Bécsi Napló, 2002 (23. évfolyam, 1-6. szám)

2002-11-01 / 6. szám

17 Közjáték Stockholmban Folytatás all. oldalról De az ilyen utak mentén meg nemigen osztogat­nak könyveket. Rendben, ha mégis oda kerülünk egyszer, felelevenedhetnek régi olvasmányaink emlékei, erőt nyerhetünk Henri Charriere örökös télakolási vágyából, Monte Cristo regényes életé­ből, Hugo „Nyomorultjaitól”, Radnóti Eklogáiból is. Vagy Tollas Tibor száraz megállapításából: „Úgy látszik, hogy még a koncentrációs táborok­ban is akadnak emberek, akik szörnyű „realitásu­kat” egy szimbolikus, saját célokkal és szabályok­kal rendelkező valósággal be tudják takarni növel­ve ezáltal túlélésük esélyeit. Sőt, e tapasztalatokat építően tudják felhasználni.” Tollas nem olvashatta a Bizottság indoklását, s a Bizottság bizonyára nem olvasta Tollast. Kertész munkássága tehát nem más, mint a magyar iroda­lomban „a történelmi barbárság kontra egyéni lel­kierő” szellemi szektorának egy kifejezése. Aránylag kevés életművet találunk nagy művésze­ink között, mely e területtel foglalkozik, lényege­sen több olyan írót, akik nehezebb feladatokat ál­lítottak maguk elé. Mert a barbárság elleni harc­nak más eszközei is vannak! Az emberi lélek ne­mesítésének kiirthatatlanul erős igénye, például. Az igény olyan műre, melynek végén nem a hát­borzongás, hanem a szép sóhaj következik, a „de kár, hogy vége van” érzése. Ezekre a művekre to­vább emlékezünk, kríziseink alatt szívesebben idézzük. Akiben sok ilyen hangulat, élmény fel­gyülemlett már, talán mégiscsak kevésbé lesz fo­gékony olyan helyzetekre, melyekben aljas ösztö­neit kiélheti. Nehezebb, igényesebb az ilyen iroda­lom megteremtése, művelése magasabb akadály. Örüljünk-e a Nobel-díjnak? Elég buta kérdés, mint ahogy önmagában butaság a többes szám el­ső személy is. Csak akkor értelmezhető, ha tudjuk azt, hogy „kik a mi?” Márpedig ha ezt meg akar­juk határozni, akkor azt kell mondanunk, hogy „mi” azok vagyunk, akik egy anyanyelven egy kultúrával és szimbólumrendszerrel értjük meg egymást. Akik tudják, hogy mit válaszoljanak ar­ra, hogy „aggyon isten”, arra, hogy „ingyomb­­ingyom”, akiknek az „anyámtyúkja” nem mothers chicken, s akiknek egy bús donnáról (barna balko­non) előbb az utolérhetetlen babitsi alliteráció rit­musa jut eszébe, s csak később Barcelona. Akik négyszeresen tudunk sírni Adyval egy idegen ha­lott láttán, s akik egy kőre állunk „aznap”, hogy el­kerüljük a felelést. Mi vagyunk, akik asszonyokat falaznak váraikba, hogy összve ne omolnának, s mi vagyunk, kik láttjuk szemünkkel, hogy „mik vagyuuk”. Aki mindezt tudja, az „mi” vagyunk. És ha ország-világ elismerte, „kirívón parádéban részesül olyan, aki mindezt tudja, akkor ő is mi va­gyunk. Ezt a tényt lehet szeretni, lehet nem szeret­ni, mint ahogyan a magyarokat is, no meg Kertész Imrét is. A „mi” Nobel- díjunknak tehát örülünk. Megint más az az eset, amikor a parádé során egyikünk kilép a világ elé! Letagadni azt, hogy eminnen jön, képtelenség, és a világ nem is fogad­ná el, mert ma még az a rend, hogy számon tartjuk a „honnan”-t. Mert még nem élünk a falanszter­ben. Itt megintcsak utalhatunk Thomas Mann egyedül érvényes etikájára, aki 1929-ben, tehát percekkel Hitler világa előtt vállalta patriotizmu­sát. Aki ezt az etikai normát nem követi, annál bi­zony meg kell kérdezni, örüljünk-e az „ő” Nobel­­díjának? Helytelen volna elmélyülni a kertészi