiumban vannak a tárgyalások a Duna Televízió és az Osztrák Kereskedelmi Kamara kö­zött. November utolsó napjaiban kerül aláírásra az a szerződés, amely szerint Erdély és Szlovákia mintájára 2002. január 1-től most már Ausztriában is ingyenesen foghatóvá válik a Duna Televízió az osztrák UPC digitális kábeltelevízión keresztül. Csontos János, a Duna Televízió felelős munka­társa szerint nagy valószínűséggel sikerül a szerződést megkötni. Ellenkező esetben egy évvel elhalasztódna a program Ausztriában való sugár­zása. Hámos Ildikó • A Magyar Írószövetség Arany János Alapít­ványának díjátadására az október 23-i ünnepi rendezvényen került sor az írószövetségben, a­­hol MONOSZLÓY DEZSŐ költő, író ARANY JÁNOS-DÍJBAN részesült. Az Arany János bronz mellszobor Kő Pál szobrászművész alko­tása. ÁTADTÁK A BEZERÉDJ-DÍJAKAT A Bezerédj Alapítvány díját Pálffy Géza és Szabó Péter érdemelte ki. Az alapítványt a ma­gyarországi születésű, Kölnben élő író, újságíró Bezerédj Zoltán hozta létre 1993-ban­­ Bezerédj Imre kuruc hadvezér, Bezerédj István politikus, Bezerédj Amália írónő, valamint Bezerédj Pál közgazdász emlékére. Pálffy Géza kutatási területe a XVI. századi magyar história. Szabó Péter Magyarország II. világháborús kato­nai részvételéről és a magyar királyi honvédség történetéről ír. • MÁRAI SÁNDOR „A GYERTYÁK CSONKIG ÉGNEK” című regényének Glut (Parázs) címen dramati­zált német nyelvű változatát tűzte műsorára Hamburgban a Thalia Theater. A november 3-i bemutatón Hans Christian Rudolph alakítja a fő­szerepet. 11 ­ SULYOK VINCE­­ A KÉZFEJED A kézfejed, por az már régen, régen nem fáj annak már semmi sem, s a régi fájásokra sem emlékezik már. Miért van bennem mégis itt a mozdulat évtizedek után is, hogy a kezembe vegyem, hogy letöröljem róla a vért s bekötözzem. Miért emlékszem vissza rá mindegyre még csüggedten és nyugtalansággal arra, amit megtenni ott és akkor elmulasztottam, amikor ügyetlenül vagy túlbuzgón rácsaptad az autóajtót kézfejedre s véresre zúztad. Álltam ottan bosszankodón (s mily ostobán), noha sejthettem, milyen fájdalmas lehet. Te zavarodottan és kissé szégyenkezve nézdettél körül, s zsebkendődet előkotorva kezdted törölgetni a vérző-fájó kézfejet, hogy elrejtsd? meg nem történtté tedd az egészet? Menyed meglátta mégis és kimosta és bekötözte gyengéden és gondosan. De én miért álltam ott tétlenül és ingerülten (ingerülten ugyan miért is?), ahelyett, hogy kezembe vettem volna akkor a kezed élve az alkalommal, hogy leküzdhetem falusi-rideg szemérmességemet (ugyan mi másnak nevezhetném?). Kézbe venni a kezed végre egyszer (igazán így először s talán utoljára), elégtételéül a sok-sok elmulasztott kézfogásnak s a köszönet és hála jeleként is. És nem kérdeztem tőled azt se, hogy nagyon fáj-e? Együttérző szavaim enyhületet hozhattak volna tán. Azóta elporladt már kézfejed, és a tested is, fájdalmaid emléke is vele enyészett. Belőled elenyészett - s belém költözött, növekszik bennem, mint a rák. Álmomban olykor az emlékkel viaskodva a jóvátevőn vérző kézfejed kötözöm._____________ KÉPEINK Ez év októberében a bécsi Collegium Hungaricum kamarakiállítása keretében emlé­kezett meg az 1980-ban elhunyt Pázmándy Ist­ván festő, grafikus és szobrászművészről. Ké­peink az 1960-ban elkészült „Hungária 1956” című linómetszet-sorozatából adnak ízelítőt.

Next