munkás­ság elemzésében, hiszen most nem erről van szó. Inkább a magyar szellemi élet egy epizódjáról, mely jelentős ugyan, annyira, mint amennyire be­csülendő, de nem túlbecsülendő ez a közjáték Stockholmban. Mégis, ha már itt tartunk, meg kell kérdezni, hogy mi is a baja Kertész Imrének a ma­gyarokkal? Mert ezzel a válasszal adós marad, ha műveit olvasgatjuk, s inkább nemzetközileg adott nyilatkozataiból tudható, hogy valamiféle vitain­dító szándéka van. De miért éppen a koncentráci­ós táborokról? Magyar találmány volna az? Eset­leg magyarok rendezték be, vagy működtették? Erre díjazott művében hiába keressük a választ. Hiszen 1944 nyarától nem beszélhetünk olyan szuverén magyar történelemről, melynek során a magyarságra jellemző közakarat érvényesült vol­na. Deportálásban, málenkij robotban, Andrássy út 60-ban, zakatolásban, pártkongresszusokban. Van miről beszélnünk! Vegyük úgy, hogy Kertész azt szeretné, hogy beszéljünk is. De akkor meg miért megy el? Ha úgy találja, hogy Budapest (va­jon melyik Budapest?...) „feleslegessé vált” szá­mára, akkor nem hihető jobbító szándéka. Ha Bu­dapest légkörével szemben Berlin, a pusztulását soha ki nem heverő város inkább az otthona, akkor megkísérti az embert az az érzés, hogy díjazott munkája mégiscsak nem más, mint a megérthető egyéni érzelmek kiírása, mely az átélt barbárság esetében hamar válhat negatív töltésűvé, és semmi máshoz nem vezet, mint feszültségekhez. Legfel­jebb terápia, nem irodalom. De semmi baj, a kertészi életmű mégiscsak a magyar irodalom része, az is marad, ha akarja, ha BECSI NAPLÓ 2002 november-december Tudósítás a Bácskából Folytatás a 6. oldalról Másnap a futaki úti temető katonatemetői részé­ben koszorút helyeztünk el a partizánok által ki­végzett magyar áldozatok tiszteletére. Rendkívül megható emlékmű áll itt. A sírkövekből rendszer­telen gúlát raktak, és a tetejére egy csonka turult helyeztek el. Természetesen az egykori folyamőr­ség laktanyájába, ahol 1944 őszén és 1945 tava­szán több száz, illetve néhány ezer személyt vé­geztek ki, nem mehettünk be, mivel az ma is ka­szárnya. Egyébként Újvidéken a tömegsírok ere­deti helyét már nem lehet megtalálni, mert a talajt teljesen átforgatták és olajfinomítót, autópályát, csatornatorkolatot építettek ott. Cseres Tibor az 1944 októberében itt lezajlott eseményekről Vérbosszú Bácskában című köny­vében így ír: „A magyarokat a volt dunai téli kikö­tőbe hurcolták. Az egykori folyamőrség laktanyá­ba. Az úgynevezett Hadi-szigetre. Ez volt a köz­pontja az öldökléseknek. A túlélők elbeszélése szerint itt napokig, hetekig tartották fogva a férfi­akat. De volt az elfogottak között 14-15 éves fiú is, leventék, mint veszélyes fasiszták. Október 25- én egy szakasz, láthatóan illuminált fegyveres kí­séretében egy partizántiszt jelent meg a táborban. Zseblámpa fénye mellett egy papírról 300-nyi ne­vet olvasott fel. Mikor befejezte a névsort, zsebre vágta lámpáját, intett embereinek, azok közrefog­ták a kiválasztottakat, s eltűntek velük az éjszaká­ban. Kis idő múlva géppisztolyok kattogása hal­latszott. ..”. A kb. 3000 kiválasztottnak azért kel­lett meghalnia, mert magyarok voltak. Három éjszakát töltöttünk a palicsi Park Szálló­ban. A tó, a parkok, a fák között megbújó XX. szá­zad eleji szecessziós épületek (pl.: díszkút, vízto­rony), a fürdők és a sétányok sajátos hangulatot árasztottak. A Palicsi-tó ideális lehetne a vízi spor­tokra, de felborult a biológiai egyensúlya, és telje­sen elalgásodott. A halak kipusztultak, és tilos fü­rödni. A Palicsi-, de különösen a Ludasi-tó szol­gált búvóhelyül Rózsa Sándornak és a környékbe­li betyároknak. A tó partján táborozott a zentai győztes Savoyai Jenő herceg serege. Mi most in­nen indulunk Zentára. Történelmi adataink több változatban örökítették meg ennek a Tisza menti kisvárosnak a nevét. A Zyntharew vagy Portus Zyntha elnevezés bizonyára a királyi kancelláriá­ban működő idegen szerzeteseknek köszönhető. A Zyntharew nyilvánvalóan két tagból álló összetett szó: a Zyntha és a rew. (1216-ban kelt okmányban fordul így elő.) A „rew” illetve „rév” átkelőhelyet jelentett. Ma is híd vezet át a Tiszán. Június dere­kán a tiszavirág korábban mérhetetlen tömegű raj­zása már inkább csak a múlté. Csodával határos, hogy 2000 júniusában mégis volt rajzás. Szemta­núk mesélték, hogy mire a Nap nyugovóra tért, az egész rajzó tömeg holtan feküdt a vízen. Ezt ne­vezték a Tisza virágzásának. A Tisza halgazdagsá­ga is közismert volt. Ma már ebből sem sok ma­radt. A többi bácskai település mintájára, Zentán is a kiegyezést követő néhány évtizedben épült a leg­több köz- és magánépület. Ezek az épületek magu­kon viselik a korszak stílusjegyeit. Természetesen a messziről látható városháza is, mely Zenta szim­bólumává vált. A régi városháza, amelyik a mos­tani helyén állt, 1911-ben leégett a közelében lévő Szt. István-templommal együtt. 1914 tavaszán már készen állt az új, tehát a mostani városháza épülete. A díszteremben Fodor István levéltáros fogadott és köszöntött bennünket, majd a Musica Pannonica női kórus Janicu Ildikó vezetésével adott elő néhány dalt. Ez a női énekkar meghívá­sunkra kétszer járt már Bécsben. Utoljára a nagy millenniumi ünnepségünkön szerepelt a bécsi vá­rosházán. Most a munkahelyükről lopakodtak el, hogy énekelhessenek nekünk. A városháza mellett van a Szent István kápolna, ahol a 19. század egyik legnépszerűbb magyar fes­tőjének, Barabás Miklósnak (1810-1898) három festménye (két nagyobb és egy kisebb) látható. Köztük leghatásosabb az a kép, amelyiken Szent István felajánlja koronáját a Szűzanyának. A város nevét mégiscsak leginkább a zentai csa­ta tette ismertté. Az elmúlt években nagyot válto­zott a csata színhelye. Teherkikötő épült ott, és uszályok szabadulnak meg rakományuktól. A 19. század végén felállított emlékmű maradványait el kellett mozdítani helyükről, mert ott töltés épült. Az európai viszonylatban is jelentős győztes csa­tára Zentán mára csak rendkívül egyszerű, termés­kövekből összerakott gúla emlékeztet. A nagy kompozíció, Eisenhut Ferenc kiváló festménye Zomborban van, Savoyai Jenő herceg lovas szob­ra (Róna József 1899-ben készítette) meg Budán. Az utóbbi, ugyan zentai rendelésre készült, de nem tudták kifizetni. Jenő herceg 70.000 főnyi se­rege 1697. szeptember 11-én váratlanul körbevet­te a hídfőnél táborozó törököket, majd azonnal el­kezdte a támadást. A csata során, rövid időn belül elfoglalták a hídfőt, és így elvágták a török vissza­vonulási lehetőségét. Ez igen véres ütközetet ered­ményezett. Közel harmincezer török esett el az üt­közet napján. A szultán, aki a Tisza túloldaláról nézte végig hatalmas seregének vereségét, minde­nét otthagyva menekült Thökölyvel és megmaradt lovasságával Temesvárra. A zentaiak joggal büsz­kék erre a történelmi eseményre, különösen arra, hogy a csata után egész Európában visszhangzott Zenta neve: „Bécs Zentánál lett megmentve”. Dunaföldváron vettünk búcsút Bácskától. Itt a vár falairól jól látható a Duna, az a folyó, amelyen a délvidékiek ősei úsztatták le tutajaikat: magya­rok, németek, szlovákok. Most már tudjuk, mert megtapasztaltuk, hogy ennek a tájnak is meg­van a varázsa, összetartó ereje. SMUK ANDRÁS Az ezredforduló Magyarországa a világsajtó tükrében - Hungary at the millennium, as seen by the international press - Kiadó: Batthyányi Kultur-Press Kft., 2002, 312 old. „Ez a könyv - a kiadó és a szerkesztők szándéka szerint - tükröt tart korunk Magya­rországa elé. Ha e tükörbe nézünk, megpil­lanthatjuk magunkról azt a képet, amelyet a külföldi sajtó rólunk alkotott” - olvasható a vi­lágsajtóból válogatott cikkek gyűjteményét tartalmazó kötet ajánlásában. A Magyaror­szágról szóló változatos témájú és sokféle nézőpontból készült írásokat - összesen öt­venhat újságcikket - a kanadai, az amerikai, az angol, francia, olasz, német, osztrák, sváj­ci jugoszláv és román sajtóból válogatták a szerkesztők, és tematikus csoportosításban adják közre eredeti nyelven, valamint magyar és angol nyelvű fordításban. A cikkek, ame­lyek a külföldi sajtó szemével láttatják az ez­redforduló Magyarországát. 1999. és 2001. között jelentek meg olyan ismert és tekinté­lyes lapokban, mint a Frankfurter Allgemeine Zeitung, a Le Figaro, a The New York Times, a Neue Zürcher Zeitung, a The Washington Post, a Le Monde, az Il Giorno, a Nyeza­­visszimaja Gazeta stb. A cikkek között a politika és gazdaság kér­déseivel foglalkozók vannak túlsúlyban, de az írások egy-egy tekintélyes csokra szól a kul­túráról és a tudományról, a magyar társada­lom, ő­, vagy bárki más. Tő­le függetlenül, általa befolyásolhatatlanul, mások által szeretve, nem szeretve, becsülve, vagy - többnyire - szégyente­lenül kihasználva. Megválaszolatlan kérdéseket hagyva maga után. Nem tehet róla. És ne várjunk el tőle alapítványt, esetleg további díjak meghono­sítását sem, élvezze csak nyugodtan nehéz élete végén Fortuna mosolyát. Egyébként pedig Pesten is, Stockholmban is az üzletekben már kaphatók a legújabb karácsonyfa-díszek­ SZUTRÉLY PÉTER lom gondjairól és eredményeiről, a környezet­­védelemről, valamint a turizmus nyújtotta le­hetőségekről.­ ­ BÖRÖNDI LAJOS : BENNÜNK MÚLIK Jaj, a gyermekkor fái hova tűntek? Elhamvadt, mind összeromlott. Hamu lett minden emlék mi hozzájuk kötött. Velük együtt porladt el. Néha egy mély fiókból előtűnik egy levél, egy sárga szalag. Aztán becsukódik véglegesen minden ajtó és minden ablak. S nem nyithatók a lezárt szobák! A lezárt ház! Már nem is tudjuk merre van, és nem keressük, egy idő után már nem hiányzik. Már nem hiányzunk mi sem talán. Hol vannak a gyermekkor fái? A hintafák, közöttük gyermek, az emlékekben énekelgetve föl-le száll. Sehol. Emlékek mélyén porlad. S az emlékezőkkel együtt múlik. Isten sem érzi, ő is bennünk, bennünk élt csak teremtettjeiben. " NYÍRFALVI KÁROLY­­ vagy talán nagyon is... Amikor hosszan hallgatok, csalódott vagyok, vagy talán nagyon is boldog. Amikor hosszan fecsegek, boldog vagyok, vagy talán nagyon csalódott. ÚJ KÖNYVEK VERES Ildikó (szerk.) Brandenstein Béla em­lékkönyv. Magyar Filozófiatörténeti Könyvtár IV., Miskolc 2002, 173 old.;* CSÖRGITS József: Tarkónlőtt világ. A horvát­országi magyarság háborús szenvedései. Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága, Buda­pest 2002, 121 old.; CZIGÁNY Lóránt: Talpalatnyi senkiföldjén. Kortárs Kiadó, Budapest 2002, 352 old.; JUHÁSZ László: Mátyás király Bécsben. Új Horizont, Veszprém 2002, 156 old.; RADICS Éva: Cinfalvától Cinfalváig. Takács Jenő zeneszerző élete és munkássága. Megjelent a zeneszerző 100. születésnapja alkalmából. Masszi Kiadó, Budapest 2002, 221 old.; RADICS Éva: ugyanaz, Őrség, 44. sz., 2002. szeptember, 80. old. (a fentebbi mű rövidített, két­nyelvű változata). Megjelent a 2003. évre szóló //Őrség naptár & Die Vision von Mitteleuropa, Stephan Széchenyi (1791-1860) und seine Reformideen • Tausend Jahre Lebens­gemeinschaft in Mitteleuropa - Mittel­europa-Studien. intcgratio XIX.-XX., Wien 2002, 417 old. Ára: 20,- €. Megrendelhetők a Bécsi Napló címén. BÉCSI NAPLÓ AZ AUSZTRIAI MAGYAROK LAPJA Kiadja az Ausztriai Magyar Egyesületek és Szervezetek Központi Szövetsége Levelezési cím: A-1011 Wien, Postfach 358. http://homepage.uibk.ac.at/~clU806/zv.html Tel/Fax: 532 60 49 Zweimonatsblatt der Ungarn in Österreich. Eigentümer, Herausgeber, Hersteller und Verleger: ZentralverbamJ Ungarischer Vereine u. Organisationen in Österreich. A-1010 Wien, Schwedenplatz 2/1/8. SZERKESZTŐ BIZOTTSÁG: Borbándi Gyula (München), Gömöri György (Cam­bridge), K. Lengyel Zsolt (München), Monoszlóy Dezső (Bécs), Pomogáts Béla (Budapest), Sárközi Mátyás (London), Sulyok Vince (Oslo), Szabó A. Ferenc (Budapest), Szakály Sándor (Budapest). SZERKESZTŐSÉG: Benyák Mária, Böröndi Lajos, S. Csorna János, Deák Ernő (főszerkesztő), Kántás János, Szeme­­rédi Tibor, Székely Szabó Zoltán, Varga Sándor. GRAFIKAI SZERKESZTŐ: Hajdú Endre GAZDASÁGI INTÉZŐ: Deák Sonja BANKKONTO: 004-16793 Die Erste Öster­reichische Spar-Casse-Bank, Wien 1., Graben. Kérjük Ausztrián kívüli előfizetőinket, hogy megrendeléseiket ne mellékelt pénzutalvánnyal, hanem közvetlen banki átutalással eszközöljék. ELŐFIZETÉS egy évre: Ausztriában € 9, Magya­rországon 700,- Ft, Németországban és a többi EU- államokban € 13,60, vagy annak megfelelő összeg; Svájcban 22,- Str. Amerikában, Kanadában, Dél- Amerikában és Ausztráliában (légipostával) 22,- US dollár (€ 24,40). TERJESZTŐINK: Amerikában: Szakács Ervin, 1041 Capri Isles Bus. #228, Venice, FL 34292. Tel.: 941 483 4465 Angliában: Hungarian Book Agency, P.O.B 1956, Durham DHI 26A. Hollandiában: Ács Zoltán, Drakestein 14., NL- 2352 JV Leiderdorp. Kanadában: Pannónia Books Ltd., 472 Bloor St. W. 2nd floor, Toronto, Ontario M5S 1X8. Magyarországon: Librotrade Kft., H-1656, P. O. B. 126, H-­ 173, Budapest, Pesti út 237. Bank folyó­számla: OTP 219-98007 760-315 640. Németországban: ANTON-Verlag, Szutrély Beat­rix, Grünewalder Str. 55, D-42657 Solingen, Stadtsparkasse Solingen, BLZ 342 50000, Kt 515 8886. Svájcban: Laczkó Zsuzsanna Éva, Höglerstr. 53, CH-8600 Dübendorf. Bank folyószámla: Zürcher Kantonalbank 8600 Dübendorf, Konto: 1140- 0043.177 Svédországban: Szöllősi Antal, S-127 24 Skar­­holmen, Box 176. Postagiro Nr.: 756987-4. Névvel vagy betűjellel megjelent cikkekért szerző­ik felelnek és nem feltétlenül fejezik ki a szerkesz­tőség véleményét. Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. Gefördert aus Mitteln der Volksgruppenförderung Druck: ALWA & DEIL Druckerei Ges. m. b. H. A-l 140 Wien, Sturzgasse la

Next